7.
A kegyelmet az alázatosság őrizete alá kell rejteni
Az egyszeri apácát
- mert elmesélte:
megvilágosodása
után..., hadd értse
megvesszőzték nem örömnek
Et quia majora præsumserunt, quam Deo placitum fuit, idcirco gratiam perdiderunt cito, et facti sunt inopes, et viles relicti, qui in cælum posuerant nidum sibi: ut humiliati et depauperati discant non in alis suis volare, sed sub pennis meis sperare.
vannak a talentumok,
de szenvedésre...
Várnak 'tüzes szekerek'...,
Mesteretek az
ajtót mutatta - És jaj
annak ki csak közelíti!
nektek
kell belépnetek
- reszkessenek kik közelítik.
sed magi teipsum despicere, et tanquam indigno datam timere.
a 'kopár fény' otthona ez.
Kincsed rádtalált, ezért
adtál el mindent
megtartani jogban áll-e
most már : örülni
és élni - büszkélkedni
vele?
Consilium bonum est ut fervoris spiritu concepto mediteris quid futurum sit abscedente lumine. Quod dum contigerit, recognita, ac denuo lucem posses reverti, quam ad cautelam tibi, mihi autem ad gloriam, ad tempus subtraxi. Utilior enim est sæpe talis probatio, quam si semper prospera pro tua haberes voluntate. Nam merita non sunt ex hoc extimanda, si quis plures visiones aut consolationes habeat, vel si peritus sit in Scripturis, aut in altiori gradu ponatur: sed si fuerit vera humilitate fundatus, et divina charitate repletus; si Dei honorem pure et integre semper quærat, si se ipsum nihil reputet, et in veritate despiciat atque ab aliis etiam despici et humiliari magis gaudeat quam honorari.
A bensőséges érzés
megtérés kettőnk dolga:
nem tűri a napfényt...
: Istené és enyém.
Non enim semper est in potestate hominis via ejus, sed Dei est dare et consolari, quando vult et quantum vult, et cui vult, sicut sibi placuerit, et non amplius.
"Ha megtérés után lennék..."
- folytatja,
"valószínűleg nem beszélnék így..."
"Miközben így mendegéltek, s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, s Illés felment a forgószéllel az égbe."
( 2Kir 2,11 )
"Majd imádkozott Elizeus és azt mondta: „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson.” Erre megnyitotta az Úr a legény szemét s az látott: s íme, a hegy tele volt lovakkal s tüzes szekerekkel Elizeus körül."
( 2Kir 6,17 )
"És támada nagy szél zúgása
s tüzes lovakkal egy tüzes szekér
ragadá el Illést az égbe"
( Rákos Sándor: Az elragadtatásról (részlet) )
I.
Fiam, hasznosabb és biztonságosabb neked az áhítatosság kegyelmét elrejtened; emiatt magad föl ne magasztald, erről sokat ne beszélj, ezt nagyra ne tartsd, hanem inkább vesd meg magadat, és töltsön el félelem, mint aki olyasmit kapott, amit nem érdemelt. Nem kell ehhez az érzelmi állapothoz különösebben ragaszkodnod, mert egykettőre az ellenkezőjére változhatik. A kegyelem járásakor gondold meg, mily nyomorult és elesett szoktál lenni kegyelem híján. A lelked életében nemcsak akkor megy végbe fejlődés, amikor vigasztalás kegyelmében részesülsz, hanem akkor is, amikor alázatosan és önmegtagadóan tűröd annak elapadását, úgy, hogy azért nem lankadsz az imádságban, s többi megszokott gyakorlatodat se mulasztod el, hanem a lehető legjobban, örömest teszed, amit tehetsz, s a lelki szárazság vagy nyugtalanság miatt, amit érzel, nem hanyagolod el egészen magadat. Bizony sokan vannak, akik rögtön türelmetlenek és tunyák lesznek, amint valami nem sikerül nekik. Nincs mindenkor az ember hatalmában az ő útja, hanem Isten joga, hogy adjon és vigasztaljon, amikor akar, amennyit akar, s akit akar, jótetszése szerint, nem különben.
II.
Némely óvatlanok az áhítat kegyelme kedvéért magukat elvesztették, mert többet akartak végbe vinni, mint amennyit bírtak, nem néztek csekély voltuknak mértékére, inkább szívük indulatát követték, mint értelmük ítéletét. S mivel vakmerőn nagyobbra törtek, mint amit Isten akart, azért hamar elveszítették a kegyelmet. Gyámoltalanná és maguk terhévé lettek, akik az égbe rakták fészküket, hogy megaláztatásukban és kifosztottságukban tanulják meg: nem saját szárnyuk röpíti őket, hanem az én szárnyam alá bújhatnak bizakodva. Akik még újoncok és járatlanok az Úr útján, könnyen megcsalódnak és eltévelyednek, ha jártasabbak tanácsát nem követik. Ha pedig inkább akarnak saját fejük után indulni, mint megbízni azokban, akik már meggyökereztek a jóban, rossz végük lehet, hacsak nem engednek abból, amit elképzeltek. Akik magukat bölcsnek vélik, ritkán tűrik alázatosan, hogy mások kormányozzák őket. Jobb kevesebbet tudni alázatosságban és szerény értelmi képességgel, mint a tudás nagy kincstárában dúslakodni hiú öntetszelgéssel. Jobb, hogy kevesebbed legyen, mint hogy a sokban kevéllyé válj.
III.
Nem jár el az eléggé akkurátusan, aki egészen vígságra adja a fejét, elfeledvén egykori elesettségét és az Úrnak tiszta félelmét, amely arra késztet, hogy féltve féltsük az ajándékba kapott kegyelmet. De az sem jár el erényes emberhez illően, aki a zaklattatásnak vagy bármi bajnak idején nagyon kétségbe esik, s rólam az illendőnél kevesebb bizalommal érez, gondolkodik. Aki a béke idején nagyon elbízza magát, gyakran nagyon is összetört, rettegő embernek bizonyul, ha hadra fordul. Ha értenél ahhoz, hogy mindig alázatosan és mértéktudóan maradj meg önmagadban, s lelkedet helyesen mérsékeld és kormányozd, nem esnél olyan könnyen veszedelembe sőt bűnbe is. Jó tanács az, hogy amikor elfog a lélek buzgósága, gondolj rá, mi lesz veled, ha e világosság kialszik. S mikor viszont ez valóban megtörténik, gondolj arra, hogy újra fölvirradhat, világosságomat azért vontam vissza egy időre, hogy téged vigyázatra intselek, magamnak dicsőséget szerezzek. Gyakran hasznosabb az efféle megpróbáltatás, mint ha mindig akaratod szerint kedvezően alakulnának a dolgaid. Mert nem abból ered az érdem, ha valakinek több látomása vagy belső vigasztalása van, vagy járatos a szentírásban, vagy magasabb tudományos fokozatot ért el, hanem hogy alapot vetett az alázatban, s betelt istenszeretettel, hogy Isten dicsőségét keresi mindig, melléktekintet és megalkuvás nélkül, hogy magát semmire sem tartja, és őszintén megveti, s több örömét leli abban, ha mások is megvetik és megalázzák, mint ha megtisztelik.
Cap. 7.
De occultanda gratia sub humilitatis custodia.
1.
Fili, utilius est tibi et securius devotionis gratiam abscondere nec in altum te efferre, nec multum inde loqui, neque multum ponderare, sed magi teipsum despicere, et tanquam indigno datam timere. Non est huic affectioni tenacius inhærendum, quæ citius potest mutari in contrarium. Cogita quam miser in gratia, et inops esse soles sine gratia. Nec est in eo tantum spiritualis vitæ profectus, cum consolationis habueris gratiam, sed cum humiliter, et abnegate patienterque tuleris ejus subtractionem. Ita quod tunc ab orationis studio non torpeas, nec reliqua opera tua ex usu facienda omnino dilabi permittas, sed sicut potueris melius et intellexeris, libenter quod est in te facias, nec propter ariditatem sive anxietatem mentis quam sentis te totaliter negligas.
2.
Multi enim sunt qui, cum non bene eis successerit, statim impatientes fiunt aut desides. Non enim semper est in potestate hominis via ejus, sed Dei est dare et consolari, quando vult et quantum vult, et cui vult, sicut sibi placuerit, et non amplius. Quidam incauti propter devotionis gratiam se ipsos destruxerunt, quia plus agere voluerunt quam potuerunt, non pensantes suæ parvitatis mensuram sed magis cordis affectum sequentes, quam rationis judicium. Et quia majora præsumserunt, quam Deo placitum fuit, idcirco gratiam perdiderunt cito, et facti sunt inopes, et viles relicti, qui in cælum posuerant nidum sibi: ut humiliati et depauperati discant non in alis suis volare, sed sub pennis meis sperare. Qui adhuc novi sunt et imperiti in via Domini, nisi consilio discretorum se regant, faciliter decipi possunt et illudi.
3.
Quod si sentire suum magis sequi, quam aliis exercitatis credere volunt, erit eis periculosus exitus, sed tamen retrahi a proprio conceptu non valuerint. Raro sibi ipsis sapientes, ab aliis regi humiliter patiuntur. Melius est modicum sapere cum humilitate, et parva intelligentia quam magi scientiarum thesauri cum vana complacentia. Melius est minus habere, quam multum, unde osses superbire. Non satis discrete agit, qui se totum lætitiæ tradidit, obliviscens pristinæ inopiæ suæ, et casti timoris Domini, qui non timet gratiam oblatam amittere. Non etiam satis virtuose sapit, qui tempore adversitatis et cujuscumque gravitatis nimis desperate se gerit, et minus fidenter de me, quam oportet, cogitat ac sentit.
4.
Qui tempore pacis nimis securus esse voluerit, sæpe tempore belli nimis dejectus et formidolosus reperietur. Si scires semper humilis et modicus in te permanere necnon spiritum tuum bene moderare et regere, non incideres tam cito in periculum et offensam.
5.
Consilium bonum est ut fervoris spiritu concepto mediteris quid futurum sit abscedente lumine. Quod dum contigerit, recognita, ac denuo lucem posses reverti, quam ad cautelam tibi, mihi autem ad gloriam, ad tempus subtraxi. Utilior enim est sæpe talis probatio, quam si semper prospera pro tua haberes voluntate. Nam merita non sunt ex hoc extimanda, si quis plures visiones aut consolationes habeat, vel si peritus sit in Scripturis, aut in altiori gradu ponatur: sed si fuerit vera humilitate fundatus, et divina charitate repletus; si Dei honorem pure et integre semper quærat, si se ipsum nihil reputet, et in veritate despiciat atque ab aliis etiam despici et humiliari magis gaudeat quam honorari.
CHAPTER VII
Of hiding our grace under the guard of humility
1.
“My Son, it is better and safer for thee to hide the grace of devotion, and not to lift thyself up on high, nor to speak much thereof, nor to value it greatly; but rather to despise thyself, and to fear as though this grace were given to one unworthy thereof. Nor must thou depend too much upon this feeling, for it can very quickly be turned into its opposite. Think when thou art in a state of grace how miserable and poor thou art wont to be without grace. Nor is there advance in spiritual life in this alone, that thou hast the grace of consolation, but that thou humbly and unselfishly and patiently takest the withdrawal thereof; so that thou cease not from the exercise of prayer, nor suffer thy other common duties to be in anywise neglected; rather do thy task more readily, as though thou hadst gained more strength and knowledge; and do not altogether neglect thyself because of the dearth and anxiety of spirit which thou feelest.
2.
“For there are many who, when things have not gone prosperous with them, become forthwith impatient or slothful. For the way of a man is not in himself,(1) but it is God’s to give and to console, when He will, and as much as He will, and whom He will, as it shall please Him, and no further. Some who were presumptuous because of the grace of devotion within them, have destroyed themselves, because they would do more than they were able, not considering the measure of their own littleness, but rather following the impulse of the heart than the judgment of the reason. And because they presumed beyond what was well-pleasing unto God, therefore they quickly lost grace. They became poor and were left vile, who had built for themselves their nest in heaven; so that being humbled and stricken with poverty, they might learn not to fly with their own wings, but to put their trust under My feathers. They who are as yet new and unskilled in the way of the Lord, unless they rule themselves after the counsel of the wise, may easily be deceived and led away.
3.
“But if they wish to follow their own fancies rather than trust the experience of others, the result will be very dangerous to them if they still refuse to be drawn away from their own notion. Those who are wise in their own conceits, seldom patiently endure to be ruled by others. It is better to have a small portion of wisdom with humility, and a slender understanding, than great treasures of sciences with vain self-esteem. It is better for thee to have less than much of what may make thee proud. He doeth not very discreetly who giveth up himself entirely to joy, forgetting his former helplessness and the chaste fear of the Lord, which feareth to lose the grace offered. Nor is he very wise, after a manly sort, who in time of adversity, or any trouble whatsoever, beareth himself too despairingly, and feeleth concerning Me less trustfully than he ought.
4.
“He who in time of peace willeth to be oversecure shall be often found in time of war overdispirited and full of fears. If thou knewest always how to continue humble and moderate in thyself, and to guide and rule thine own spirit well, thou wouldest not so quickly fall into danger and mischief. It is good counsel that when fervour of spirit is kindled, thou shouldest meditate how it will be with thee when the light is taken away. Which when it doth happen, remember that still the light may return again, which I have taken away for a time for a warning to thee, and also for mine own glory. Such a trial is often more useful than if thou hadst always things prosperous according to thine own will.
5.
“For merits are not to be reckoned by this, that a man hath many visions or consolations, or that he is skilled in the Scriptures, or that he is placed in a high situation; but that he is grounded upon true humility and filled with divine charity, that he always purely and uprightly seeketh the honour of God, that he setteth not by himself, but unfeignedly despiseth himself, and even rejoiceth to be despised and humbled by others more than to be honoured.”
(1) Jeremiah x. 23.
 |
| Consilium bonum est ut fervoris spiritu concepto mediteris quid futurum sit abscedente lumine. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése