22.
Az ember nyomorúságának megfontolása
Tökéletesség nem a
teljesség..., s nem
is kell, hogy az legyen.
Felismerésben:
alkalmazott tudásban
a valódi öröm.
Nunc est tempus faciendi, nunc tempus pugnandi est, nunc tempus aptum est emendandi.
Munkád nem hibátlan: ám
egyszerű szándék:
angyalként kell élned
- e szolgálat a
mennyei öröm adja
ki a valódi neved.
Quis est, qui melius habet? Utique qui pro Deo aliquid pati valet.
Az isteni gondolat
vagy szellem célhoz
méltó testet húz..., ha rossz
szokást tanult - míg
el nem múlik vele a
világod - fegyelmezd meg
jó gyakorlatokkal.
...donec transeat iniquitas hæc, et mortalitas abforbeatur a vita.
I.
Szánandó vagy, akárhol légy, akárhova fordulj is, ha Istenhez nem térsz. Mit háborogsz, hogy nem sikerül minden úgy, ahogyan szeretnéd, óhajtanád? Ki az, akinek minden kívánsága szerint történik? Sem én, sem te; sem senki ember a földön. Senki a föld hátán nincs valamilyen háborgattatás és búsulás nélkül: sem király, sem pápa. Kinek van legjobb dolga? Bizony annak, aki Istenért valamit el tud viselni. Sok éretlen és gyönge ember azt mondja: lám, milyen jól megy ennek vagy annak, milyen gazdag, mily nagy úr, milyen hatalmas, mily nagy tisztesség övezi. De figyelj a mennyei jókra, és belátod, hogy mindezek az ideigtartó javak csak semmik, bizonytalanok, sőt igen terhesek, mert nem lehet őket mindennapos törődés és rettegés nélkül birtokolni. Nem abban áll az ember boldogsága, hogy evilági javakban dúskáljon, elég neki annyi, amivel szükségét beéri. Bizony nyomorúság e világon élni. Minél inkább igyekszik valaki lelki emberré alakulni, annál keserűbb neki a földi élet: mert jobban érzi, tisztábban átlátja a romlott emberi természet fogyatkozásait. Mert enni, inni, virrasztani, aludni, pihenni, dolgozni és a természet többi szükségletének eleget tenni bizony nagy nyomorúság és búbánat a befelé figyelő embernek: aki örömest volna szabad és mentes minden bűntől. Evilágban a testi szükségletek valóban nagy terhet jelentenek a belső emberek számára. Azért fohászkodik a próféta, hogy mindezektől szabad lehessen mondván: Ragadj ki engem, Uram, sokféle szükségeimből. De jaj azoknak, akik nem értik át nyomorúságukat: nagyobb jaj azoknak, akik még szeretik is ezt a nyomorult és romlandó életet. Mert némelyek annyira belészeretnek, bár kézi munkájukkal, sőt koldulásukkal alig szerzik meg a mindennapit, hogy ha mindig itt élhetnének, nem törődnének Isten országával. Bizony eszeveszett és hitetlen szívű ember az, akit annyira rabul ejtenek a földi dolgok, hogy semmi másnak jóízét nem érzi. Az effélék, szegények végtére keservesen meglátják, milyen hitvány semmiség volt, amit szerettek. Istennek szentjei és Krisztusnak imádságos életet élő barátai nem törődtek azzal, ami a testnek kedves, sem azzal, ami evilágon virul, minden reményük, igyekezetük az örök javakra irányult. Minden kívánságuk arra gerjedezett, ami odafent van és örökkévaló, a látható dolgok szeretete nem húzhatta le őket. Ne veszítsd el, testvér, a lelki előmenetelben való bizodalmat, míg annak ideje, órája van. Miért halogatnád, ami jót elhatároztál? Kelj fel, fogj hozzá nyomban és mondd: Most van itt a cselekvés ideje, most van ideje a küzdelemnek, most van alkalmas idő a megjavulásra. Amikor rosszul megy a sorod, és zaklatásokban van részed, akkor van az érdemszerzés ideje. Tűzön, vízen kell átgázolnod, csak úgy juthatsz el a nyugalomba. Ha magaddal nem tusakodol, nem győzöd le a vétket. Amíg e gyarló testben élünk, bűn nélkül nem lehetünk: a csömör és a szomorúság el nem kerül. Bizony szeretnénk minden nyomorúságtól békében lenni; de mivel a bűn által elveszítettük az ártatlanságot: elvesztettük az igazi boldogságot is. Azért türelemmel kell lennünk, és Isten irgalmára kell hagyatkoznunk: amíg el nem múlik ez a mocskos világ, és ezt a halálra szánt létet magához nem ragadja az élet.
II.
Ó milyen gyarló az ember: mindig hajlandó a rosszra. Ma meggyónod bűneidet: holnap újra elköveted, amit meggyóntál. Most eltökéled magadban, hogy többé nem teszed, és egy óra múlva úgy elbuksz, mintha semmit el nem határoztál volna. Méltán megalázhatjuk hát magunkat, és semmi okunk sincs az elbizakodásra, oly igen gyarlók és állhatatlanok vagyunk. Azt is hamar elveszíthetjük hanyagságunkkal, amit a kegyelem segítségével nagy nehezen megszereztünk. Mi lesz velünk éltünk utóján, ha már ily korán ellankadunk? Jaj nekünk, ha úgy átadjuk magunkat a nyugalomnak, mint ha már a béke és a biztonság venne körül: pedig még nyoma sincs életünkben az igazi szentségnek. Bizony ránk férne, hogy újra tanítsanak minket, mint jó noviciusokat, a jó erkölcsre, hátha úgy megjavulnánk, és lelkiekben előre jutnánk.
Cap. 22. De conditione humanæ miseriæ.
1. Miser es ubicumque fueris, et quocumque te verteris, nisi ad Deum te convertas. Quid turbaris quia non succedit tibi sicut vis et desideras? Quis est qui habeat omnia secundum suam voluntatem? Nec ego, nec tu, nec aliquis hominum super terram. Nemo est in mundo sine aliqua tribulatione, vel angustia, quivis Rex, vel Papa. Quis est, qui melius habet? Utique qui pro Deo aliquid pati valet.
2. Dicunt multi imbecilles et infirmi, Ecce quam bonam vitam ille homo habet, quam dives et quam magnus, quam potens et excelsus. Sed attende ad cælestia bona, et videbis quod omnia ista temporalia nulla sunt, sed magis incerta, et valde gravantia, quia nunquam sine solicitudine, et timore possidentur. Non est hominis felicitas habere temporalia ad abundantiam, et sufficit ei mediocritas. Vere miseria est vivere super terram. Quanto homo voluerit esse spiritualior, tanto præfens vita sit ei amarior, quia sentit melius, videt clarius humanæ corruptionis affectus. Nam comedere, bibere, vigilare, dormire, quiescere laborare et cæteris necessitatibus naturæ subjacere vere magna miseria est, et afflictio homini devoto, qui libenter esset absolutus et liber ab omni peccato.
3. Valde enim gravatur interior homo necessitatibus ocrporalibus in hoc mundo. Unde Propheta devote rogat quatenus ab istis liber esse valeat, dicens, De necessitatibus meis erue me, Domine. Sed væ non cognoscentibus suam miseriam et corruptibilem vitam. Nam in tantum quidam hanc amplectuntur, licet etiam vix necessaria laborando aut mendicando habeant, ut si possent hic semper vivere, de regno Dei nihil curarent.
4. O insani, et infideles corde, qui tam profunde in terris jacent, ut nihil nisi carnalia sapiant. Sed miseri adhuc in fine sentient graviter, quam vile, et nihilum erat, quod amaverunt. Sancti autem Dei, et omnes devoti amici Christi non attenderunt, quæ carni placuerunt, nec quæ in hoc tempore floruerunt. Sed tota spes eorum, et intentio ad ætena bona anhelabat. Ferebatur totum desiderium eorum ad mansura et invisibilia, ne amore visibilium traherentur ad infima.
5. Noli frater amittere confidentiam proficiendi ad spiritualia. Adhuc enim habes tempus et horam, quare vis procrastinare propositum tuum? Surge, et in instanti incipe, et dic: Nunc est tempus faciendi, nunc tempus pugnandi est, nunc tempus aptum est emendandi. Quando male habes et tribularis, tunc tempus promerendi. Oportet te transire per ignem et aquam, antequam venia ad refrigerium, nisi tibi vim feceris, vitium non superabis. Quamdiu istud fragile corpus gerimus, sine peccato esse non possumus nec sine tædio et dolore vivere. Libenter haberemus ab omni miseria quietem, sed quia per peccatum perdidimus innocentiam, amisimus etiam veram beatitudinem. Ideo oportet nos tenere patientiam, et Dei exspectare misericordiam, donec transeat iniquitas hæc, et mortalitas abforbeatur a vita.
6. O quanta fragilitas humana, quæ semper prona est ad vitia. Hodie confiteris peccata tua, et cras iterum perpetras confessa. Nunc proponis cavere, et post horam ita agis, quasi nihil proposuisses. Merito ergo nosmetipsos humiliare possumus, nec unquam aliquid magni de nobis sentire, quia tam fragiles et instabiles sumus. Cito etiam potest perdi per negligentiam, quod multo labore vix tandem acquisitum est per gratiam.
7. Quid fiet de nobis adhuc in fine, qui tepescimus tam mane. Væ nobis si sic volumus declinare ad quietem, quasi jam pax sit et securitas, cum necdum appareat vestigium sanctitatis veræ in nostra conversatione. Bene opus esset quod adhuc institueremus, tanquam boni novitii, ad mores optimos, si forte spes esset de futurea emendatione, et majori spirituali profectu.
CHAPTER XXII
On the contemplation of human misery
Thou art miserable wheresoever thou art, and whithersoever thou turnest, unless thou turn thee to God. Why art thou disquieted because it happeneth not to thee according to thy wishes and desires? Who is he that hath everything according to his will? Neither I, nor thou, nor any man upon the earth. There is no man in the world free from trouble or anguish, though he were King or Pope. Who is he who hath the happiest lot? Even he who is strong to suffer somewhat for God.
2. There are many foolish and unstable men who say, “See what a prosperous life that man hath, how rich and how great he is, how powerful, how exalted.” But lift up thine eyes to the good things of heaven, and thou shalt see that all these worldly things are nothing, they are utterly uncertain, yea, they are wearisome, because they are never possessed without care and fear. The happiness of man lieth not in the abundance of temporal things but a moderate portion sufficeth him. Our life upon the earth is verily wretchedness. The more a man desireth to be spiritual, the more bitter doth the present life become to him; because he the better understandeth and seeth the defects of human corruption. For to eat, to drink, to watch, to sleep, to rest, to labour, and to be subject to the other necessities of nature, is truly a great wretchedness and affliction to a devout man, who would fain be released and free from all sin.
3. For the inner man is heavily burdened with the necessities of the body in this world. Wherefore the prophet devoutly prayeth to be freed from them, saying, Deliver me from my necessities, O Lord.(1) But woe to those who know not their own misery, and yet greater woe to those who love this miserable and corruptible life. For to such a degree do some cling to it (even though by labouring or begging they scarce procure what is necessary for subsistence) that if they might live here always, they would care nothing for the Kingdom of God.
4. Oh foolish and faithless of heart, who lie buried so deep in worldly things, that they relish nothing save the things of the flesh! Miserable ones! they will too sadly find out at the last, how vile and worthless was that which they loved. The saints of God and all loyal friends of Christ held as nothing the things which pleased the flesh, or those which flourished in this life, but their whole hope and affection aspired to the things which are above. Their whole desire was borne upwards to everlasting and invisible things, lest they should be drawn downwards by the love of things visible.
5. Lose not, brother, thy loyal desire of progress to things spiritual. There is yet time, the hour is not past. Why wilt thou put off thy resolution? Arise, begin this very moment, and say, “Now is the time to do: now is the time to fight, now is the proper time for amendment.” When thou art ill at ease and troubled, then is the time when thou art nearest unto blessing. Thou must go through fire and water that God may bring thee into a wealthy place. Unless thou put force upon thyself, thou wilt not conquer thy faults. So long as we carry about with us this frail body, we cannot be without sin, we cannot live without weariness and trouble. Gladly would we have rest from all misery; but because through sin we have lost innocence, we have lost also the true happiness. Therefore must we be patient, and wait for the mercy of God, until this tyranny be overpast, and this mortality be swallowed up of life.
6. O how great is the frailty of man, which is ever prone to evil! To-day thou confessest thy sins, and to-morrow thou committest again the sins thou didst confess. Now dost thou resolve to avoid a fault, and within an hour thou behavest thyself as if thou hadst never resolved at all. Good cause have we therefore to humble ourselves, and never to think highly of ourselves, seeing that we are so frail and unstable. And quickly may that be lost by our negligence, which by much labour was hardly attained through grace.
7. What shall become of us at the end, if at the beginning we are lukewarm and idle? Woe unto us, if we choose to rest, as though it were a time of peace and security, while as yet no sign appeareth in our life of true holiness. Rather had we need that we might begin yet afresh, like good novices, to be instructed unto good living, if haply there might be hope of some future amendment and greater spiritual increase.
(1) Psalm xxv. 17.
 |
| ...donec transeat iniquitas hæc, et mortalitas abforbeatur a vita. |
