Imitatio Christi III./48. ~ Supernæ civitatis mansio beatissima.

 48. 

Az örökkévalóság napjának fölvirradása és a jelen élet szűkös volta 

 

 

Örökélet egyetlen, 

véget nem érő 

napja

Hiszen tündöklik 

már: fogyhatatlan 

fénnyel és ragyogással 

a szentek előtt: 

O, dies æternitatis clarissima, quam nox non obscurat, sed summa veritas semper irradiat. Dies semper læta, semper secura et nunquam statum mutans in contraria.

bűnös 

nem volna - senki meg sem 

halna. 

Stipendia enim peccati mors gratia autem Dei vita aeterna in Christo Iesu Domino nostro.

 

 

Ők a 'filozófia 

kórusa':

dignusque sit angelicis interesse choris

 - miben 

fáradozzanak azok, 

akik az erény 

csúcsára kívánnak  jutni, 

és lelküket a Lélek 

méltó edényévé akarják avatni.- 

sütkérezik alatta 

A Sátán napja alatt.

O, qundo erit finis horum multorum laborum? Quando liberabor a misera servitute vitiorum?

I. 

Ó boldog otthon: mennyei város! Ó örökélet egyetlen, véget nem érő napja, amelyre éjszaka sosem borul, hanem mindig a legfőbb igazság sugara világosít meg. Mindig vidám, mindig bátorságos nap, amelynek állapota sosem fordul az ellenkezőjére. Ó bár fölvirradt volna ez a nap, és minden elmúlandónak volna vége! Hiszen tündöklik már: fogyhatatlan fénnyel, ragyogással – a szentek előtt, de a földön zarándoklóknak csak messziről, tükör által. A mennyei polgárok már tudják, milyen örvendetes nap ez, Évának számkivetésben élő fiai pedig siratják, milyen keserves és csüggesztő ez a földi élet. A földi élet napjai kevés számúak és gonoszak, fájdalom és szűkölködés a jellemzőjük. Azokban az embert ezer bűn beszennyezi, ezerféle szenvedély háborgatja; ezernyi félelem bénítja, ezer meg ezer gond megosztja, sokfelé ágazó kíváncsiság szétszórja, sok hiúság rabbá teszi, sok tévedés elzárja előle a kilátást, sok munka őrli, kísértés görnyeszti, gyönyör lankasztja, ínség hervasztja. Ó, mikor lesz vége mind e rossznak, mikor szabadulok meg a vétkek nyomorúságos rabságából? Mikor lesz az, Uram, hogy már egyedül csak te jársz az eszemben, s teljesen benned örvendezem? Mikor omlik le körülem minden akadály, mikor szabadulok meg test és lélek minden koloncától? Mikor köszönt rám a szilárd, meg nem zavarható és biztonságos béke, az a benn és künn egyformán nyugalmat teremtő, az a mindenfelől erős? Áldott Jézus, mikor jutok a te látásodra, mikor szemlélhetem a te országodnak dicsőségét, mikor leszel nekem mindenben mindenem? Ó mikor fogadsz magadhoz a te országodba, amelyet öröktől fogva elkészítettél azoknak, akiket szeretsz? Most magamra hagytál: ellenséges földön, szegényen, számkivetetten. Itt mindennapos a küzdelem, folytonos kárvallás az élet. 

II. 

Vigasztalj meg számkivetettségemben, enyhítsd fájdalmamat, mert hozzád sóhajt minden vágyakozásom. Hisz csak teher nekem minden, amit evilág vigasztalásomra fölkínál. Vágyva vágyom arra, hogy veled igazán és boldogan egyesüljek, de nem tudlak megragadni. Osztályrészemnek választom, hogy ahhoz ragaszkodjam, ami mennyei, mégis földhöz nyom mindenféle evilági ügy, meg nem fékezett ösztönös hajlandóság. Azt kívánom, hogy lélekkel mindennek fölébe nőjek, tetszik, nem tetszik, mégis sokszor alul maradok – test törvénye szerint. Így viaskodom, én szerencsétlen ember önmagammal, és magamnak terhe lettem, mert lelkem fölfelé vágyakozik, testem meg lefelé tart. Ó, mit kínlódom magamban, míg lelkemben a mennyei igazságokat forgatom, s a test rendetlensége imádságomban egykettőre megzavar. Én Istenem, ne távozzál el tőlem, haragodban el ne hagyd a te szolgádat. Sújtsd el tündöklő villámodat, és szórd szét ezeket: lődd ki nyilaidat, hogy az ellenség minden zavaró képe elfoszoljon. Gyűjtsd magadhoz egész érdeklődésemet, add, hogy elfeledjek minden evilági dolgot, segíts, hogy a vétkeknek elmémbe kapaszkodó elképzelését gyorsan elutasítsam, megutáljam. Jöjj, segíts meg, örök Igazság, hogy semmi hívság meg ne tántorítson, lépj be hozzám, gyöngéden, hatalmasan, és orcád elől fusson el minden, ami tisztátalan. Bocsáss is meg nekem, nézd el irgalmasan, hogy imádkozás közben annyiszor másra gondolok, nem terád. Mert őszintén megvallom, hogy többnyire nagyon szétszórt vagyok. Igen sokszor nem ott vagyok, ahol test szerint állok vagy ülök, inkább ott, ahová gondolataim elragadnak. Én ott vagyok, ahol eszem jár, eszem meg többnyire ott jár, ahol az van, amit szeretek. Gyakran eszembe ötlik, ami természet szerint örömömre van, aminek használata gyönyörűséget szerez. Hiszen kimondtad kereken, örök Igazság: Ahol a kincsed, ott a szíved is. Ha a mennyországot szeretem, szívesen forgatom elmémben a mennyei dolgokat. Ha a világot szeretem, a világi szerencsén örvendezem, és szomorkodom a benne adódó viszontagságokon. Ha a testet szeretem, képzeletemben gyakran járnak a testi örömök. Ha a lelket szeretem, abban lelem boldogságomat, hogy a lelki dolgokon elmélkedjem. Mert amit csak szeretek, arról szívesen beszélek, hallok, s az efféléknek képét örömest viszem haza magammal. De boldog az az ember, aki a te kedvedért, Uram, elköszön minden teremtménytől, erőszakot vesz a természeten, és a test érzéki kívánságait a lélek buzgóságával keresztre feszíti, hogy eszmélése felhőtlen legyen, és neked tiszta imádsággal áldozzon, méltón az angyalok kórusában való részesedésre, mert magában s maga körül mindent eltüntetett, ami földi.

 

Cap. 48. 

De die æternitatis, et hujus vitæ angustiis.

1. 

Supernæ civitatis mansio beatissima. O, dies æternitatis clarissima, quam nox non obscurat, sed summa veritas semper irradiat. Dies semper læta, semper secura et nunquam statum mutans in contraria. O, utinam dies illa illuxisset, et cuncta hæc temporalia finem accepissent. Lucet quidem Sanctis perpetua claritate splendida, sed non nisi a longe per speculum peregrinanatibus in terra.

2. 

Norunt cæli cives, quam gaudiosa sit illa; gemunt exules filii Evæ quod amara et tædiosa sit ista. Dies hujus temporis parvi et mali, pleni doloribus et angustiis: ubi homo multis peccatis inquinatur, multis passionibus irretitur, multis timoribus stringitur, multis curis distenditur, et multis curiositatibus distrahitur, multis vanitatibus implicatur, multis erroribus circumfunditur, multis laboribus atteritur, multis tentationibus gravatur, deliciis enervatur, egestate cruciatur.

3. 

O, qundo erit finis horum multorum laborum? Quando liberabor a misera servitute vitiorum? Quando memorabor, Domine, tui solius? Quando ad plenum lætabor in te? Quando ero sine omni impedimento in vera libertate, sine omni gravamine mentis, et corporis? Quando erit pax solida, pax imperturbabilis et secura pax intus et foris, pax ab omni parte firma? Jesu bone, quando stabo ad videndum te? Quando contemplabor regni tui gloriam? Quando eris mihi omnia in omnibus? O, quando ero tecum in regno tuo, quod præparasit dilectis tuis ab æterno? Relictus sum pauper et exul in terra hostili, ubi bella quotidiana et infortunia maxima.

4. 

Consolare exilium meum, mitiga dolorem meum, quia ad te suspirat omne desiderium meum. Nam onus totum mihi est, quidquid hic mundus offert ad solatium, desidero te intime frui, sed nequeo apprehendere. Opto inhærere cælestibus, sed deprimunt res temporales, et immortificatæ passiones. Mente omnibus rebus superesse opto, carni autem invite subesse cogor. Sic ego infelix homo mecum pugno et factus sum mihimetipsi gravis, dum spiritus sursum, et caro quærit esse deorsum.

5. 

O, quid intus patior, dum mente cælestia tracto et mox carnalium tentationum et cogitationum turba occurit oranti. Deus meus, ne elongeris a me neque declines in ira a servo tuo. Fulgura coruscationem tuam et dissipa eas, emitte safittas tuas et conturbentur omnes phantasiæ inimici. Recollige omnes sensus meo ad te; fac me oblivisci omnium mundanorum; da cito abjicere et contemnere phantasmata vitiorum. Succurre mihi, æterna Veritas, ut nulla me moveat vanitas. Adveni, cælestis suavitas, et fugiat a facie tua omnis impuritas. Ignosce quoque mihi, et misericorditer indulge, quoties præter te aliud in oratione revolvo. Confiteor etenim vere, quia valde distracte me habere consuevi. Nam ibi multoties non sum, ubi corporaliter sto, aut sedeo, sed ibi magis sum, ubi cogitationibus feror. Ibi sum, ubi cogitatio mea est; ubi est frequenter cogitatio mea, ibi est id quod amo. Hoc mihi cito occurrit, quod naturaliter delectat aut ex usu placet.

6. 

Unde tu, Veritas æterna, aperte dixisti: Ubi enim est thesaurus tuus, ibi est et cor tuum. Si cælum diligo, libenter de cælestibus penso. Si mundum amo, felicitatibus mundi congaudeo, et de adversitatibus ejus tristor. Si carnem diligo, quæ carnis sunt sæpissime imaginor. Si spiritum amo, de spiritualibus cogitare delector. Quæcumque enim diligo, de his libenter loquor et audio, atque talium imagines mecum ad domum reporto. Sed beatus ille homo qui propter te, Domine, omnibus creaturis abeundi licentiam tribuit, qui naturæ vim facit et concupiscentias carnis fervore spiritus crucifigit, ut serenata conscientia, puram tibi orationem offerat, dignusque sit angelicis interesse choris, omnibus terrenis foris et intus exclusis.

CHAPTER XLVIII

Of the day of eternity and of the straitnesses of this life

1.

Oh most blessed mansion of the City which is above! Oh most clear day of eternity which the night obscureth not, but the Supreme Truth ever enlighteneth! Day always joyful, always secure and never changing its state into those which are contrary. Oh would that this day might shine forth, and that all these temporal things would come to an end. It shineth indeed upon the Saints, glowing with unending brightness, but only from afar and through a glass, upon those who are pilgrims on the earth.

2. 

The citizens of heaven know how glorious that day is; the exiled sons of Eve groan, because this is bitter and wearisome. The days of this life are few and evil, full of sorrows and straits, where man is defiled with many sins, ensnared with many passions, bound fast with many fears, wearied with many cares, distracted with many questionings, entangled with many vanities, compassed about with many errors, worn away with many labours, weighed down with temptations, enervated by pleasures, tormented by poverty.

3. 

Oh when shall there be an end of these evils? When shall I be delivered from the wretched slavery of my sins? When shall I be mindful, O Lord, of Thee alone? When shall I rejoice in Thee to the full? When shall I be in true liberty without any impediment, without any burden on mind or body? When shall there be solid peace, peace immovable and secure, peace within and without, peace firm on every side? Blessed Jesus, when shall I stand to behold Thee? When shall I gaze upon the glory of Thy kingdom? When shalt Thou be to me all in all? Oh when shall I be with Thee in Thy Kingdom which Thou hast prepared from the foundation of the world for them that love Thee? I am left destitute, an exile in a hostile land, where are daily wars and grievous misfortunes.

4. 

Console my exile, mitigate my sorrow, for towards Thee all my desire longeth. For all is to me a burden, whatsoever this world offereth for consolation. I yearn to enjoy Thee intimately, but I cannot attain unto it. I long to cleave to heavenly things, but temporal things and unmortified passions press me down. In my mind I would be above all things, but in my flesh I am unwillingly compelled to be beneath them. So, wretched man that I am, I fight with myself, and am made grievous even unto myself, while the spirit seeketh to be above and the flesh to be beneath.

5. 

Oh how I suffer inwardly, while with the mind I discourse on heavenly things, and presently a crowd of carnal things rusheth upon me whilst I pray. My God, be not Thou far from me, nor depart in wrath from Thy servant. Cast forth Thy lightning and scatter them; send out Thine arrows,(1) and let all delusions of my enemy be confounded. Recall my senses unto Thyself, cause me to forget all worldly things; grant me quickly to cast away and despise the imaginations of sin. Succour me, O Eternal Truth, that no vanity may move me. Come unto me, O Heavenly Sweetness, and let all impurity flee from before Thy face. Pardon me also, and of Thy mercy deal gently with me, whensoever in prayer I think on anything besides Thee; for truly I confess that I am wont to be continually distracted. For often and often, where in the body I stand or sit, there I myself am not; but rather am I there, whither I am borne by my thoughts. Where my thought is, there am I; and there commonly is my thought where that which I love is. That readily occurreth to me, which naturally delighteth, or pleaseth through custom.

6. 

Wherefore Thou, who art the Truth, hast plainly said, Where your treasure is, there will your heart be also.(2) If I love heaven, I gladly meditate on heavenly things. If I love the world, I rejoice in the delights of the world, and am made sorry by its adversities. If I love the flesh, I am continually imagining the things which belong to the flesh; if I love the spirit, I am delighted by meditating on spiritual things. For whatsoever things I love, on these I readily converse and listen, and carry home with me the images of them. But blessed is that man who for Thy sake, O Lord, is willing to part from all creatures; who doth violence to his fleshly nature and crucifieth the lusts of the flesh by the fervour of his spirit, so that with serene conscience he may offer unto Thee a pure prayer, and be made worthy to enter into the angelic choirs, having shut out from himself, both outwardly and inwardly, all worldly things.

(1) Psalm lxxi. 12. (2) Matthew vi. 21.

Supernæ civitatis mansio beatissima.

Imitatio Christi III./47. ~ Leva igitur faciem tuam in cælo.

 47. 

Mindent, ami nehéz, érdemes elviselni az örök életért 

Zseblámpa..., elég lesz-e

megszerezned a 

tudást?

Tudás kell - igen:

a Vígasztalást:

sed mea promissio in omni eventu te roboret, et consoletur.

A Paraklétosz 

Παράκλητος 

számára

gyújts egy mécsest vagy gyertyát.

Írj, olvass, énekelj és 

viseld férfiként 

magad: mi kedved ellen... 

fohászkodjál 

tarts 

csöndet és imádkozzál,

... helyükre 

kerülnek a 

dolgok:

Age quod agis; fideliter labora in vinea mea, ego ero merces tua. Scribe, lege, canta, geme, tace, ora, sustine viriliter contraria: digna est his omnibus et majoribus præliis vita æterna. Veniet pax in die una, quæ nota est Domino. Non enim erit dies vel nox hujus scilicet temporis, sed lux perpetua, claritas infinita, pax firma et requies secura. Non dices tunc: Quis me liberabit de corpore mortis hujus? Nec clamabis: Heu mihi, quia incolatus meus prolongatus est, quoniam præcipitabitur mors, et salus erit indefectiva, anxietas nulla jucunditas beata, societas dulcis et decora.

...csak boldog jókedv lesz, szíves és tisztes társalkodás.

Rádköszönt a békesség 

egy napon, 

melyet 

előre ismer az Úr 

- örül:

biztonság 

örök 

világ, 

végtelen 

tündöklés és nyugalom 

Age quod agis; fideliter labora in vinea mea, ego ero merces tua. Scribe, lege, canta, geme, tace, ora, sustine viriliter contraria: digna est his omnibus et majoribus præliis vita æterna. Veniet pax in die una, quæ nota est Domino. Non enim erit dies vel nox hujus scilicet temporis, sed lux perpetua, claritas infinita, pax firma et requies secura. Non dices tunc: Quis me liberabit de corpore mortis hujus? Nec clamabis: Heu mihi, quia incolatus meus prolongatus est, quoniam præcipitabitur mors, et salus erit indefectiva, anxietas nulla jucunditas beata, societas dulcis et decora.

vesz majd körül.

rendíthetetlen béke 

napja lesz 

többé 

nem jön éjszaka

mint e 

világon, 

...és így 

örökkön örökké 

az

- országában éltek

mert

Age quod agis; fideliter labora in vinea mea, ego ero merces tua. Scribe, lege, canta, geme, tace, ora, sustine viriliter contraria: digna est his omnibus et majoribus præliis vita æterna. Veniet pax in die una, quæ nota est Domino. Non enim erit dies vel nox hujus scilicet temporis, sed lux perpetua, claritas infinita, pax firma et requies secura. Non dices tunc: Quis me liberabit de corpore mortis hujus? Nec clamabis: Heu mihi, quia incolatus meus prolongatus est, quoniam præcipitabitur mors, et salus erit indefectiva, anxietas nulla jucunditas beata, societas dulcis et decora.

ti szentek

ti vagytok a mennyországának népe.

et fine fine in regno Patris mei permanebunt mecum.

 

I. 

Fiam, el ne csüggedj a fáradozásban, amelyet értem vállaltál, s a bajok se verjenek le egészen, akármi történjék, ígéretemben találj erőt és vigasztalást. Én elegendő vagyok arra, hogy minden mértéken túl megajándékozzalak, nem is fogsz sokáig fáradozni, nem szegődik mindenütt nyomodba a fájdalom. Várj egy csöppet, hamar meglátod végét a bajoknak. Egyszer üt az az óra, amelyben minden fáradozásod és nyugtalanságod megszűnik. Rövid, alig-való mindaz, ami csak egy ideig tart. Tedd, amit teszel, hűséges munkás légy szőlőmben, magam leszek jutalmad. Írj, olvass, énekelj, fohászkodj, tarts csöndet, imádkozzál, viseld férfihoz illően, ami kedved ellen van; mindezt s még nagyobb küzdelmeket is érdemes vállalni az örök életért. Rádköszönt a békesség egy napon, amelyet előre ismer az Úr, és nem lesz több nappal meg éjszaka, mint itt e világon, hanem örök világosság, végtelen tündöklés, rendíthetetlen béke és biztonságos nyugalom. Akkor majd nem kérdezed, ki szabadít meg engem a halálnak testétől, nem kiáltod: jaj nekem, mert ittlakásom meghosszabbodott; mert akkor végső vereséget szenved a halál, az üdvösség kikezdhetetlen véglegessé válik, nem lesz többé aggódás, csak boldog jókedv, szíves és tisztes társalkodás. 

II. 

Ó ha megpillanthatnád a szentek mennyei koronáját, s hogy már most is mekkora dicsőségben élnek, pedig evilág megvetette őket, s azt gondolta, arra sem méltók, hogy éljenek; bizony porig alázkodnál, s inkább kívánnál mindenki alattvalója lenni, hogysem csak egynek is parancsolni, nem óhajtanád, hogy ebben az életben boldog napokat érj, hanem inkább örülnél, ha Istenért háborúságot szenvedhetsz, s igen nagy nyereségnek tartanád, ha az emberek semmibe vesznek. Ó ha ráéreznél ezeknek az ízére, és mélyen szívedbe fogadnád, hogy mernél akkor csak egyszer is panaszkodni? Hát nem kell-e az örök életért mindent eltűrni, ami keserves? Nem kis dolog ám elveszteni vagy megnyerni Isten országát. Emeld hát orcádat az égre: íme, én és velem minden szentjeim, akik a földön nagy harcot álltak. Most örvendenek, most vigasztalásban van részük, most biztonság és nyugalom veszi körül őket, és örökkön örökké velem maradnak Atyám országában.

 

Cap. 47. 

Quod omnia gravia pro æterna vita sunt toleranda.

1. 

Fili, non frangant te labores quos assumsisti propter me, nec tribulationes te dejiciant usquequaque; sed mea promissio in omni eventu te roboret, et consoletur. Ego sufficiens sum ad reddendum supra omnem modum et mensuram. Non hic diu laborabis, nec semper gravaberis doloribus. Exspecta paulisper, et videbis celerem finem malorum. Veniet una hora, quando cessabit omnis labor et tumultus. Modicum est, et breve omne, quod transit cum tempore.

2. 

Age quod agis; fideliter labora in vinea mea, ego ero merces tua. Scribe, lege, canta, geme, tace, ora, sustine viriliter contraria: digna est his omnibus et majoribus præliis vita æterna. Veniet pax in die una, quæ nota est Domino. Non enim erit dies vel nox hujus scilicet temporis, sed lux perpetua, claritas infinita, pax firma et requies secura. Non dices tunc: Quis me liberabit de corpore mortis hujus? Nec clamabis: Heu mihi, quia incolatus meus prolongatus est, quoniam præcipitabitur mors, et salus erit indefectiva, anxietas nulla jucunditas beata, societas dulcis et decora.

3. 

O, si vidisses Sanctorum in cælo coronas perpetuas, quanta quoque nunc exultant gloria, qui huic mundo olim contemtibiles, et quasi vita ipsa indigni putabantur: profecto statim te humiliares usque ad terram et affectares potius omnibus subesse, quam uni præesse; nec hujus vitæ lætos dies concupisceres, sed magis pro Deo tribulari gauderes, et pro nihilo inter homines computari maximum lucrum duceres.

4. 

O, si tibi hæc saperent, et profunde ad cor transirent, quomodo auderes vel semel conqueri? Nonne pro vita æterna cuncta laboriosa sunt toleranda? Non est parvum quid lucrari, aut perdere regnum Dei. Leva igitur faciem tuam in cælo. Ecce ego et omnes Sancti mei mecum, qui in hoc sæculo magnum habuerunt certamen, modo gaudent modo consolantur modo securi sunt et modo requiescunt, et fine fine in regno Patris mei permanebunt mecum.

CHAPTER XLVII

That all troubles are to be endured for the sake of eternal life

1.

“My Son, let not the labours which thou hast undertaken for Me break thee down, nor let tribulations cast thee down in any wise, but let my promise strengthen and comfort thee in every event. I am sufficient to reward thee above all measure and extent. Not long shalt thou labour here, nor always be weighed down with sorrows. Wait yet a little while, and thou shalt see a speedy end of thine evils. An hour shall come when all labour and confusion shall cease. Little and short is all that passeth away with time.

2. 

“Do earnestly what thou dost; labour faithfully in My vineyard; I will be thy reward. Write, read, sing, weep, be silent, pray, endure adversities manfully; eternal life is worthy of all these conflicts, yea, and of greater. Peace shall come in one day which is known to the Lord; which shall be neither day nor night,(1) but light eternal, infinite clearness, steadfast peace, and undisturbed rest. Thou shalt not say then, Who shall deliver me from the body of this death?(2) nor cry out, Woe is me, for my sojourning is prolonged,(3) because death will be utterly destroyed, and there shall be salvation which can never fail, no more anxiety, happy delight, sweet and noble society.

3. 

“Oh, if thou sawest the unfading crowns of the Saints in heaven, and with what great glory they now rejoice, who aforetime were reckoned by this world contemptibly and as it were unworthy of life, truly thou wouldst immediately humble thyself even to the earth, and wouldst desire rather to be in subjection to all, than to have authority over one; nor wouldst thou long for pleasant days of this life, but wouldst more rejoice to be afflicted for God’s sake, and wouldst esteem it gain to be counted for nought amongst men.

4. 

“Oh, if these things were sweet to thy taste, and moved thee to the bottom of thine heart, how shouldst thou dare even once to complain? Are not all laborious things to be endured for the sake of eternal life? It is no small thing, the losing or gaining the Kingdom of God. Lift up therefore thy face to heaven. Behold, I and all My Saints with Me, who in this world had a hard conflict, now rejoice, are now comforted, are now secure, are now at peace, and shall remain with Me evermore in the Kingdom of My Father.”

(1) Zechariah xiv. 7. (2) Romans vii. 24. (3) Psalm cxx.

Leva igitur faciem tuam in cælo.

Imitatio Christi III./46. ~ Fili, sta firmiter et spera in me.

 46. 

Ellenséges szavak nyílzáporában Istenbe vethetjük bizalmunkat 

Te egy senki vagy, - mondta 

kollégám egyszer: 

az ördögnek sem kellesz - 

a szó átrepül 

a 

levegőn..., 

Quid enim sunt verba, nisi verba? per aerem volant, sed lapidem non lædunt. 

és

próbál: 

de nem tapad:

nem 

tud a 

Gonosz fogást találni 

rajtad.

Et si injuste aliquid contra eum prolatum fuerit, non multum curabit; sed nec vane exultabit, si per alios rationabiliter excusetur. 

I. 

Fiam, állj meg keményen, és vesd belém bizalmad. Hiszen a szó csak szó: átrepül a levegőn, de a követ meg nem sértheti. Ha elevenedbe talál, gondolj arra, hogy örömest megjavulsz. Ha lelkiismereted nem vádol semmiről, szánd rá magad, hogy Istenért ezt is jó kedvvel elviseld. Igazán nem nagy dolog, hogy olykor-olykor keményebb szót kell hallanod, ha már ostorcsapást el nem viselhetsz. S vajon miért hat szívedig az ilyen semmiség, ha nem azért, mert még test szerint gondolkodol, és többre tartod az emberek szavát, mint kellene. Így aztán mivel félsz attól, hogy megutálnak, azt sem akarod, hogy hibáidért megrójanak, s azonnal olcsó mentségek mögé bújsz. De szállj csak magadba, belátod, hogy él még benned a világ, s az emberek tetszését keresed. Lám, kerülni akarod azt, hogy megalázzanak, hogy hibáid miatt megszégyenülj, nyilvánvaló tehát, hogy nem vagy igazán alázatos, nem haltál meg teljesen a világnak, sem a világot magadban keresztre nem feszítetted. De figyelj az én szavamra, akkor nem háborít majd ezer emberi szó sem. Ha mindent összehordanának is ellened, amit csak gonoszság kigondolhat, mit árthat neked, ha mind hallatlanra veszed, s egy szálkánál többre nem becsülöd? Vajon kihúzhatják-e csak egy szál hajad is? De akinek nincs helyén a szíve, s tekintetét nem Istenre veti, azt könnyen megrendíti a gyalázkodó emberi szóbeszéd. Aki viszont énbennem bízik, s nem vigyáz kényesen a maga becsületére, azt emberektől való félelem meg nem köti. Mert én minden titoknak bírája és ismerője vagyok, tudom, mi hogy esett, ki sértett, ki tűrt. Tőlem való az a mondás: én engedtem, hogy ez megessék, s így nyilvánvalóvá legyen, mi szándék munkál sokak szívében. Én ítélem meg, ki bűnös, ki ártatlan, de előbb mind a kettőt próbára vetem, azért nem nyilvánítom ki ítéletemet. Az emberek tanúbizonysága sokszor megcsal, az én ítéletem igaz, állandó, meg nem másítható. Többnyire titokban marad, egy-egy tételét kevesen ismerik, de sosem téved, nem is tévedhet, akkor sem, ha igazságtalannak tűnik fel a balgák előtt. Hozzám kell hát fordulnod minden ítéletben, ahelyett, hogy saját tetszésedre támaszkodnál. Az igaz ember nem vall szégyent, akármit mér is rá az Isten. Ha valamit igaztalanul fölhoznak ellene, nem sokba veszi. De akkor sem vigad hívságosan, ha mások okosan szót emelnek érte. Mert váltig arra gondol, hogy én vagyok a szívek és vesék vizsgálója, aki nem külső szín és emberi látszat szerint ítélek. Az én szememben pedig nemegyszer vétkesnek bizonyul, amit az emberek ítélete dicséretesnek állít. 

II. 

Uram Isten, igaz, hatalmas és türelmes bíró, ki jól tudod, milyen gyarló és álnok az ember; légy erősségem, hogy minden bizalmamat beléd vethessem, mert nem elég biztonság nekem a lelkiismeretem. Te tudod, amit én nem tudok, s ezért illő, hogy ha dorgálnak, megalázkodjam és szelíden mindent elviseljek. Bocsásd meg nekem, kegyelmesen, hogy annyiszor nem tettem ezt, és add meg nekem a nagyobb türelem ajándékát. Mert többet ér nekem a te fogyhatatlan irgalmad, amely bocsánatot ígér, mint az én vélt igazságom, amely lelkiismeretem félhomályos titkait védelmezi. S még ha lelkiismeretem egészen tiszta is, akkor sem kereshetem abban önigazolásom, mert irgalmad nélkül előtted semmi élő igaznak nem bizonyul.

Cap. 46. 

De confidentia in Deo habenda, quando insurgunt verborum jacula.

1. 

Fili, sta firmiter et spera in me. Quid enim sunt verba, nisi verba? per aerem volant, sed lapidem non lædunt. Si reus es, cogita, quod libenter velis emendare. Si nihil tibi conscius es, pensa: pensa quod velis libenter pro Deo hoc sustinere. Parum satis est ut vel verba interdum sustineas, qui necdum fortia verbera tolerare vales. Et quare tam parva tibi ad cor transeunt: nisi quia adhuc carnalis es, et homines magis, quam oportet, attendis? Nam quia despici metuis, reprehendi pro excessibus non vis, et excusationum quæris umbracula.

2. 

Sed inspice te melius, et cognosces quia vivit adhuc in te mundus, et vanus amor placendi hominibus. Cum enim bassari refugis, et confundi etiam pro defectibus, constat utique, quod nec verus humilis sis, nec vere mundo mortuus, nec tibi mundus crucifixus. Sed audi verba mea, et non curabis decem millia hominum verba. Ecce, si cuncta contra te dicerentur quæ fingi malitionsissime possunt, quid tibi noceret, si omnino transire permitteres, nec plus, quam festucam perpenderes? Numquid vel unum capillum tibi etrahere possent?

3. 

Sed qui cor intus non habent, nec Deum præ ocuis, facile faciliterque verbo moventur vituperationis. Qui autem in me confidit, nec proprio judicio stare appetit, absque humano terrore erit. Ego sum enim judex, et cognitor omnium secretorum; Ego scio, qualiter res acta est; Ego injuriantem novi, et sustinentem. A me exiit verbum istud; me permittente hoc accidit, ut revelentur ex multis cordibus cogitationes. Ego reum et innocentem judicabo; sed utrumque occulto judicio volui probare ante.

4. 

Testimonium hominum sæpe salit; meum judicium verum est, stabit et non subvertetur. Latet plerumque, et paucis ad singula patet; numquam tamen errat, nec errare potest, etiamsi oculis insipientium non rectum videatur. Ad me ergo recurrendum est in omni judicio, nec proprio innitendum arbitrio; justus enim non conturbabitur, quidquid a Deo ei acciderit. Et si injuste aliquid contra eum prolatum fuerit, non multum curabit; sed nec vane exultabit, si per alios rationabiliter excusetur. Pensat namque quia ego sum scrutans corda et renes; qui non judico secundum faciem et humanam apparentiam. Nam sæpe etiam oculis meis reperitur culpabile, quod hominum judicio creditur laudabile.

5. 

Domine Deus, judex juste, fortis et patiens, qui hominum nosti fragilitatem et pravitatem, esto robur meum, et tota fiducia mea; non enim mihi sufficit conscientia mea. Tu nosti, quod ego non novi, et ideo in omni reprehensione me humiliare debui, et mansuete sustinere. Ignosce ergo mihi propitius, quoties sic non egi; et dona iterum gratiam amplioris sufferentiæ. Melior est enim mihi tua copiosa misericordia ad consecutionem indulgentiæ, quam mea opinata justitia pro defensione latentis conscientiæ. Et si mihi nihil conscius sum, tamen in hoc justificare me non possum: quia remota misericordia tua non justificabitur in conspectu tuo omnis vivens.

CHAPTER XLVI

Of having confidence in God when evil words are cast at us

1.

“My Son, stand fast and believe in Me. For what are words but words? They fly through the air, but they bruise no stone. If thou are guilty, think how thou wouldst gladly amend thyself; if thou knowest nothing against thyself, consider that thou wilt gladly bear this for God’s sake. It is little enough that thou sometimes hast to bear hard words, for thou art not yet able to bear hard blows. And wherefore do such trivial matters go to thine heart, except that thou art yet carnal, and regardest men more than thou oughtest? For because thou fearest to be despised, thou art unwilling to be reproved for thy faults, and seekest paltry shelters of excuses.

2. 

“But look better into thyself, and thou shalt know that the world is still alive in thee, and the vain love of pleasing men. For when thou fleest away from being abased and confounded for thy faults, it is plain that thou art neither truly humble nor truly dead to the world, and that the world is not crucified to thee. But hearken to My word, and thou shalt not care for ten thousand words of men. Behold, if all things could be said against thee which the utmost malice could invent, what should it hurt thee if thou wert altogether to let it go, and make no more account of it than of a mote? Could it pluck out a single hair of thy head?

3. 

“But he that hath no heart within him, and hath not God before his eyes, is easily moved by a word of reproach; but he who trusteth in Me, and seeketh not to abide by his own judgment, shall be free from the fear of men. For I am the Judge and the Discerner of all secrets; I know how the thing hath been done; I know both the injurer and the bearer. From Me went forth that word, by My permission this hath happened, that the thoughts of many hearts may be revealed.(1) I shall judge the guilty and the innocent; but beforehand I have willed to try them both by a secret judgment.

4. 

“The testimony of men often deceiveth. My judgment is true; it will stand, and it shall not be overturned. It commonly lieth hid, and only to few in certain cases is it made known; yet it never erreth, nor can err, although it seem not right to the eyes of foolish men. To Me, therefore, must men have recourse in all judgment, and must not lean to their opinion. For there shall no evil happen to the just,(2) whatsoever may be sent to him by God. Even though some unjust charge be brought against him, he will care little; nor, again, will he exult above measure, if through others he be clearly vindicated. For he considereth that I am He who try the hearts and reins,(3) who judge not outwardly and according to human appearance; for often in Mine eyes that is found blameworthy which in the judgment of men is held worthy of praise.”

5. 

O Lord God, O Judge, just, strong, and patient, who knowest the frailty and sinfulness of men, be Thou my strength and my whole confidence; for my own conscience sufficeth me not. Thou knowest what I know not; and therefore ought I under all rebuke to humble myself, and to bear it meekly. Therefore mercifully forgive me as often as I have not done this, and grant me the next time the grace of greater endurance. For better unto me is Thine abundant pity for the attainment of Thy pardon, than the righteousness which I believe myself to have for defence against my conscience, which lieth wait against me. Although I know nothing against myself, yet I am not hereby justified,(4) because if Thy mercy were removed away, in Thy sight should no man living be justified.(5)

(1) Luke ii. 35. (2) Proverbs xii. 21. (3) Psalm vii. 9. (4) 1 Corinthians iv. 4. (5) Psalm cxliii. 2. 

Fili, sta firmiter et spera in me. 

Imitatio Christi III./45. ~ Quam sane profuit gratia servata silentio in hac fragili vita, quæ tota tentatio fertur et militia. / Mens mea solidata est, et in Christo fundata.

 45. 

Nem érdemes mindenkinek hinni, s a beszédben könnyű véteni 

 

Az aratnivaló sok 

arató kevés

ezerből csak egynek s 

tízezerből úgy 

kettőnek van csak elég 

hűsége

Quam sane profuit gratia servata silentio in hac fragili vita, quæ tota tentatio fertur et militia.

mind gyöngék és 

állhatatlanok vagyunk:

ezerből egynek s tízezerből kettőnek van hűsége

semmit sem ér az ember segítsége.

Quia vana salus hominis. Quam sæpe ibi non inveni fidem, ubi me habere putavi.

Savonarola mondja:

'Omnis homo mendax'

Et rursum: Omnis homo mendax, instabilis, et labilis maxime in verbis, ita ut statim vix credit debeat, quod rectum in facie sonare videtur.

Hazudik minden 

ember, 

szeressétek de 

járjatok köztük 

csak óvakodva.

Quis est homo qui ita caute et circumspecte in omnibus se custodire valeat.

Quam prudenter præmonuisti, cavendum ab hominibus esse, et quia inimici hominis domestici ejus, nec credendum, si quis dixerit: Ecce hic, aut ecce illic.

Ab hujusmodi rabulis et incautis hominibus protege me, Domine, ne in manus eorum incideam, nec unquam talia committam. Verbum verum, et stabile da in os meum et linguam calidam longe fac a me. Quod pati nolo, omnimodo cavere debeo.

Novalis tanácsát se 

felejtsétek el

Csak Szeretetet lehet 

igazán szeretni 

- Szerelemmel.

Mens mea solidata est, et in Christo fundata.

I. 

Uram, segíts ki engem a bajból, mert semmit sem ér az emberek segítsége. Hányszor nem találtam hűséget ott, ahol nagyon számítottam reá. És hányszor leltem ott, ahol ingyen sem reméltem! Lám, ennyit ér az emberekbe vetett bizakodás, az igazak életének megoldása benned van, Istenem. Áldott légy, Uram, Istenem, mindenért, ami történik velünk. Gyöngék és állhatatlanok vagyunk, könnyen csalódunk és megváltozunk. Ki az az ember, aki mindenben oly gondosan és óvatosan tud vigyázni magára, hogy soha nem csalódik vagy el nem téved? De, aki benned bízik, Uram, és őszinte szívvel téged keres, az nem könnyen botlik el. Ha pedig mégis bajba jut, ha még annyira belékeveredik is, te egykettőre kimented, megvigasztalod, mert te nem hagyod el véglegesen a benned bizakodót. Ritka a hű barát, aki barátja mellett minden rosszban kitart. Te, Uram, csak te vagy a fogyhatatlan hű mindenben, kívüled senki más. 

II. 

Ó mennyire helyén volt az esze annak a szent embernek, aki azt mondta: Az én lelkem megállapodott, és ráépült Krisztusra. Ha én is így volnék, nem indítana meg olyan könnyen az emberektől való félelem, mozdulatlanul állnék a szavak nyílzáporában. Ki tud mindent előre kiszámítani, ki vehetné elejét minden eljövendő rossznak? S ha gyakran bánt az is, amit előre látunk, csoda-e, ha a nemvárt csapás súlyosan megsebez? De ha ily sebezhető vagyok, miért nem vigyáztam jobban magamra? Miért hittem oly könnyen másoknak? Dehát emberek vagyunk, bizony, csak gyarló emberek vagyunk, még ha sokan angyalnak vélnek és mondogatnak is. Kinek higgyek, Uram, kinek, ha nem neked? Te vagy az igazság: nem csalsz, és nem csalatkozol. Viszont minden ember hazug, esendő, megbízhatatlan, s kivált szavával gyakran vétkezik, úgy hogy aligha lehet egy szóra elhinni, ami első tekintetre igaznak látszik. Bizony igazán intettél, Uram, hogy óvatos legyek az emberek között, s mert ellensége az embernek saját háza népe is, ne higgyük, ha valaki azt hirdeti: íme itt, íme ott. Saját káromon tanultam meg, bár vigyázóbbá s ne még oktalanabbá tenne a tapasztalat! Észen légy, mondja valaki, észen légy, és rejtsd jól szívedbe szavamat. S míg én lakatot vetek a számra, hiszem és őrzöm a titkot, aki hallgatásra kért, képtelen hallgatni, rögtön elárul engem is, magát is, és kereket old. Az ilyen szavajátszó és megbízhatatlan emberektől óvj meg engem, Uram, hogy kezükbe ne essem, s magam effélét el ne kövessek. Igaz és próbált szót adj a számba, az álnok nyelvet távoztasd el tőlem. Amit mástól szenvedni nem akarok, azt én sem követhetem el. 

III. 

Ó de jó és micsoda békesség forrása, hallgatni arról, ami nem tartozik ránk, nem hinni mindent, válogatatlan, könnyen tovább nem adni, ami fülünkbe jut, magunkat kevés emberrel közölni! Téged keresni mindig, szívek vizsgálója, el nem sodródni a szavak szelében, hanem azt kívánni, hogy bennünk is, kívülünk is minden a te akaratod tetszése szerint alakuljon. Mennyivel biztonságosabban megőrizhetjük a mennyei kegyelmet, ha nem akarunk feltűnést kelteni az emberek között, nem törekszünk olyasmire, amiért megcsodálhatnának, hanem egész igyekezettel azon vagyunk, ami életünk és buzgóságunk gyarapodására szolgál. Milyen sok embernek ártott, hogy erényük köztudomásra jutott, és korán elismerést vívott ki, s mennyire hasznosnak bizonyult, ha valaki szótlan őrizte a kegyelmet ebben a kockázatokkal teli életben, amelyről méltán mondják, hogy csupa kísértés, folytonos hadiállapot. 

Cap. 45. 

Quod omnibus non est credendum, et de facili lapsu verborum.

1. 

Da mihi auxilium, Domine, de tribulatione, quia vana salus hominis. Quam sæpe ibi non inveni fidem, ubi me habere putavi: quoties etiam libi reperi, ubi minus præsumsi. Vana ergo spes in hominibus, salus autem justorum in te, Deus. Benedictus sis, Domine Deus, in omnibus quæ nobis accidunt. Infirmi sumus et instabiles; cito fallimur et permutamur.

2. 

Quis est homo qui ita caute et circumspecte in omnibus se custodire valeat: ut aliquando in aliquam deceptionem, vel perplexitatem non veniat. Sed qui in te, Domine, confidit, ac simplici ex corde quærit, non tam facile labitur. Et si inciderit in aliquam tribulationem, quomodocumque etiam fuerit implicatus, citius per te eruetur, aut a te consolabitur, quia tu non deseris in te sperantem usque in finem. Rarus fidus amicus, in cunctis amici perseverans pressuris. Tu Domine, tu solus es fidelissimus in omnibus, et præter te non est alter talis.

3. 

O, quam bene sapuit illa anima sancta, quæ dixit: Mens mea solidata est, et in Christo fundata. Si ita mecum foret, non tam facile timor humanus me sollicitaret, nec verborum jacula moverent. Quis omnia prævidere, quis præcavere futura mala sufficit? Si prævisa etiam lædunt sæpe, quid improvisa nisi graviter feriunt? Sed quare mihi mesero non melius providi? Cur etiam tam facile aliis credidi? Sed homines sumus, nec aliud quam fragiles homines sumus, etsi Angeli a multus æstimamur, et dicimur. Cui credam, Domine? Cui credam nisi tibi? Es veritas quænon fallis, nec falli potes. Et rursum: Omnis homo mendax, instabilis, et labilis maxime in verbis, ita ut statim vix credit debeat, quod rectum in facie sonare videtur.

4. 

Quam prudenter præmonuisti, cavendum ab hominibus esse, et quia inimici hominis domestici ejus, nec credendum, si quis dixerit: Ecce hic, aut ecce illic. Doctus sum damno et utinam ad cautelam majorem, non ad insipientiam mihi. Cautus esto, quidam ait; cautus esto, serva apud te quod dico: et dum ego sileo et absconditum credo, nec ille silere potest, quod silendum petiit; sed statim prodit me, et se, et abit. Ab hujusmodi rabulis et incautis hominibus protege me, Domine, ne in manus eorum incideam, nec unquam talia committam. Verbum verum, et stabile da in os meum et linguam calidam longe fac a me. Quod pati nolo, omnimodo cavere debeo.

5. 

O, quam bonum et pacificum de aliis silere, nec indifferenter omnia credere, nec de facili ulterius effari, paucis seipsum revelare, te semper inspectorem cordis quærere, nec omni verborum vento circumferri, sed omnia intima et externa secundum tuæ beneplacitum voluntatis optare perfici. Quam tutum pro conservatione cælestis gratiæ, humanam fugere apparentiam nec appetere quæ foris admirationem videntur præbere: sed ea tota sedulitate sectari, quæ vitæ emendtionem dant, et servorem. Quam multis nocuit virtus scita, ac proprie laudata. Quam sane profuit gratia servata silentio in hac fragili vita, quæ tota tentatio fertur et militia.

CHAPTER XLV

That we must not believe everyone, and that we are prone to fall in our words

1.

Lord, be thou my help in trouble, for vain is the help of man.(1) How often have I failed to find faithfulness, where I thought I possessed it. How many times I have found it where I least expected. Vain therefore is hope in men, but the salvation of the just, O God, is in Thee. Blessed be thou, O Lord my God, in all things which happen unto us. We are weak and unstable, we are quickly deceived and quite changed.

2. 

Who is the man who is able to keep himself so warily and circumspectly as not sometimes to come into some snare of perplexity? But he who trusteth in Thee, O Lord, and seeketh Thee with an unfeigned heart, doth not so easily slip. And if he fall into any tribulation, howsoever he may be entangled, yet very quickly he shall be delivered through Thee, or by Thee shall be comforted, because Thou wilt not forsake him that trusteth in Thee unto the end. A friend who continueth faithful in all the distresses of his friend is rare to be found. Thou, O Lord, Thou alone art most faithful in all things, and there is none other like unto Thee.

3. 

Oh, how truly wise was that holy soul which said, “My mind is steadfastly fixed, and it is grounded in Christ.”(2) If thus it were with me, the fear of man should not so easily tempt me, nor the arrows of words move me. Who is sufficient to foresee all things, who to guard beforehand against future ills? If even things which are foreseen sometimes hurt us, what can things which are not foreseen do, but grievously injure? But wherefore have I not better provided for myself, miserable that I am? Why, too, have I given such heed to others? But we are men, nor are we other than frail men, even though by many we are reckoned and called angels. Whom shall I trust, O Lord, whom shall I trust but Thee? Thou art the Truth, and deceivest not, nor canst be deceived. And on the other hand, Every man is a liar,(3) weak, unstable and frail, especially in his words, so that one ought scarcely ever to believe what seemeth to sound right on the face of it.

4. 

With what wisdom hast thou warned us beforehand to beware of men, and that a man’s foes are they of his own household,(4) and that we must not believe if one say unto us Lo here, or Lo there.(5) I have been taught by my loss, and O that I may prove more careful and not foolish hereby. “Be cautious,” saith some one: “be cautious, keep unto thyself what I tell thee.” And whilst I am silent and believe that it is hid with me, he himself cannot keep silence concerning it, but straightway betrayeth me and himself, and goeth his way. Protect me, O Lord, from such mischief-making and reckless men; let me not fall into their hands, nor ever do such things myself. Put a true and steadfast word into my mouth, and remove a deceitful tongue far from me. What I would not suffer, I ought by all means to beware of doing.

5. 

Oh, how good and peacemaking a thing it is to be silent concerning others, and not carelessly to believe all reports, nor to hand them on further; how good also to lay one’s self open to few, to seek ever to have Thee as the beholder of the heart; not to be carried about with every wind of words, but to desire that all things inward and outward be done according to the good pleasure of Thy will! How safe for the preserving of heavenly grace to fly from human approval, and not to long after the things which seem to win admiration abroad, but to follow with all earnestness those things which bring amendment of life and heavenly fervour! How many have been injured by their virtue being made known and too hastily praised. How truly profitable hath been grace preserved in silence in this frail life, which, as we are told, is all temptation and warfare.

(1) Psalm lx. 11. (2) St. Agatha. (3) Psalm cxvi. 11; Romans iii. 4. (4) Matthew x. 17, 36. (5) Matthew xxiv. 23.

Quam sane profuit gratia servata silentio in hac fragili vita, quæ tota tentatio fertur et militia.

Imitatio Christi III./44. ~ Multa etiam oportet surda aure pertransire.

 44. 

Nem érdemes külső javak megszerzésére törekednünk 

Sokmindenre a füled 

legyen süket,

Multa etiam oportet surda aure pertransire.

 s 

vitatkozásra se add 

fejed. 

...quam contentiosis sermonibus deservire.

Az ember 

egészen szétfolyik az 

odakint valókban, ha 

idejekorán eszébe

 nem kap.

...quia totus homo ad externa defluit, et nisi cito resipiscat, libens in exterioribus jacet.

"A Szentlélek által vezetett ember számára úgy tűnik, a világ nem is létezik. A világ számára pedig úgy tűnik, hogy Isten nem létezik."

( Vianney Szent János )

I. 

Fiam, úgy van rendjén, hogy sokmindenben járatlan legyél, hogy úgy tekintsd magad, mint aki meghalt e világnak, s magában a világot mindenestül keresztre feszítette. Kell, hogy sokmindenre süket legyen a füled, s inkább arra figyelj, ami békességedre van. Ha valami kedved ellen van, hasznosabb másfelé nézni, és mindenkit meghagyni a maga vélekedésében, mint vitatkozásra adni a fejed. Ha Istennel bizalmas jóviszonyban vagy, és az ő ítéletére adsz, könnyen vállalod a vesztes szerepét is. 

II. 

Ó Uram, mire jutottunk? Lám, siratjuk a földi veszteséget, kicsiny haszonért küszködünk, futkosunk, a lélek kárát meg könnyen vesszük, alig idézzük emlékezetünkbe. Ami keveset vagy épp semmit sem használ, arra odafigyelünk, a legislegszükségesebbet félvállról vesszük: mert az ember egészen szétfolyik az odakint valókban, s ha idejekorán észbe nem kap, a végén jól is érzi magát közöttük elmerülve. 

Cap. 44. 

De non attrahendo res exteriores.

1. 

Fili, oportet te in multis esse inscium et æstimare te tamquam mortuum super terram et cui mundus totus crucifixus sit. Multa etiam oportet surda aure pertransire et quæ tuæ pacis sunt magis cogitare. Utilius est oculos a rebus displicentibus avertere, et unicuique suum sentire relinquere, quam contentiosis sermonibus deservire. Si bene steteris cum Deo, et ejus judicium aspexeris facilius te victum portabis.

2. 

O, Domine, quousque venimus? Ecce damnum defletur temporale: pro modico quæstu laboratur et curritur et spirituale detrimentum in oblivionem transit, et vix sero reditur. Quod parum vel nihil prodest, attenditur et quod summe necessarium est, negligenter præteritur, quia totus homo ad externa defluit, et nisi cito resipiscat, libens in exterioribus jacet.

CHAPTER XLIV

Of not troubling ourselves about outward things

1.

“My Son, in many things it behoveth thee to be ignorant, and to esteem thyself as one dead upon the earth, and as one to whom the whole world is crucified. Many things also thou must pass by with deaf ear, and must rather think upon those things which belong unto thy peace. It is more profitable to turn away thine eyes from those things that displease, and to leave each man to his own opinion, than to give thyself to discourses of strife. If thou stand well with God and hast His judgment in thy mind, thou wilt verily easily bear to be as one conquered.”

2. 

O Lord, to what have we come? Behold a temporal loss is mourned over; for a trifling gain we labour and hurry; and spiritual loss passeth away into forgetfulness, and we rarely recover it. That which profiteth little or nothing is looked after, and that which is altogether necessary is negligently passed by; because the whole man slideth away to outward things, and unless he quickly recovereth himself in outward things he willingly lieth down.

Multa etiam oportet surda aure pertransire.