ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 11./6. ~ - légy türelemmel -

 

ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 11./6.

Már reggel vesd el vetőmagodat, és ne pihentesd kezedet napestig, hisz nem tudhatod, vajon sikerül-e ez vagy az, vagy hogy mindegyik egyformán jó-e.

ἐν πρωίᾳ σπεῖρον τὸ σπέρµα σου, καὶ εἰς ἑσπέραν µὴ ἀφέτω ἡ χείρ σου, ὅτι οὐ γινώσκεις ποῖον στοιχήσει, ἢ τοῦτο ἢ τοῦτο, καὶ ἐὰν τὰ δύο ἐπὶ τὸ αὐτὸ ἀγαθά. 

mane semina sementem tuam et vespere ne cesset manus tua quia nescis quid magis oriatur hoc an illud et si utrumque simul melius erit

Mért állsz ki a kapuba 

testvérem? Magot 

vetni... Ott elmondani: 

itt a Ország - az 

amit még sehol sem látsz...

embereket szeretetet 

adni-venni.

De elmodod - csak mondod 

és mondod: mert te 

látod már - égre fordult 

szemmel, jó korán

reggel és napközben, s 

ha lement a nap - újra 

felkelt..., nem várva soha

ideális időt és 

helyet.

ἐν πρωίᾳ σπεῖρον τὸ σπέρµα σου, καὶ εἰς ἑσπέραν µὴ ἀφέτω ἡ χείρ σου, ὅτι οὐ γινώσκεις ποῖον στοιχήσει, ἢ τοῦτο ἢ τοῦτο, καὶ ἐὰν τὰ δύο ἐπὶ τὸ αὐτὸ ἀγαθά. 

Nézd, ha betelt az idő 

- légy türelemmel - 

magjaid jó földbe is 

hullottak: neked 

teremnek sokszorosat:

töltheted magtáradat

ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 7./15. ~ cselekvés: transzcendentális de inkább mágikus idealizmus.

  

A filozófia kórusa

( χορωδία της φιλοσοφίας )

7./15.

 

 

Jó az, ha az egyiket szilárdan tartod, de a másikat sem engeded kicsúszni a kezedből. Igen, aki Istent féli, mind a kettőt végbeviszi.

ἀγαθὸν τὸ ἀντέχεσθαί σε ἐν τούτῳ, καί γε ἀπὸ τούτου µὴ ἀνῇς τὴν χεῖρά σου, ὅτι φοβούµενος τὸν θεὸν ἐξελεύσεται τὰ πάντα.

Bonum est ut, quod habes, teneas, sed et ab illo ne subtrahas manum tuam, quia qui timet Deum, utrumque devitat. 

Három lehetőség áll 

előtted: elméd 

'egyhegyébe' fogva a

célod is egy: - hogy 

minden erőd, 

energiádat e csúcs 

haladásába fekteted 

s 

hogy ki ne

csorbuljon 

- el ne veszítsed

 

kezedben szorítod a 

életed - de azt 

megengeded foghasson 

másik kezed. Ha 

szerencséd van - Isten is 

segít - mázlid van: talán

majd 

ezt se - a

másikat

ki nem ejted.

 

Harmadik: rejtély - játék. 

világ szemében 

infantilizmus - s mint 

játék: idiotizmus -

nem tudja a jobb mit tesz 

a bal: spontán és 'ad hoc' 

a 

cselekvés: 

transzcendentális de inkább mágikus 

idealizmus. 

ΕΚΚΛΗΣΙΑΣΤΗΣ 7./10. ~ rossznak ugyanott-e a helye, ahová a jó ül le?

  

A filozófia kórusa

( χορωδία της φιλοσοφίας )

7./10.

Nézd az Isten művét: ki tudja kiegyenesíteni, amit ő görbévé tett? 

ἰδὲ τὰ ποιήµατα τοῦ θεοῦ· ὅτι τίς δυνήσεται τοῦ κοσµῆσαι ὃν ἂν ὁ θεὸς διαστρέψῃ αὐτόν;

Considera opera Dei: quod nemo possit corrigere, quod ille curvum fecerit.

Nem vagytok rossz emberek - 

nagyon kevés az

'ezüst' bennetek: hamis 

éneketekkel van-e

a 'kórusban' helyetek?

Ha nincs tehetségetek 

van-e legalább 

a közönségben - vagy így 

csak az ellenség 

lehettek?

Aki ne ismeri a 

'gyöngyök' értékét 

- "mit meccek vele?" - így csak 

ismételgeti 

Heltainál a kakas 

beszédét - ha disznónak 

született - (mire) való az?

A rossz szuvas gerendát 

beépítenéd-e? 

- lábat kiegyenesíted 

- inkább másikat 

egyenest veszel? A sors 

mintázataiban a 

rossznak ugyanott-e a 

helye, ahová a jó ül le?

Surge, amica mea, speciosa mea, et veni! - Kelj fel, szerelmem, szépségem, és jöjj! X. ~ Quia fortis est ut mors dilectio. / Ne suscitetis neque evigilare faciatis dilectam, donec ipsa velit.

 

X. 

 Quia fortis est ut mors dilectio. 

 

 Halottnak sok a dolga - 

szívükben élni 

egyet jelent: Életet 

szent és gyötrelmes 

útján sikerre kísérni.

Falernum...? vagy Caecubus? 

Harminc éves vagy több - jobb

A Bölcsességnél 

nincs édesebb, testesebb 

máborítóbb: borabb.

Emeljük hát vérvörös 

borral poharunkat:

In 

vino veritas. 

"Áldjátok halk ünnepünket, kertjeinket, otthonunkat, a jó holmikat szobánkban, birtokunk javát. A vendégek sorra gyűlnek, ez későbben, az korábban, új meg új lét lángja gyullad s leng tág aklainkon át.

Ezer ékes, régi kelyhet, melybe könnyek ezre pergett, arany gyűrűt, vértet, nyerget rejt a kamramély; s tudunk éjsötét üregben sok-sok ékszert, ékkövet lenn; számlálja bár szűnhetetlen, senki végére nem ér.

Múltakbéli nemzedékek, ős időkből hős vitézek, óriási csillaglelkek találkoznak itt; élemült agg, zsenge gyermek, nyájas asszony, réveteg bölcs ül itt együtt, alkot egy kört, s egy ősvilágban lakik.

Jajra itt nem nyitnak ajkat, más vidékre egy se vágyik, aki egyszer asztalunknak volt vendége már; helye itt már nincs panasznak, forradás, seb egy se látszik, könnyet itt sem sose hullat, míg az örök óra jár.

Áhitatban úszva és szent szemléletben elmerülten ring velünk a boldog ég fent; kékje tiszta, mély; kikeleti ligetében szállunk lengő köntösünkben, és e tájon sose lebben hideg, éles, durva szél.

Édes éjfelek varázsa, titkos erők körfolyása, talányos játékok üdve: csak mi ismerünk; mert fölérve célkörünkbe csak mi úszunk olyan árban s oszlunk oly permetre váltan, melyet egyben ízlelünk.

Bennünk a szerelem, élet bensőséges lételem lett, s elvegyülve zsong a létár, szívet ajz a szív. Szomjan válik szét a létár, az elemek harcra kelnek, s ez szerelmünk életének telje, szívben ez a szív.

Bármihez nyúl kezünk hozzá, gyümölccsé lesz, balzsamossá, lágy kebellé, harmatossá: örömáldozat. Nem halljuk, csak vágyak fojtott suttogását, csupa boldog szembe nézünk, s egyre csókot élvezünk és ajkakat.

Óhajaink sose szűnnek átölelni kedvesünket, neki adni lényegünket, s lenni vele egy, szomját oltani egészen, semmisülni a cserében, s csak egymásból színi éhen, soha másból életet.

Szerelemben és gyönyörben így élünk mi itt azóta, hogy a világ kioltotta zavaros tüzét, ránk zárult a domb, a máglya elszikrázott, és a lélek elől ijesztőn enyészett földi létünk képe szét.

Emlék ontja ránk varázsát, meghitt, szent kivánkozásnak édes borzongása jár át, izzó hevet olt. Némely seb csak égten ég benn; valami mély, égi bánat lakik mindnyájunk szivében, s egy közös, nagy árba old.

S mi, sodrában tovaringva titkos módon Istenünkbe, a nagy életóceánba torkollunk bele; majd szivéből újra vissza áramlunk saját körünkbe, s magát örvényünkbe mártja a Küzdés szent szelleme.

Boglárokról, aranyláncról, zöld smaragdról, rőt rubinról, hímetekről, éketekről mondjatok le már. Az alanti nyirkos ágyból, a romokból és a sírból rózsás arccal lengjetek föl, vár a tarka mesetáj.

Ó ha tudnák, akik élnek, s életünknek társa lesznek, hogy örömük mosolyunknak visszfénye csupán: vígan indulnának útnak, s hagynák ott a szürke létet - Gyorsan jár az óra: jertek, szeretteink, szaporán!

Kössük a föld szellemét le, titka nyíljék a halálnak, szóljon az élet igéje; látva lássatok! Országodnak itt a vége, kölcsön fényed fogyva sápad, le fognak béklyózni végre, Földszellem, lejárt napod! 

Milyen szép a Bölcsesség 

a Szerelem. És 

túlvilági: igézetes! 

 

Szőlőfürtök a 

melleid, a szád meg bor 

a legjavából.

Dixi: “ Ascendam in palmam

et apprehendam fructus eius ”.

Et erunt ubera tua sicut botri vineae,

et odor oris tui sicut malorum.

Guttur tuum sicut vinum optimum,

dignum dilecto meo ad potandum,

labiisque et dentibus illius ad ruminandum.

 

 

Erősebb a szerelem 

mint egy halál! Mint

a Halál! Nyila tüzes 

nyíl, Úrnak lángja.

Szívemre halottaim 

pecsétnek, és pecsétnek 

karomra! 

 

Mert mint a halál, olyan 

erős szerelem, 

olyan szenvedély, és a 

féltékenység - ne 

legyenek rajtunk kívül 

isteneid - az Alvilág. 

Pone me ut signaculum super cor tuum,

ut signaculum super brachium tuum,

quia fortis est ut mors dilectio,

dura sicut infernus aemulatio;

lampades eius lampades ignis

atque flammae divinae.

 

 Jó bor megvidámítja 

emberek szívét..., 

hát inni kell. De jár kis

gondolat-emlék

halottainknak, hála 

majd pár csepp áldozat is.

 

Bonum vinum laetificat cor hominis. 

"Nunc est bibendum." 

 

 Tenger víz sem olthatja 

el a szerelmet, 

egész folyam sem tudná 

elsodorni. Te, 

aki a kertemben laksz, 

( a barátaim és jómagam - én is 'ős leszek' lessük szavaidat: hallasd hangodat! )

 

Mindennek eljön napja. 

Ne zavarjátok meg a szerelmemet, s föl ne ébresszétek, amíg nem akarja! 

 

Ne suscitetis neque evigilare faciatis dilectam, donec ipsa velit. 

"Nem a föld nyelte el őket, talán a levegő?

mint a por s a homok szemei, számtalanok, de mégsem

porrá lettek, hanem semmivé. seregestül

feledték el őket. sietve s kéz a kézben

mentek el, minta percek. többek ők minálunk.

s emlékük mégsem maradt. mert nincs följegyezve,

a porban sem olvasható, egyszerűen csak elillant

a nevük, evőkanaluk és a lábuk nyoma.

mi nem gyászoljuk őket. senkisem

emlékezhet reájuk: megszülettek,

megszöktek, meghaltak? körünkből

mégsem hiányzanak. a világ

hézagtalan, és mégis ők

tartják össze, kik már nem lakói,

kik elillantak. itt vannak mindenütt.

a távollevők nélkül semmi sem volna jelen.

az elillantak nélkül semmi sem volna szilárd.

az elfeledettek nélkül semmi sem volna biztos.

akik elillantak, igazak voltak. akár a hang. így foszlunk szét mi is." 

 

Fuss szerelmem, tégy, mint a gazella,mint a szarvasborjú a balzsamhegyeken.

Fuge, dilecte mi,

et assimilare capreae

hinnuloque cervorum

super montes aromatum.

 

"Halottaim vannak s úgy hagytam én

el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt,

holt-létében mind milyen otthonos,

jártas, bár hírük más. Csak te, te térsz

vissza; hozzám érsz, körbejársz, belé-

botolsz egy tárgyba s tőled-csendülőn

elárul. Ó, ne vedd el azt, amit

már-már tudok. Mert igazam van; és

te tévedsz, hogyha benned bármi még

honvágyat kelt. Lelkünk formálja így;

e vágy nem itt él, létünkből csupán

mi tükrözzük át ismert tárgyainkba.

Azt hittem, messzebb jársz. Zavarba hoz,

hogy épp te tévelyegsz, ki annyival

többet éltél át, mint a többi nő.

Az, hogy holtodon rémületbe estünk,

vagy inkább: hogy erőszakos-sötéten

szakadt az Eddig s Ezután közé -:

ránk tartozik: mint annyi más, ez is

megértésünké, új feladatunk.

De hogy magad is megrettenve félsz

még most is ott, hol félni céltalan,

hogy öröklétedből elvesztegetsz

egy részt, s ma itt vagy, barátnőm, ahol

még születetlen minden, s aki szét-

szórtad magad a Mindenségbe már,

nem érted úgy a végtelen világok

csillagjárását, mint a tárgyak itt -

s a körforgásból, mely sodrába vont,

valami néma vonzás, nyughatatlan

erő húz le a lepergett Időbe -:

ez betörőként tör rám olykor éjjel.

S ha azt mondhatnám, jöttöd csupa kegy,

nagylelküséged, bőség telje küldött,

oly magabiztos vagy, magadba-tért,

hogy gyermekmódra jársz, nem is szorongsz

sötét helyeken, hol baj érne tán -:

de nem: te kérsz. S ez néha csontomig

hasít, fűrészként marcangolja húsom.

Ha szemrehányó szellemed lopózna

lopva mögöttem, éjszaka, midőn

zsigereimbe s tüdőmbe huzódom,

szívem legárvább végső odujába,

e kérésnél iszonyúbb nem lehetne

szemrehányásod. Mit kérsz hát, felelj.

Mondd, keljek útra? Hagytál valahol

egy tárgyat és az szenved nélküled,

utánad óhajt? Keressek olyan

országot, melyet nem láttál, noha

ikerfeled volt, szemednek rokon?

Hajózom majd folyóin, falura

megyek régi szokásokat kutatni,

beszélgetek a kapukban a nőkkel,

ha gyermeküket hívják haza: nézem.

Megfigyelem, a földek, rétek ősi

munkája közben hogy öltik magukra

ott künn a tájat; elvezettetem

királyuk elé magam, papokat

megvesztegetek, hagyjanak megállni

a legnagyobb álló-szobor előtt

és zárják rám a szentély ajtaját.

Később, mikor már sokmindent tudok,

csak állatokat nézek egyszerűen,

könnyed mozgásuk hátha izmaimba

siklik át; és iramló, kurta létet

nyerek tekintetükben, mely nyugodtan

bocsát el, lassan, s nem ítél felőlem.

A kertészekkel felsoroltatom száz

virág nevét, hogy szépséges nevükben

- név-cserépben - száz csodás illatuk

maradékát megőrizzem örökre.

S gyümölcsöket veszek, gyümölcsöket,

bennük kettőzve él a táj, egével.

Mert ezt értetted te: a telt gyümölcsöt.

Magad elé halmozva tálakon

színekkel mérted érett súlyukat.

Gyümölcsre néztél, hogyha asszonyokra,

s így néztél gyermekekre is, szived

lüktetett létük formáin belül.

S gyümölcsül nézted végül önmagad,

kifejtőztél ruhádból, a tükör

előtt, és úgy merültél el vizébe,

hogy mély nézésed mélye nagyra tágult

s nem szólt: ez vagyok én; hanem: ez ő.

Nézésed így lett végül tárgytalan,

nem is kiváncsi s oly igen szegény,

már rád sem áhított: megszentelődött.

Így őriznélek téged most, amint

tükröd mélyébe álltál, benne már

távol mindentől. Mért vagy más, ha jössz?

Mért lépsz ki onnan újra? Mért kivánod,

hogy elhiggyem: a borostyánkövekben

nyakláncodon volt valami nehéz

a súlyból még, mi nincs az odaát

elnyugvó képeken; miért mutatsz

tartásodban komor sejtelmet és

miért hogy tested körvonala mint

tenyér rajza úgy tárul ím elém,

s ha nézem, már a sorsod rajza csak?

Jőjj hát a gyertyafénybe. Holtakat

nem nézek félelemmel. És ha jönnek,

joguk van rá, hogy úgy időzzenek

tekintetükben, mint a többi tárgyak.

Jőjj hát; csituljunk néhány percre el.

Nézd e rózsát íróasztalomon;

ha rajta fény oly félénk nem remegne

mint rajtad: nem lehetne helye itt.

Maradt volna a kertben, nem vegyül

velem, vagy ott kinn szirma vész - de most

itt él: tudatomból vajon mit érez?

Ne rémülj meg, ha most megértem, ó,

dereng immár: nézd, mit tegyek, ha tán

belehalnék is: kell, hogy ezt megértsem.

Megértsem azt, hogy itt vagy. S értem is.

(...)

Itt vagy-e még? Melyik sarokba vagy?

Te minderről sokat tudtál, s erőd

oly sokra volt, elmenvén, mindeneknek

kitárulón, akár a virradó nap.

Az asszony szenved, szeretni: magány,

s a művész néha sejti munka közben:

át kell formálnunk, műbe, a szerelmet.

Te elkezdted; abban, mit most a hír,

megfosztva ettől, torzít - ez ragyog.

Ó, tőled minden hírnév távol állt.

Fénytelen éltél; szépséged szelíden

vontad be, akár zászlót ha bevonnak

ködös-szürke hétköznap-reggelen,

dolgozni vágytál, hosszan, semmi mást -

s megállt a munka, mégiscsak megállt.

Ha itt vagy még, ha ebben a homályban

akad még hely, hol szellemed a sík

hanghullámokon érzően lebeghet,

melyeket egy magányos hang az éjben

magas szoba légáramán kavar:

hallgass meg: jőjj, segíts. Lásd, így esünk,

nem tudva mikor, vissza csúcsaink

magasáról a nemvárt mélybe, hol

mint álomban, hálóba bonyolódunk,

s nincs ébredés belőle, meghalunk.

Előrébb senki sincs. Mert bárkivel,

ha vére hosszú műbe lüktet át,

megeshet, hogy már nem szökell magasba,

értéke-veszve lezuhog a vér.

Mert valahol ős-ellentét feszül

az élet és a nagy munka között.

Hogy ezt belássam s elmondjam: segíts.

Ne jőjj vissza. Légy, hogyha bírsz, halott

a holtak közt. Halottnak sok a dolga.

Segíts, de úgy, hogy lényed szét ne szórd,

szívemben segíts, mint a messzeség." 

 

Fuge, dilecte mi,

et assimilare capreae

hinnuloque cervorum

super montes aromatum.

 "Mégiscsak ők tartják a földet,

drága halottaink.

Csont törik, izom kékül, foszlik

rajtuk a hús, az ing.

Szép szemük behorpad, pedig

vannak már annyian,

mint az égen a csillag, annyi

szülém, lányom, fiam.

Közöttük küszködik, feszül

elsőhalott anyám.

Tapossuk ágyékát, gerincét,

járunk a derekán.

Ház épül rájuk; tartanak

falat, falut, hazát.

S jövőnk ha van, ők cipelik

még ezer éven át.

Mert mindent elbírnak, hiszen

mi vagyunk a teher.

Vagyunk mi olyan gyöngék, árvák –

minket is vinni kell.

Halandó – egyrangú velük

csak az lehet, aki

oly kemény, legalább magát

meg tudja tartani." 

Imitatio Christi III./45. ~ Quam sane profuit gratia servata silentio in hac fragili vita, quæ tota tentatio fertur et militia. / Mens mea solidata est, et in Christo fundata.

 45. 

Nem érdemes mindenkinek hinni, s a beszédben könnyű véteni 

 

Az aratnivaló sok 

arató kevés

ezerből csak egynek s 

tízezerből úgy 

kettőnek van csak elég 

hűsége

Quam sane profuit gratia servata silentio in hac fragili vita, quæ tota tentatio fertur et militia.

mind gyöngék és 

állhatatlanok vagyunk:

ezerből egynek s tízezerből kettőnek van hűsége

semmit sem ér az ember segítsége.

Quia vana salus hominis. Quam sæpe ibi non inveni fidem, ubi me habere putavi.

Savonarola mondja:

'Omnis homo mendax'

Et rursum: Omnis homo mendax, instabilis, et labilis maxime in verbis, ita ut statim vix credit debeat, quod rectum in facie sonare videtur.

Hazudik minden 

ember, 

szeressétek de 

járjatok köztük 

csak óvakodva.

Quis est homo qui ita caute et circumspecte in omnibus se custodire valeat.

Quam prudenter præmonuisti, cavendum ab hominibus esse, et quia inimici hominis domestici ejus, nec credendum, si quis dixerit: Ecce hic, aut ecce illic.

Ab hujusmodi rabulis et incautis hominibus protege me, Domine, ne in manus eorum incideam, nec unquam talia committam. Verbum verum, et stabile da in os meum et linguam calidam longe fac a me. Quod pati nolo, omnimodo cavere debeo.

Novalis tanácsát se 

felejtsétek el

Csak Szeretetet lehet 

igazán szeretni 

- Szerelemmel.

Mens mea solidata est, et in Christo fundata.

I. 

Uram, segíts ki engem a bajból, mert semmit sem ér az emberek segítsége. Hányszor nem találtam hűséget ott, ahol nagyon számítottam reá. És hányszor leltem ott, ahol ingyen sem reméltem! Lám, ennyit ér az emberekbe vetett bizakodás, az igazak életének megoldása benned van, Istenem. Áldott légy, Uram, Istenem, mindenért, ami történik velünk. Gyöngék és állhatatlanok vagyunk, könnyen csalódunk és megváltozunk. Ki az az ember, aki mindenben oly gondosan és óvatosan tud vigyázni magára, hogy soha nem csalódik vagy el nem téved? De, aki benned bízik, Uram, és őszinte szívvel téged keres, az nem könnyen botlik el. Ha pedig mégis bajba jut, ha még annyira belékeveredik is, te egykettőre kimented, megvigasztalod, mert te nem hagyod el véglegesen a benned bizakodót. Ritka a hű barát, aki barátja mellett minden rosszban kitart. Te, Uram, csak te vagy a fogyhatatlan hű mindenben, kívüled senki más. 

II. 

Ó mennyire helyén volt az esze annak a szent embernek, aki azt mondta: Az én lelkem megállapodott, és ráépült Krisztusra. Ha én is így volnék, nem indítana meg olyan könnyen az emberektől való félelem, mozdulatlanul állnék a szavak nyílzáporában. Ki tud mindent előre kiszámítani, ki vehetné elejét minden eljövendő rossznak? S ha gyakran bánt az is, amit előre látunk, csoda-e, ha a nemvárt csapás súlyosan megsebez? De ha ily sebezhető vagyok, miért nem vigyáztam jobban magamra? Miért hittem oly könnyen másoknak? Dehát emberek vagyunk, bizony, csak gyarló emberek vagyunk, még ha sokan angyalnak vélnek és mondogatnak is. Kinek higgyek, Uram, kinek, ha nem neked? Te vagy az igazság: nem csalsz, és nem csalatkozol. Viszont minden ember hazug, esendő, megbízhatatlan, s kivált szavával gyakran vétkezik, úgy hogy aligha lehet egy szóra elhinni, ami első tekintetre igaznak látszik. Bizony igazán intettél, Uram, hogy óvatos legyek az emberek között, s mert ellensége az embernek saját háza népe is, ne higgyük, ha valaki azt hirdeti: íme itt, íme ott. Saját káromon tanultam meg, bár vigyázóbbá s ne még oktalanabbá tenne a tapasztalat! Észen légy, mondja valaki, észen légy, és rejtsd jól szívedbe szavamat. S míg én lakatot vetek a számra, hiszem és őrzöm a titkot, aki hallgatásra kért, képtelen hallgatni, rögtön elárul engem is, magát is, és kereket old. Az ilyen szavajátszó és megbízhatatlan emberektől óvj meg engem, Uram, hogy kezükbe ne essem, s magam effélét el ne kövessek. Igaz és próbált szót adj a számba, az álnok nyelvet távoztasd el tőlem. Amit mástól szenvedni nem akarok, azt én sem követhetem el. 

III. 

Ó de jó és micsoda békesség forrása, hallgatni arról, ami nem tartozik ránk, nem hinni mindent, válogatatlan, könnyen tovább nem adni, ami fülünkbe jut, magunkat kevés emberrel közölni! Téged keresni mindig, szívek vizsgálója, el nem sodródni a szavak szelében, hanem azt kívánni, hogy bennünk is, kívülünk is minden a te akaratod tetszése szerint alakuljon. Mennyivel biztonságosabban megőrizhetjük a mennyei kegyelmet, ha nem akarunk feltűnést kelteni az emberek között, nem törekszünk olyasmire, amiért megcsodálhatnának, hanem egész igyekezettel azon vagyunk, ami életünk és buzgóságunk gyarapodására szolgál. Milyen sok embernek ártott, hogy erényük köztudomásra jutott, és korán elismerést vívott ki, s mennyire hasznosnak bizonyult, ha valaki szótlan őrizte a kegyelmet ebben a kockázatokkal teli életben, amelyről méltán mondják, hogy csupa kísértés, folytonos hadiállapot. 

Cap. 45. 

Quod omnibus non est credendum, et de facili lapsu verborum.

1. 

Da mihi auxilium, Domine, de tribulatione, quia vana salus hominis. Quam sæpe ibi non inveni fidem, ubi me habere putavi: quoties etiam libi reperi, ubi minus præsumsi. Vana ergo spes in hominibus, salus autem justorum in te, Deus. Benedictus sis, Domine Deus, in omnibus quæ nobis accidunt. Infirmi sumus et instabiles; cito fallimur et permutamur.

2. 

Quis est homo qui ita caute et circumspecte in omnibus se custodire valeat: ut aliquando in aliquam deceptionem, vel perplexitatem non veniat. Sed qui in te, Domine, confidit, ac simplici ex corde quærit, non tam facile labitur. Et si inciderit in aliquam tribulationem, quomodocumque etiam fuerit implicatus, citius per te eruetur, aut a te consolabitur, quia tu non deseris in te sperantem usque in finem. Rarus fidus amicus, in cunctis amici perseverans pressuris. Tu Domine, tu solus es fidelissimus in omnibus, et præter te non est alter talis.

3. 

O, quam bene sapuit illa anima sancta, quæ dixit: Mens mea solidata est, et in Christo fundata. Si ita mecum foret, non tam facile timor humanus me sollicitaret, nec verborum jacula moverent. Quis omnia prævidere, quis præcavere futura mala sufficit? Si prævisa etiam lædunt sæpe, quid improvisa nisi graviter feriunt? Sed quare mihi mesero non melius providi? Cur etiam tam facile aliis credidi? Sed homines sumus, nec aliud quam fragiles homines sumus, etsi Angeli a multus æstimamur, et dicimur. Cui credam, Domine? Cui credam nisi tibi? Es veritas quænon fallis, nec falli potes. Et rursum: Omnis homo mendax, instabilis, et labilis maxime in verbis, ita ut statim vix credit debeat, quod rectum in facie sonare videtur.

4. 

Quam prudenter præmonuisti, cavendum ab hominibus esse, et quia inimici hominis domestici ejus, nec credendum, si quis dixerit: Ecce hic, aut ecce illic. Doctus sum damno et utinam ad cautelam majorem, non ad insipientiam mihi. Cautus esto, quidam ait; cautus esto, serva apud te quod dico: et dum ego sileo et absconditum credo, nec ille silere potest, quod silendum petiit; sed statim prodit me, et se, et abit. Ab hujusmodi rabulis et incautis hominibus protege me, Domine, ne in manus eorum incideam, nec unquam talia committam. Verbum verum, et stabile da in os meum et linguam calidam longe fac a me. Quod pati nolo, omnimodo cavere debeo.

5. 

O, quam bonum et pacificum de aliis silere, nec indifferenter omnia credere, nec de facili ulterius effari, paucis seipsum revelare, te semper inspectorem cordis quærere, nec omni verborum vento circumferri, sed omnia intima et externa secundum tuæ beneplacitum voluntatis optare perfici. Quam tutum pro conservatione cælestis gratiæ, humanam fugere apparentiam nec appetere quæ foris admirationem videntur præbere: sed ea tota sedulitate sectari, quæ vitæ emendtionem dant, et servorem. Quam multis nocuit virtus scita, ac proprie laudata. Quam sane profuit gratia servata silentio in hac fragili vita, quæ tota tentatio fertur et militia.

CHAPTER XLV

That we must not believe everyone, and that we are prone to fall in our words

1.

Lord, be thou my help in trouble, for vain is the help of man.(1) How often have I failed to find faithfulness, where I thought I possessed it. How many times I have found it where I least expected. Vain therefore is hope in men, but the salvation of the just, O God, is in Thee. Blessed be thou, O Lord my God, in all things which happen unto us. We are weak and unstable, we are quickly deceived and quite changed.

2. 

Who is the man who is able to keep himself so warily and circumspectly as not sometimes to come into some snare of perplexity? But he who trusteth in Thee, O Lord, and seeketh Thee with an unfeigned heart, doth not so easily slip. And if he fall into any tribulation, howsoever he may be entangled, yet very quickly he shall be delivered through Thee, or by Thee shall be comforted, because Thou wilt not forsake him that trusteth in Thee unto the end. A friend who continueth faithful in all the distresses of his friend is rare to be found. Thou, O Lord, Thou alone art most faithful in all things, and there is none other like unto Thee.

3. 

Oh, how truly wise was that holy soul which said, “My mind is steadfastly fixed, and it is grounded in Christ.”(2) If thus it were with me, the fear of man should not so easily tempt me, nor the arrows of words move me. Who is sufficient to foresee all things, who to guard beforehand against future ills? If even things which are foreseen sometimes hurt us, what can things which are not foreseen do, but grievously injure? But wherefore have I not better provided for myself, miserable that I am? Why, too, have I given such heed to others? But we are men, nor are we other than frail men, even though by many we are reckoned and called angels. Whom shall I trust, O Lord, whom shall I trust but Thee? Thou art the Truth, and deceivest not, nor canst be deceived. And on the other hand, Every man is a liar,(3) weak, unstable and frail, especially in his words, so that one ought scarcely ever to believe what seemeth to sound right on the face of it.

4. 

With what wisdom hast thou warned us beforehand to beware of men, and that a man’s foes are they of his own household,(4) and that we must not believe if one say unto us Lo here, or Lo there.(5) I have been taught by my loss, and O that I may prove more careful and not foolish hereby. “Be cautious,” saith some one: “be cautious, keep unto thyself what I tell thee.” And whilst I am silent and believe that it is hid with me, he himself cannot keep silence concerning it, but straightway betrayeth me and himself, and goeth his way. Protect me, O Lord, from such mischief-making and reckless men; let me not fall into their hands, nor ever do such things myself. Put a true and steadfast word into my mouth, and remove a deceitful tongue far from me. What I would not suffer, I ought by all means to beware of doing.

5. 

Oh, how good and peacemaking a thing it is to be silent concerning others, and not carelessly to believe all reports, nor to hand them on further; how good also to lay one’s self open to few, to seek ever to have Thee as the beholder of the heart; not to be carried about with every wind of words, but to desire that all things inward and outward be done according to the good pleasure of Thy will! How safe for the preserving of heavenly grace to fly from human approval, and not to long after the things which seem to win admiration abroad, but to follow with all earnestness those things which bring amendment of life and heavenly fervour! How many have been injured by their virtue being made known and too hastily praised. How truly profitable hath been grace preserved in silence in this frail life, which, as we are told, is all temptation and warfare.

(1) Psalm lx. 11. (2) St. Agatha. (3) Psalm cxvi. 11; Romans iii. 4. (4) Matthew x. 17, 36. (5) Matthew xxiv. 23.

Quam sane profuit gratia servata silentio in hac fragili vita, quæ tota tentatio fertur et militia.

"BENIT SOI LE MAIN, QUI DONS!" ~ "Segítsen jobbod életszentségre Urunk!"

 "Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt." 

 ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 20 )

"A citadella legmagasabb tornyának csúcsáról így fedeztem fel, hogy nem kell siránkoznunk sem a szenvedésen, sem Isten kebelébe való megtérésünkön, sem szeretteink távoztán. Mert ha tiszteljük emlékét, az eltávozott jobban jelen van és hatalmasabb az élőnél. És megértettem az emberek szorongását, és szánakoztam rajtuk. És elhatároztam, hogy meggyógyítom őket." 

 ( Antoine de Saint-Exupery, Citadella, 20-21 )

"Áldjátok halk ünnepünket, kertjeinket, otthonunkat, a jó holmikat szobánkban, birtokunk javát. A vendégek sorra gyűlnek, ez későbben, az korábban, új meg új lét lángja gyullad s leng tág aklainkon át.

Ezer ékes, régi kelyhet, melybe könnyek ezre pergett, arany gyűrűt, vértet, nyerget rejt a kamramély; s tudunk éjsötét üregben sok-sok ékszert, ékkövet lenn; számlálja bár szűnhetetlen, senki végére nem ér.

Múltakbéli nemzedékek, ős időkből hős vitézek, óriási csillaglelkek találkoznak itt; élemült agg, zsenge gyermek, nyájas asszony, réveteg bölcs ül itt együtt, alkot egy kört, s egy ősvilágban lakik.

Jajra itt nem nyitnak ajkat, más vidékre egy se vágyik, aki egyszer asztalunknak volt vendége már; helye itt már nincs panasznak, forradás, seb egy se látszik, könnyet itt sem sose hullat, míg az örök óra jár.

Áhitatban úszva és szent szemléletben elmerülten ring velünk a boldog ég fent; kékje tiszta, mély; kikeleti ligetében szállunk lengő köntösünkben, és e tájon sose lebben hideg, éles, durva szél.

Édes éjfelek varázsa, titkos erők körfolyása, talányos játékok üdve: csak mi ismerünk; mert fölérve célkörünkbe csak mi úszunk olyan árban s oszlunk oly permetre váltan, melyet egyben ízlelünk.

Bennünk a szerelem, élet bensőséges lételem lett, s elvegyülve zsong a létár, szívet ajz a szív. Szomjan válik szét a létár, az elemek harcra kelnek, s ez szerelmünk életének telje, szívben ez a szív.

Bármihez nyúl kezünk hozzá, gyümölccsé lesz, balzsamossá, lágy kebellé, harmatossá: örömáldozat. Nem halljuk, csak vágyak fojtott suttogását, csupa boldog szembe nézünk, s egyre csókot élvezünk és ajkakat.

Óhajaink sose szűnnek átölelni kedvesünket, neki adni lényegünket, s lenni vele egy, szomját oltani egészen, semmisülni a cserében, s csak egymásból színi éhen, soha másból életet.

Szerelemben és gyönyörben így élünk mi itt azóta, hogy a világ kioltotta zavaros tüzét, ránk zárult a domb, a máglya elszikrázott, és a lélek elől ijesztőn enyészett földi létünk képe szét.

Emlék ontja ránk varázsát, meghitt, szent kivánkozásnak édes borzongása jár át, izzó hevet olt. Némely seb csak égten ég benn; valami mély, égi bánat lakik mindnyájunk szivében, s egy közös, nagy árba old.

S mi, sodrában tovaringva titkos módon Istenünkbe, a nagy életóceánba torkollunk bele; majd szivéből újra vissza áramlunk saját körünkbe, s magát örvényünkbe mártja a Küzdés szent szelleme.

Boglárokról, aranyláncról, zöld smaragdról, rőt rubinról, hímetekről, éketekről mondjatok le már. Az alanti nyirkos ágyból, a romokból és a sírból rózsás arccal lengjetek föl, vár a tarka mesetáj.

Ó ha tudnák, akik élnek, s életünknek társa lesznek, hogy örömük mosolyunknak visszfénye csupán: vígan indulnának útnak, s hagynák ott a szürke létet - Gyorsan jár az óra: jertek, szeretteink, szaporán!

Kössük a föld szellemét le, titka nyíljék a halálnak, szóljon az élet igéje; látva lássatok! Országodnak itt a vége, kölcsön fényed fogyva sápad, le fognak béklyózni végre, Földszellem, lejárt napod! 

( Novalis: A halottak éneke (Das Lied der Toten), ford.: Rónay György )

  

 

"Nem az énekes szüli a dalt -

A dal szül, az nevel: vezet!" 

( Illyés Gyula, "Vannak itt" )

 

https://boatswain69.blogspot.com/2020/09/benit-soi-le-main-qui-dons.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/09/ha-majd-gyertyat-gyujtani-mentek-ne.html

 

https://phemios69.blogspot.com/2024/10/80-zsoltar-2-galamb-szep-jel-es-szep.html 

 

"Segítsen jobbod életszentségre Urunk!"

 

 

 

διάβολος - κατήγορος - δαίμων - δικαιοσύνη ~ "Hajnali Szép Csillag" ~ "Kicsoda vagy tehát? Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót művel."

 "Ez azt jelenti: elhoztad a világba a keresztség rejtélyét s ez a világ testeiben hasadást okoz, mert az ellenszellemet, a sorsot és a testet az egyik oldalra utasítja, a lelket és az erőt pedig a másik oldalra. Vagyis három kettő ellen, és kettő három ellen." ( Pistis Sophia, 116. fejezet )

„Itt van az ellenszellemetek! Mostantól nem jövök a ti helyeitekre. Elidegenedtem tőletek örökre." ( Pistis Sophia, 112. fejezet. )

"A szavak azt jelentik: aki a külső sötétségsárkány egyik nevének rejtélyét felismeri, amennyiben visszamarad a külső sötétségben és test változtatásainak fordulatait befejezte, a sárkányt nevén nevezi, akkor megmenekül, felszáll a sötétségből és felvétetik a fénykincsbe." ( Pistis Sophia, 130. fejezet )

"Az ellenzékszellem ( κατήγορος ) és a sors ( μοίρα ) követi a lelket, míg az erő visszatér a világosság Szüzéhez." ( Pistis Sophia, 111. fejezet )

 "Nem hűségedért s szíved egyenességéért leszel e népednek örököse", "hanem mert szeretett benneteket az Úr, és megtartja esküjét, amelyet atyáitoknak tett." ( Deut. 9,5 és 7,8. )" ( Damaszkuszi irat, Szabályzatok, col XIX, 27-28, 65 )

 

 

"Ki kényszeríti az embert vétkezni?"   

 "A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot."

IN HORA MORTIS

 

 

"Ismerd föl az isteni orvosság
édes balzsamát!
Minden nap észleld, ó Lélek,
a huszonnégy alattomossággal teli csapdát!

Akinek sikerül,
hogy magát Megmentőjének teljesen átadja,
azt kimenti Ő." ( Mani zsoltárai )

"Anyánk, ki rád tekint, azon
már nem fog semmi ártalom,
kín lenne elhagynia téged,
szíve örökre a tiéd lett,
s nem ujjong lelke sosem úgy,
mint mikor jóságod eszébe jut.

Ügyed szívemen viselem,
s te tudod, hogy mi kell nekem.
Anyám, légy hozzám szeretettel,
ints felém biztatóan egyszer.
Tebenned nyugszik életem;(...)" ( Novalis, Lelki énekek )

„Láthatóvá válik, hogy Mária teljesen otthonos Isten szavában ( λόγος ), ki-be jár benne”. ( XVI. Benedek: Deus caritas est enciklika 41-42. )

 

 "Egyszer egy nagyon bűnös ember élete végéhez közeledett. Szörnyű zűrzavar dúlt egész életében lelkében, de a Szent Szüzet mindig különösképpen tisztelte, és valahányszor feltámadt lelkiismerete nemesebb érzelmekre ösztönözte, így fordult Máriához: 

„Ó, Segítő Szűz, gyenge természetem és bűnös szenvedélyeim oly gyakran ragadnak súlyos vétkek elkövetésére és annyiszor látogattam már meg Sodomát és Gomorrhát, mégis fordítsd felém, bűnös gyermeked felé irgalmas tekintetedet, Ó, Bűnösök Menedéke, járj közbe érettem, ki bűneim súlya alatt nyögök, kérjed isteni Fiadat és ne hagyj el engem halálom óráján." 

Őszinte lélekkel imádkozott így, de néhány órával később már a részegítő gyönyörök valósággal elfújták áhítatos hangulatát.

Bukását mindig nagy szomorúság követte és az űzte újra meg újra a Szent Szűz lába elé.
Végtére is, mint annyi más, ő is csak szegény földi halandó volt, de szíve mélyén ott szikrázott tündökölve a Hajnali Szép Csillag.

Egyik reggel megbetegedett és oly hirtelen halt meg, hogy nem kapta meg a pap feloldozását sem. Éppen csak számbavehette, hogy az a világ, mit el kell hagynia és amelyben tengersok bűnt követett el, a csalékony örömök világa és hogy mielőtt a másik világba beléphetne, cselekedetei szerint ítélik meg őt.

Kétségbeesetten tekintett hátra, hátha akad valaki, aki megsegíthetné, de a sötétség vastag fala már elválasztotta őt az élők földjétől: egyedül volt önmagával, szemtől-szembe
bűnös és helyrehozhatatlan múltjával.

Reszketve ért az Égi Bíró elé. A Törvény lábánál már akkor ott állott a Sátán. Bizakodva, várt zsákmányára; ötven esztendeje várt rá. „Ez a lélek az enyém, – hajtogatta sem védőszentje, sem őrzőangyala nem védheti: az enyém!" S felolvasta az ember bűneinek hosszú sorát.

A megszégyenült ember meg hallgatott.

Maga a jó Isten ösztökélte, hogy védje magát.
- Megengedjük, hogy védekezz, - mondta neki.

De a szegény lélek némán állt.

Akkor az Ördög szólt:

- Több mint ötven éve enyém ez a lélek: mint a rabszolga, úgy követett engem... Tagadod-e, bűnös ember, hogy én vagyok az urad? 

De az ember erre a kérdésre sem válaszolt és a Sátán ( διάβολος, κατήγορος ) folytatta:

- Bizony mondom, valóban, az enyém ő, mert ha tett is volna néha napján valami jót, megszámlálhatatlan rossz cselekedete semmissé teszi azt.

A jó Isten végtelen irgalmasságában nem akarta tüstént elítélni a szorongó lelket. Nyolcnapi haladékot adott neki, hátha mégis tisztázni tudná magát.

Vajjon szükséges-e nyolc nap ahhoz, hogy feltaláljuk azt, ami nincs ? A szegény ember is honnan keríthetett volna újabb jócselekedeteket a rosszak ellensúlyozására?

Csak ment csüggedten egy homályos labirintus göröngyös útjain, amerre ködszerű ágai voltak a fáknak.

Akkor látta, amint egy sötétszürke üvegfal mellől szépséges, gyengéd alak közelít feléje. Fényes fehér öltöny van rajta. Az Angyal volt és kifejezhetetlen mosoly vibrált ajkain.
Megkérdezte tőle, vajjon miért szomorú. S midőn az ember
elmesélte megpróbáltatását, az Angyal így szólt hozzá:

- Ne csüggedj. Mindig vigyáztam rád és a döntő órában sem hagylak magadra.

- De hát ki vagy te? - kérdezte a bűnös ember.

Én az Igaz Angyala ( δαίμων ) vagyok.

Nem sokkal odébb másik angyallal találkozott. S ez szintén megígérte, hogy segítségére lesz és azt is megmondta, hogy hívják. Az Igazságosság ( ἀλήθεια / δικαιοσύνη ) volt.

A nyolcadik nap is elsőnek érkezett a Sátán Isten Törvényéhez. Alig fejezte be vádbeszédét, midőn az Igaz Angyal átvette a szót:

- Lehet, hogy ez az ember vétkezett, de sohasem egyezett bele a bűnbe.

S ekkor meg a démon hallgatott.

Aztán az Igazságosság Angyala válaszolt a bűnös ember másik vádlójának, aki azzal terhelte meg őt, hogy ötven évet fecsérelt el a tobzódásban és más vétkes szokásokban.

Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy belsejében ez a lélek fel ne lázadt volna méltatlan parancsolója ellen, ki ilyen szolgaságban tartotta.

S a Sátán ezt nem tagadhatta.

De midőn rátértek a harmadik vádpontra, hogy sokkal több és súlyosabb a rossz cselekedete, mint a jó, senki sem akadt, aki megvédte volna a bűnös embert.

Akkor a jó Isten megparancsolta, hogy mérjék meg a jó cselekedeteket és a rosszakat.

S az ember rémülten látta, mint halmozódik a bal serpenyőben a rengeteg bűn és milyen csekélyke marok van a kívánatosból a jobb serpenyőben. Már az angyalok is csak azt tanácsolhatták, a bűnös embernek, hogy hívja segítségül a Szent Szüzet, az Irgalmasság Anyját.

A veszendő lélek minden erejével imádkozott és áhítatos könyörgése végül is meghatotta Mária szívét.

A Megváltó Anyja rátette akkor kezét a serpenyő szélére, melyen ott fukarkodott az a néhány jó cselekedet és minthogy hatalmasabb volt a csábító démonnál, a megtérő bűnös javára süllyesztette le a mérleget.

Nagy volt a vigalom az Égben és az ördögök szégyenkezve látták, mint foglal helyet az ember a kiválasztottak között." ( Mécs László, Ismeretlen Mária legendák, I. In hora mortis, Vigilia, 1938, október, 608-610 )

 

"S ó! Királynőm jobbját nyújtja nékem hűségemért szép dicséretül..." ( Hölderlin, Himnusz a szabadsághoz, 8 )

"Engem az istennő kegyesen fogadott, a kezébe fogta jobbom, s így szólt üdvözlő szava hozzám (...)" ( Parmenidész, Töredékek, 50 )

„Mária egészen egyedülálló módon, személyesen lépett be „Isten és ember” közötti közvetítésben, amely az ember Krisztus Jézus közvetítése."

 „…aki gyermeki módon reá hagyatkoznak. Ismeretes, hogy minél jobban kitartanak ebben a törekvésünkben, annál közelebb vezeti őket Mária „Krisztus felfoghatatlan gazdagságához.” ( II. János Pál: Redemptoris Mater enciklika 25-46. )

„Az emberi élet útonlétet jelent. De milyen cél felé? Hogyan találjuk meg az élet útját? Az élet olyannak tűnik, mint egy utazás a történelem gyakran sötét és viharos tengerén, miközben a csillagokat fürkésszük, melyek utat mutatnak nekünk, életünk igazi csillagai azok az emberek, akik helyesen tudnak élni. Ők a remény világító fényei. Kétségtelen, Jézus Krisztus maga a világosság, a Nap, aki fölkelt a történelem minden sötétsége fölé. De hogy őt megtaláljuk, szükségünk van a közeli fényekre – olyan emberekre, akik az ő fényéből világítanak és elirányítanak utazásunk közben. És ki lehetne inkább a remény csillaga, mint Mária – Ő, aki igenjével ajtót nyitott Isten számára a mi világunkba; ő, aki a szövetség élő szekrénye lett, akiben Isten testet öltött, egy lett közülünk és közöttünk sátorozott.” ( XVI. Benedek pápa Spe Salvi 49. )

"ellenszellem":

https://boatswain69.blogspot.com/2023/01/gnosztikus-irodalom-lxxxix-xlix.html

https://boatswain69.blogspot.com/2023/01/gnosztikus-irodalom-lxxxvii-xlvii.html 

https://boatswain69.blogspot.com/2023/01/gnosztikus-irodalom-civ-lxiii-daimon-7.html

https://boatswain69.blogspot.com/2023/04/vii11-enyem-vilag-es-ami-betolti-ii.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/01/a-filozofia-korusa-111-exorcimus-ii-itt.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/01/a-filozofia-korusa-112-exorcimus-iii.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/04/blog-post.html

https://boatswain2.blogspot.com/2023/12/manicheusok-11-sarkanyt-neven-nevezi.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/01/a-filozofia-korusa-116-az-igazaktol.html

https://boatswain2.blogspot.com/2024/02/a-filozofia-korusa-130-hamis-mammon.html

 

https://boatswain69.blogspot.com/2023/07/ii-kolbe-16-legenyseg.html

https://boatswain69.blogspot.com/2023/02/leteznek-bizonyos-lelkes-sztelere_12.html

 

"natura mirante":

https://boatswain69.blogspot.com/2021/11/natura-mirante-iv-anyank-ki-rad-tekint.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/siess-segitsegere-elesett-nepednek-mely.html

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/nauszika.html