ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 3. ~ Καὶ εἶδον ὅτι οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν εἰ µὴ ὃ εὐφρανθήσεται ὁ ἄνθρωπος ἐν ποιήµασιν αὐτοῦ, ὅτι αὐτὸ µερὶς αὐτοῦ· ὅτι τίς ἄξει αὐτὸν τοῦ ἰδεῖν ἐν ᾧ ἐὰν γένηται µετ’ αὐτόν;

ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 3. 

 

Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek.Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak.Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak, és ideje a békének.Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik?Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele.Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz.Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön, és élvezze az életét.Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.Rájöttem: amit Isten tesz, az minden időre szól. Ahhoz nem lehet sem hozzátenni, sem semmit elvenni belőle. Isten azért tesz így, hogy féljünk tőle.Ami van, már rég megvolt, s ami lesz, már rég megvan, és Isten szereti az üldözöttet.Láttam továbbá a földön az ítélet helyét – itt bűn volt; és az igazságosság helyét – itt gonoszság.Azt mondtam hát magamban: Isten ítéletet tart mind az igaz, mind a gonosz fölött. Mert mindennek megvan a maga ideje, ami itt végbemegy.Azt mondtam magamban az emberek fiairól: hogy napfényre hozza (mivoltukat), Isten láthatóvá tette, hogy egymáshoz (csak olyanok, mint az) állatok. Mert hiszen az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltető lehelet, és nincs az embernek többje, mint az állatnak. Igen, mindkettő hiábavalóság!Mindkettő ugyanarra a helyre jut. Mindkettő porból lett, és minden visszatér a porba.És ki tudja, vajon az emberek fiainak éltető lehelete fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltető lehelete lefelé, a földbe száll-e?Így beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, mint hogy örömét lelje munkájában, mert ez a sorsa. Mert ugyan ki juttathatja odáig, hogy lássa, mi lesz utána?

Örüljünk-e? minden 

verejtékes

munkáink gyötrelmének

Isten szerető 

rendkívül nyomasztó de

egyben felszabadító

jelenlétének és az 

akarat szárnyalása

félelmetes megasztos 

felelősségének... 

ἔγνων ὅτι οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν ἐν αὐτοῖς εἰ µὴ τοῦ εὐφρανθῆναι καὶ τοῦ ποιεῖν ἀγαθὸν ἐν ζωῇ αὐτοῦ· 

Kell-e félnünk? Kiderül

kik vagyunk - milyen 

erő munkál bennünk: s

ítélet jön el 

ezért ránk onnan amit 

nem tudhatunk és nem is 

érezhetünk talán csak 

sejthetünk:

Mert ugyan ki 

juttathatja odáig, 

hogy mi lesz utána - lássa?

ἐπ’ αὐτῷ οὐκ ἔστιν προσθεῖναι, καὶ ἀπ’ αὐτοῦ οὐκ ἔστιν ἀφελεῖν, καὶ ὁ θεὸς ἐποίησεν, ἵνα φοβηθῶσιν ἀπὸ προσώπου αὐτοῦ. 

Καὶ εἶδον ὅτι οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν εἰ µὴ ὃ εὐφρανθήσεται ὁ ἄνθρωπος ἐν ποιήµασιν αὐτοῦ, ὅτι αὐτὸ µερὶς αὐτοῦ· ὅτι τίς ἄξει αὐτὸν τοῦ ἰδεῖν ἐν ᾧ ἐὰν γένηται µετ’ αὐτόν; 

Τοῖς πᾶσιν χρόνος, καὶ καιρὸς τῷ παντὶ πράγµατι ὑπὸ τὸν οὐρανόν. καιρὸς τοῦ τεκεῖν καὶ καιρὸς τοῦ ἀποθανεῖν, καιρὸς τοῦ φυτεῦσαι καὶ καιρὸς τοῦ ἐκτῖ αι πεφυτευµένον, 3καιρὸς τοῦ ἀποκτεῖναι καὶ καιρὸς τοῦ ἰάσασθαι, καιρὸς τοῦ καθελεῖν καὶ καιρὸς τοῦ οἰκοδοµῆσαι, καιρὸς τοῦ κλαῦσαι καὶ καιρὸς τοῦ γελάσαι, καιρὸς τοῦ κόψασθαι καὶ καιρὸς τοῦ ὀρχήσασθαι, καιρὸς τοῦ βαλεῖν λίθους καὶ καιρὸς τοῦ συναγαγεῖν λίθους, καιρὸς τοῦ περιλαβεῖν καὶ καιρὸς τοῦ µακρυνθῆναι ἀπὸ περιλήµψεως, καιρὸς τοῦ ζητῆσαι καὶ καιρὸς τοῦ ἀπολέσαι, καιρὸς τοῦ φυλάξαι καὶ καιρὸς τοῦ ἐκβαλεῖν, καιρὸς τοῦ ῥῆξαι καὶ καιρὸς τοῦ ῥάψαι, καιρὸς τοῦ σιγᾶν καὶ καιρὸς τοῦ λαλεῖν, καιρὸς τοῦ φιλῆσαι καὶ καιρὸς τοῦ µισῆσαι, καιρὸς πολέµου καὶ καιρὸς εἰρήνης. τίς περισσεία τοῦ ποιοῦντος ἐν οἷς αὐτὸς µοχθεῖ; εἶδον σὺν τὸν περισπασµόν, ὃν ἔδωκεν ὁ θεὸς τοῖς υἱοῖς τοῦ ἀνθρώπου τοῦ περισπᾶσθαι ἐν αὐτῷ. σὺν τὰ πάντα ἐποίησεν καλὰ ἐν καιρῷ αὐτοῦ καί γε σὺν τὸν αἰῶνα ἔδωκεν ἐν καρδίᾳ αὐτῶν, ὅπως µὴ εὕρῃ ὁ ἄνθρωπος τὸ ποίηµα, ὃ ἐποίησεν ὁ θεός, ἀπ’ ἀρχῆς καὶ µέχρι τέλους. ἔγνων ὅτι οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν ἐν αὐτοῖς εἰ µὴ τοῦ εὐφρανθῆναι καὶ τοῦ ποιεῖν ἀγαθὸν ἐν ζωῇ αὐτοῦ· καί γε πᾶς ὁ ἄνθρωπος, ὃς φάγεται καὶ πίεται καὶ ἴδῃ ἀγαθὸν ἐν παντὶ µόχθῳ αὐτοῦ, δόµα θεοῦ ἐστιν. ἔγνων ὅτι πάντα, ὅσα ἐποίησεν ὁ θεός, αὐτὰ ἔσται εἰς τὸν αἰῶνα· ἐπ’ αὐτῷ οὐκ ἔστιν προσθεῖναι, καὶ ἀπ’ αὐτοῦ οὐκ ἔστιν ἀφελεῖν, καὶ ὁ θεὸς ἐποίησεν, ἵνα φοβηθῶσιν ἀπὸ προσώπου αὐτοῦ. τὸ γενόµενον ἤδη ἐστίν, καὶ ὅσα τοῦ γίνεσθαι, ἤδη γέγονεν, καὶ ὁ θεὸς ζητήσει τὸν διωκόµενον. Καὶ ἔτι εἶδον ὑπὸ τὸν ἥ ιον τόπον τῆς κρίσεως, ἐκεῖ ὁ ἀσεβής, καὶ τόπον τοῦ δικαίου, ἐκεῖ ὁ ἀσεβής. εἶπα ἐγὼ ἐν καρδίᾳ µου Σὺν τὸν δίκαιον καὶ σὺν τὸν ἀσεβῆ κρινεῖ ὁ θεός, ὅτι καιρὸς τῷ παντὶ πράγµατι καὶ ἐπὶ παντὶ τῷ ποιήµατι. ἐκεῖ εἶπα ἐγὼ ἐν καρδίᾳ µου περὶ λαλιᾶς υἱῶν τοῦ ἀνθρώπου, ὅτι διακρινεῖ αὐτοὺς ὁ θεός, καὶ τοῦ δεῖξαι ὅτι αὐτοὶ κτήνη εἰσὶν καί γε αὐτοῖς. ὅτι συνάντηµα υἱῶν τοῦ ἀνθρώπου καὶ συνάντηµα τοῦ κτήνους, συνάντηµα ἓν αὐτοῖς· ὡς ὁ θάνατος τούτου, οὕτως ὁ θάνατος τούτου, καὶ πνεῦµα ἓν τοῖς πᾶσιν· καὶ τί ἐπερίσσευσεν ὁ ἄνθρωπος παρὰ τὸ κτῆνος; οὐδέν, ὅτι τὰ πάντα µαταιότης. τὰ πάντα πορεύεται εἰς τόπον ἕνα· τὰ πάντα ἐγένετο ἀπὸ τοῦ χοός, καὶ τὰ πάντα ἐπιστρέφει εἰς τὸν χοῦν· καὶ τίς οἶδεν πνεῦµα υἱῶν τοῦ ἀνθρώπου εἰ ἀναβαίνει αὐτὸ εἰς ἄνω, καὶ πνεῦµα τοῦ κτήνους εἰ καταβαίνει αὐτὸ κάτω εἰς γῆν; καὶ εἶδον ὅτι οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν εἰ µὴ ὃ εὐφρανθήσεται ὁ ἄνθρωπος ἐν ποιήµασιν αὐτοῦ, ὅτι αὐτὸ µερὶς αὐτοῦ· ὅτι τίς ἄξει αὐτὸν τοῦ ἰδεῖν ἐν ᾧ ἐὰν γένηται µετ’ αὐτόν; 

Omnia tempus habent, et momentum suum cuique negotio sub caelo: tempus nascendi et tempus moriendi, tempus plantandi et tempus evellendi quod plantatum est, tempus occidendi et tempus sanandi, tempus destruendi et tempus aedificandi, tempus flendi et tempus ridendi, tempus plangendi et tempus saltandi, tempus spargendi lapides et tempus eos colligendi, tempus amplexandi et tempus longe fieri ab amplexibus, tempus quaerendi et tempus perdendi, tempus custodiendi et tempus abiciendi, tempus scindendi et tempus consuendi, tempus tacendi et tempus loquendi, tempus dilectionis et tempus odii, tempus belli et tempus pacis. Quid lucri habet, qui operatur, de labore suo? Vidi occupationem, quam dedit Deus filiis hominum, ut occuparentur in ea. Cuncta fecit bona in tempore suo; et mundum tradidit cordi eorum, et non inveniet homo opus, quod operatus est Deus ab initio usque ad finem. Cognovi quod nihil boni esset in eis nisi laetari et facere bene in vita sua. Omnis enim homo, qui comedit et bibit et videt bonum de labore suo, hoc donum Dei est. Didici quod omnia opera, quae fecit Deus, perseverent in perpetuum; non possumus eis quidquam addere nec auferre, quae fecit Deus, ut timeatur. Quod iam fuit, ipsum est; et, quod futurum est, iam fuit; et Deus requirit, quod abiit. Et adhuc vidi sub sole: in loco iudicii ibi impietas, et in loco iustitiae ibi iniquitas; et dixi in corde meo: “ Iustum et impium iudicabit Deus, quia tempus omni rei et omnibus occasio ”. Dixi in corde meo de filiis hominum, ut probaret eos Deus et ostenderet eos in semetipsis similes esse bestiis. Quoniam sors filiorum hominis et iumentorum una est atque eadem: sicut moritur homo, sic et illa moriuntur; et idem spiritus omnibus: nihil habet homo iumento amplius, quia omnia vanitas. Et omnia pergunt ad unum locum: de terra facta sunt omnia, et in terram omnia pariter revertuntur. Quis novit, si spiritus filiorum hominis ascendat sursum, et si spiritus iumentorum descendat deorsum in terram? Et deprehendi nihil esse melius quam laetari hominem in opere suo; nam haec est pars illius. Quis enim eum adducet, ut post se futura cognoscat?

For everything there is a season, and a time for every matter under heaven: a time to be born, and a time to die; a time to plant, and a time to pluck up what is planted; a time to kill, and a time to heal; a time to break down, and a time to build up; a time to weep, and a time to laugh; a time to mourn, and a time to dance; a time to cast away stones, and a time to gather stones together; a time to embrace, and a time to refrain from embracing; a time to seek, and a time to lose; a time to keep, and a time to cast away; a time to tear, and a time to sew; a time to keep silence, and a time to speak; a time to love, and a time to hate; a time for war, and a time for peace. What gain has the worker from his toil? I have seen the business that God has given to the children of man to be busy with. He has made everything beautiful in its time. Also, he has put eternity into man’s heart, yet so that he cannot find out what God has done from the beginning to the end. I perceived that there is nothing better for them than to be joyful and to do good as long as they live; also that everyone should eat and drink and take pleasure in all his toil—this is God’s gift to man. I perceived that whatever God does endures forever; nothing can be added to it, nor anything taken from it. God has done it, so that people fear before him. That which is, already has been; that which is to be, already has been; and God seeks what has been driven away. Moreover, I saw under the sun that in the place of justice, even there was wickedness, and in the place of righteousness, even there was wickedness. I said in my heart, God will judge the righteous and the wicked, for there is a time for every matter and for every work. I said in my heart with regard to the children of man that God is testing them that they may see that they themselves are but beasts. For what happens to the children of man and what happens to the beasts is the same; as one dies, so dies the other. They all have the same breath, and man has no advantage over the beasts, for all is vanity. All go to one place. All are from the dust, and to dust all return. Who knows whether the spirit of man goes upward and the spirit of the beast goes down into the earth? So I saw that there is nothing better than that a man should rejoice in his work, for that is his lot. Who can bring him to see what will be after him?

ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 2. ~ καί γε τοῦτο εἶδον ἐγὼ ὅτι ἀπὸ χειρὸς τοῦ θεοῦ ἐστιν·

 

 

ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 2.

 

 

Azt mondtam magamban: Rajta! Próbálkozzál a vigassággal, és élvezd az életet! De kiderült: ez is hiábavalóság.A nevetésre azt mondtam: Bolondság! És a vigasságra: Mire jó ez?Elhatároztam, hogy testemet átengedem a mámornak, de szívemet azért megtartom a bölcsességnek; átadom magamat az esztelenségnek, míg nem látom, mi válik javára az emberek fiainak, s mit csinálnak életük folyamán az ég alatt.Nagy dolgokat vittem végbe, palotákat építettem, és szőlőket ültettem magamnak.Kerteket és ligeteket telepítettem, és beültettem őket mindenféle gyümölcsfával.Víztároló tavakat létesítettem, hogy öntözhessem a fiatal fákat.Rabszolgákat és rabszolganőket vásároltam, és voltak házamban született rabszolgáim is; jószágom is volt: rengeteg marhám és juhom, több, mint bármelyik elődömnek Jeruzsálemben.Aranyat és ezüstöt is halmoztam fel magamnak, királyok és országok kincseit. Fogadtam énekeseket és énekesnőket, és megszereztem az emberek fiaitól a fölöslegüket, egyik ládával a másik után.Így nagyobb és gazdagabb lettem, mint bármelyik elődöm Jeruzsálemben, s közben a bölcsességem is megmaradt.A szememnek megadtam mindent, amit csak megkívánt, semmiféle gyönyört nem vontam meg szívemtől. Igen, szívem örömet merített minden fáradozásomból, és ez volt a jutalmam minden fáradozásomért.És latra vetettem kezem minden művét, és a fáradságot is, amibe került. Ó, minden hiábavalóság és szélkergetés, nincs belőle semmi haszon a nap alatt!Elgondolkodtam a bölcsességen, az esztelenségen és a balgaságon. Hadd lám: mit csinál majd a király utódja? Azt, amit már régen is tettek.És láttam, hogy a bölcsesség felülmúlja a balgaságot, mint a világosság a sötétséget.A bölcs maga elé néz, a balga vaktában megy. De arra is rájöttem, hogy egy és ugyanaz a sorsa mind a kettőnek.Ekkor azt mondtam magamnak: Ha rám is a balgák sorsa vár, miért lettem akkor olyan mérhetetlenül bölcs? És így szóltam magamban: Ez is hiábavalóság!Valóban, a bölcs emlékezete éppoly kevéssé örök, mint a balgáé. A jövőben hamarosan elfelejtik mind a kettőt. A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga.Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés!Meggyűlöltem minden művemet, amit létrehoztam a földön, hiszen az utódomra kell hagynom.Ki tudja, bölcs lesz-e vagy balga? És mégis teljesen szabadon rendelkezik majd munkám minden gyümölcsével, amire (annyi) fáradságot és okosságot pazaroltam életemben. Ez is hiábavalóság!Odáig jutottam, hogy szívemet átengedtem a kétségbeesésnek amiatt a fáradozás miatt, amit magamra vállaltam a nap alatt.Hisz jó néhány ember munkálkodott bölcsen, okosan és sikerrel, aztán át kell engednie szerzeményét olyannak, aki mit sem fáradt érte. Ez is hiábavalóság és nagy baj!Igen, mije marad az embernek minden fáradozásából és törekvéséből, amivel emésztette magát életében?Valóban: minden napja csupa szenvedés, és minden tevékenység csupa bosszúság. Szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Ez is hiábavalóság! Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában. Mert beláttam, hogy ez az Isten kezéből jön. Mert az öröm is, a gond is Istentől van. Igen, annak, aki kedves előtte, bölcsességet, tudást és örömet ad; a bűnösnek meg a gyötrelmet adja, hogy gyűjtsön és halmozzon, hogy aztán olyannak adja, aki tetszik Istennek. Ez is hiábavalóság és szélkergetés!

 

Ha válhat a görbe út 

egyenessé és

a göröngyös simává 

miért legyen a 

szívem kétségbeesésé...?  

διεστραµµένον οὐ δυνήσεται τοῦ ἐπικοσµηθῆναι, καὶ ὑστέρηµα οὐ δυνήσεται τοῦ ἀριθµηθῆναι.  

 

Legyen hát amint magam

 a kétkedésem 

is teljesen - kölcsönben 

van, vagy ajándék:  

- az Övé: az Istené 

 

jobb ha nem méregeti: 

benne örömét 

leli- bárhogy is hozza 

a sors - ha elég 

bölcs-  még bánatában is 

az ember. 

Οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν ἐν ἀνθρώπῳ· ὃ φάγεται καὶ ὃ πίεται καὶ ὃ δείξει τῇ ψυχῇ αὐτοῦ, ἀγαθὸν ἐν µόχθῳ αὐτοῦ. καί γε τοῦτο εἶδον ἐγὼ ὅτι ἀπὸ χειρὸς τοῦ θεοῦ ἐστιν· ὅτι τίς φάγεται καὶ τίς φείσεται πάρεξ αὐτοῦ;  

 

Εἶπον ἐγὼ ἐν καρδίᾳ µου Δεῦρο δὴ πειράσω σε ἐν εὐφροσύνῃ, καὶ ἰδὲ ἐν ἀγαθῷ· καὶ ἰδοὺ καί γε τοῦτο µαταιότης. τῷ γέλωτι εἶπα περιφορὰν καὶ τῇ εὐφροσύνῃ Τί τοῦτο ποιεῖς; κατεσκεψάµην ἐν καρδίᾳ µου τοῦ ἑλκύσαι εἰς οἶνον τὴν σάρκα µου — καὶ καρδία µου ὡδήγησεν ἐν σοφίᾳ — καὶ τοῦ κρατῆσαι ἐπ’ ἀφροσύνῃ, ἕως οὗ ἴδω ποῖον τὸ ἀγαθὸν τοῖς υἱοῖς τοῦ ἀνθρώπου, ὃ ποιήσουσιν ὑπὸ τὸν ἥ ιον ἀριθµὸν ἡµερῶν ζωῆς αὐτῶν. ἐµεγάλυνα ποίηµά µου, ᾠκοδόµησά µοι οἴκους, ἐφύτευσά µοι ἀµπελῶνας, ἐποίησά µοι κήπους καὶ παραδείσους καὶ ἐφύτευσα ἐν αὐτοῖς ξύλον πᾶν καρποῦ· ἐποίησά µοι κολυµβήθρας ὑδάτων τοῦ ποτίσαι ἀπ’ αὐτῶν δρυµὸν βλαστῶντα ξύλα· ἐκτησάµην δούλους καὶ παιδίσκας, καὶ οἰκογενεῖς ἐγένοντό µοι, καί γε κτῆσις βουκολίου καὶ ποιµνίου πο ὴ ἐγένετό µοι ὑπὲρ πάντας τοὺς γενοµένους ἔµπροσθέν µου ἐν Ιερουσαληµ· συνήγαγόν µοι καί γε ἀργύριον καὶ χρυσίον καὶ περιουσιασµοὺς βασιλέων καὶ τῶν χωρῶν· ἐποίησά µοι ᾄδοντας καὶ ᾀδούσας καὶ ἐντρυφήµατα υἱῶν τοῦ ἀνθρώπου οἰνοχόον καὶ οἰνοχόας· καὶ ἐµεγαλύνθην καὶ προσέθηκα παρὰ πάντας τοὺς γενοµένους ἔµπροσθέν µου ἐν Ιερουσαληµ· καί γε σοφία µου ἐστάθη µοι. καὶ πᾶν, ὃ ᾔτησαν οἱ ὀφθαλµοί µου, οὐχ ὑφεῖ ον ἀπ’ αὐτῶν, οὐκ ἀπεκώλυσα τὴν καρδίαν µου ἀπὸ πάσης εὐφροσύνης, ὅτι καρδία µου εὐφράνθη ἐν παντὶ µόχθῳ µου, καὶ τοῦτο ἐγένετο µερίς µου ἀπὸ παντὸς µόχθου µου. καὶ ἐπέβλεψα ἐγὼ ἐν πᾶσιν ποιήµασίν µου, οἷς ἐποίησαν αἱ χεῖρές µου, καὶ ἐν µόχθῳ, ᾧ ἐµόχθησα τοῦ ποιεῖν, καὶ ἰδοὺ τὰ πάντα µαταιότης καὶ προαίρεσις πνεύµατος, καὶ οὐκ ἔστιν περισσεία ὑπὸ τὸν ἥ ιον. Καὶ ἐπέβλεψα ἐγὼ τοῦ ἰδεῖν σοφίαν καὶ περιφορὰν καὶ ἀφροσύνην· ὅτι τίς ὁ ἄνθρωπος, ὃς ἐπελεύσεται ὀπίσω τῆς βουλῆς τὰ ὅσα ἐποίησεν αὐτήν; καὶ εἶδον ἐγὼ ὅτι ἔστιν περισσεία τῇ σοφίᾳ ὑπὲρ τὴν ἀφροσύνην ὡς περισσεία τοῦ φωτὸς ὑπὲρ τὸ σκότος· τοῦ σοφοῦ οἱ ὀφθαλµοὶ αὐτοῦ ἐν κεφαλῇ αὐτοῦ, καὶ ὁ ἄφρων ἐν σκότει πορεύεται. καὶ ἔγνων καί γε ἐγὼ ὅτι συνάντηµα ἓν συναντήσεται τοῖς πᾶσιν αὐτοῖς. καὶ εἶπα ἐγὼ ἐν καρδίᾳ µου Ὡς συνάντηµα τοῦ ἄφρονος καί γε ἐµοὶ συναντήσεταί µοι, καὶ ἵνα τί ἐσοφισάµην; ἐγὼ τότε περισσὸν ἐλάλησα ἐν καρδίᾳ µου, διότι ἄφρων ἐκ περισσεύµατος λαλεῖ, ὅτι καί γε τοῦτο µαταιότης. ὅτι οὐκ ἔστιν µνήµη τοῦ σοφοῦ µετὰ τοῦ ἄφρονος εἰς αἰῶνα, καθότι ἤδη αἱ ἡµέραι αἱ ἐρχόµεναι τὰ πάντα ἐπελήσθη· καὶ πῶς ἀποθανεῖται ὁ σοφὸς µετὰ τοῦ ἄφρονος; καὶ ἐµίσησα σὺν τὴν ζωήν, ὅτι πονηρὸν ἐπ’ ἐµὲ τὸ ποίηµα τὸ πεποιηµένον ὑπὸ τὸν ἥ ιον, ὅτι τὰ πάντα µαταιότης καὶ προαίρεσις πνεύµατος. καὶ ἐµίσησα ἐγὼ σὺν πάντα µόχθον µου, ὃν ἐγὼ µοχθῶ ὑπὸ τὸν ἥ ιον, ὅτι ἀφίω αὐτὸν τῷ ἀνθρώπῳ τῷ γινοµένῳ µετ’ ἐµέ· καὶ τίς οἶδεν εἰ σοφὸς ἔσται ἢ ἄφρων; καὶ ἐξουσιάζεται ἐν παντὶ µόχθῳ µου, ᾧ ἐµόχθησα καὶ ᾧ ἐσοφισάµην ὑπὸ τὸν ἥ ιον. καί γε τοῦτο µαταιότης. καὶ ἐπέστρεψα ἐγὼ τοῦ ἀποτάξασθαι τῇ καρδίᾳ µου ἐπὶ παντὶ τῷ µόχθῳ, ᾧ ἐµόχθησα ὑπὸ τὸν ἥ ιον, ὅτι ἔστιν ἄνθρωπος, οὗ µόχθος αὐτοῦ ἐν σοφίᾳ καὶ ἐν γνώσει καὶ ἐν ἀνδρείᾳ, καὶ ἄνθρωπος, ὃς οὐκ ἐµόχθησεν ἐν αὐτῷ, δώσει αὐτῷ µερίδα αὐτοῦ. καί γε τοῦτο µαταιότης καὶ πονηρία µεγάλη. ὅτι τί γίνεται τῷ ἀνθρώπῳ ἐν παντὶ µόχθῳ αὐτοῦ καὶ ἐν προαιρέσει καρδίας αὐτοῦ, ᾧ αὐτὸς µοχθεῖ ὑπὸ τὸν ἥ ιον; ὅτι πᾶσαι αἱ ἡµέραι αὐτοῦ ἀλγηµάτων καὶ θυµοῦ περισπασµὸς αὐτοῦ, καί γε ἐν νυκτὶ οὐ κοιµᾶται ἡ καρδία αὐτοῦ. καί γε τοῦτο µαταιότης ἐστίν. Οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν ἐν ἀνθρώπῳ· ὃ φάγεται καὶ ὃ πίεται καὶ ὃ δείξει τῇ ψυχῇ αὐτοῦ, ἀγαθὸν ἐν µόχθῳ αὐτοῦ. καί γε τοῦτο εἶδον ἐγὼ ὅτι ἀπὸ χειρὸς τοῦ θεοῦ ἐστιν· ὅτι τίς φάγεται καὶ τίς φείσεται πάρεξ αὐτοῦ; ὅτι τῷ ἀνθρώπῳ τῷ ἀγαθῷ πρὸ προσώπου αὐτοῦ ἔδωκεν σοφίαν καὶ γνῶσιν καὶ εὐφροσύνην· καὶ τῷ ἁµαρτάνοντι ἔδωκεν περισπασµὸν τοῦ προσθεῖναι καὶ τοῦ συναγαγεῖν τοῦ δοῦναι τῷ ἀγαθῷ πρὸ προσώπου τοῦ θεοῦ· ὅτι καί γε τοῦτο µαταιότης καὶ προαίρεσις πνεύµατος. 

Dixi ego in corde meo: “Veni, tentabo te gaudio: fruere bonis”; et ecce hoc quoque vanitas. De risu dixi: “Insania” et de gaudio: “Quid prodest?”. Tractavi in corde meo detinere in vino carnem meam, cum cor meum duceretur in sapientia, et amplecti stultitiam, donec viderem quid esset utile filiis hominum, ut faciant sub sole paucis diebus vitae suae. Magnificavi opera mea: aedificavi mihi domos et plantavi vineas, feci hortos et pomaria et consevi ea arboribus cuncti generis fructuum et exstruxi mihi piscinas aquarum, ut irrigarem silvam lignorum germinantium. Possedi servos et ancillas et habui multam familiam, habui armenta quoque et magnos ovium greges ultra omnes, qui fuerunt ante me in Ierusalem.

Coacervavi mihi etiam argentum et aurum et substantias regum ac provinciarum, feci mihi cantores et cantatrices et delicias filiorum hominum, scyphos et urceos in ministerio ad vina fundenda et crevi, supergressus sum omnes, qui ante me fuerunt in Ierusalem; sapientia quoque mea perseveravit mecum. Et omnia, quae desideraverunt oculi mei, non negavi eis nec prohibui cor meum ab omni voluptate, et oblectatum est ex omnibus laboribus, et hanc ratus sum partem meam ab omnibus aerumnis meis. Cumque me convertissem ad universa opera, quae fecerant manus meae, et ad labores, in quibus sudaveram, et ecce in omnibus vanitas et afflictio spiritus, et nihil lucri esse sub sole. Verti me ad contemplandam sapientiam et insipientiam et stultitiam: “ Quid faciet, inquam, homo, qui veniet post regem? Id quod antea fecerunt ”. Et vidi quod tantum praecederet sapientia stultitiam, quantum lux praecedit tenebras. “ Sapientis oculi in capite eius, stultus in tenebris ambulat ”; et didici quod unus utriusque esset interitus. Et dixi in corde meo: “ Si unus et stulti et meus occasus erit, quid mihi prodest quod maiorem sapientiae dedi operam? ”. Locutusque cum mente mea, animadverti quod hoc quoque esset vanitas. Non enim erit memoria sapientis similiter ut stulti in perpetuum; siquidem futura tempora oblivione cuncta pariter operient: moritur doctus similiter ut indoctus. Et idcirco taeduit me vitae meae, quia malum mihi est, quod sub sole fit; cuncta enim vanitas et afflictio spiritus. Rursus detestatus sum omnem laborem meum, quo sub sole laboravi, quem relicturus sum homini, qui erit post me; et quis scit utrum sapiens an stultus futurus sit? Et dominabitur in laboribus meis, quibus desudavi et sollicitus fui sub sole. Hoc quoque vanitas. Verti me exasperans cor meum de omni labore, quo laboravi sub sole. Nam est qui laborat in sapientia et doctrina et sollicitudine, et homini, qui non laboraverit, dabit portionem suam; et hoc ergo vanitas et magnum malum. Quid enim proderit homini de universo labore suo et afflictione cordis, qua sub sole laboravit?Cuncti dies eius dolores sunt, et aerumnae occupatio eius, nec per noctem cor eius requiescit; et hoc quoque vanitas est. Nihil melius est homini quam comedere et bibere et ostendere animae suae bona de laboribus suis. Et hoc vidi de manu Dei esse. Quis enim comedet et deliciis affluet sine eo? Quia homini bono in conspectu suo dedit sapientiam et scientiam et laetitiam; peccatori autem dedit afflictionem colligendi et congregandi, ut tradat ei, qui placuit Deo; sed et hoc vanitas est et afflictio spiritus.

I said to myself, "Come now, I will make a test of pleasure; enjoy yourself." But again, this also was vanity. I said of laughter, "It is mad," and of pleasure, "What use is it?" I searched with my mind how to cheer my body with wine—my mind still guiding me with wisdom—and how to lay hold on folly, until I might see what was good for mortals to do under heaven during the few days of their life. I made great works; I built houses and planted vineyards for myself; I made myself gardens and parks, and planted in them all kinds of fruit trees. I made myself pools from which to water the forest of growing trees.I bought male and female slaves, and had slaves who were born in my house; I also had great possessions of herds and flocks, more than any who had been before me in Jerusalem. I also gathered for myself silver and gold and the treasure of kings and of the provinces; I got singers, both men and women, and delights of the flesh, and many concubines. So I became great and surpassed all who were before me in Jerusalem; also my wisdom remained with me. Whatever my eyes desired I did not keep from them; I kept my heart from no pleasure, for my heart found pleasure in all my toil, and this was my reward for all my toil. Then I considered all that my hands had done and the toil I had spent in doing it, and again, all was vanity and a chasing after wind, and there was nothing to be gained under the sun. So I turned to consider wisdom and madness and folly; for what can the one do who comes after the king? Only what has already been done. Then I saw that wisdom excels folly as light excels darkness. The wise have eyes in their head, but fools walk in darkness. Yet I perceived that the same fate befalls all of them. Then I said to myself, "What happens to the fool will happen to me also; why then have I been so very wise?" And I said to myself that this also is vanity. For there is no enduring remembrance of the wise or of fools, seeing that in the days to come all will have been long forgotten. How can the wise die just like fools? So I hated life, because what is done under the sun was grievous to me; for all is vanity and a chasing after wind. I hated all my toil in which I had toiled under the sun, seeing that I must leave it to those who come after me —and who knows whether they will be wise or foolish? Yet they will be master of all for which I toiled and used my wisdom under the sun. This also is vanity. So I turned and gave my heart up to despair concerning all the toil of my labors under the sun, because sometimes one who has toiled with wisdom and knowledge and skill must leave all to be enjoyed by another who did not toil for it. This also is vanity and a great evil. What do mortals get from all the toil and strain with which they toil under the sun? For all their days are full of pain, and their work is a vexation; even at night their minds do not rest. This also is vanity. There is nothing better for mortals than to eat and drink, and find enjoyment in their toil. This also, I saw, is from the hand of God; for apart from him who can eat or who can have enjoyment? For to the one who pleases him God gives wisdom and knowledge and joy; but to the sinner he gives the work of gathering and heaping, only to give to one who pleases God. This also is vanity and a chasing after wind.

ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 1. ~ ὅτι ἐν πλήθει σοφίας πλῆθος γνώσεως, καὶ ὁ προστιθεὶς γνῶσιν προσθήσει ἄγηµα.

ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 1. 

A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának a szavai.Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!Mi haszna az embernek minden fáradozásból, amit magára vállal a nap alatt?Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad.A nap fölkel, és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel.A szél dél felé fúj, északra fordul; körbejár, megfordul, visszatér – így ismétli járását a szél.Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé.Minden fáraszt. Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott.Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: „Lám, ez új”, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek.Én, a prédikátor, Izrael királya voltam Jeruzsálemben.Föltettem magamban, hogy bölcsességemben mindent megvizsgálok és kikutatok, ami az ég alatt történik. Ilyen hálátlan feladatot bízott Isten az emberek fiaira, hogy vesződjenek vele. Láttam mindent, ami csak végbemegy a nap alatt, és kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés.Ami görbe, nem válhat egyenessé, ami nincs, azt nem lehet számba venni.Így szóltam magamban: Sok bölcsességre szert tettem, és mind felülmúltam, aki előttem Jeruzsálem fölött uralkodott. Sok bölcsességet és tudományt latra vetettem. Gondosan tanulmányoztam a bölcsességet és a tudást, az esztelenséget és a balgaságot. S meggyőződtem róla, hogy ez is csak szélkergetés.Valóban: sok bölcsességgel sok bosszúság jár együtt, és aki gyarapítja a tudást, a gyötrelmet is fokozza.

Szél hozott - és szél visz el

van Istened - de 

lehet az is csak semmi

szélkergetés az 

életed: készíted az 

Úr útját próbálod a 

görbét egyenessé tenni.

ὅτι ἐν πλήθει σοφίας πλῆθος γνώσεως, καὶ ὁ προστιθεὶς γνῶσιν προσθήσει ἄγηµα. 

Ῥήµατα Ἐκκλησιαστοῦ υἱοῦ Δαυιδ βασιλέως Ισραηλ ἐν Ιερουσαληµ.Ματαιότης µαταιοτήτων, εἶπεν ὁ Ἐκκλησιαστής, µαταιότης µαταιοτήτων, τὰ πάντα µαταιότης. τίς περισσεία τῷ ἀνθρώπῳ ἐν παντὶ µόχθῳ αὐτοῦ, ᾧ µοχθεῖ ὑπὸ τὸν ἥ ιον; 4γενεὰ πορεύεται καὶ γενεὰ ἔρχεται, καὶ ἡ γῆ εἰς τὸν αἰῶνα ἕστηκεν. καὶ ἀνατέ ει ὁ ἥ ιος καὶ δύνει ὁ ἥ ιος καὶ εἰς τὸν τόπον αὐτοῦ ἕ κει· ἀνατέ ων αὐτὸς ἐκεῖ πορεύεται πρὸς νότον καὶ κυκλοῖ πρὸς βορρᾶν· κυκλοῖ κυκλῶν, πορεύεται τὸ πνεῦµα, καὶ ἐπὶ κύκλους αὐτοῦ ἐπιστρέφει τὸ πνεῦµα. πάντες οἱ χείµαρροι, πορεύονται εἰς τὴν θάλασσαν, καὶ ἡ θάλασσα οὐκ ἔσται ἐµπιµπλαµένη· εἰς τόπον, οὗ οἱ χείµαρροι πορεύονται, ἐκεῖ αὐτοὶ ἐπιστρέφουσιν τοῦ πορευθῆναι. πάντες οἱ λόγοι ἔγκοποι· οὐ δυνήσεται ἀνὴρ τοῦ λαλεῖν, καὶ οὐκ ἐµπλησθήσεται ὀφθαλµὸς τοῦ ὁρᾶν, καὶ οὐ πληρωθήσεται οὖς ἀπὸ ἀκροάσεως. τί τὸ γεγονός, αὐτὸ τὸ γενησόµενον· καὶ τί τὸ πεποιηµένον, αὐτὸ τὸ ποιηθησόµενον· καὶ οὐκ ἔστιν πᾶν πρόσφατον ὑπὸ τὸν ἥ ιον. ὃς λαλήσει καὶ ἐρεῖ Ἰδὲ τοῦτο καινόν ἐστιν, ἤδη γέγονεν ἐν τοῖς αἰῶσιν τοῖς γενοµένοις ἀπὸ ἔµπροσθεν ἡµῶν. οὐκ ἔστιν µνήµη τοῖς πρώτοις, καί γε τοῖς ἐσχάτοις γενοµένοις οὐκ ἔσται αὐτοῖς µνήµη µετὰ τῶν γενησοµένων εἰς τὴν ἐσχάτην. Ἐγὼ Ἐκκλησιαστὴς ἐγενόµην βασιλεὺς ἐπὶ Ισραηλ ἐν Ιερουσαληµ· καὶ ἔδωκα τὴν καρδίαν µου τοῦ ἐκζητῆσαι καὶ τοῦ κατασκέψασθαι ἐν τῇ σοφίᾳ περὶ πάντων τῶν γινοµένων ὑπὸ τὸν οὐρανόν· ὅτι περισπασµὸν πονηρὸν ἔδωκεν ὁ θεὸς τοῖς υἱοῖς τοῦ ἀνθρώπου τοῦ περισπᾶσθαι ἐν αὐτῷ. εἶδον σὺν πάντα τὰ ποιήµατα τὰ πεποιηµένα ὑπὸ τὸν ἥ ιον, καὶ ἰδοὺ τὰ πάντα µαταιότης καὶ προαίρεσις πνεύµατος. διεστραµµένον οὐ δυνήσεται τοῦ ἐπικοσµηθῆναι, καὶ ὑστέρηµα οὐ δυνήσεται τοῦ ἀριθµηθῆναι. ἐλάλησα ἐγὼ ἐν καρδίᾳ µου τῷ λέγειν Ἐγὼ ἰδοὺ ἐµεγαλύνθην καὶ προσέθηκα σοφίαν ἐπὶ πᾶσιν, οἳ ἐγένοντο ἔµπροσθέν µου ἐν Ιερουσαληµ, καὶ καρδία µου εἶδεν πο ά, σοφίαν καὶ γνῶσιν. καὶ ἔδωκα καρδίαν µου τοῦ γνῶναι σοφίαν καὶ γνῶσιν, παραβολὰς καὶ ἐπιστήµην ἔγνων, ὅτι καί γε τοῦτ’ ἔστιν προαίρεσις πνεύµατος·  ὅτι ἐν πλήθει σοφίας πλῆθος γνώσεως, καὶ ὁ προστιθεὶς γνῶσιν προσθήσει ἄγηµα. 

Verba Ecclesiastes filii David regis Ierusalem.” “ Vanitas vanitatum, dixit Ecclesiastes, vanitas vanitatum et omnia vanitas ”. Quid lucri est homini de universo labore suo, quo laborat sub sole? Generatio praeterit, et generatio advenit, terra autem in aeternum stat. Oritur sol, et occidit sol et ad locum suum anhelat ibique renascitur. Gyrat per meridiem et flectitur ad aquilonem, lustrans universa in circuitu pergit spiritus et in circulos suos revertitur. Omnia flumina pergunt ad mare, et mare non redundat; ad locum, unde exeunt, flumina illuc revertuntur in cursu suo. Cunctae res difficiles; non potest eas homo explicare sermone. Non saturatur oculus visu, nec auris auditu impletur. Quod fuit, ipsum est, quod futurum est. Quod factum est, ipsum est, quod faciendum est: nihil sub sole novum. Si de quadam re dicitur: “ Ecce hoc novum est ”, iam enim praecessit in saeculis, quae fuerunt ante nos. Non est priorum memoria, sed nec eorum quidem, qui postea futuri sunt, erit recordatio apud eos,qui futuri sunt in novissimo. Ego Ecclesiastes fui rex Israel in Ierusalem et proposui in animo meo quaerere et investigare sapienter de omnibus, quae fiunt sub sole. Hanc occupationem pessimam dedit Deus filiis hominum, ut occuparentur in ea. Vidi cuncta, quae fiunt sub sole; et ecce universa vanitas et afflictio spiritus. Quod est curvum, rectum fieri non potest; et, quod deficiens est, numerari non potest. Locutus sum ego in corde meo dicens: “ Ecce ego magnificavi et apposui sapientiam super omnes, qui fuerunt ante me in Ierusalem; et mens mea contemplata est multam sapientiam et scientiam ”. Dedique cor meum, ut scirem sapientiam et scientiam, insipientiam et stultitiam. Et agnovi quod in his quoque esset afflictio spiritus, eo quod in multa sapientia multus sit maeror; et, qui addit scientiam, addit et laborem.

he words of the Teacher, the son of David, king in Jerusalem. Vanity of vanities, says theTeacher, vanity of vanities! All is vanity. What do people gain from all the toil at which they toil under the sun? A generation goes, and a generation comes, but the earth remains forever. The sun rises and the sun goes down, and hurries to the place where it rises. The wind blows to the south, and goes around to the north; round and round goes the wind, and on its circuits the wind returns. All streams run to the sea, but the sea is not full; to the place where the streams flow, there they continue to flow. All things are wearisome; more than one can express; the eye is not satisfied with seeing, or the ear filled with hearing. What has been is what will be, and what has been done is what will be done; there is nothing new under the sun. Is there a thing of which it is said, "See, this is new"? It has already been, in the ages before us. The people of long ago are not remembered, nor will there be any remembrance of people yet to come by those who come after them. I, the Teacher, when king over Israel in Jerusalem, applied my mind to seek and to search out by wisdom all that is done under heaven; it is an unhappy business that God has given to human beings to be busy with. I saw all the deeds that are done under the sun; and see, all is vanity and a chasing after wind. What is crooked cannot be made straight, and what is lacking cannot be counted. I said to myself, "I have acquired great wisdom, surpassing all who were over Jerusalem before me; and my mind has had great experience of wisdom and knowledge." And I applied my mind to know wisdom and to know madness and folly. I perceived that this also is but a chasing after wind. For in much wisdom is much vexation, and those who increase knowledge increase sorrow.