.jpg)
.gif)
ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 2.
Azt mondtam magamban: Rajta! Próbálkozzál a vigassággal, és élvezd az életet! De kiderült: ez is hiábavalóság.A nevetésre azt mondtam: Bolondság! És a vigasságra: Mire jó ez?Elhatároztam, hogy testemet átengedem a mámornak, de szívemet azért megtartom a bölcsességnek; átadom magamat az esztelenségnek, míg nem látom, mi válik javára az emberek fiainak, s mit csinálnak életük folyamán az ég alatt.Nagy dolgokat vittem végbe, palotákat építettem, és szőlőket ültettem magamnak.Kerteket és ligeteket telepítettem, és beültettem őket mindenféle gyümölcsfával.Víztároló tavakat létesítettem, hogy öntözhessem a fiatal fákat.Rabszolgákat és rabszolganőket vásároltam, és voltak házamban született rabszolgáim is; jószágom is volt: rengeteg marhám és juhom, több, mint bármelyik elődömnek Jeruzsálemben.Aranyat és ezüstöt is halmoztam fel magamnak, királyok és országok kincseit. Fogadtam énekeseket és énekesnőket, és megszereztem az emberek fiaitól a fölöslegüket, egyik ládával a másik után.Így nagyobb és gazdagabb lettem, mint bármelyik elődöm Jeruzsálemben, s közben a bölcsességem is megmaradt.A szememnek megadtam mindent, amit csak megkívánt, semmiféle gyönyört nem vontam meg szívemtől. Igen, szívem örömet merített minden fáradozásomból, és ez volt a jutalmam minden fáradozásomért.És latra vetettem kezem minden művét, és a fáradságot is, amibe került. Ó, minden hiábavalóság és szélkergetés, nincs belőle semmi haszon a nap alatt!Elgondolkodtam a bölcsességen, az esztelenségen és a balgaságon. Hadd lám: mit csinál majd a király utódja? Azt, amit már régen is tettek.És láttam, hogy a bölcsesség felülmúlja a balgaságot, mint a világosság a sötétséget.A bölcs maga elé néz, a balga vaktában megy. De arra is rájöttem, hogy egy és ugyanaz a sorsa mind a kettőnek.Ekkor azt mondtam magamnak: Ha rám is a balgák sorsa vár, miért lettem akkor olyan mérhetetlenül bölcs? És így szóltam magamban: Ez is hiábavalóság!Valóban, a bölcs emlékezete éppoly kevéssé örök, mint a balgáé. A jövőben hamarosan elfelejtik mind a kettőt. A bölcs meghal éppen úgy, mint a balga.Meggyűlöltem az életet, mert bosszantónak találtam azt a fáradozást, ami a nap alatt folyik. Igen, minden hiábavalóság és szélkergetés!Meggyűlöltem minden művemet, amit létrehoztam a földön, hiszen az utódomra kell hagynom.Ki tudja, bölcs lesz-e vagy balga? És mégis teljesen szabadon rendelkezik majd munkám minden gyümölcsével, amire (annyi) fáradságot és okosságot pazaroltam életemben. Ez is hiábavalóság!Odáig jutottam, hogy szívemet átengedtem a kétségbeesésnek amiatt a fáradozás miatt, amit magamra vállaltam a nap alatt.Hisz jó néhány ember munkálkodott bölcsen, okosan és sikerrel, aztán át kell engednie szerzeményét olyannak, aki mit sem fáradt érte. Ez is hiábavalóság és nagy baj!Igen, mije marad az embernek minden fáradozásából és törekvéséből, amivel emésztette magát életében?Valóban: minden napja csupa szenvedés, és minden tevékenység csupa bosszúság. Szíve még éjjel sem tud megnyugodni. Ez is hiábavalóság! Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában. Mert beláttam, hogy ez az Isten kezéből jön. Mert az öröm is, a gond is Istentől van. Igen, annak, aki kedves előtte, bölcsességet, tudást és örömet ad; a bűnösnek meg a gyötrelmet adja, hogy gyűjtsön és halmozzon, hogy aztán olyannak adja, aki tetszik Istennek. Ez is hiábavalóság és szélkergetés!
Ha válhat a görbe út
egyenessé és
a göröngyös simává
miért legyen a
szívem kétségbeesésé...?
διεστραµµένον οὐ δυνήσεται τοῦ ἐπικοσµηθῆναι, καὶ ὑστέρηµα οὐ δυνήσεται τοῦ ἀριθµηθῆναι.
Legyen hát amint magam
a kétkedésem
is teljesen - kölcsönben
van, vagy ajándék:
- az Övé: az Istené
jobb ha nem méregeti:
benne örömét
leli- bárhogy is hozza
a sors - ha elég
bölcs- még bánatában is
az ember.
Οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν ἐν ἀνθρώπῳ· ὃ φάγεται καὶ ὃ πίεται καὶ ὃ δείξει τῇ ψυχῇ αὐτοῦ, ἀγαθὸν ἐν µόχθῳ αὐτοῦ. καί γε τοῦτο εἶδον ἐγὼ ὅτι ἀπὸ χειρὸς τοῦ θεοῦ ἐστιν· ὅτι τίς φάγεται καὶ τίς φείσεται πάρεξ αὐτοῦ;
Εἶπον ἐγὼ ἐν καρδίᾳ µου Δεῦρο δὴ πειράσω σε ἐν εὐφροσύνῃ, καὶ ἰδὲ ἐν ἀγαθῷ· καὶ ἰδοὺ καί γε τοῦτο µαταιότης. τῷ γέλωτι εἶπα περιφορὰν καὶ τῇ εὐφροσύνῃ Τί τοῦτο ποιεῖς; κατεσκεψάµην ἐν καρδίᾳ µου τοῦ ἑλκύσαι εἰς οἶνον τὴν σάρκα µου — καὶ καρδία µου ὡδήγησεν ἐν σοφίᾳ — καὶ τοῦ κρατῆσαι ἐπ’ ἀφροσύνῃ, ἕως οὗ ἴδω ποῖον τὸ ἀγαθὸν τοῖς υἱοῖς τοῦ ἀνθρώπου, ὃ ποιήσουσιν ὑπὸ τὸν ἥ ιον ἀριθµὸν ἡµερῶν ζωῆς αὐτῶν. ἐµεγάλυνα ποίηµά µου, ᾠκοδόµησά µοι οἴκους, ἐφύτευσά µοι ἀµπελῶνας, ἐποίησά µοι κήπους καὶ παραδείσους καὶ ἐφύτευσα ἐν αὐτοῖς ξύλον πᾶν καρποῦ· ἐποίησά µοι κολυµβήθρας ὑδάτων τοῦ ποτίσαι ἀπ’ αὐτῶν δρυµὸν βλαστῶντα ξύλα· ἐκτησάµην δούλους καὶ παιδίσκας, καὶ οἰκογενεῖς ἐγένοντό µοι, καί γε κτῆσις βουκολίου καὶ ποιµνίου πο ὴ ἐγένετό µοι ὑπὲρ πάντας τοὺς γενοµένους ἔµπροσθέν µου ἐν Ιερουσαληµ· συνήγαγόν µοι καί γε ἀργύριον καὶ χρυσίον καὶ περιουσιασµοὺς βασιλέων καὶ τῶν χωρῶν· ἐποίησά µοι ᾄδοντας καὶ ᾀδούσας καὶ ἐντρυφήµατα υἱῶν τοῦ ἀνθρώπου οἰνοχόον καὶ οἰνοχόας· καὶ ἐµεγαλύνθην καὶ προσέθηκα παρὰ πάντας τοὺς γενοµένους ἔµπροσθέν µου ἐν Ιερουσαληµ· καί γε σοφία µου ἐστάθη µοι. καὶ πᾶν, ὃ ᾔτησαν οἱ ὀφθαλµοί µου, οὐχ ὑφεῖ ον ἀπ’ αὐτῶν, οὐκ ἀπεκώλυσα τὴν καρδίαν µου ἀπὸ πάσης εὐφροσύνης, ὅτι καρδία µου εὐφράνθη ἐν παντὶ µόχθῳ µου, καὶ τοῦτο ἐγένετο µερίς µου ἀπὸ παντὸς µόχθου µου. καὶ ἐπέβλεψα ἐγὼ ἐν πᾶσιν ποιήµασίν µου, οἷς ἐποίησαν αἱ χεῖρές µου, καὶ ἐν µόχθῳ, ᾧ ἐµόχθησα τοῦ ποιεῖν, καὶ ἰδοὺ τὰ πάντα µαταιότης καὶ προαίρεσις πνεύµατος, καὶ οὐκ ἔστιν περισσεία ὑπὸ τὸν ἥ ιον. Καὶ ἐπέβλεψα ἐγὼ τοῦ ἰδεῖν σοφίαν καὶ περιφορὰν καὶ ἀφροσύνην· ὅτι τίς ὁ ἄνθρωπος, ὃς ἐπελεύσεται ὀπίσω τῆς βουλῆς τὰ ὅσα ἐποίησεν αὐτήν; καὶ εἶδον ἐγὼ ὅτι ἔστιν περισσεία τῇ σοφίᾳ ὑπὲρ τὴν ἀφροσύνην ὡς περισσεία τοῦ φωτὸς ὑπὲρ τὸ σκότος· τοῦ σοφοῦ οἱ ὀφθαλµοὶ αὐτοῦ ἐν κεφαλῇ αὐτοῦ, καὶ ὁ ἄφρων ἐν σκότει πορεύεται. καὶ ἔγνων καί γε ἐγὼ ὅτι συνάντηµα ἓν συναντήσεται τοῖς πᾶσιν αὐτοῖς. καὶ εἶπα ἐγὼ ἐν καρδίᾳ µου Ὡς συνάντηµα τοῦ ἄφρονος καί γε ἐµοὶ συναντήσεταί µοι, καὶ ἵνα τί ἐσοφισάµην; ἐγὼ τότε περισσὸν ἐλάλησα ἐν καρδίᾳ µου, διότι ἄφρων ἐκ περισσεύµατος λαλεῖ, ὅτι καί γε τοῦτο µαταιότης. ὅτι οὐκ ἔστιν µνήµη τοῦ σοφοῦ µετὰ τοῦ ἄφρονος εἰς αἰῶνα, καθότι ἤδη αἱ ἡµέραι αἱ ἐρχόµεναι τὰ πάντα ἐπελήσθη· καὶ πῶς ἀποθανεῖται ὁ σοφὸς µετὰ τοῦ ἄφρονος; καὶ ἐµίσησα σὺν τὴν ζωήν, ὅτι πονηρὸν ἐπ’ ἐµὲ τὸ ποίηµα τὸ πεποιηµένον ὑπὸ τὸν ἥ ιον, ὅτι τὰ πάντα µαταιότης καὶ προαίρεσις πνεύµατος. καὶ ἐµίσησα ἐγὼ σὺν πάντα µόχθον µου, ὃν ἐγὼ µοχθῶ ὑπὸ τὸν ἥ ιον, ὅτι ἀφίω αὐτὸν τῷ ἀνθρώπῳ τῷ γινοµένῳ µετ’ ἐµέ· καὶ τίς οἶδεν εἰ σοφὸς ἔσται ἢ ἄφρων; καὶ ἐξουσιάζεται ἐν παντὶ µόχθῳ µου, ᾧ ἐµόχθησα καὶ ᾧ ἐσοφισάµην ὑπὸ τὸν ἥ ιον. καί γε τοῦτο µαταιότης. καὶ ἐπέστρεψα ἐγὼ τοῦ ἀποτάξασθαι τῇ καρδίᾳ µου ἐπὶ παντὶ τῷ µόχθῳ, ᾧ ἐµόχθησα ὑπὸ τὸν ἥ ιον, ὅτι ἔστιν ἄνθρωπος, οὗ µόχθος αὐτοῦ ἐν σοφίᾳ καὶ ἐν γνώσει καὶ ἐν ἀνδρείᾳ, καὶ ἄνθρωπος, ὃς οὐκ ἐµόχθησεν ἐν αὐτῷ, δώσει αὐτῷ µερίδα αὐτοῦ. καί γε τοῦτο µαταιότης καὶ πονηρία µεγάλη. ὅτι τί γίνεται τῷ ἀνθρώπῳ ἐν παντὶ µόχθῳ αὐτοῦ καὶ ἐν προαιρέσει καρδίας αὐτοῦ, ᾧ αὐτὸς µοχθεῖ ὑπὸ τὸν ἥ ιον; ὅτι πᾶσαι αἱ ἡµέραι αὐτοῦ ἀλγηµάτων καὶ θυµοῦ περισπασµὸς αὐτοῦ, καί γε ἐν νυκτὶ οὐ κοιµᾶται ἡ καρδία αὐτοῦ. καί γε τοῦτο µαταιότης ἐστίν. Οὐκ ἔστιν ἀγαθὸν ἐν ἀνθρώπῳ· ὃ φάγεται καὶ ὃ πίεται καὶ ὃ δείξει τῇ ψυχῇ αὐτοῦ, ἀγαθὸν ἐν µόχθῳ αὐτοῦ. καί γε τοῦτο εἶδον ἐγὼ ὅτι ἀπὸ χειρὸς τοῦ θεοῦ ἐστιν· ὅτι τίς φάγεται καὶ τίς φείσεται πάρεξ αὐτοῦ; ὅτι τῷ ἀνθρώπῳ τῷ ἀγαθῷ πρὸ προσώπου αὐτοῦ ἔδωκεν σοφίαν καὶ γνῶσιν καὶ εὐφροσύνην· καὶ τῷ ἁµαρτάνοντι ἔδωκεν περισπασµὸν τοῦ προσθεῖναι καὶ τοῦ συναγαγεῖν τοῦ δοῦναι τῷ ἀγαθῷ πρὸ προσώπου τοῦ θεοῦ· ὅτι καί γε τοῦτο µαταιότης καὶ προαίρεσις πνεύµατος.
Dixi ego in corde meo: “Veni, tentabo te gaudio: fruere bonis”; et ecce hoc quoque vanitas. De risu dixi: “Insania” et de gaudio: “Quid prodest?”. Tractavi in corde meo detinere in vino carnem meam, cum cor meum duceretur in sapientia, et amplecti stultitiam, donec viderem quid esset utile filiis hominum, ut faciant sub sole paucis diebus vitae suae. Magnificavi opera mea: aedificavi mihi domos et plantavi vineas, feci hortos et pomaria et consevi ea arboribus cuncti generis fructuum et exstruxi mihi piscinas aquarum, ut irrigarem silvam lignorum germinantium. Possedi servos et ancillas et habui multam familiam, habui armenta quoque et magnos ovium greges ultra omnes, qui fuerunt ante me in Ierusalem.
Coacervavi mihi etiam argentum et aurum et substantias regum ac provinciarum, feci mihi cantores et cantatrices et delicias filiorum hominum, scyphos et urceos in ministerio ad vina fundenda et crevi, supergressus sum omnes, qui ante me fuerunt in Ierusalem; sapientia quoque mea perseveravit mecum. Et omnia, quae desideraverunt oculi mei, non negavi eis nec prohibui cor meum ab omni voluptate, et oblectatum est ex omnibus laboribus, et hanc ratus sum partem meam ab omnibus aerumnis meis. Cumque me convertissem ad universa opera, quae fecerant manus meae, et ad labores, in quibus sudaveram, et ecce in omnibus vanitas et afflictio spiritus, et nihil lucri esse sub sole. Verti me ad contemplandam sapientiam et insipientiam et stultitiam: “ Quid faciet, inquam, homo, qui veniet post regem? Id quod antea fecerunt ”. Et vidi quod tantum praecederet sapientia stultitiam, quantum lux praecedit tenebras. “ Sapientis oculi in capite eius, stultus in tenebris ambulat ”; et didici quod unus utriusque esset interitus. Et dixi in corde meo: “ Si unus et stulti et meus occasus erit, quid mihi prodest quod maiorem sapientiae dedi operam? ”. Locutusque cum mente mea, animadverti quod hoc quoque esset vanitas. Non enim erit memoria sapientis similiter ut stulti in perpetuum; siquidem futura tempora oblivione cuncta pariter operient: moritur doctus similiter ut indoctus. Et idcirco taeduit me vitae meae, quia malum mihi est, quod sub sole fit; cuncta enim vanitas et afflictio spiritus. Rursus detestatus sum omnem laborem meum, quo sub sole laboravi, quem relicturus sum homini, qui erit post me; et quis scit utrum sapiens an stultus futurus sit? Et dominabitur in laboribus meis, quibus desudavi et sollicitus fui sub sole. Hoc quoque vanitas. Verti me exasperans cor meum de omni labore, quo laboravi sub sole. Nam est qui laborat in sapientia et doctrina et sollicitudine, et homini, qui non laboraverit, dabit portionem suam; et hoc ergo vanitas et magnum malum. Quid enim proderit homini de universo labore suo et afflictione cordis, qua sub sole laboravit?Cuncti dies eius dolores sunt, et aerumnae occupatio eius, nec per noctem cor eius requiescit; et hoc quoque vanitas est. Nihil melius est homini quam comedere et bibere et ostendere animae suae bona de laboribus suis. Et hoc vidi de manu Dei esse. Quis enim comedet et deliciis affluet sine eo? Quia homini bono in conspectu suo dedit sapientiam et scientiam et laetitiam; peccatori autem dedit afflictionem colligendi et congregandi, ut tradat ei, qui placuit Deo; sed et hoc vanitas est et afflictio spiritus.
I said to myself, "Come now, I will make a test of pleasure; enjoy yourself." But again, this also was vanity. I said of laughter, "It is mad," and of pleasure, "What use is it?" I searched with my mind how to cheer my body with wine—my mind still guiding me with wisdom—and how to lay hold on folly, until I might see what was good for mortals to do under heaven during the few days of their life. I made great works; I built houses and planted vineyards for myself; I made myself gardens and parks, and planted in them all kinds of fruit trees. I made myself pools from which to water the forest of growing trees.I bought male and female slaves, and had slaves who were born in my house; I also had great possessions of herds and flocks, more than any who had been before me in Jerusalem. I also gathered for myself silver and gold and the treasure of kings and of the provinces; I got singers, both men and women, and delights of the flesh, and many concubines. So I became great and surpassed all who were before me in Jerusalem; also my wisdom remained with me. Whatever my eyes desired I did not keep from them; I kept my heart from no pleasure, for my heart found pleasure in all my toil, and this was my reward for all my toil. Then I considered all that my hands had done and the toil I had spent in doing it, and again, all was vanity and a chasing after wind, and there was nothing to be gained under the sun. So I turned to consider wisdom and madness and folly; for what can the one do who comes after the king? Only what has already been done. Then I saw that wisdom excels folly as light excels darkness. The wise have eyes in their head, but fools walk in darkness. Yet I perceived that the same fate befalls all of them. Then I said to myself, "What happens to the fool will happen to me also; why then have I been so very wise?" And I said to myself that this also is vanity. For there is no enduring remembrance of the wise or of fools, seeing that in the days to come all will have been long forgotten. How can the wise die just like fools? So I hated life, because what is done under the sun was grievous to me; for all is vanity and a chasing after wind. I hated all my toil in which I had toiled under the sun, seeing that I must leave it to those who come after me —and who knows whether they will be wise or foolish? Yet they will be master of all for which I toiled and used my wisdom under the sun. This also is vanity. So I turned and gave my heart up to despair concerning all the toil of my labors under the sun, because sometimes one who has toiled with wisdom and knowledge and skill must leave all to be enjoyed by another who did not toil for it. This also is vanity and a great evil. What do mortals get from all the toil and strain with which they toil under the sun? For all their days are full of pain, and their work is a vexation; even at night their minds do not rest. This also is vanity. There is nothing better for mortals than to eat and drink, and find enjoyment in their toil. This also, I saw, is from the hand of God; for apart from him who can eat or who can have enjoyment? For to the one who pleases him God gives wisdom and knowledge and joy; but to the sinner he gives the work of gathering and heaping, only to give to one who pleases God. This also is vanity and a chasing after wind.
.jpg)