8.
Isten előtt kevésre tartsuk magunkat
Fölvirrad szívemben a
te fényességed,
s csekélyke maradék
önbecsülése
is elmerül végleg
a semmiségének mélyén.
...et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum.
A gyász színe
mély-fekete.
Miért,
ki tudja?
Az ős-szín ez,
a fény előtti,
kezdet és vég
partját elönti:
sötét
a lét
eredete,
sötétbe vész,
merész,
nagy útja!"
( Rákos Sándor, A tűz kérlelése, Jelkép, 259 )
I.
Szólok az én Uramhoz, bár por és hamu vagyok. Ha többre tartanám magam, íme ellenem fordulsz, s kezedben a bizonyítékok: bűneim, semmit sem szólhatok. Ha viszont megalázkodom, és semminek tartom magam, ha minden önbecsülésről lemondok, s ahogy vagyok, pornak ismerem magam, kegyes lesz hozzám kegyelmed, és fölvirrad szívemben a te fényességed, s maradék csekélyke magam-becsülése is elmerül semmiségemnek mélyén, elvész mindörökre. Ott mutatod meg nekem, mi vagyok, mi voltam, és mivé lettem, mert semmi vagyok, de előbb nem tudtam azt. Ha magamra hagyatom, íme semmiségem s csupa gyarlóság vesz körül. Ha pedig hirtelen rámtekintesz, azonnal megerősödöm, és új öröm tölt el. Bizony csodálatos, hogy ilyen egykettőre fölemeltetem, és hogy oly kedvesen átölelsz, pedig saját súlyom mindig lefelé vonz. A te szeretetednek műve ez, amely érdemem nélkül elém siet, és oly sok szükségemben megsegít, súlyos veszedelmektől is megőriz, és – igazán mondhatom – számtalan bajból kiragad. Magamat helytelenül szerettem, s ezzel saját fejemre pusztulást szakasztottam, de aztán csak téged kerestelek, szeretetem megtisztult, s önmagamat is, téged is megtaláltalak, s szeretetedben még alaposabban megsemmisültem. Mert te, ó édes Uram, minden érdemem fölött bánsz velem, jobban, mint remélni vagy kérni merem.
II.
Áldott légy én Istenem, mert bár én minden jóra méltatlan vagyok, de a te nemes nagylelkűséged, végtelen jóságod szüntelenül jót tesz azokkal is, akik hálátlanok hozzád és messze szakadtak tőled. Téríts magadhoz minket, hogy hálásak legyünk, alázatosak és kegyelmeidre fogékonyak, mert te vagy a mi üdvösségünk, erőnk és bátorságunk.
Cap. 8.
De vili exstimatione sui ipsius in oculis Dei.
1.
Loquar at Dominum meum, cum sim pulvis et cinis? Si me amplius reputavero, ecce tu stas contra me; et dicunt te testimonium verum iniquitates meæ nec possum contradicere. Si autem me vilificavero et ad nihilum me redegero, et ab omni propria reputatione defecero, atque sicut sum spulverizavero erit, mihi propitia gratia tua, et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum. Ibi ostendes me mihi, quid sum, quid fui, et de quo veni, quia nihil sum et nescivi. Se mihi ipsi relinquor, ecce nihil, et tota infirmitas; si autem subito me respexeris, statim fortis efficior, et novo repleor gaudio. Et mirum valde quod sic repente sublevor, et tam benigne a te complector, qui proprio pondere semper ad imi feror.
2.
Facit hoc amor tuus gratis præveniens me, et in tam multis subveniens necessitatibus, a gravibus quoque custodiens me periculis, et ab innumeris, ut ver dicam, eripiens malis. Me siquidem male amando perdidi; et te solum quærendo et pure amando me et te pariter inveni, atque ex amore profundius ad nihilum me redegi. Quia tu, o Dulcissime, facis mecum supra meritum omne et supra id quod audeo sperare vel rogare.
3.
Benedictus sis Deus meus, quia licet ego omnibus bonis indignus sim, tua tamen nobilitas et infinita bonitas nunquam cessat benefacere etiam ingratis, et longe a te aversis. Converte nos ad te, ut simus grati, humiles, devoti, quia salus nostra es tu, virtus et fortitudo nostra.
CHAPTER VIII
Of a low estimation of self in the sight of God
1.
I will speak unto my Lord who am but dust and ashes. If I count myself more, behold Thou standest against me, and my iniquities bear true testimony, and I cannot gainsay it. But if I abase myself, and bring myself to nought, and shrink from all self-esteem, and grind myself to dust, which I am, Thy grace will be favourable unto me, and Thy light will be near unto my heart; and all self-esteem, how little soever it be, shall be swallowed up in the depths of my nothingness, and shall perish for ever. There Thou showest to me myself, what I am, what I was, and whither I have come: so foolish was I and ignorant.(1) If I am left to myself, behold I am nothing, I am all weakness; but if suddenly Thou look upon me, immediately I am made strong, and filled with new joy. And it is great marvel that I am so suddenly lifted up, and so graciously embraced by Thee, since I am always being carried to the deep by my own weight.
2.
This is the doing of Thy love which freely goeth before me and succoureth me in so many necessities, which guardeth me also in great dangers and snatcheth me, as I may truly say, from innumerable evils. For verily, by loving myself amiss, I lost myself, and by seeking and sincerely loving Thee alone, I found both myself and Thee, and through love I have brought myself to yet deeper nothingness: because Thou, O most sweet Lord, dealest with me beyond all merit, and above all which I dare ask or think.
3.
Blessed be Thou, O my God, because though I be unworthy of all Thy benefits, Thy bountiful and infinite goodness never ceaseth to do good even to ingrates and to those who are turned far from Thee. Turn Thou us unto Thyself, that we may be grateful, humble, and godly, for Thou art our salvation, our courage, and our strength.
(1) Psalm lxxiii. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése