54./2.
A kegyelem és a természet különböző megmozdulásai
Nyolcadik szabály:
Ha a vigasztalás ( kegyelem ) előzetes ok nélkül keletkezik akkor, bár nincs ugyan benne csalárdság, mert amint a 2. szabályban már mondottuk, kizárólag Urunktól, Istenünktől származik, mégis ama lelki ember, akinek az Isten ilyen vigasztalást ad, nagy vigyázattal és figyelemmel fontolja meg és különböztesse meg az ilyen vigasznak eredeti időpontját a következő időponttól, amikor a lélek még benn van a buzgóságban és Isten nagy kegyelmét és a múlt vigasztalás utóízét még mindig érzi, ugyanis a lélek ebben a második időpontban gyakran a saját gondolkodási készsége és a saját fogalmainak összehasonlítása és az ítéletek következményeképpen ( természet ) már akár a jó szellem akár a gonosz szellem behatására különböző feltételeket és terveket szokott szőni, amelyek már nem származnak közvetlenül az Istentől, amiért is szükséges, hogy azokat előbb jó alaposan átfürkésszük, mielőtt azokba beleegyezésünket adnók vagy azokat megvalósítanók.
Jóságoddal alázz meg
- így vigasztalj,
szilaj természetemmel
szembe szállj!
- így
emeld -
magadhoz erős
akaratoddal:
...alázz meg ha kell
így emelj fel.
Regula Octava:
Si consolatio sine causa priori oritur, tum, quamvis nulla in ea fraus sit, quia, ut iam in Regula 2 diximus, a Domino nostro, Deo nostro, exclusive venit, nihilominus homo spiritualis, cui Deus talem consolationem dat, magna cum cura et attentione considerare debet et tempus originale talis consolationis a tempore proximo distinguere, cum anima adhuc fervet et adhuc magnam Dei gratiam et gustum consolationis praeteritae sentit, quia hoc secundo tempore anima saepe, ex propria cogitandi facultate et comparatione propriorum conceptuum et iudiciorum, varias condiciones et consilia contexere consuevit, sive sub impulsu boni spiritus sive mali spiritus, quae iam non directe a Deo veniunt, quam ob rem necesse est ea prius diligenter examinare antequam eis consensum demus vel ea exsequamur.
Eighth Rule.
The eighth: When the consolation is without cause, although there be no deceit in it, as being of God our Lord alone, as was said; still the spiritual person to whom God gives such consolation, ought, with much vigilance and attention, to look at and distinguish the time itself of such actual consolation from the following, in which the soul remains warm and favored with the favor and remnants of the consolation past; for often in this second time, through one’s own course of habits and the consequences of the concepts and judgments, or through the good spirit or through the bad, he forms various resolutions and opinions which are not given immediately by God our Lord, and therefore they have need to be very well examined before entire credit is given them, or they are put into effect.
I.
Fiam, gondosan figyeld meg a természet és a kegyelem megmozdulásait, mert nagyon különbözőképpen és nehezen megfoghatóan mozdulnak meg, és aligha tud köztük különbséget tenni más, mint a belső világosságtól megvilágosított lelki ember. Mert mindenki a jóra vágyik, s azzal, amit mond vagy amit tesz, mindenki valami jóra törekszik, azért sokan annak megítélésében csalódnak, hogy mi is a jó.
'Világok legjobbika'
ez itt: mindenki
jóra vágyik és jóra
törekszik; de nem
ez a buktató, hanem
hogy csalódnak:
mi a Jó.
Omnes quidem bonum appetunt, et aliquid boni in suis dictis vel factis prætendunt: ideo sub specie boni multi saluntur.
II.
A természet álnok, sokakat magához csalogat, behálóz és becsap, és mindenben magát állítja célnak. A kegyelem viszont nyíltan jár-kel, a rossznak színétől is elfordul, csalárdságokat nem forgat, és mindent egészen Istenért végez, őbenne keresi végső megnyugvását is.
A természet kelletlenül fogadja a halált, hasonlóképpen a szorongattatást és a legyőzetést is; a kegyelem viszont igyekszik önmagunk megtagadásán, ellenáll az érzéki vágyaknak, törekszik arra, hogy az alattvaló szerepét tölthesse be, vágyódik az után, hogy legyőzzék, és nem kívánja élvezni saját szabadságát, szereti, ha fegyelem alatt tartják, nem vágyódik máson hatalmaskodni, hanem csak arra vágyakozik, hogy mindig Isten keze alatt éljen, álljon és legyen, és kész arra, hogy Istenért minden emberi teremtmény előtt meghajoljon.
A természet saját hasznára fáradozik, azt figyeli, mit nyerhet el a másiktól, a kegyelem pedig nem azt latolgatja elsősorban, hogy neki mi hasznos és előnyös, hanem hogy mi szolgál a sokaság javára.
A természet szívesen veszi a tiszteletet és a megbecsülést, a kegyelem pedig minden tisztességet és dicsőséget hűségesen Istenre hárít.
A természet retteg a szégyenvallástól és a gyalázattól, a kegyelem pedig örvend, ha Jézus nevéért megaláztatásban van része.
A természet kedveli a henyélést és a test nyugovását, a kegyelem pedig képtelen a semmittevésre, örömest vág neki a munkának.
A természet kedveli a feltűnőt és a szépet, visszariad attól, ami kopott és durva, a kegyelem viszont az egyszerű és közönséges öltözékben érzi jól magát, nem átall olcsó ruhába öltözni, még az ócska, rongyos holmitól sem irtózik.
A természet az ideigvalóra tekint, örül a földi haszonnak, szomorkodik az anyagi kár miatt, csekélyke sértő szó is fölbosszantja. A kegyelem az örök javakra figyel, nem tapad hozzá az ideigvalókhoz, nem bánkódik a veszteségen, nem keseredik el keményebb szavak miatt sem, mert kincsét, örömét a mennyben látja, ahol semmi sem vész el.
A természet mohó és szívesebben kap, mintsem hogy adjon, szereti ha valamit sajátjának, tulajdonának nevezhet, a kegyelem könyörületes és önzetlen, kerüli a külön utakat és kevéssel beéri; úgy tartja: nagyobb boldogság adni, mint kapni.
A természetet hajlandósága a teremtményekhez, tulajdon testéhez, hívságos dolgokhoz, a sürgő-forgó társasághoz vonzza, a kegyelem Istenhez húz meg az erényekhez, lemond a teremtményekről, menekül a világtól, gyűlöli a test kívánságait, visszafogja a csavaroghatnékot, szégyell a nyilvánosság előtt szerepelni.
A természet kap a külső vigasztaláson, amelyben érezhető örömet talál, a kegyelem csak Istenben keres vigasztalást, és minden láthatón túl a legfőbb jóban akar örvendezni.
A természet mindent nyereségért, saját hasznára tesz, ingyen semmire sem hajlandó, elvárja, hogy ami jót tesz, azért hasonló jót vagy még jobbat kapjon, dicséretben, kedvezményekben részesüljön, azt kívánja, hogy tettét, adományát sokra tartsák. A kegyelem viszont nem keres semmi ideigvaló előnyt, nem igényel más bért, csak Istent magát, evilági szükségére sem kíván többet, csak amennyi ahhoz kell, hogy az örök élet megnyerésén munkálkodhassék.
A természet örül a sok jóbarátnak meg rokonnak, dicsekszik előkelő rangjával, nemes származásával, udvarol a hatalmasoknak, hízeleg a gazdagoknak, örül a hozzá hasonlóknak. A kegyelem viszont az ellenséget is szereti, nem lát nagyra barátainak sokasága miatt, nem sokra nézi a rangot, az előkelő származást, ha nagyobb erény nem kapcsolódik hozzá, inkább kedvez a szegénynek, mint a gazdagnak, jobban együttérez az ártatlannal, mint a hatalmassal, az igazmondóval örül együtt, nem a hazuggal, s mindig biztatja a jókat, hogy törekedjenek még nagyobb isteni ajándékokra: és erényeik által legyenek hasonlóvá Isten Fiához.
A természet hamar panaszkodni kezd, ha kár és bosszúság éri, a kegyelem férfiasan viseli a szűkölködést.
A természet mindent magára irányít, magáért viaskodik és érvel, a kegyelem pedig mindent Istenre irányít, akitől minden ered is, semmi jót magának nem tulajdonít, magáról kevélyen nagyot nem állít, nem verseng, saját vélekedését másénak elébe nem helyezi, hanem minden állásfoglalását, fölismerését aláveti az örök bölcsességnek és Isten ítéletének.
A természet kíváncsian kutatja a titkokat, szeret hallani minden újságot, szerepelni óhajt és sokmindent meg akar tapasztalni, vágyódik arra, hogy elismerjék, hogy olyasmit tehessen, amivel dicséretet és csodálatot vívhat ki. A kegyelem nem kíváncsi az újdonságokra, érdekességekre, hisz az mind a régi romlás tövéről hajt ki, mert semmi új és állandó nincs a földön. Arra tanít hát, hogy érzékeinket megfékezzük, a hiú tetszelgést, magunk mutogatását kerüljük, ami dicséretre méltó, méltán csodálni való lehet bennünk, azt alázatosan elrejtsük, minden dologban, minden tudományban hasznos gyümölcsöt keressünk, mindent Isten dicsőségére, tisztességének növelésére fordítsunk. Nem akarja, hogy magát vagy tetteit dicsérjék, hanem azt kívánja, hogy Istent áldják ajándékaiban, hiszen csupa szeretetből mindent ő adott.
III.
Ez a kegyelem természetfölötti világosság és Istennek valami sajátos ajándéka, a választottak ismertető jele, az örök élet záloga, amely az embert a föld vonzásából a mennyei javak szeretetére lendíti, és a testi embert lelki emberré változtatja. Azért mentől inkább elnyomja és legyőzi valaki magában a természetet, annál nagyobb kegyelem árasztja el, és a belső ember Istennek naponként való látogatásai által Isten képére annál teljesebben újjáformálódik.
Cap. 54.
De diversis motibus naturæ et gratiæ.
1.
Fili, diligenter adverte motus naturæ et gratiæ: quia valde contrarie et subtiliter moventur, et vix nisi a spirituali et intime illuminato homine discernuntur. Omnes quidem bonum appetunt, et aliquid boni in suis dictis vel factis prætendunt: ideo sub specie boni multi saluntur.
2.
Natura callida est et multos trahit, illaqueat, et decipit, et se semper pro fine habet. Sed gratia simpliciter ambulat, et ab omni specie mala decinat, fallacias non prætendit, et omnia pure propter Deum agit, in quo et finaliter requiescit.
3.
Natura invite vult mori, nec premi nec superari vult, nec subesee nec sponte subjugari. Gratia vero studet mortificationi propriæ, resistit sensualitati, quærit subjici, appetit vinci, nec propria vult libertate fungi, sub disciplina amat teneri, nec alicui cupit dominari: sed sub Dei semper vivere, stare et esse, atque propter Deum omni humanæ creaturæ humiliter parata est inclinari.
4.
Natura pro suo commodo laborat, et quidquid lucri sibi et alio proveniat attendit. Gratia autem non quid sibi utile et commodum sit, sed quod multis proficiat, magis considerat.
5.
Natura libenter honorem accipit et reverentiam. Gratia vero omnem honoem, et gloriam Deo fideliter attribuit.
6.
Natura confusionem timet et contemtum. Grata autem gaudet pro nomine Jesu contumeliam pati.
7.
Natura otium amat, et quietem corporalem. Gratia vero vacua esse non potest, sed libenter amplectitur laborem.
8.
Natural quærit curiosa habere et pulchra, et abhorret vilia, et grossa. Gratia vero simplicibus delectatur et humilibus; aspera non aspernatur, nec vetustis refugit indui pannis.
9.
Natura respicit temporalia, gaudet ad lucra terrena, tristatur de damno, irritatur de levi injuriæ verbo. Sed gratia attendit æterna, non inhæret temporalibus, nec in perditione rerum turbatur, neque verbis durioribus acerbatur, quia thesaurum suum et gaudium in cælo, ubi nihil perit, constituit.
10.
Natura cupida est, et libentius accipit quam donat; amat propria et privata. Gratia autem pia est et communis, vitat singularia, contentatur paucis, beatius judicat dare quam accipere.
11.
Natura inclinat ad creaturas ad carnem propriam, ad vanitatem, et discursus. Sed gratia trahit ad Deum, et ad virtutes, renuntiat creaturis, fugit mundum, odit carnis desideria, restringit evagationes, erubescit in publico apparere.
12.
Natura aliquod solatium libenter habet externum, in quo delectetur ad sensum. Sed gratia in solo Deo quærit consolari, et in summo bono super omnia visiblia delectari.
13.
Natura totum agit propter lucrum, et commodum proprium, nihil gratis facere otest: sed aut æquale, aut melius, aut laudem, aut favorem pro benefactis consequi speart et multum ponderari sua gesta et dona et dicta concupiscit. Gratia vero nihil temporale quærit, nec aliud præmium quam Deum solum pro mercede postulat, nec amplius de temporalibus necessariis desiderat, nisi quantum hæc sibi ad affecutionem æternorum valeant deservire.
14.
Natura gaudet de amicis multis et propinquis, gloriatur de nobili loco, et ortu generis; arridet potentibus, blanditur divitibus, applaudit sibi similibus. Gratia autem etiam inimicos diligit, nec de amicorum turba extollitur, nec locum, nec ortum natalium reputat, nisi ubi virtus major fuerit, favet magis pauperi quam diviti, compatitur plus innocenti quam potenti, congaudet veraci et non fallaci, exhortatur semper bonos meliora charismata æmulari, et Filio Dei per virtutes assimilari.
15.
Natura de defectu et molestia cito conqueritur. Gratia constanter fert inopiam.
16.
Natura ad se omnia reflectit, pro se certat et arguit. Gratia autem ad Deum cuncta reducit, unde originaliter emanant, nihil boni sibi adscribit nec arroganter præsumit, non contendit, nec suam sententiam aliis præfert, sed in omni sensu, et intellectu æternæ sapientiæ ac divino examini se submittit.
17.
Natura appetit scire secreta, et nova audire; vult exterius apparere et multa per sensus experiri; desiderat agnosci, et agere unde laus et admiratio procedit. Sed gratia non curat nova nec curiosa percipere, quia totum hoc de vetustate corruptonis est ortum, cum nihil novum et durabile est super terram. Docet itaque sensus restringere, vanam complacentiam et ostentationem devitare, laudanda et digne miranda humiliter abscondere, et de omni re et de omni scientia utilitatis fructum, atque Dei laudem et honorem quærere. Non vult se nec sua prædicari; sed Deum in donis suis optat benedici, qui cuncta ex mera charitate largitur.
18.
Hæc gratia supernaturale lumen, et quoddam Dei speciale donum est, et proprie electorum signaculum, et pignus salutis æternæ: quæ hominem de terrenis ad cælestia amanda sustollit, et de carnali spiritualem efficit. Quanto igitur natura amplius premitur, et vincitur, tanto major gratia infunditur, et quotidie novis visitationibus interior homo secundum imaginem Dei formatur.
CHAPTER LIV
Of the diverse motions of Nature and of Grace
1.
“My Son, pay diligent heed to the motions of Nature and of Grace, because they move in a very contrary and subtle manner, and are hardly distinguished save by a spiritual and inwardly enlightened man. All men indeed seek good, and make pretence of something good in all that they say or do; and thus under the appearance of good many are deceived.
2.
“Nature is deceitful and draweth away, ensnareth, and deceiveth many, and always hath self for her end; but Grace walketh in simplicity and turneth away from every appearance of evil, maketh no false pretences, and doeth all entirely for the sake of God, in whom also she finally resteth.
3.
“Nature is very unwilling to die, and to be pressed down, and to be overcome, and to be in subjection, and to bear the yoke readily; but Grace studieth self-mortification, resisteth sensuality, seeketh to be subdued, longeth to be conquered, and willeth not to use her own liberty. She loveth to be held by discipline, and not to have authority over any, but always to live, to remain, to have her being under God, and for God’s sake is ready to be humbly subject to every ordinance of man.
4.
“Nature laboureth for her own advantage, and considereth what profit she may gain from another; but Grace considereth more, not what may be useful and convenient to self, but what may be profitable to the many.
5.
“Nature willingly receiveth honour and reverence; but Grace faithfully ascribeth all honour and glory to God.
6.
“Nature feareth confusion and contempt, but Grace rejoiceth to suffer shame for the name of Jesus.
7.
“Nature loveth ease and bodily quiet; Grace cannot be unemployed, but gladly embraceth labour.
8.
“Nature seeketh to possess things curious and attractive, and abhorreth those which are rough and cheap; Grace is delighted with things simple and humble, despiseth not those which are rough, nor refuseth to be clothed with old garments.
9.
“Nature hath regard to things temporal, rejoiceth in earthly lucre, is made sad by loss, vexed by any little injurious word; but Grace reacheth after things eternal, cleaveth not to those which are temporal, is not perturbed by losses, nor embittered by any hard words, because she hath placed her treasure and joy in heaven where nought perisheth.
10.
“Nature is covetous, and receiveth more willingly than she giveth, loveth things that are personal and private to herself; while Grace is kind and generous, avoideth selfishness, is contented with a little, believeth that it is more blessed to give than to receive.
11.
“Nature inclineth thee to created things, to thine own flesh, to vanities and dissipation; but Grace draweth to God and to virtues, renounceth creatures, fleeth from the world, hateth the desires of the flesh, restraineth vagaries, blusheth to be seen in public.
12.
“Nature is glad to receive some outward solace in which the senses may have delight; but Grace seeketh to be comforted in God alone, and to have delight in the chief good above all visible things.
13.
“Nature doeth everything for her own gain and profit, can do nothing as a free favour, but hopeth to attain something as good or better, or some praise or favour for her benefits; and she loveth that her own deeds and gifts should be highly valued; but Grace seeketh nothing temporal, nor requireth any other gift of reward than God alone; neither longeth she for more of temporal necessities than such as may suffice for the attaining of eternal life.
14.
“Nature rejoiceth in many friends and kinsfolk, she boasteth of noble place and noble birth, she smileth on the powerful, flattereth the rich, applaudeth those who are like herself; but Grace loveth even her enemies, and is not lifted up by the multitude of friends, setteth no store upon high place or high birth, unless there be greater virtue therewith; favoureth the poor man more than the rich, hath more sympathy with the innocent than with the powerful; rejoiceth with the truthful, not with the liar; always exhorteth the good to strive after better gifts of grace, and to become by holiness like unto the Son of God.
15.
“Nature quickly complaineth of poverty and of trouble; Grace beareth want with constancy.
16.
“Nature looketh upon all things in reference to herself; striveth and argueth for self; but Grace bringeth back all things to God from whom they came at the beginning; ascribeth no good to herself nor arrogantly presumeth; is not contentious, nor preferreth her own opinion to others, but in every sense and understanding submitteth herself to the Eternal wisdom and the Divine judgment.
17.
“Nature is eager to know secrets and to hear new things; she loveth to appear abroad, and to make experience of many things through the senses; she desireth to be acknowledged and to do those things which win praise and admiration; but Grace careth not to gather up new or curious things, because all this springeth from the old corruption, whereas there is nothing new or lasting upon earth. So she teacheth to restrain the senses, to shun vain complacency and ostentation, to hide humbly those things which merit praise and real admiration, and from everything and in all knowledge to seek after useful fruit, and the praise and honour of God. She desireth not to receive praise for herself or her own, but longeth that God be blessed in all His gifts, who out of unmingled love bestoweth all things.”
18.
This Grace is a supernatural light, and a certain special gift of God, and the proper mark of the elect, and the pledge of eternal salvation; it exalteth a man from earthly things to love those that are heavenly; and it maketh the carnal man spiritual. So far therefore as Nature is utterly pressed down and overcome, so far is greater Grace bestowed and the inner man is daily created anew by fresh visitations, after the image of God.
 |
| Et vix nisi a spirituali et intime illuminato homine discernuntur. |
.gif)
.gif)
