.gif)
54.
A kegyelem és a természet különböző megmozdulásai
"Fiam, gondosan figyeld meg a természet és a kegyelem megmozdulásait, mert nagyon különbözőképpen és nehezen megfoghatóan mozdulnak meg, és aligha tud köztük különbséget tenni más, mint a belső világosságtól megvilágosított lelki ember. Mert mindenki a jóra vágyik, s azzal, amit mond vagy amit tesz, mindenki valami jóra törekszik, azért sokan annak megítélésében csalódnak, hogy mi is a jó."
"A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.
Karpos kalos, dendros kalon ~ καρπος καλος δενδρος καλον, ahogy az antik görög mondaná.
Vagy Jézus:
"Nincs jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem; és nincs rossz fa, amely jó gyümölcsöt terem. Mert minden fát gyümölcséről ismerünk meg. Tövisbokorról nem szednek fügét, sem a csipkebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszat hoz elő; mert a szív bőségéből szól a száj."
( Lk 6,43-45 )
( Οὐ γάρ ἐστιν δένδρον καλὸν ποιοῦν καρπὸν σαπρόν, οὐδὲ πάλιν δένδρον σαπρὸν ποιοῦν καρπὸν καλόν. ἕκαστον γὰρ δένδρον ἐκ τοῦ ἰδίου καρποῦ γινώσκεται · οὐ γὰρ ἐξ ἀκανθῶν συλλέγουσιν σῦκα, οὐδὲ ἐκ βάτου σταφυλὴν τρυγῶσιν. ὁ ἀγαθὸς ἄνθρωπος ἐκ τοῦ ἀγαθοῦ θησαυροῦ τῆς καρδίας αὐτοῦ προφέρει τὸ ἀγαθόν, καὶ ὁ πονηρὸς ἐκ τοῦ πονηροῦ προφέρει τὸ πονηρόν · ἐκ γὰρ περισσεύματος καρδίας λαλεῖ τὸ στόμα αὐτοῦ. )
Én csak vízzel keresztellek, hogy bűnbánatra indítsalak benneteket, de aki a nyomomba lép, az hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját hordozzam."
( Mt 3,10-11 )
Különböző szellemek megismerésére vonatkozó szabályok
'distinctio spirituum'
A) Első hétre
Szabályok, melyek arra valók, hogy valamiképp észrevegyük és megismerjük a lélekben támadt különböző megmozdulásokat: hogy a jókat befogadjuk, a rosszakat pedig visszavessük. E szabályok inkább az első hétnek felelnek meg.
Első szabály:
Azok elé, akik halálos bűnt halálos bűnre halmoznak, a gonosz szellem rendszerint látszólagos gyönyöröket szokott állítani, és ezzel eléri azt, hogy érzéki gyönyörök és élvezetek képzelgéseibe merülnek, hogy így annál erősebben megtartsa, sőt növelje is őket gonoszságaikban és bűneikben. Az ilyeneknél a jó lélek az ellenkező módon viselkedik annyiban, hogy nyugtalanítja őket és bennük az ész benső szava által lelkiismeretfurdalást idéz elő.
Szél ott fúj hol akar..., s
mozdul a lélek
is:
rossz tettnek 'jó ízét'...,
bűnös nyugtát
elveszi
jaj, a macskát megölni -
mégsem kellett volna.
s
kiborjút a vásárba
vinni.
Regula Prima:
Spiritus malignus solet voluptates apparentes eis proponere qui peccatum mortale peccato mortali accumulant, atque hoc modo efficit ut phantasiis voluptatum et voluptatum sensualium immergantur, ut eos validius retineat et etiam in malitia et peccatis augeat. Cum talibus hominibus spiritus bonus contrario modo agit, dum eos perturbat et, verbo interno rationis, in eis conscientiae paenitentiam excitat.
Második szabály:
azoknál, akik bűneik irtogatásában erélyesen haladnak előre és a mi Urunk Istenünk szolgálatában a jóról a jobbra törekszenek, az első szabályban jelzett móddal épp az ellenkező eljárás esik meg; ilyenkor ugyanis a rossz szellem szokása az, hogy a lelket mardossa, szomorítja és akadályokat gördít elé azáltal, hogy álokokkal nyugtalanítja, hogy előre ne haladhasson. Ellenben a jó lélek tulajdonsága az, hogy bátorságot és erőt önt a lélekbe, vigasztalásokat, könnyeket, sugallatokat ad és megnyugtat, mindent könnyűvé tesz és minden akadályt elgördít, csakhogy a jó cselekedetekben előrehaladhasson.
Szél ott fúj hol akar..., s
mozdul a lélek
is:
bátorságot - erőt
örömkönnyeket
ad
és sugallatokat.
Megnyugtat: hurkok között
könnyen - akadálytalan
siklik a
lábad.
Regula secunda:
In iis qui in eradicatione peccatorum suorum et in servitio Domini nostri et Dei fortiter progrediuntur, processus omnino contrarius fit modo indicato in regula prima; nam in talibus casibus spiritus malignus solet animam rodere, contristare et impedimenta ei ponere, eam somniis perturbando, ne progredi possit. Contra, spiritus boni est animum et fortitudinem infundere, consolationes, lacrimas, suggestiones dare et eam tranquillare, omnia facilia reddendo et omnia impedimenta removendo, ut in bonis operibus progredi possit.
Harmadik szabály:
a lelki vigasztalásról. Vigasztalásnak nevezem azt, mikor a lélekben olyan benső felbuzdulás támad, amely lángra lobbantja a lélekben a Teremtője iránti szeretetet úgy, hogy a lélek ennek következtében a földön semmiféle teremtményt sem tud szeretni önmagáért, hanem csak azok Teremtőjéért. Úgyszintén vigasz az, mikor a lélek könnyeket hullat, amelyek őt Urának a szeretetére indítja; történjék az akár a bűnei felett érzett bánat vagy Krisztus Urunk szenvedése vagy más dolog miatt, amely egyenesen az Ő szolgálatára és dicsőségére irányul. Végre vigasznak nevezem a hit, remény és szeretet minden gyarapodását és minden benső örömöt, amely hívogatja és vonzza az embert az égiek felé, hogy a saját lelkét üdvözítse és amely neki békét és nyugalmat ad az ő Teremtőjében és Urában.
Szél ott fúj hol akar..., s
mozdul a lélek
is:
Minden vágyunk - dolgunk
födetlen fővel
isteni háborgásban
álljunk, sugarát puszta
kezünkkel
ragadjuk
dalba takarjuk,
nyújtsunk
az ég-adományt
a népnek.
Hiszen itt csak
a mi kezünk bűntelen,
mert gyermeki tiszta a
szívünk:
a tizedik fok.
Regula Tertia:
De Consolatione Spirituali. Consolationem appello cum in anima talis interna excitatio oritur ut in ea amorem Creatoris sui accendat, ita ut anima, propterea, nullam creaturam in terra propter se ipsam amare possit, sed solum propter Creatorem suum. Consolatio etiam est cum anima lacrimas fundit quae eam ad amandum Dominum suum movent; sive propter dolorem peccatorum suorum, sive propter passiones Christi Domini nostri, sive propter aliud quod directe ad eius servitium et gloriam dirigitur. Denique consolationem appello omne augmentum fidei, spei et caritatis, et omne gaudium internum quod hominem ad caelum vocat et attrahit ad salutem animae suae, et quod ei pacem et quietem in Creatore et Domino suo dat.
Negyedik szabály:
a lelki vigasztalanságról. Vigasztalanságnak nevezem mindazt, ami az előző harmadik szabályban mondottakkal ellenkezik, így a lélek elsötétülését, a benne támadt zavart, az alsóbbrendű dolgok iránti vágyódást, a különböző belső zaklatásból és kísértésekből származó nyugtalanságot, amelyek az embert arra késztetik, hogy minden remény és szeretet nélkül bizalmatlankodjék. Ekkor a lélek egészen lanyhának, lagymatagnak, szomorúnak és Teremtőjétől és Urától mintegy elkülönítve érzi magát, mert amint a vigasz a vigasztalanságnak az ellenkezője, úgy a vigasztalásból származó gondolatok is ellenkeznek a vigasztalanságból eredő gondolatokkal.
Szél ott fúj hol akar..., s
mozdul a lélek
is:
Vigasztalanság
az
ami előző
harmadik szabállyal ellenkezik:
amik az embert arra késztetik
hogy szeretet és remény nélkül - alap nélkül - bizakodik.
Regula Quarta:
De Incommodo Spirituali. Incommodo appello omnia quae contraria sunt iis quae in tertia regula praecedenti dicta sunt, ut obscurationem animae, confusionem quae in ea oritur, desiderium rerum inferiorum, inquietudinem ex variis vexationibus et tentationibus internis ortam, quae hominem diffidentem sine omni spe et amore faciunt. Tum anima se omnino pigram, tepidam, tristem et quasi a Creatore suo et Domino separatam sentit, nam sicut consolatio contrarium est incommodo, ita cogitationes quae ex consolatione oriuntur etiam contrariae sunt cogitationibus quae ex incommodo oriuntur.
Ötödik szabály:
A vigasztalanság idején semmit sem szabad megváltoztatnunk, hanem erősen kell megállnunk és kitartanunk ama feltételeink és elhatározásaink mellett, amelyeket a vigasztalanságot megelőző napon, vagy ama elhatározás mellett, amelyet a megelőző vigasztalás idején tettünk. Mert amint a vigasz idején inkább a jó szellem vezet minket és tanácsaival irányít, úgy a vigasztalanság idején a gonosz szellem tanácsai folytán nem találhatunk helyes utat, hogy valamiben helyesen döntsünk.
Vihar kél - szele tépáz
földrengés mozgat
Az épp járt utadat el
ne hagyd, míg jobban
nem látsz - nem kapsz s amit
megigértél
- jaj neked ha nem -
feltétlen
megtartsd.
Regula quinta:
Temporibus animi deiecti, nihil mutare debemus, sed firmum stare et perseverare in condicionibus et propositis quae pridie animi deiectionem fecimus, vel in proposito quod in praecedenti consolatione fecimus. Nam sicut temporibus consolationis spiritus bonus nos potius ducit et dirigit consilio suo, ita temporibus animi deiecti, propter consilium spiritus mali, viam rectam invenire non possumus ut recte de quicquam decernamus.
Hatodik szabály:
Ámbár a vigasztalanság idején nem szabad az előbbi feltételeinken változtatnunk, mégis nagyon előnyös, ha magunkat vagyis magatartásunkat erősen megváltoztatjuk a vigasztalanság elleni küzdelemre vonatkozólag, így pl. azáltal, hogy jobban s többet imádkozunk, elmélkedünk, alaposabban vizsgáljuk meg magunkat és valami alkalmas módon több vezeklést is végzünk.
Sexta regula:
Quamquam condiciones nostras priores temporibus animi desperationis non mutare debemus, tamen perutile est nos ipsos vehementer mutare, id est, mores nostros, respectu pugnae contra animi desperationem, exempli gratia, melius et plus orando, meditando, nos ipsos diligentius examinando, et plus paenitentiae modo quodam apto peragendo.
Hetedik szabály:
Az, aki vigasztalanságban van, fontolja meg, hogyan hagyta őt az Úr a próba kedvéért természetes képességeire, hogy az ellenség különböző zaklatásainak és kísértéseinek így is ellenállni tudjon, ugyanis mindig ellenállhat annak Isten segítségével, amely mindig rendelkezésére áll a léleknek, ha mindjárt nem is érzi azt oly világosan, mert az Úr elvette ugyan tőle a nagy buzgóságot, az érezhető szeretetet, de azért mégis megmaradt számára az örök üdvösségre elégséges kegyelem.
Regula septima:
Qui desperat, consideret quomodo Dominus eum naturalibus facultatibus reliquit probationis causa, ut variis inimici vexationibus et tentationibus resistere posset, nam semper eis resistere potest auxilio Dei, quod semper animae praesto est, etiamsi non statim tam clare sentiat, quia quamvis Dominus ei magnum zelum, sensibilem amorem abstulerit, tamen sufficientem gratiam ad aeternam salutem habet.
Nyolcadik szabály:
Aki vigasztalanságban van, azon legyen, hogy kitartson a türelemben, amely éppen az ellenkezője a reá törő zaklatásoknak; de gondoljon arra is, hogy hamarosan vigaszt nyer; ezalatt azonban szorgalmasan használja a vigasztalanság ellen azt, amit a hatodik szabály előír.
Octava regula:
Qui desperatur, patientia perseverare conetur, quod contrarium est afflictionibus quae eum adficiunt; sed etiam cogitet se mox consolatum iri; interim autem, diligenter contra desperationem utatur quae in sexta regula praescribuntur.
Kilencedik szabály:
A vigasztalanságnak, amely bennünket ér, különösen három oka van.
Az első ok, mert lagymatagok és lanyhák, vagyis hanyagok vagyunk a lelkigyakorlatainkban, és így a mi tulajdon hibáink miatt késik a vigasztalás.
A második ok az, hogy az Úr meg akar próbálni bennünket, vajon mennyit bírunk már el és mennyire haladunk előre az ő szolgálatában és dicsőítésében a nagy vigasztalások és különös kegyelmek ajándéka nélkül.
A harmadik ok az, hogy Isten így helyes belátást és ismeretet adjon nekünk, amellyel teljesen átérezzük, hogy nem tőlünk függ a nagyfokú ájtatosság, az érezhető szeretet, a könnyek vagy más lelki vigasz megszerzése vagy megőrzése, hanem hogy az teljesen az Úristen ajándéka és kegyelme, hogy – amint mondják – ne rakjunk fészket idegen házban, ti. kevélységbe és hiúságba ne essünk, magunknak ne tulajdonítsuk az érezhető ájtatosságot vagy más lelki vigasztalást.
Regula Nona:
Incommoditas quae nobis advenit tres causas principales habet.
Prima est quod tepidi et pigri sumus, id est, negligentes in exercitiis spiritualibus, et ita consolatio propter vitia nostra differtur.
Secunda est quod Dominus nos probare vult ut videat quantum ferre et quantum progredi in servitio et glorificatione eius sine dono magnarum consolationum et gratiarum specialium possimus.
Tertia est ut Deus sic nobis rectam intelligentiam et scientiam det, qua plene percipiamus non ad nos pertinere ut magnam pietatem, amorem palpabilem, lacrimas, aut alias consolationes spirituales acquiramus aut conservemus, sed quod omnino donum et gratiam Domini Dei est, ut, ut aiunt, non nidos nostros in domibus alienis construamus, videlicet. Ne in superbiam et vanitatem incidamus, neque nobis pietatem tangibilem aut aliam consolationem spiritualem attribuamus.
Tízedik szabály:
Az, aki vigasztalás állapotában van, gondoljon arra, hogyan fog viselkedni a jövőben bekövetkező vigasztalanságban, hogy azáltal új erőt gyűjtsön arra az időre.
Decima regula:
Qui in statu consolationis est, cogitet quomodo se gerat in futuro statu inconsolationis, ut novas vires in illum tempus colligat.
Tizenegyedik szabály:
Az, aki vigasztalás állapotában van, igyekezzék tőle kitelhetően magát megalázni és lealacsonyítani, arra gondolva, hogy mily gyámoltalan a vigasztalanság idején ilyen kegyelem vagy vigasz nélkül! És viszont az, aki vigasztalanságban van, gondolja meg, hogy sokra képes a kegyelemmel, amely elegendő arra, hogy ellenálljon összes ellenségeinek, mert az erőt egyedül Teremtőjétől és Urától nyeri.
Regula Undecima:
Qui consolatione fruitur, quantum potest se humiliare et demittere studeat, cogitans quam inermis sit temporibus inconsolationis sine tali gratia aut consolatione! Qui autem inconsolatione frui solet, consideret se multa posse cum gratia, quae sufficit ad omnes inimicos resistendos, nam a Creatore et Domino solo robur suum accipit.
Tizenkettedik szabály:
A gonosz lélek úgy viselkedik, mint az asszony, aki természeténél fogva ugyan gyönge, de erősnek kíván látszani. Amint ugyanis az asszonynak, midőn valamely férfiúval veszekedik, az a szokása, hogy bátorságát veszti és megfut, ha az ember bátran szembeszáll vele; ellenkezőleg, ha a férfi elveszti a bátorságát és futni kezd, akkor az asszony haragja, bosszúja és dühe igen nagy és határtalan, ugyanúgy a gonosz ellenségnek is az a tulajdonsága, hogy erőtlen lesz és bátorságát veszti (úgy, hogy kísértései szinte futásnak erednek), ha az, aki a lelki dolgokban gyakorolja magát, bátran szembeszáll, homlokegyenest az ellenkezőjét cselekszi annak, amit a gonosz lélek kísértéseivel el akar érni. Ha ellenben a gyakorlatozó félni kezd és elveszti lélekjelenlétét a kísértések közepette, amelyeket el kell tűrnie, nincs olyan dühöngő vadállat a föld hátán, mint az emberi természet ádáz ellensége, midőn a legnagyobb gonoszsággal törekszik végrehajtani elvetemült szándékait.
Regula Duodecima:
Spiritus malignus se gerit sicut mulier quae, quamvis natura debilis, fortis apparere vult. Sicut enim mulier, cum viro rixatur, consuetudinem habet audaciam amittere et fugere si vir fortiter eam aggreditur; contra, si vir audaciam amittit et fugere incipit, tum ira, vindicta et furor mulieris maximae et infinitae sunt, ita etiam inimicus malus consuetudinem habet infirmari et audaciam amittere (ita ut tentationes eius fere ad fugam ducant) si is qui se in rebus spiritualibus exercet fortiter ei aggreditur, prorsus contrarium faciens quod spiritus malignus per tentationes suas assequi vult. Si autem exercitator timet et praesentiam animi amittit inter tentationes quas tolerare debet, nulla bestia furiosior est in terra quam ferox hostis naturae humanae, cum summa nequitia conatur perversas suas intentiones exsequi.
Tizenharmadik szabály:
A gonosz lélek úgy is viselkedik, mint a csalfa szerető, aki mindig titokban kíván maradni és fél a felfedéstől. Amint ugyanis az álnok ember, aki valamely jó atyának leányát vagy hitvesnek a feleségét hitegetésével rossz útra akarja vezetni, s azért arra törekszik, hogy szavai és rábeszélése titokban maradjanak, épp azért nagyon is nem tetszik neki, ha a leány atyjának vagy a feleség a férjének felfedi az ő álnok szavait vagy gonosz szándékait, mert ebből könnyen megérti, hogy nem hajthatja végre megkezdett művét: hasonlóképpen az emberi nem ellensége, amikor a jámbor léleknek besúgja az ő cseleit és rábeszéléseit, azt óhajtja nagyon, hogy azokat befogadják és titokban tartsák. De ha felfedi azokat a jó gyóntatójának vagy más lelki embernek, aki ismeri az ő csalárdságait és gonoszságait, roppant zokonveszi, ugyanis ebből azt következteti, hogy megkezdett gonoszságát nem tudja befejezni, mert nyilvánvaló lett az ő álnoksága.
Regula Decima Tertia:
Spiritus malignus etiam se gerit sicut amator fallax, qui semper occultum manere vult et detectionem timet. Sicut enim vir fallax, qui filiam boni patris vel uxorem mariti in malam viam persuasione inducere vult, et ideo verba et persuasiones suas celare conatur, valde displicet si pater filiae vel maritus uxoris verba eius fallacia vel malas intentiones revelat, quia facile ex hoc intelligit se opus inceptum perficere non posse: ita etiam inimicus generis humani, cum dolos et persuasus suos animae piae susurrat, valde sollicitus est ut recipiantur et occultentur. Sed si eas bono confessori suo vel alteri personae spirituali, quae dolos et malitias eius novit, revelaverit, vehementer flebit, quia ex hoc concludet se malum inceptum perficere non posse, quia dolus eius manifesta facta est.
Tizennegyedik szabály:
Végül a sátán úgy is viselkedik, mint a hadvezér, aki valamit szeretne bevenni és kifosztani. Amint ugyanis a hadvezér és fővezér először tábort üt és a vár erősségét és védelmi állapotát kikémleli, csak aztán támadja a gyönge oldalán, hasonlóképpen cselekszik az emberi természet ellensége is, körüljár és kikémleli minden oldalról a mi isteni, sarkalatos és erkölcsi erényeinket, és amely oldalunkon gyöngéknek talál bennünket és örök üdvösségünket illetőleg nagyobb szorongattatásban, épp azon a ponton támad és igyekszik legyőzni minket.
Regula Quarta Decima:
Denique, Satanas etiam agit sicut dux qui aliquid capere et diripere vult. Nam sicut dux et imperator summus primum castra ponit et robur ac munimenta castelli explorat, deinde demum illud a parte debili aggreditur, ita hostis naturae humanae agit, virtutes nostras divinas, cardinales et morales undique circumveniens et explorans, et a parte ubi nos debiles et in maiori angustia de salute nostra aeterna invenit, nos aggreditur et vincere conatur.
B) Második hétre
Szabályok ugyanarra a célra, vagyis a szellemek behatóbb megkülönböztetésére. Inkább a második hétnek felelnek meg.
Első szabály:
Istennek és az ő angyalainak az a szokása, hogy sugallataikkal igazi vígságot és lelki örömöt okozzanak és minden szomorúságot és zavart kiküszöbölnek, amelyeket a gonosz lélek idéz elő; ennek ugyanis az a természete, hogy az ilyen vígság és lelki vigasztalás ellen küzd azáltal, hogy álokokat, szőrszálhasogatásokat és folytonos megtévesztéseket támaszt.
Regula prima:
Mos est Dei et angelorum eius inspirationibus suis veram laetitiam et delectationem spiritualem efficere, et omnem tristitiam et confusionem quam spiritus malignus efficit removere; nam naturae eius est contra tale gaudium et solacium spirituale pugnare somnia, delusiones et continuas deceptiones excitando.
Második szabály:
csak az Isten képes arra, hogy a léleknek nyújtson vigasztalást minden előzetes ok nélkül, mert csak a Teremtőnek áll hatalmában, hogy a lélekben szabadon be- és kijárjon, benne hatásokat idézzen elő azáltal, hogy azt teljesen isteni Felségének a szeretetére vonja. Azt mondtam „ok nélkül” vagyis valamely tárgynak előzetes észrevevése vagy megismerése nélkül, amely által ilyen vigasztalás támadhatna a lélekben saját értelmi és akaratbeli ténykedése következtében.
Regula secunda:
Solus Deus potest animae consolationem dare sine ulla causa priori, quia solus Creator potestatem habet libere animam ingredi et exire, effectus in ea producere eam omnino ad amorem divinae Maiestatis suae attrahendo. Dixi "sine causa," id est, sine ulla praevia perceptione vel cognitione cuiuslibet obiecti quo talis consolatio in anima oriri posset ex propria intellectuali et volitiva activitate.
Harmadik szabály:
Megelőző okkal vigasztalhatja a lelket a jó és gonosz szellem egyaránt, de ellenkező célzattal: a jó szellem a lélek előmenetele javára, hogy a jóról a jobbra emelkedjék, míg a gonosz szellem éppen az ellenkezőjére törtet és azon dolgozik, hogy az ő bűnös szándékaira és gonoszságára csábítsa a lelket.
Tertia regula:
Spiritus et boni et mali animam consolari possunt causa praeventionis, sed contrariis propositis: spiritus bonus ad profectum animae, ut a bono in bonum ascendat, dum spiritus malus ad contrarium prorsus intendit et operam dat ut animam ad consilia sua peccaminosa et nequitiam seducat.
Negyedik szabály:
a gonosz angyalnak, aki a világosság angyalává változik át, az a szokása, hogy a jámbor lélek ajtaján lép be és saját ajtaján vezeti ki a lelket, ti. úgy kezdi, hogy a jámbor léleknek megfelelő gondolatokat sugall, és avval végzi be, hogy beadja saját gondolatait, vagyis szent és jó gondolatokat szokott eleinte felidézni, amelyek a jámbor lélek lelki hangulatának megfelelnek, és csak azután igyekszik lassankint saját célját elérni azáltal, hogy a lelket titkos cselszövényeire és gonosz szándékaira veszi rá.
Quarta regula:
angelus malus, qui in angelum lucis transformatur, consuetudinem habet per ianuam animae piae ingredi et animam per suam ianuam educere, id est, incipit suggerendo cogitationes animae piae idoneas et desinit introducendo suas cogitationes, id est, initio solet evocare cogitationes sanctas et bonas quae animo spirituali animae piae respondent, et demum gradatim conatur finem suum assequi, animam ad suas secretas machinationes et malas intentiones alliciendo.
Ötödik szabály:
nagyon kell vigyáznunk a gondolatok egymásutánjára; ha azoknak a kiindulópontja, közepe és vége teljesen jó, és ha e három teljesen jóra céloz, akkor ez a jószellemnek a jele; ha azonban a sugalmazott gondolatok sorrendjében valamelyik rossz vagy szórakoztató dologra, vagy nem olyan dologra irányul, mint az, amelyet azelőtt feltett magának, sőt ha ez a lelket gyöngíti vagy nyugtalanná teszi vagy zaklatja és megfosztja békéjétől, csendjétől és nyugalmától, amelyet azelőtt élvezett, akkor mindez világos jele annak, hogy azok a gondolatok a gonosz szellemtől, a mi előmenetelünk és örök üdvösségünk ellenségétől származnak.
Regula quinta:
De ordine cogitationum valde diligenter agendum est; si initium, medium, finisque earum omnia bona sunt, et si haec tria omnia ad bonum diriguntur, hoc signum boni animi est; sed si in ordine cogitationum inspiratarum quarumlibet ad aliquid malum aut iucundum, aut ad aliquid non simile ei quod antea sibi proposuit, dirigitur, et si hoc animam debilitat aut inquietam reddit aut vexat et pace, quiete et tranquillitate qua antea fruebatur privat, tunc haec omnia signum manifestum sunt illas cogitationes a spiritu malo, inimico progressus nostri et salutis aeternae, venire.
Hatodik szabály:
amikor az emberi természet ellenségét rajtakaptuk és felismertük kígyó farkáról és ama rossz céljáról, amelyre csábítani törekedett, nagyon hasznos annak, akit megkísértett, ha utólagosan mindjárt megvizsgálja a sugalmazott jó gondolatoknak sorrendjét, úgy azok kezdetét, mint azt, hogyan igyekezett arra, hogy őt a benső gyönyör és lelki öröm állapotából lassankint teljesen kiforgassa, míg gonosz szándékaira vitte, hogy így az ilynemű tapasztalatokkal meggazdagodva azokat jól megjegyezze és a jövőben őrizkedjék az ő szokásos cselvetéseitől.
Sexta regula:
Postquam inimicum naturae humanae cepimus et eum cauda serpentina eius et malo proposito, ad quod nos tentare voluit, agnovimus, perutile est ei quem tentavit postea seriem bonarum cogitationum ei suggestarum examinare, tum initium earum, tum quomodo eum paulatim penitus ab statu voluptatis internae et gaudii spiritualis avertere conatus est, donec ad malas intentiones perduxerit, ut, talibus experientiis locupletatus, eas bene meminerit et in futuro a consuetis dolis caveat.
Hetedik szabály:
azoknak a lelkét, akik folytonosan előrehaladnak a jóról a jobbra, a jó szellem kedvesen, gyöngéden és szelíden érinti, mint a vízcsepp, amely a szivacsba szivárog; a gonosz szellem pedig a lelket élesen, nagy zajjal és nyugtalanítással illeti, mint mikor a vízcsepp a kőre hullik. Azokkal pedig, akik folyton a rosszról mind gonoszabbra süllyednek, a fent nevezett szellemek az ellenkező módon bánnak. Ennek az oka az, hogy a lelki hangulat a nevezett angyalokkal vagy ellenkezik vagy megegyezik. Amikor ugyanis ellenkező, a szellemek zajjal és feltűnéssel lépnek be a lélekbe úgy, hogy az ember könnyen rájuk ismer; amikor pedig hasonló hozzájuk, akkor a szellem csendben lép be, mintegy saját házába megnyitott kapun át.
Regula septima:
Animae eorum qui continuo a bono ad bonum progrediuntur a spiritu bono benigne, teneriter et leniter tanguntur, sicut gutta aquae in spongiam defluente; spiritus autem malignus animam acute tangit, cum magno strepitu et perturbatione, sicut gutta aquae in lapidem cadens. Sed eos qui continuo a malo ad mala descendunt, spiritus supradicti cum eis contrario modo agunt. Hoc est quia animus spiritualis vel contrarius est angelis memoratis vel consentit. Nam cum contrarius est, spiritus animam cum strepitu et ostentatione intrant, ita ut homo eos facile agnoscat; cum autem eis simile est, spiritus tacite intrat, quasi per ianuam apertam in domum suam.
Nyolcadik szabály:
Ha a vigasztalás előzetes ok nélkül keletkezik akkor, bár nincs ugyan benne csalárdság, mert amint a 2. szabályban már mondottuk, kizárólag Urunktól, Istenünktől származik, mégis ama lelki ember, akinek az Isten ilyen vigasztalást ad, nagy vigyázattal és figyelemmel fontolja meg és különböztesse meg az ilyen vigasznak eredeti időpontját a következő időponttól, amikor a lélek még benn van a buzgóságban és Isten nagy kegyelmét és a múlt vigasztalás utóízét még mindig érzi, ugyanis a lélek ebben a második időpontban gyakran a saját gondolkodási készsége és a saját fogalmainak összehasonlítása és az ítéletek következményeképpen már akár a jó szellem akár a gonosz szellem behatására különböző feltételeket és terveket szokott szőni, amelyek már nem származnak közvetlenül az Istentől, amiért is szükséges, hogy azokat előbb jó alaposan átfürkésszük, mielőtt azokba beleegyezésünket adnók vagy azokat megvalósítanók.
Regula Octava:
Si consolatio sine causa priori oritur, tum, quamvis nulla in ea fraus sit, quia, ut iam in Regula 2 diximus, a Domino nostro, Deo nostro, exclusive venit, nihilominus homo spiritualis, cui Deus talem consolationem dat, magna cum cura et attentione considerare debet et tempus originale talis consolationis a tempore proximo distinguere, cum anima adhuc fervet et adhuc magnam Dei gratiam et gustum consolationis praeteritae sentit, quia hoc secundo tempore anima saepe, ex propria cogitandi facultate et comparatione propriorum conceptuum et iudiciorum, varias condiciones et consilia contexere consuevit, sive sub impulsu boni spiritus sive mali spiritus, quae iam non directe a Deo veniunt, quam ob rem necesse est ea prius diligenter examinare antequam eis consensum demus vel ea exsequamur.
I.
Fiam, gondosan figyeld meg a természet és a kegyelem megmozdulásait, mert nagyon különbözőképpen és nehezen megfoghatóan mozdulnak meg, és aligha tud köztük különbséget tenni más, mint a belső világosságtól megvilágosított lelki ember. Mert mindenki a jóra vágyik, s azzal, amit mond vagy amit tesz, mindenki valami jóra törekszik, azért sokan annak megítélésében csalódnak, hogy mi is a jó.
II.
A természet álnok, sokakat magához csalogat, behálóz és becsap, és mindenben magát állítja célnak. A kegyelem viszont nyíltan jár-kel, a rossznak színétől is elfordul, csalárdságokat nem forgat, és mindent egészen Istenért végez, őbenne keresi végső megnyugvását is. A természet kelletlenül fogadja a halált, hasonlóképpen a szorongattatást és a legyőzetést is; a kegyelem viszont igyekszik önmagunk megtagadásán, ellenáll az érzéki vágyaknak, törekszik arra, hogy az alattvaló szerepét tölthesse be, vágyódik az után, hogy legyőzzék, és nem kívánja élvezni saját szabadságát, szereti, ha fegyelem alatt tartják, nem vágyódik máson hatalmaskodni, hanem csak arra vágyakozik, hogy mindig Isten keze alatt éljen, álljon és legyen, és kész arra, hogy Istenért minden emberi teremtmény előtt meghajoljon. A természet saját hasznára fáradozik, azt figyeli, mit nyerhet el a másiktól, a kegyelem pedig nem azt latolgatja elsősorban, hogy neki mi hasznos és előnyös, hanem hogy mi szolgál a sokaság javára. A természet szívesen veszi a tiszteletet és a megbecsülést, a kegyelem pedig minden tisztességet és dicsőséget hűségesen Istenre hárít. A természet retteg a szégyenvallástól és a gyalázattól, a kegyelem pedig örvend, ha Jézus nevéért megaláztatásban van része. A természet kedveli a henyélést és a test nyugovását, a kegyelem pedig képtelen a semmittevésre, örömest vág neki a munkának. A természet kedveli a feltűnőt és a szépet, visszariad attól, ami kopott és durva, a kegyelem viszont az egyszerű és közönséges öltözékben érzi jól magát, nem átall olcsó ruhába öltözni, még az ócska, rongyos holmitól sem irtózik. A természet az ideigvalóra tekint, örül a földi haszonnak, szomorkodik az anyagi kár miatt, csekélyke sértő szó is fölbosszantja. A kegyelem az örök javakra figyel, nem tapad hozzá az ideigvalókhoz, nem bánkódik a veszteségen, nem keseredik el keményebb szavak miatt sem, mert kincsét, örömét a mennyben látja, ahol semmi sem vész el. A természet mohó és szívesebben kap, mintsem hogy adjon, szereti ha valamit sajátjának, tulajdonának nevezhet, a kegyelem könyörületes és önzetlen, kerüli a külön utakat és kevéssel beéri; úgy tartja: nagyobb boldogság adni, mint kapni. A természetet hajlandósága a teremtményekhez, tulajdon testéhez, hívságos dolgokhoz, a sürgő-forgó társasághoz vonzza, a kegyelem Istenhez húz meg az erényekhez, lemond a teremtményekről, menekül a világtól, gyűlöli a test kívánságait, visszafogja a csavaroghatnékot, szégyell a nyilvánosság előtt szerepelni. A természet kap a külső vigasztaláson, amelyben érezhető örömet talál, a kegyelem csak Istenben keres vigasztalást, és minden láthatón túl a legfőbb jóban akar örvendezni. A természet mindent nyereségért, saját hasznára tesz, ingyen semmire sem hajlandó, elvárja, hogy ami jót tesz, azért hasonló jót vagy még jobbat kapjon, dicséretben, kedvezményekben részesüljön, azt kívánja, hogy tettét, adományát sokra tartsák. A kegyelem viszont nem keres semmi ideigvaló előnyt, nem igényel más bért, csak Istent magát, evilági szükségére sem kíván többet, csak amennyi ahhoz kell, hogy az örök élet megnyerésén munkálkodhassék. A természet örül a sok jóbarátnak meg rokonnak, dicsekszik előkelő rangjával, nemes származásával, udvarol a hatalmasoknak, hízeleg a gazdagoknak, örül a hozzá hasonlóknak. A kegyelem viszont az ellenséget is szereti, nem lát nagyra barátainak sokasága miatt, nem sokra nézi a rangot, az előkelő származást, ha nagyobb erény nem kapcsolódik hozzá, inkább kedvez a szegénynek, mint a gazdagnak, jobban együttérez az ártatlannal, mint a hatalmassal, az igazmondóval örül együtt, nem a hazuggal, s mindig biztatja a jókat, hogy törekedjenek még nagyobb isteni ajándékokra: és erényeik által legyenek hasonlóvá Isten Fiához. A természet hamar panaszkodni kezd, ha kár és bosszúság éri, a kegyelem férfiasan viseli a szűkölködést. A természet mindent magára irányít, magáért viaskodik és érvel, a kegyelem pedig mindent Istenre irányít, akitől minden ered is, semmi jót magának nem tulajdonít, magáról kevélyen nagyot nem állít, nem verseng, saját vélekedését másénak elébe nem helyezi, hanem minden állásfoglalását, fölismerését aláveti az örök bölcsességnek és Isten ítéletének. A természet kíváncsian kutatja a titkokat, szeret hallani minden újságot, szerepelni óhajt és sokmindent meg akar tapasztalni, vágyódik arra, hogy elismerjék, hogy olyasmit tehessen, amivel dicséretet és csodálatot vívhat ki. A kegyelem nem kíváncsi az újdonságokra, érdekességekre, hisz az mind a régi romlás tövéről hajt ki, mert semmi új és állandó nincs a földön. Arra tanít hát, hogy érzékeinket megfékezzük, a hiú tetszelgést, magunk mutogatását kerüljük, ami dicséretre méltó, méltán csodálni való lehet bennünk, azt alázatosan elrejtsük, minden dologban, minden tudományban hasznos gyümölcsöt keressünk, mindent Isten dicsőségére, tisztességének növelésére fordítsunk. Nem akarja, hogy magát vagy tetteit dicsérjék, hanem azt kívánja, hogy Istent áldják ajándékaiban, hiszen csupa szeretetből mindent ő adott.
III.
Ez a kegyelem természetfölötti világosság és Istennek valami sajátos ajándéka, a választottak ismertető jele, az örök élet záloga, amely az embert a föld vonzásából a mennyei javak szeretetére lendíti, és a testi embert lelki emberré változtatja. Azért mentől inkább elnyomja és legyőzi valaki magában a természetet, annál nagyobb kegyelem árasztja el, és a belső ember Istennek naponként való látogatásai által Isten képére annál teljesebben újjáformálódik.
Cap. 54.
De diversis motibus naturæ et gratiæ.
1.
Fili, diligenter adverte motus naturæ et gratiæ: quia valde contrarie et subtiliter moventur, et vix nisi a spirituali et intime illuminato homine discernuntur. Omnes quidem bonum appetunt, et aliquid boni in suis dictis vel factis prætendunt: ideo sub specie boni multi saluntur.
2.
Natura callida est et multos trahit, illaqueat, et decipit, et se semper pro fine habet. Sed gratia simpliciter ambulat, et ab omni specie mala decinat, fallacias non prætendit, et omnia pure propter Deum agit, in quo et finaliter requiescit.
3.
Natura invite vult mori, nec premi nec superari vult, nec subesee nec sponte subjugari. Gratia vero studet mortificationi propriæ, resistit sensualitati, quærit subjici, appetit vinci, nec propria vult libertate fungi, sub disciplina amat teneri, nec alicui cupit dominari: sed sub Dei semper vivere, stare et esse, atque propter Deum omni humanæ creaturæ humiliter parata est inclinari.
4.
Natura pro suo commodo laborat, et quidquid lucri sibi et alio proveniat attendit. Gratia autem non quid sibi utile et commodum sit, sed quod multis proficiat, magis considerat.
5.
Natura libenter honorem accipit et reverentiam. Gratia vero omnem honoem, et gloriam Deo fideliter attribuit.
6.
Natura confusionem timet et contemtum. Grata autem gaudet pro nomine Jesu contumeliam pati.
7.
Natura otium amat, et quietem corporalem. Gratia vero vacua esse non potest, sed libenter amplectitur laborem.
8.
Natural quærit curiosa habere et pulchra, et abhorret vilia, et grossa. Gratia vero simplicibus delectatur et humilibus; aspera non aspernatur, nec vetustis refugit indui pannis.
9.
Natura respicit temporalia, gaudet ad lucra terrena, tristatur de damno, irritatur de levi injuriæ verbo. Sed gratia attendit æterna, non inhæret temporalibus, nec in perditione rerum turbatur, neque verbis durioribus acerbatur, quia thesaurum suum et gaudium in cælo, ubi nihil perit, constituit.
10.
Natura cupida est, et libentius accipit quam donat; amat propria et privata. Gratia autem pia est et communis, vitat singularia, contentatur paucis, beatius judicat dare quam accipere.
11.
Natura inclinat ad creaturas ad carnem propriam, ad vanitatem, et discursus. Sed gratia trahit ad Deum, et ad virtutes, renuntiat creaturis, fugit mundum, odit carnis desideria, restringit evagationes, erubescit in publico apparere.
12.
Natura aliquod solatium libenter habet externum, in quo delectetur ad sensum. Sed gratia in solo Deo quærit consolari, et in summo bono super omnia visiblia delectari.
13.
Natura totum agit propter lucrum, et commodum proprium, nihil gratis facere otest: sed aut æquale, aut melius, aut laudem, aut favorem pro benefactis consequi speart et multum ponderari sua gesta et dona et dicta concupiscit. Gratia vero nihil temporale quærit, nec aliud præmium quam Deum solum pro mercede postulat, nec amplius de temporalibus necessariis desiderat, nisi quantum hæc sibi ad affecutionem æternorum valeant deservire.
14.
Natura gaudet de amicis multis et propinquis, gloriatur de nobili loco, et ortu generis; arridet potentibus, blanditur divitibus, applaudit sibi similibus. Gratia autem etiam inimicos diligit, nec de amicorum turba extollitur, nec locum, nec ortum natalium reputat, nisi ubi virtus major fuerit, favet magis pauperi quam diviti, compatitur plus innocenti quam potenti, congaudet veraci et non fallaci, exhortatur semper bonos meliora charismata æmulari, et Filio Dei per virtutes assimilari.
15.
Natura de defectu et molestia cito conqueritur. Gratia constanter fert inopiam.
16.
Natura ad se omnia reflectit, pro se certat et arguit. Gratia autem ad Deum cuncta reducit, unde originaliter emanant, nihil boni sibi adscribit nec arroganter præsumit, non contendit, nec suam sententiam aliis præfert, sed in omni sensu, et intellectu æternæ sapientiæ ac divino examini se submittit.
17.
Natura appetit scire secreta, et nova audire; vult exterius apparere et multa per sensus experiri; desiderat agnosci, et agere unde laus et admiratio procedit. Sed gratia non curat nova nec curiosa percipere, quia totum hoc de vetustate corruptonis est ortum, cum nihil novum et durabile est super terram. Docet itaque sensus restringere, vanam complacentiam et ostentationem devitare, laudanda et digne miranda humiliter abscondere, et de omni re et de omni scientia utilitatis fructum, atque Dei laudem et honorem quærere. Non vult se nec sua prædicari; sed Deum in donis suis optat benedici, qui cuncta ex mera charitate largitur.
18.
Hæc gratia supernaturale lumen, et quoddam Dei speciale donum est, et proprie electorum signaculum, et pignus salutis æternæ: quæ hominem de terrenis ad cælestia amanda sustollit, et de carnali spiritualem efficit. Quanto igitur natura amplius premitur, et vincitur, tanto major gratia infunditur, et quotidie novis visitationibus interior homo secundum imaginem Dei formatur.
CHAPTER LIV
Of the diverse motions of Nature and of Grace
1.
“My Son, pay diligent heed to the motions of Nature and of Grace, because they move in a very contrary and subtle manner, and are hardly distinguished save by a spiritual and inwardly enlightened man. All men indeed seek good, and make pretence of something good in all that they say or do; and thus under the appearance of good many are deceived.
2.
“Nature is deceitful and draweth away, ensnareth, and deceiveth many, and always hath self for her end; but Grace walketh in simplicity and turneth away from every appearance of evil, maketh no false pretences, and doeth all entirely for the sake of God, in whom also she finally resteth.
3.
“Nature is very unwilling to die, and to be pressed down, and to be overcome, and to be in subjection, and to bear the yoke readily; but Grace studieth self-mortification, resisteth sensuality, seeketh to be subdued, longeth to be conquered, and willeth not to use her own liberty. She loveth to be held by discipline, and not to have authority over any, but always to live, to remain, to have her being under God, and for God’s sake is ready to be humbly subject to every ordinance of man.
4.
“Nature laboureth for her own advantage, and considereth what profit she may gain from another; but Grace considereth more, not what may be useful and convenient to self, but what may be profitable to the many.
5.
“Nature willingly receiveth honour and reverence; but Grace faithfully ascribeth all honour and glory to God.
6.
“Nature feareth confusion and contempt, but Grace rejoiceth to suffer shame for the name of Jesus.
7.
“Nature loveth ease and bodily quiet; Grace cannot be unemployed, but gladly embraceth labour.
8.
“Nature seeketh to possess things curious and attractive, and abhorreth those which are rough and cheap; Grace is delighted with things simple and humble, despiseth not those which are rough, nor refuseth to be clothed with old garments.
9.
“Nature hath regard to things temporal, rejoiceth in earthly lucre, is made sad by loss, vexed by any little injurious word; but Grace reacheth after things eternal, cleaveth not to those which are temporal, is not perturbed by losses, nor embittered by any hard words, because she hath placed her treasure and joy in heaven where nought perisheth.
10.
“Nature is covetous, and receiveth more willingly than she giveth, loveth things that are personal and private to herself; while Grace is kind and generous, avoideth selfishness, is contented with a little, believeth that it is more blessed to give than to receive.
11.
“Nature inclineth thee to created things, to thine own flesh, to vanities and dissipation; but Grace draweth to God and to virtues, renounceth creatures, fleeth from the world, hateth the desires of the flesh, restraineth vagaries, blusheth to be seen in public.
12.
“Nature is glad to receive some outward solace in which the senses may have delight; but Grace seeketh to be comforted in God alone, and to have delight in the chief good above all visible things.
13.
“Nature doeth everything for her own gain and profit, can do nothing as a free favour, but hopeth to attain something as good or better, or some praise or favour for her benefits; and she loveth that her own deeds and gifts should be highly valued; but Grace seeketh nothing temporal, nor requireth any other gift of reward than God alone; neither longeth she for more of temporal necessities than such as may suffice for the attaining of eternal life.
14.
“Nature rejoiceth in many friends and kinsfolk, she boasteth of noble place and noble birth, she smileth on the powerful, flattereth the rich, applaudeth those who are like herself; but Grace loveth even her enemies, and is not lifted up by the multitude of friends, setteth no store upon high place or high birth, unless there be greater virtue therewith; favoureth the poor man more than the rich, hath more sympathy with the innocent than with the powerful; rejoiceth with the truthful, not with the liar; always exhorteth the good to strive after better gifts of grace, and to become by holiness like unto the Son of God.
15.
“Nature quickly complaineth of poverty and of trouble; Grace beareth want with constancy.
16.
“Nature looketh upon all things in reference to herself; striveth and argueth for self; but Grace bringeth back all things to God from whom they came at the beginning; ascribeth no good to herself nor arrogantly presumeth; is not contentious, nor preferreth her own opinion to others, but in every sense and understanding submitteth herself to the Eternal wisdom and the Divine judgment.
17.
“Nature is eager to know secrets and to hear new things; she loveth to appear abroad, and to make experience of many things through the senses; she desireth to be acknowledged and to do those things which win praise and admiration; but Grace careth not to gather up new or curious things, because all this springeth from the old corruption, whereas there is nothing new or lasting upon earth. So she teacheth to restrain the senses, to shun vain complacency and ostentation, to hide humbly those things which merit praise and real admiration, and from everything and in all knowledge to seek after useful fruit, and the praise and honour of God. She desireth not to receive praise for herself or her own, but longeth that God be blessed in all His gifts, who out of unmingled love bestoweth all things.”
18.
This Grace is a supernatural light, and a certain special gift of God, and the proper mark of the elect, and the pledge of eternal salvation; it exalteth a man from earthly things to love those that are heavenly; and it maketh the carnal man spiritual. So far therefore as Nature is utterly pressed down and overcome, so far is greater Grace bestowed and the inner man is daily created anew by fresh visitations, after the image of God.
 |
| Et vix nisi a spirituali et intime illuminato homine discernuntur. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése