Imitatio Christi III./40. ~ ...et manum porrexeris adjutricem:

 40. 

Az emberben magától semmi sincs, és semmivel sem dicsekedhetik 

 

Atyám munkálkodik hát 

- kezed én leszek - 

...et manum porrexeris adjutricem: 

én is szüntelen. segít 

és tanít langyos, 

fegyelmezetlen - sótlan - 

ne legyek. 

Ego nisi a te fuero adjutus et interius informatus, totus efficior tepidus et dissolutus.

mennyi e 'kéz' 

a test nélkül... 

Ego autem vanitas, et nihilum ante te, inconstans homo et infirmus. 

 

Vagy test nélküle -

semmi..? 

vagy így is minden?

- megérdemel-e némi 

dícséretet vagy mégsem? 

Unde possum gloriari? aut cur appeto reputari? Numquid de nihilo? 

 

I. 

Uram, mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az emberfia, hogy meglátogatod? Mi érdeme van az embernek, hogy kegyelmeddel megajándékozod? Panaszkodhatom-e, Uram, ha elhagysz, vagy méltán fölhánytorgathatom, ha nem teszed meg, amire kérlek? Azt bizonyára igazán gondolhatom és mondhatom: Uram, semmi vagyok, semmire sem futja az erőm, magamtól semmi jó nincs bennem, hanem mindenben veszendő vagyok, és a semmibe tartok. Ha te nem segítesz, bensőmben nem tanítasz, egészen langyos és fegyelmezetlen leszek. Te pedig, Uram, mindig ugyanaz vagy, mindörökre jó, igaz és szent maradsz, jól, igazul és szentül teszel mindent, rendeléseid bölcsességedből erednek. Én meg hajlandóbb vagyok a fogyatkozásra, mint az előmenetelre, nem is maradok meg folyton ugyanabban az állapotban, hétszer változik az idő fölöttem. Mindazáltal hamar jobbra fordul sorsom, ha neked úgy tetszik, és kinyújtod segítő kezedet, mert te egymagad, emberi közreműködés nélkül is segíthetsz rajtam, és annyira megkeményíthetsz, hogy aztán nem változik már hol így, hol úgy az arcom, hanem a szívem csak hozzád fordul és benned nyugszik meg. Azért ha értenék ahhoz, hogy egészen elutasítsak minden emberi vigasztalást, akár azért, hogy valódi áhítat ébredjen bennem, akár azért, mert valami arra ösztönöz, hogy téged keresselek, hisz senki ember meg nem vigasztalhat; akkor méltán reménykedhetném a te kegyelmedben, és új meg új vigasztalásod ajándékának méltán örvendenék. 

II. 

Hála neked, akitől minden származik, ami csak sikerült az életemben. Én pedig üresség és semmi vagyok előtted, állhatatlan és gyönge ember. Mivel dicsekedhetem hát vagy mi címen tartok számot az elismerésre? Talán a semmiért? Ez aztán nagy hiúság! Valóban üres dicsekvés, gonosz betegség, rettentő hiúság, mert elszakít az igazi dicsőségtől és megfoszt a mennyei kegyelemtől. Mert míg önmagában tetszeleg az ember, addig a te tetszésedet meg nem lelheti, amíg az emberek elismerése után fut, igazi erényre nem tehet szert. Mert az igazi dicsőség és a szent öröm benned dicsekedni s nem önmagunkban, a te nevedben örvendeni, nem saját erőnkben, és semmi teremtményben kedvünket nem lelni, hacsak nem temiattad. Dicsértessék a te neved, és nem az enyém, magasztalják a te kezed művét, nem az enyémet, áldják a te szent nevedet, nekem meg ne maradjon semmi az emberek dicséretéből. Te vagy az én dicsekvésem, szívem ujjongó öröme, benned dicsekszem, ujjongok egész nap, magamban pedig csak gyarlóságaimmal dicsekedhetem. Keressék a zsidók azt a dicsőséget, amelyet egymásnak adhatnak az emberek, én azt keresem, amelyet egyedül Isten adhat. Mert hiszen minden embertől származó dicsőség, minden földi megtiszteltetés, minden evilági nagyság, ha összevetjük a te örök dicsőségeddel, hiúság és oktalanság. Ó én igazságom és irgalmasságom, én Istenem, boldog Szentháromság, egyedül tiéd a dicséret és a tisztelet, a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké. 

Cap. 40. 

Quod homo nihil boni ex se habet, et de nullo gloriari debet.

1. 

Domine, quid est homo, quod memor sis ejus, aut filius hominis, quia visitas eum? Quid promeruit homo, ut dares illi gratiam tuam? Domine, quid possum conqueri, si deseris me? aud quid juste obtendere possum, si quod peto non feceris? Certe hoc in veritate cogitare possum et dicere: Domine, nihil sum; nihil boni ex me habeo, sed in omnibus deficio, et ad nihil semper tendo. Ego nisi a te fuero adjutus et interius informatus, totus efficior tepidus et dissolutus.

2. 

Tu autem, Domine, semper idem ipse es, et permanes in æternum: semper bonus et justus et sanctus; bene, juste et sancte agens omnia et disponens in sapientia. Sed ego, qui ad defectum magis pronus sum quam ad profectum, non semper sum in uno statu perdurans, quia septem tempora mutantur super me. Verumtamen cito melius sit, cum tibi placuerit, et manum porrexeris adjutricem: quia tu solus sine humano suffragio poteris auxiliari et in tantum confirmare, ut vultus meus amplius in diversa non mutetur, sed in te uno cor meum convertatur et quiescat.

3. 

Unde si bene scirem omnem humanam consolationem abjicere, sive propter devotionem adipiscendam, sive propter necessitatem qua compellor te quærere, quia non est homo qui me consoletur: tunc merito possem de gratia sperare tua, et de dono novæ consolationis exultare.

4. 

Gratias tibi, unde totum venit quotiescumque mihi bene succedit. Ego autem vanitas, et nihilum ante te, inconstans homo et infirmus. Unde possum gloriari? aut cur appeto reputari? Numquid de nihilo? et hoc vanissimum est. Vere inanis gloria pestis mala, vanitas maxima, quia a vera trahit gloria, et cælesti spoliat gratia. Dum enim homo complacet sibi, displicet tibi; dum inhiat laudibus humanis, privatur veris virtutibus.

5. 

Est autem vera gloria et exultatio sancta gloriari in te et non in se, gaudere in nomine tuo, non in virtute propria, nec in aliqua creatura delectari nisi propter te. Laudetur nomen tuum, non meum; magnificetur opus tuum, non meum; benedicatur nomen sanctum tuum, non meum; nihil autem attribuatur mihi de laudibus hominum. Tu gloria mea, tu exaltatio cordis mei. In te gloriabor et exultabo tota die; pro me autem nihil, nisi in infirmatibus meis.

6. 

Quærant Judæi gloriam quæ ab invicem est: ego hanc requiram quæ a solo Deo est. Omnis quidem gloria humana, omnis honor temporalis, omnis altitudo mundana æternæ gloriæ tuæ comparata vanitas est et stultitia. O, veritas mea, et misericordia mea Deus meus, Trinitas beata: tibi soli laus, vertus, honor et gloria per infinita sæculorum sæcula.

CHAPTER XL

That man hath no good in himself, and nothing whereof to glory

1.

Lord, what is man that Thou art mindful of him, or the son of man that Thou visitest him?(1) What hath man deserved, that Thou shouldest bestow thy favour upon him? Lord, what cause can I have of complaint, if Thou forsake me? Or what can I justly allege, if Thou refuse to hear my petition? Of a truth, this I may truly think and say, Lord, I am nothing, I have nothing that is good of myself, but I fall short in all things, and ever tend unto nothing. And unless I am helped by Thee and inwardly supported, I become altogether lukewarm and reckless.

2. 

But Thou, O Lord, art always the same, and endurest for ever, always good, righteous, and holy; doing all things well, righteously, and holily, and disposing all in Thy wisdom. But I who am more ready to go forward than backward, never continue in one stay, because changes sevenfold pass over me. Yet it quickly becometh better when it so pleaseth Thee, and Thou puttest forth Thy hand to help me; because Thou alone canst aid without help of man, and canst so strengthen me that my countenance shall be no more changed, but my heart shall be turned to Thee, and rest in Thee alone.

3. 

Wherefore, if I but knew well how to reject all human consolations, whether for the sake of gaining devotion, or because of the necessity by which I was compelled to seek Thee, seeing there is no man who can comfort me; then could I worthily trust in Thy grace, and rejoice in the gift of new consolation.

4. 

Thanks be to Thee, from whom all cometh, whensoever it goeth well with me! But I am vanity and nothing in Thy sight, a man inconstant and weak. What then have I whereof to glory, or why do I long to be held in honour? Is it not for nought? This also is utterly vain. Verily vain glory is an evil plague, the greatest of vanities, because it draweth us away from the true glory, and robbeth us of heavenly grace. For whilst a man pleaseth himself he displeaseth Thee; whilst he gapeth after the praises of man, he is deprived of true virtues.

5. 

But true glory and holy rejoicing lieth in glorying in Thee and not in self; in rejoicing in Thy Name, not in our own virtue; in not taking delight in any creature, save only for Thy sake. Let thy Name, not mine be praised; let Thy work, not mine be magnified; let Thy holy Name be blessed, but to me let nought be given of the praises of men. Thou art my glory, Thou art the joy of my heart. In Thee will I make my boast and be glad all the day long, but for myself let me not glory save only in my infirmities.(2)

6. 

Let the Jews seek the honour which cometh from one another; but I will ask for that which cometh from God only.(3) Truly all human glory, all temporal honour, all worldly exultation, compared to Thy eternal glory, is but vanity and folly. O God my Truth and my Mercy, Blessed Trinity, to Thee alone be all praise, honour, power, and glory for ever and for ever. Amen.

(1) Psalm viii. 4. (2) 2 Corinthians xii. 5. (3) John v. 44.

Ego autem vanitas, et nihilum ante te, inconstans homo et infirmus. 

Imitatio Christi III./14. ~ Ubi nihil aliud me esse invenio, quam nihil et nihil.

 14. 

Meg kell fontolnunk Isten titkos ítéleteit, hogy a jóban el ne bizakodjunk 

Agyag a fazekasnak: 

nincs neked eszed!

Numquid gloriabitur lutum contra formantem se?

Ám a rólam alkotott 

ítéleteid 

nyomasztó mélységében 

Absorpta est omnis gloria vana in profunditate judiciorum tuorum super me.

: Ó, Semmi - 

Ubi nihil aliud me esse invenio, quam nihil et nihil. O, pondus immensum, o pelagus instransnatabile, ubi nihil de me reperio, quam in totum nihil.

Te maradj velem...

"Micsoda ferde gondolkodás ez! Vajon szembeszállhat-e az agyag a fazekassal? És mondhatja-e a mű alkotójának: „Nem te csináltál!” Vagy a fazék a fazekasnak: „Nincsen eszed!”?"

( Iz 29,16 )

"– Ki ez? Ki tudja. Mondd, ki vagy te? Semmi."

( Giovanni Pascoli, Hajótörött )

"Amíg az úton csöndben ballagok,

Ó, Semmi, érzem, hogy részed vagyok.

Ó, Semmi, Semmi, maradj így velem,

Mert ami nálad több, az gyötrelem." 

( Falu Tamás, Semmi )

I. 

Megzendíted fölöttem ítéleteidet, Uram, félelemmel és remegéssel rázod meg minden csontomat, és nagyon megrémül a lelkem. Villámsújtottan állok és meggondolom, hogy az egek sem tiszták teelőtted. Ha az angyalokban hibát találtál, és nem könyörültél rajtuk, mi lesz velem? Csillagok hullottak le az égről, én, a por hogyan érezhetném biztonságban magam? Akiknek tettei dicséretre méltónak látszottak, mindenek aljára estek, s akik az angyalok kenyerét ették, láttam, hogy a disznók moslékának is örülnek. Semmi sem marad hát a szentségünkből, ha te, Uram, elvonod kezed, semmit sem használ a bölcsességünk, ha nem kormányozol tovább, semmire sem jó az erőnk, ha te nem őrzöl, semmitől sem véd a tisztaságunk, ha a te oltalmad nem borul rá, hiába vigyáznánk magunkra, ha te nem virrasztasz szentül fölöttünk. Mert amint elhagysz, merülünk s veszünk, amint viszont meglátogatsz, kihúzzuk magunkat s újra élünk. Mert állhatatlanok vagyunk, de te megerősítesz, ellanyhulunk, de te lángra lobbantasz minket. 

II. 

Ó mekkora alázattal és magam-megvetéssel kell, hogy önmagamra nézzek, mennyire illik semmibe vennem, ha úgy látszik is, hogy van bennem valami jó. Mily fönntartás nélkül alá kell vetnem magam a te kifürkészhetetlen ítéleteidnek, Uram, amelyek szerint semmi másnak nem látom magam, csak semminek és újra semminek. Ó mérhetetlen tenger, ó átúszhatatlan óceán, benned hányódva semminek, semmitlen semminek bizonyulok. Hol bújhatna hát meg a dicsekvés, hol az erényből sarjadó önbizalom? Vége minden hiú dicsekedésnek, elmerült az, Uram, a te rólam hozott ítéleteidnek mélységében. Micsoda minden test a te színed előtt? Vajon dicsekedhetik az agyag a fazekassal szemben? Hogyan is kevélykedhetnék üres beszédben, akinek szívén Isten uralkodik? Az egész világ sem teheti kevéllyé, akit az igazság magához hódoltatott, s ha mindenki dicséri, akkor sem indul meg az, aki minden reménységét Istenbe vetette. Hiszen mind semmik azok is, akik beszélnek, elfogynak szavuk zengésével együtt, az Úr igazsága pedig örökre megmarad. 

 

Cap. 14. 

De judiciis Dei occultis considerandis, ne extollamur in bonis.

1. 

Intonas super me judicia tua, Domine, et timore ac tremore concutis omnia ossa mea et expavescit anima mea valde. Sto attonitus et considero, quia cæli non sunt mundi in conspectu tuo. Si in Angelis reperisti pravitatem, nec tamen epercisti, quid fiet de me. Ceciderunt stellæ de cælo, et ego pulvis quid præsumo? Quorum opra videbantur laudabilia, ceciderunt ad infima, et qui comedebant panem Angelorum, vidi siliquis delectari porcorum.

2. 

Nulla est ergo sanctitas, si manum tuam retrahas, Domine. Nulla sapientia prodest, si gubernare desistas. Nulla juvat fortitudo, si conservare desinas. Nulla secura castitas, si eam non protegas. Nulla propria prodest custodia, si non adsit tua sancta vigilantia. Nam relicti mergimur et perimus; visitati autem: vivimus et erigimur. Instabiles quippe sumus, sed propter te confirmamur; tepescimus, sed a te accendimur.

3. 

O, quam humiliter et abjecte mihi de me ipso sentiendum est, quam nihili pendendum est si quid boni videor habere. O, quam profunde me submittere debeo sub abyssalibus tuis judiciis, Domine; ubi nihil aliud me esse invenio, quam nihil et nihil. O, pondus immensum, o pelagus instransnatabile, ubi nihil de me reperio, quam in totum nihil. Ubi est ergo latebra gloriæ? Ubi confidentia de gloria concepta? Absorpta est omnis gloria vana in profunditate judiciorum tuorum super me.

4. 

Quid est omni caro in conspectu tuo? Numquid gloriabitur lutum contra formantem se? Quomodo potest erigi vaniloquio, cujus cor in veritate subjectum est Deo? Non eum totus mundus erigeret, quem sibi subjecit veritas. Nec omnium laudantium ore movebitur, qui totam spem suam in Deo firmavit. Nam et ipsi qui loquuntur, ecce omnes nihil, et deficient cum sonitu verborum. Veritas autem Domini manet in æternum.

CHAPTER XIV

Of meditation upon the hidden judgments of God, that we may not be lifted up because of our well-doing

1.

Thou sendest forth Thy judgments against me, O Lord, and shakest all my bones with fear and trembling, and my soul trembleth exceedingly. I stand astonished, and remember that the heavens are not clean in thy sight.(1) If Thou chargest Thine angels with folly, and didst spare them not, how shall it be unto me? Stars have fallen from heaven, and what shall I dare who am but dust? They whose works seemed to be praiseworthy, fell into the lowest depths, and they who did eat Angels’ food, them have I seen delighted with the husks that the swine do eat.

2. 

There is therefore no holiness, if Thou O Lord, withdraw Thine hand. No wisdom profiteth, if Thou leave off to guide the helm. No strength availeth, if Thou cease to preserve. No purity is secure, if Thou protect it not. No self-keeping availeth, if Thy holy watching be not there. For when we are left alone we are swallowed up and perish, but when we are visited, we are raised up, and we live. For indeed we are unstable, but are made strong through Thee; we grow cold, but are rekindled by Thee.

3. 

Oh, how humbly and abjectly must I reckon of myself, how must I weigh it as nothing, if I seem to have nothing good! Oh, how profoundly ought I to submit myself to Thy unfathomable judgments, O Lord, when I find myself nothing else save nothing, and again nothing! Oh weight unmeasurable, oh ocean which cannot be crossed over, where I find nothing of myself save nothing altogether! Where, then, is the hiding-place of glory, where the confidence begotten of virtue? All vain-glory is swallowed up in the depths of Thy judgments against me.

4. 

What is all flesh in Thy sight? For how shall the clay boast against Him that fashioned it?(2) How can he be lifted up in vain speech whose heart is subjected in truth to God? The whole world shall not lift him up whom Truth hath subdued; nor shall he be moved by the mouth of all who praise him, who hath placed all his hope in God. For they themselves who speak, behold, they are all nothing; for they shall cease with the sound of their words, but the truth of the Lord endureth for ever.(3)

(1) Job xv. 15. (2) Isaiah xxix. 16. (3) Psalm cxvii. 2. 

Ubi nihil aliud me esse invenio, quam nihil et nihil.

Imitatio Christi III./8. ~ Et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum.

 8. 

Isten előtt kevésre tartsuk magunkat 

Fölvirrad szívemben a 

te fényességed, 

s csekélyke maradék 

önbecsülése 

is elmerül végleg

a semmiségének mélyén.

...et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum.

A gyász színe

mély-fekete.

Miért,

ki tudja?

Az ős-szín ez,

a fény előtti,

kezdet és vég

partját elönti:

sötét

a lét

eredete,

sötétbe vész,

merész,

nagy útja!"

( Rákos Sándor, A tűz kérlelése, Jelkép, 259 )

I. 

Szólok az én Uramhoz, bár por és hamu vagyok. Ha többre tartanám magam, íme ellenem fordulsz, s kezedben a bizonyítékok: bűneim, semmit sem szólhatok. Ha viszont megalázkodom, és semminek tartom magam, ha minden önbecsülésről lemondok, s ahogy vagyok, pornak ismerem magam, kegyes lesz hozzám kegyelmed, és fölvirrad szívemben a te fényességed, s maradék csekélyke magam-becsülése is elmerül semmiségemnek mélyén, elvész mindörökre. Ott mutatod meg nekem, mi vagyok, mi voltam, és mivé lettem, mert semmi vagyok, de előbb nem tudtam azt. Ha magamra hagyatom, íme semmiségem s csupa gyarlóság vesz körül. Ha pedig hirtelen rámtekintesz, azonnal megerősödöm, és új öröm tölt el. Bizony csodálatos, hogy ilyen egykettőre fölemeltetem, és hogy oly kedvesen átölelsz, pedig saját súlyom mindig lefelé vonz. A te szeretetednek műve ez, amely érdemem nélkül elém siet, és oly sok szükségemben megsegít, súlyos veszedelmektől is megőriz, és – igazán mondhatom – számtalan bajból kiragad. Magamat helytelenül szerettem, s ezzel saját fejemre pusztulást szakasztottam, de aztán csak téged kerestelek, szeretetem megtisztult, s önmagamat is, téged is megtaláltalak, s szeretetedben még alaposabban megsemmisültem. Mert te, ó édes Uram, minden érdemem fölött bánsz velem, jobban, mint remélni vagy kérni merem. 

II. 

Áldott légy én Istenem, mert bár én minden jóra méltatlan vagyok, de a te nemes nagylelkűséged, végtelen jóságod szüntelenül jót tesz azokkal is, akik hálátlanok hozzád és messze szakadtak tőled. Téríts magadhoz minket, hogy hálásak legyünk, alázatosak és kegyelmeidre fogékonyak, mert te vagy a mi üdvösségünk, erőnk és bátorságunk. 

Cap. 8. 

De vili exstimatione sui ipsius in oculis Dei.

1. 

Loquar at Dominum meum, cum sim pulvis et cinis? Si me amplius reputavero, ecce tu stas contra me; et dicunt te testimonium verum iniquitates meæ nec possum contradicere. Si autem me vilificavero et ad nihilum me redegero, et ab omni propria reputatione defecero, atque sicut sum spulverizavero erit, mihi propitia gratia tua, et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum. Ibi ostendes me mihi, quid sum, quid fui, et de quo veni, quia nihil sum et nescivi. Se mihi ipsi relinquor, ecce nihil, et tota infirmitas; si autem subito me respexeris, statim fortis efficior, et novo repleor gaudio. Et mirum valde quod sic repente sublevor, et tam benigne a te complector, qui proprio pondere semper ad imi feror.

2. 

Facit hoc amor tuus gratis præveniens me, et in tam multis subveniens necessitatibus, a gravibus quoque custodiens me periculis, et ab innumeris, ut ver dicam, eripiens malis. Me siquidem male amando perdidi; et te solum quærendo et pure amando me et te pariter inveni, atque ex amore profundius ad nihilum me redegi. Quia tu, o Dulcissime, facis mecum supra meritum omne et supra id quod audeo sperare vel rogare.

3. 

Benedictus sis Deus meus, quia licet ego omnibus bonis indignus sim, tua tamen nobilitas et infinita bonitas nunquam cessat benefacere etiam ingratis, et longe a te aversis. Converte nos ad te, ut simus grati, humiles, devoti, quia salus nostra es tu, virtus et fortitudo nostra.

CHAPTER VIII

Of a low estimation of self in the sight of God

1.

I will speak unto my Lord who am but dust and ashes. If I count myself more, behold Thou standest against me, and my iniquities bear true testimony, and I cannot gainsay it. But if I abase myself, and bring myself to nought, and shrink from all self-esteem, and grind myself to dust, which I am, Thy grace will be favourable unto me, and Thy light will be near unto my heart; and all self-esteem, how little soever it be, shall be swallowed up in the depths of my nothingness, and shall perish for ever. There Thou showest to me myself, what I am, what I was, and whither I have come: so foolish was I and ignorant.(1) If I am left to myself, behold I am nothing, I am all weakness; but if suddenly Thou look upon me, immediately I am made strong, and filled with new joy. And it is great marvel that I am so suddenly lifted up, and so graciously embraced by Thee, since I am always being carried to the deep by my own weight.

2. 

This is the doing of Thy love which freely goeth before me and succoureth me in so many necessities, which guardeth me also in great dangers and snatcheth me, as I may truly say, from innumerable evils. For verily, by loving myself amiss, I lost myself, and by seeking and sincerely loving Thee alone, I found both myself and Thee, and through love I have brought myself to yet deeper nothingness: because Thou, O most sweet Lord, dealest with me beyond all merit, and above all which I dare ask or think.

3. 

Blessed be Thou, O my God, because though I be unworthy of all Thy benefits, Thy bountiful and infinite goodness never ceaseth to do good even to ingrates and to those who are turned far from Thee. Turn Thou us unto Thyself, that we may be grateful, humble, and godly, for Thou art our salvation, our courage, and our strength.

(1) Psalm lxxiii. 22.

...et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum.

Imitatio Christi II./9. ~ Qui vicerit, inquit, dabo ei edere de ligno vitæ.

 9. 

Amikor minden vigasztalásnak híjával vagyunk 

 

 

Csak jönnek és jönnek a 

hullámok - soha 

el ne hagyj! 

Quid magis es, si hilaris si, et devotus adveniente gratia?

 Ó Sötétség - 

Ó, semmi - semmi

és semmi sem: Te

Quae societas luci 

ad tenebras? 

Magnum est, et valde magnum, tam humano quam divino posse carere solatio et pro amore Dei libenter exilium cordis velle sustinere et in nullo se ipsum quærere, nec ad proprium meritum respicere. 

 tévedsz - 

Tunc non est melius remedium quam patientia, et abnegatio mei in voluntate Dei. 

a Világ nem létezik.  

Quoniam spiritus venit, et recedit, secundum suæ voluntatis beneplacitum. 

I. 

Nem nehéz akkor kevésbe venni az emberi vigasztalást, amikor Isten vigasztal. De nagy, igen nagy szó, ha valaki mind emberi, mind isteni vigasztalástól megfosztva is helyt áll, Isten dicsőségéért igyekszik elviselni lelki számkivettetését, semmiben sem keresi önmagát, nem tekint saját érdemére. Mi van abban, ha jókedvű vagy és áhítatos a kegyelem látogatásának idején? Ezt az órát mindenki várva várja. Könnyű lovaglása esik annak, akit Isten kegyelme hordoz. Csoda-e, ha nem érzi a terhet, akit a Mindenható hord a tenyerén, akit a legnagyobb vezér vezet? Jólesik nekünk, ha van valami vigasztalásunk, és nehezen vetkőzzük le önmagunkat. Szent Lőrinc vértanú meg a pap, akinek diakonusa volt, azzal győzte le a világot, hogy semmibe vette mindazt, ami a világban kívánatosnak mutatkozik. Krisztus szeretetéért még azt is jó szívvel eltűrte, hogy elválasszák tőle Isten főpapját, Sixtust, akit annyira szeretett. Így a Teremtő iránt tanúsított szeretete nagyobbnak bizonyult az emberek iránt valónál, és az emberi vigasztalás helyett inkább Isten akaratát kereste. Így tanuld meg te is elhagyni Isten szeretetéért – még oly szükséges és kedves barátodat is, s ne keseredj el, ha barátod elhagy, inkább gondold meg, hogy egyszer mindnyájunknak el kell szakadnunk egymástól. Sokat és sokáig kell az embernek magával viaskodnia, míg megtanulja egészen legyőzni önmagát, s minden érzését-indulatát Istenre összpontosítani. Mikor az ember önmagában bízik, könnyen lehajol emberi vigaszért. De aki igazán szereti Krisztust, és szorgalmasan törekszik a tökéletesedésre, az nem bukik a vigasztalások után, nem keres szívet melegítő élményeket, hanem inkább azon van, hogy Krisztusért kemény próbák közt is megálljon, és nehéz föladatokat is megoldjon. 

II. 

Amikor tehát Isten lelki vigasztalásban részesít, adj érte hálát, és fogadd el, de Isten ajándékaként fogadd, ne saját érdemed jutalmaként. Ne fuvalkodj fel, ne örülj szertelenül, hiába ne hivalkodj, inkább tegyen alázatosabbá az ajándék, tetteidben is légy körültekintőbb, tiszteletteljesebb, mert elmúlik majd az az óra, és rádszakad a kísértés. Amikor pedig elvétetik a vigasztalásod, ne ess rögtön kétségbe, hanem alázatosan és türelmesen várd bizalommal a mennyei látogatást, mert elég hatalmas az Isten ahhoz, hogy megsokszorozva visszaadja neked vigasztalását. Nem új, nem szokatlan ez azoknak, akik jártasak Isten útjaiban, mert a nagy szentek és a régi próféták életében gyakori volt az efféle változás. Azért mondta egyikük Isten kegyelmi látogatásának idején: „Így szóltam bőségemben: nem ingok meg soha.” Mikor pedig eltávozott tőle az a kegyelem, amelyben része volt, hozzáfűzte: „Elfordítottad tőlem arcodat, megrendültem.” De még így sem esett kétségbe, hanem annál hevesebben fohászkodott Istenhez, mondván: „Hozzád kiáltok, Uram, Istenemhez könyörgök.” Végül betakarította imádságának gyümölcsét, és tanúságot tett arról, hogy meghallgatásra talált, mondván: „Meghallgatott az Úr és megszánt engem, az Úr lett az én segítőm.” De miben? „Örömre váltottad – mondja – panaszomat, és vigadozásba foglaltál engem.” Ha így történt nagy szentekkel, nekünk gyarlóknak, szegényeknek sem szabad kétségbe esnünk azért, hogy hol buzgóság, hol lelki szárazság a sorsunk. A Lélek jön, majd visszavonul – akaratának tetszése szerint. Azért mondja Jób: „Meglátogatod őt virradatkor, és hirtelen próbára veted.” 

III. 

Miben reménykedhetem tehát, vagy mibe vethetem bizalmamat, ha nem egyedül Isten nagy irgalmasságába, a mennyei kegyelem reménységébe? Mert hiszen még ha kezünk ügyében vannak is derék, istenfélő emberek, jó barátok, vagy szent könyvek, szép olvasmányok, vagy gyönyörű énekek és himnuszok, mindez keveset ér, nemigen ízlik, ha elhagy a kegyelem és saját szegénységemben magamra maradok. Akkor nincs jobb orvosság, mint a türelem meg az, hogy magam megtagadom és Istenre bízom. Soha senkit nem találtam, aki olyan vallásos és olyan jámbor lett volna, hogy Isten egyszeregyszer meg ne vonta volna tőle a kegyelmét, hogy ne érezte volna buzgóságának lankadását. Egy szent sem ragadtatott olyan magasra, nem részesült akkora megvilágosodásban, hogy előbb-utóbb kísértést ne szenvedett volna. Mert nem méltó az Isten mélységes titkainak ismeretére, aki Istenért valami zaklattatásban meg nem próbáltatott. A közeledő vigasztalásnak jele szokott lenni a megelőző kísértés. Mert mennyei vigasztalását a kísértésben megpróbált embereknek ígérte Isten. „A győztesnek – mondja – enni adok az élet fájáról.” Hiszen arra való az isteni vigasztalás, hogy erősebbek legyünk a megpróbáltatások elviselésében. A kísértés pedig azért követi a vigasztalást, hogy el ne bizakodjunk a jóban. Az ördög nem alszik, a test nem halott, légy hát kész szüntelen a küzdelemre, mert jobbról, balról soha nem nyugvó ellenség vesz körül. 

Cap. 9. De carentia omnis solatii.

1. 

Non est grave humanum contemnere solatium, cum adest divinum. Magnum est, et valde magnum, tam humano quam divino posse carere solatio et pro amore Dei libenter exilium cordis velle sustinere et in nullo se ipsum quærere, nec ad proprium meritum respicere. Quid magis es, si hilaris si, et devotus adveniente gratia? Optabilis cunctis hæc hora. Satis suaviter equitat quem gratia Dei portat. Et quid mirum si onus non sentit, qui portatur ab Omnipotente, et ducitur a summo Ductore?

2. 

Libenter aliquid habemus pro solatio, et homo difficulter exuitur a se ipso. Vicit sanctus Laurentius sæculum, cum Summo Sacerdote, quia omne, quod in mundo delectabile videbatur despexit, et Dei Summum Sacerdotem Sixtem, quem maxime diligebat, pro amore Christi etiam a se tolli clementer ferebat. Amore igitur Creatoris amorem hominis superavit, et pro humano solatio divinum beneplacitum magis elegit. Ita et tu aliquem necessarium, et dilectum amicum pro amore Dei disce relinquere. Nec graviter feras cum ab amico fueris derelictus, sciens quoniam oportet nos omnes tandem ab invicem separari.

3. 

Multum et diu oportet hominem in se ipso certare, antequam discat se ipsum plene superare, et totum affectum suum plene in Deum trahere. Quando homo stat super se ipsum, facile labitur ad consolationes humanas. Sed verus Christi amator, et studiosus sectator virtutum non cadit super illas consolationes, nec quærit tales sensibiles dulcedines. Sed magis fortes tentationes et exercitationes, et pro Christo duros sustinere labores.

4. 

Cum igitur spiritualis consolatio a Deo datur, cum gratiarum actione accipe eam et Dei munus intellige esse, et non tuum meritum et noli extolli. Noli nimium gaudere nec inaniter præsumere, sed esto magis humilior ex dono, cautior quoque et timoratior in cunctis actibus tuis, quoniam transibit hora illa, et sequetur tentatio. Cum ablata fuerit consolatio, non statim desperes, sed cum humilitate, et patientia exspecta cælestem visitationem, quia potens est Deus ampliorem tibi redonare gratiam et consolationem. Istud non est novum, nec alienum viam Dei expertis, quia in magnis sanctis, et in antiquis prophetis suit sæpe alternationis modus.

5. 

Unde quidam præsente jam gratia dicebat: Ego dixi in abundantia mea non movebor in æternum. Absente autem gratia quid in se fuerit expertus, adjungit dicens: Avertisti faciem tuam a me, et factus sum conturbatus. Inter hæc tamen nequaquam desperat, sed instantius Dominum rogat, et dicit: Ad te, Domine, clamabo, et ad Deum meum deprocabor. Denique orationis suæ fructum reportat, et se exauditum testatur dicens: Audivit Dominus et misertus est mei, Dominus factus est adjutor meus. Sed in quo? Convertisti, inquit, planctum meum in gaudium mihi, et circumdedisti me lætitia. Et si sic actum est cum magnis Sanctis, non est desperandum nobis informis et pauperibus, si interdum in frigiditate, et interdum in fervore sumus. Quoniam spiritus venit, et recedit, secundum suæ voluntatis beneplacitum. Unde beatus Job ait: Visitas eum iluculo, et subito probas illum.

6. 

Super quid igitur sperare possum, aut in quo confidere debeo, nisi in sola magna misericordia Domini, et in sola spe gratiæ cælestis? Sive enim adsint homines boni sive devoti fratres, et amici fideles, sive libri sancti, vel tractatus pulchri, sive dulces cantus et hymni, omnia hæc modicum juvant, et modicum sapiunt, quando sum defertus a gratia, et in propria paupertate relictus. Tunc non est melius remedium quam patientia, et abnegatio mei in voluntate Dei.

7. 

Nunquam inveni aliquem Religiosum, qui non habuerit interdum gratiæ subtractionem, aut non senserit fervoris diminutionem. Nullus Sanctus fuit tam alte raptus, vel illuminatus, qui prius vel postea non fuerit tentatus. Non enim alta Dei contemplatione dignus est, qui pro Deo non est exercitatus aliqua tribulatione. Solet enim sequentis consolationis tribulatio præcedens esse signum. Nam tentationibus probatis cælestis promittitur consolatio. Qui vicerit, inquit, dabo ei edere de ligno vitæ.

8. 

Datur etiam consolatio divina, ut homo fortior sit ad sustinendum adversa. Sequitur etiam tentatio, ne se elevet de bono. Non dormit diabolus, nec caro adhuc mortua est. Ideo non cesses te præparare ad certamen, quia a dextris et a sinistris sunt hostes qui nunquam quiescunt.

 

CHAPTER IX

Of the lack of all comfort

 

1.

It is no hard thing to despise human comfort when divine is present. It is a great thing, yea very great, to be able to bear the loss both of human and divine comfort; and for the love of God willingly to bear exile of heart, and in nought to seek oneself, nor to look to one’s own merit. What great matter is it, if thou be cheerful of heart and devout when favour cometh to thee? That is an hour wherein all rejoice. Pleasantly enough doth he ride whom the grace of God carrieth. And what marvel, if he feeleth no burden who is carried by the Almighty, and is led onwards by the Guide from on high?

2. 

We are willing to accept anything for comfort, and it is difficult for a man to be freed from himself. The holy martyr Laurence overcame the love of the world and even of his priestly master, because he despised everything in the world which seemed to be pleasant; and for the love of Christ he calmly suffered even God’s chief priest, Sixtus, whom he dearly loved, to be taken from him. Thus by the love of the Creator he overcame the love of man, and instead of human comfort he chose rather God’s good pleasure. So also learn thou to resign any near and beloved friend for the love of God. Nor take it amiss when thou hast been deserted by a friend, knowing that we must all be parted from one another at last.

3. 

Mightily and long must a man strive within himself before he learn altogether to overcome himself, and to draw his whole affection towards God. When a man resteth upon himself, he easily slippeth away unto human comforts. But a true lover of Christ, and a diligent seeker after virtue, falleth not back upon those comforts, nor seeketh such sweetness as may be tasted and handled, but desireth rather hard exercises, and to undertake severe labours for Christ.

4. 

When, therefore, spiritual comfort is given by God, receive it with giving of thanks, and know that it is the gift of God, not thy desert. Be not lifted up, rejoice not overmuch nor foolishly presume, but rather be more humble for the gift, more wary and more careful in all thy doings; for that hour will pass away, and temptation will follow. When comfort is taken from thee, do not straightway despair, but wait for the heavenly visitation with humility and patience, for God is able to give thee back greater favour and consolation. This is not new nor strange to those who have made trial of the way of God, for with the great saints and the ancient prophets there was often this manner of change.

5. 

Wherefore one said when the favour of God was present with him, I said in my prosperity I shall never be moved,(1) but he goeth on to say what he felt within himself when the favour departed: Thou didst turn Thy face from me, and I was troubled. In spite whereof he in no wise despaireth, but the more instantly entreateth God, and saith, Unto Thee, O Lord, will I cry, and will pray unto my God; and then he receiveth the fruit of his prayer, and testifieth how he hath been heard, saying, The Lord heard me and had mercy upon me, the Lord was my helper. But wherein? Thou hast turned my heaviness into joy, Thou hast put off my sackcloth and girded me with gladness. If it was thus with the great saints, we who are poor and needy ought not to despair if we are sometimes in the warmth and sometimes in the cold, for the Spirit cometh and goeth according to the good pleasure of His will. Wherefore holy Job saith, Thou dost visit him in the morning, and suddenly Thou dost prove him.(2)

6. 

Whereupon then can I hope, or wherein may I trust, save only in the great mercy of God, and the hope of heavenly grace? For whether good men are with me, godly brethren or faithful friends, whether holy books or beautiful discourses, whether sweet hymns and songs, all these help but little, and have but little savour when I am deserted by God’s favour and left to mine own poverty. There is no better remedy, then, than patience and denial of self, and an abiding in the will of God.

7. 

I have never found any man so religious and godly, but that he felt sometimes a withdrawal of the divine favour, and lack of fervour. No saint was ever so filled with rapture, so enlightened, but that sooner or later he was tempted. For he is not worthy of the great vision of God, who, for God’s sake, hath not been exercised by some temptation. For temptation is wont to go before as a sign of the comfort which shall follow, and heavenly comfort is promised to those who are proved by temptation. As it is written, To him that overcometh I will give to eat of the tree of life.(3)

8. 

Divine comfort is given that a man may be stronger to bear adversities. And temptation followeth, lest he be lifted up because of the benefit. The devil sleepeth not; thy flesh is not yet dead; therefore, cease thou not to make thyself ready unto the battle, for enemies stand on thy right hand and on thy left, and they are never at rest.

(1) Psalm xxx. 6. (2) Job vii. 18. (3) Revelation ii. 7.

Qui vicerit, inquit, dabo ei edere de ligno vitæ.

Omlás előtt... ~ "A remény a víz, mely segítségével kivirágzunk." / "Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, lesújtottál a halál porába."

"De ezeken a véges reményeken felül él az emberben egy alapvető remény: reménykedés az élet értelmében; reménykedés abban, hogy a jóság és a szépség a létnek alaptörvénye; reménykedés abban, hogy életünk, szenvedéseink, szeretetünk nem hiábavaló; reménykedés abban, hogy a kölcsönös szeretet köteléke örökké tart, hogy az, akit szívből szeretünk, ha meghal is, élni fog; reménykedés abban, hogy az egész világ nem sötétségből sötétségbe, hanem fényből fénybe vándorol, hogy az élet nemcsak egy véletlenül megjelent habfodor az atomok és molekulák formátlan tengerén, hanem egy örök Élőből származó és őhozzá visszatérő örök érvényű valóság; reménykedés abban, hogy van megbocsátás és megbékélés, hogy van Valaki, aki ismer, szeret, hív, haza vár. Az emberiség történelmében kezdettől fogva mind a mai napig virágzó valamennyi vallás ennek a reménynek a tanújele és hirdetője." ( Nemeshegyi Péter: Jó az Isten, Élményvilágunkban felcsillanó jelek, A remény hajnalcsillaga )

"Az ősök kik mögötted

álltak, leomlanak

Mihez hátad vetetted,

ledőlnek a falak." ( Illyés Gyula: Omlás előtt )

 

“A szereteten, mondja Isten, nem csodálkozom. Nem is csodálatos. Ezek a szegény teremtmények olyan szerencsétlenek, hogy hacsak nincs valakinek a szíve kőből, lehetetlen nem szeretnie egyiknek a másikat. Testvérek, hogy is ne szeretnék egymást. Hogy is ne vonnák el szájuktól a kenyeret, a mindennapi kenyeret, hogy egy-egy nyomorult gyermeknek adják, ha utukba vetődik. Testvérük, a fiam. Olyan nagyon szerette őket. De a reményen, mondja Isten, azon csodálkozom. Még én is. Mert az csodálatos. Hogy ezek a szegény gyerekek látják, mint folyik a világ, és azt hiszik, holnap jobban folyik majd. Látják, mint folyik ma, és azt hiszik, holnap reggel jobban folyik. Ez meghökkentő, s ez minden bizonnyal kegyelmünk legnagyobb csodája. Ezen én magam is csak ámulok.” ( Charles Péguy: A remény, Szolgálat )

 

„Az emberi élet útonlétet jelent. De milyen cél felé? Hogyan találjuk meg az élet útját? Az élet olyannak tűnik, mint egy utazás a történelem gyakran sötét és viharos tengerén, miközben a csillagokat fürkésszük, melyek utat mutatnak nekünk, életünk igazi csillagai azok az emberek, akik helyesen tudnak élni. Ők a remény világító fényei. Kétségtelen, Jézus Krisztus maga a világosság, a Nap, aki fölkelt a történelem minden sötétsége fölé. De hogy őt megtaláljuk, szükségünk van a közeli fényekre – olyan emberekre, akik az ő fényéből világítanak és elirányítanak utazásunk közben. És ki lehetne inkább a remény csillaga, mint Mária – Ő, aki igenjével ajtót nyitott Isten számára a mi világunkba; ő, aki a szövetség élő szekrénye lett, akiben Isten testet öltött, egy lett közülünk és közöttünk sátorozott.” ( XVI. Benedek pápa Spe Salvi 49. )

 "És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
"No hát, no!" így kiált; "én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!" ( Arany János, Bolond Istók )

"Az Isten gazdálkodásához ugyancsak négy elem szükséges - a hit, a remény, a szeretet és a tudás. A hit a föld, melyben a gyökeret növesztünk. A remény a víz, mely segítségével kivirágzunk. A szeretet a szél mely által növekszünk. A tudás pedig a fény, mely megérlel bennünket." ( Fülöp evangéliuma, Nag Hammadi, 170 )

"A kapunk fölé ez van írva: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." Gondold csak el, menni terhet vesz le ez a vállunkról! Mert mi a remény? Az erkölcsi felelősség egyik formája. Nálunk itt nincs remény, s ennélfogva nincs kötelesség, nincs munka, (...) Más szóval a pokol az a hely, ahol nincs egyéb tennivalód, mint mulatni, szórakozni." ( G. B. Shaw, Ember és felsőbbrendű ember, 397 ) 

"Én pedig abban reménykedem, helytartó, hogy majd istenfélő gondolatok töltenek el, és lelki szemeid megvilágosodnak védőbeszédem során; azaz hogy szíved termékennyé válik, (...)" ( Vértanúakták és szenvedéstörténetek, A Szent és minden dicséretre méltó Apolló avagy Szakkeasz apostol vértanúsága, 61 )

 "Robbantsd föl a reményt, az igért menedéket, ha már megóvni nem lehet tovább."

 

 

  

 

 

 

 

"Csakis így menekülhettek meg
a második haláltól,
és így szabadulhattok meg a láncoktól
amelyekből minden életre való remény eltűnt." ( Kephalaia, Mani: Gyöngy-énekek )

"Ki vagy? Mi rabszolgák, kik észrevétlen
együtt nyüzsgünk, s úgy hullunk holtan el,
halk jajjal, mert számunkra nincs remény sem...
Habok vagyunk: s ki nyög, ki énekel..." ( Giovanni Pascoli, Hajótörött )

 

 

"Nemrég csak játszottál az eséllyel,

fordulhat úgy is az idő, mikor

mindaz, mit önmagunkból

örökségként emeltünk,

kiürül, elenyészik,

érvénytelenné omlasztja a kor.

 

Milyen lesz a jövő, hová a mult

bevégzetlen peréhez,

akárhogy hiszed, vallod,

nem hívhatsz tanukat,

ahol a küszködés elárvult igazáért

neked kell végül szégyellni magad?

 

Eredj hát egyszemélyes

kommandóként utolszor,

hajtsd végre a közös

kudarc parancsszavát:

robbantsd föl a reményt, az igért menedéket,

ha már megóvni nem lehet tovább." ( Fodor András, A kommandós búcsúja )

 

 

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/eljek-azt-amit-hittel-elfogadtak.html 

https://boatswain69.blogspot.com/2020/09/benit-soi-le-main-qui-dons.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/09/ii-gnosis-viii-hit-remeny-szeretet-es.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/05/kulsodleges-huseg-nem-huseg.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/a-remeny-kiterjesztese.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/dogolj-meg-atkozott-allat.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/az-istenhez-sziv-egyszeruen-benyit.html

https://boatswain69.blogspot.com/2021/09/metanoia-vi-renovatio-reparation-o-uram.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/11/az-alvilag-homalyaban-mindegyik_20.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/12/gnosztikus-irodalom-xxxiv-nag-hammadi.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/nauszika.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/03/mit-tudsz-masik-eletrol-i-nagy-muveszet.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/05/tedd-konnyuve-ennekem-ezt-nehez-huseget.html

https://boatswain69.blogspot.com/2021/10/a-bolond-profeta-iii-jel-pro-life-build.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/mrs-gump-letezik-mr-gump.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/velunk-volt-isten.html

https://boatswain69.blogspot.com/2023/06/logos-megvalosulasa-szuz-lelekben-xi-9.html

https://boatswain69.blogspot.com/2021/05/tuo-tibi-judicio-est-utendum-iv-ha.html

https://boatswain69.blogspot.com/2023/01/gnosztikus-irodalom-lxxxiv-xliv-halaado.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/05/en-en-en-az-orok-farosz-maga-o-nezi.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/ahova-ertelem-nem-hatol-be-az-erzes.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/10/xx-iii-ii-iii-ebed-jahwe-iv.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/10/xx-iii-ii-iii-ebed-jahwe-iv.html

https://boatswain2.blogspot.com/2023/12/manicheusok-4-es-fenykoszoru-lett-az-o.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/07/krisztus-jar-kozottunk-s-mi-nem-tudtuk.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/05/chi-e-non-so-chi-sei-che-fai-piu-nulla.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/06/kicsoda-vagy-tehat-az-ero-resze-mely.html

 

 

 

 

 

 

Requiem IV. ~ "s azt mondod: kész! Én hosszan nézlek, ..."

"- Chi è? Non so. Chi sei? Che fai? Più nulla." ( Giovanni Pascoli, Hajótörött )

 

 "Az élet olyan mint a felhő, amelyik épp megjelenik. A halál olyan mint a felhő, amelyik épp eltűnik." ( Szung Szán )

 

"Tehát meghalt a bátyám."

 

 

 

"Van, aki a haldokló madárra nézve csak az értelmetlen szenvedést látja. De az utolsó szó a halálé. Kineveti őt. Más ránéz ugyanarra a madárra, és megérzi az üdvösséget. Átjárja őt a fény." ( Az őrület határán ( Thin red line ) )

 

1

Tehát meghalt a bátyám.

Ebben a percben halt meg.

Itt a szomszéd szobában.

S a világ meg se rezdül.

A tükör érzéketlen

fordítja vissza arcom.

S a konyhában, ahonnét

anyám jajongva ment el,

látom, hogy három darab

fa van a fásládában;

és a sodródeszkáról

hosszan lelóg a tészta.

 

2

De kint az udvaron már kezdem

érteni, mi történt. A kertből

felém fordulnak mind a fák, s a

kaptárak meg a szőlőtőkék!

– Ölelő gondja lám, lepattant

rólunk – mondják – nem lelkesít már

fürkésző szeme, erős karja,

tervező, atyás dörmögése.

S itt fenn a kisszobában, érzem:

a szerszámok, mint apró árvák

sírnak, rínak; a konok vésők,

morc reszelők, hideg fürészek.

S a büszke kerékpárban vádol

a féltés: tudom, tönkretesztek.

 

3

Kerékpárodon megyek bátyám,

viszem a halálod hirét.

A hótlan téli tájék csendes.

Tétova szél mászkál a rét

fölött, de másképp semmi furcsa.

Szalad a víz, simul a sík,

éles a hegy, bökős az erdő,

a dombra fáradt ég esik.

Ez rendben van. De tőlük félek,

akik ott jönnek. Csak nem a

pályamunkások? Nehéz lábbal

lépnek s nagyot biccentnek a

felsőtestükkel. Ugye tudtam,

hogy ők azok. Nincs irgalom.

Ott jössz mögöttük te is bátyám,

nyeles csákány a válladon.

És látlak már, amint a fényes

sínek közt botologsz. Ropog

talpad alatt a kavics. Jajgat

a sínszög, ahogy csapkodod.

S látlak, amint a pályakocsit

taszítod lengő lábbal, és

amint szerszámmal telerakva

a raktár széles küszöbét

mesterkedsz valamin, majd sörte

hajadat hátrasimitod,

s azt mondod: kész! Én hosszan nézlek,

s magamban arra gondolok:

nehéz kezedben míly varázslat

lakik, hogy mindent megcsinálsz!

Szinte fülel felénk a puszta,

esténkint, mikor citorálsz.

 

4

És körülvesszük végül koporsódat,

bátyám. Itt állunk. Csendben. Valamit

motyognék. Igen, azt a székely népdalt,

és eszembe jut Illyés verse is.

Szemem, fülem kibúvót keresgél, de

tán nem is véletlen, hogy odafenn

az udvaron két malac összedugja

fejét, s hogy egy tyúk oly keservesen

kotkodácsol az ólkerítés élén.

Mert minden összefügghet most. Ni csak,

ez a barna csoport is itt a kútnál, –

hű ismerősök, a pusztaiak –

a halott élőt tartják nagy szemükben.

Néznek. – Ugye, azt látjátok, ahogy

nyári vasárnap délutánokon

a kastély mellett el-elballagott,

roggyanó léptekkel, de derüs arccal.

Vagy amint kerékpárján feszesen

ülve hajtott a kemény árokparton,

s nem felejtett el köszönni sosem.

Ugye, szerettétek, hisz jó gyerek volt.

Hűs víztorony s az árnyas fák alatt

ott kuglizott veletek – hányszor néztem –,

mig a park mögé becsúszott a nap.

Mennyi emlék, míly nagynak látlak köztük

bátyám, már tiltva szólnék: nem lehet,

hogy meghaltál, hogy számomra most nem vagy,

hisz sose voltál ennél teljesebb." ( Fodor András, Bátyám halálára ) 

 

 

https://boatswain2.blogspot.com/2024/05/chi-e-non-so-chi-sei-che-fai-piu-nulla.html

https://boatswain69.blogspot.com/2021/08/az-embereket-alakitsak-at-szentek-es-ne.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/01/tegnap-fenn-voltam-az-aetnan-ii.html

https://boatswain69.blogspot.com/2021/10/istengyermekek-ib-tortet-kincses-var.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/ez-gyogyito-tudas.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/07/harmadik-szabaly-ne-felj.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/05/tedd-konnyuve-ennekem-ezt-nehez-huseget.html  

 

 

https://boatswain69.blogspot.com/2020/07/van-aki-haldoklo-madarra-nezve-csak-az.html

 

https://boatswain69.blogspot.com/2022/12/gnosztikus-irodalom-xvi-nag-hammadi.html

https://boatswain69.blogspot.com/2023/05/teljesseg-i-boom-v3-enlightenment-visio.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/07/van-aki-haldoklo-madarra-nezve-csak-az.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/12/gnosztikus-irodalom-xxvii-nag-hammadi.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-v-oroklet-kell-nekik-o.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-iii-szeretetet-adnek.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-ii-az-atya-vagyok-am.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-iv-kiolthatod-szemem-te.html

https://boatswain2.blogspot.com/2023/12/66-es-fenykoszoru-lett-az-o-fejen.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-i-mihez-fogsz-isten.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-vi-sajat-halalat-add-o.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-viii-aki-igy-meghalt.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-ix-megtisztitottam.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/03/atjarja-ot-feny-xiii-nem-talallak.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-vi-minden-ut.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/04/bargyu-nepnek-erthetetlen-uzzuk-jatek.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-x-szegenyek-fajtaja.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/atjarja-ot-feny-xi-s-mint-tartott-targy.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/03/atjarja-ot-feny-xiii-almomban-hallom.html

 

 

 

"hogy meghaltál, hogy számomra most nem vagy,

hisz sose voltál ennél teljesebb."