.jpeg)
58.
Nem kell kutatni Isten titkos ítéleteit, s azt, ami túl van az ember illetékességi körén
Nem magyarázta meg..., hogy
lehetséges ez?
Kettő sem lehetsz: 'vagy-vagy'
leszel - s csak te
tudod ki vagy és mire
vagy valóban elküldve.
caveas disputare!
Ki beszél: magáról szól -
jóesetben a
Lélekben s által beszél.
- lelked az amit
segítséggel ugyan de
magadról kiderítettél.
caveas disputare!
E szellem - benned élő
legyen továbbra
is éber; és minden szót,
amit mondanak
vagy sugallanak neked,
fogd fel és értsed is meg.
caveas disputare!
Mostantól beszél veled
az Első Rejtély
Gnózisáról. Tudja
mert azt tudatja
mindenkivel kinek
ránemesedett lelke.
caveas disputare!
Mondjátok meg azoknak...,
kik mind hozzátok
lettek elküldve és ha
lehetséges majd
magyarázzátok is meg
nekik.
caveas disputare!
I.
Fiam, ne vitatkozzál az emberi mértéket meghaladó dolgokról és Istennek titkos ítéleteiről, hogy az egyik ember miért marad magára, a másik miért részesül akkora kegyelemben, az egyikre miért szakad annyi szenvedés, a másiknak miért van része oly nagy megbecsülésben. Ezek a kérdések minden emberi meggondoláson túl vannak, s az Isten ítéletének kinyomozására kevés minden okoskodás vagy vita. Amikor tehát ezeket fölveti benned az ellenség, vagy akár könnyű elméjű emberek, mondd azt a prófétával: Igaz vagy Uram, és igazságos a te ítéleted. Meg azt: Az Úr ítéletei igazságosak, nem szorulnak további igazolásra. Az én ítéletemre félelemmel kell tekinteni, nem vizsgálódó kíváncsisággal, mert az emberi értelem át nem érheti őket. A szentek érdeméről se kutakodjál, ne bonyolódj vitába felőlük: melyik szentebb a másiknál, vagy ki nagyobb a mennyek országában. Az effélék gyakran pörlekedésre, haszontalan vetélkedésre vezetnek, s növelik a kevélységet meg a dicsekvő hiúságot is, abból aztán irigység meg veszekedés támad, míg az egyik ezt a szentet, a másik azt hirdeti gőgösen a többinél különbnek. Meddő igyekezet az, hogy ilyesmit tudni, nyomozni próbálsz, a szenteknek nem telik benne örömük. Mert nem a széthúzásnak, hanem a békességnek Istene vagyok én, a békesség alapja pedig az őszinte alázatosság, nem a magakelletés. Némelyeket a szeretet buzgalma vonz ehhez vagy ahhoz a szenthez hevesebb érzelemmel, de ez az érzelem inkább emberi s nem isteni eredetű. Én vagyok minden szentnek teremtője, én adtam nekik a kegyelmet, én öveztem őket dicsőséggel, én előztem meg őket áldásomnak édességével, én ismertem előre mindnyáját a világ kezdete óta. Én választottam ki őket a világból, nem ők választottak engem, én hívtam meg őket kegyelemmel, vonzottam irgalmasságommal. Én vezettem át őket sokféle kísértésen, én árasztottam rájuk sok nagyszerű vigasztalást, én adtam nekik a mindvégig való megmaradást, én koronáztam meg kitartásukat. Én ismerem köztük az elsőt és az utolsót, én őket mind egytől egyig fölbecsülhetetlen szeretettel szeretem. Engem kell hát ünnepelni minden szentemben, engem kell mindenek fölött áldani és minden egyesben tisztelni, aki őket ilyen magasra emeltem és minden előzetes érdemük nélkül eleve kiválasztottam. Aki tehát megvet csak egyet is a hozzám tartozó legkisebbek közül, az a nagyot sem tiszteli, mert a kicsiben is, a nagyban is az én alkotó kedvem remekelt. Aki pedig egy szentet kisebbít, kisebbít engem is és mind a mennyek országában lakókat. Hiszen mindnyájan egyek a szeretet kötelékében, egyet értenek, egyet akarnak, egy szeretettel együtt szeretik egymást. Sőt, ami még sokkal nagyobb, jobban szeretnek engem, mint önmagukat és a saját érdemeiket. Mert mintegy elragadtatásban önmagukat fölülmúlva, az önszeretetből kiszabadulva minden képességüket arra szánják, hogy engem szeressenek, ebben lelik meg életük boldog beteljesedését. Semmi sincs, ami őket másfelé fordítaná vagy maga alá gyűrhetné, mert mint akiket betöltött az örök igazság, a szeretet kiolthatatlan tüzében égnek. Hagyják hát abba a testies és földies gondolkodású emberek a szentek érdemeiről való vitatkozást, hiszen máshoz sem értenek, csak hogy azt szeressék, ami nekik örömet szerez. Hajlandóságuk szerint ebből elvesznek, ahhoz hozzátoldanak valamit, nem az örök igazság tetszése szerint ítélnek. Sokakban tudatlanság lakik, főként azokban, akikben kevés belső világosság gyúlt, és ritkán tudnak valakit igazi lelki szeretettel szeretni. Természetes vonzalmuk és részrehajló emberi barátkozásuk még nagyon irányítja s vagy ezekhez vagy azokhoz vonzza őket, s amint maguk viselkednek itt a földön, úgy gondolkodnak a mennyben lakókról is. Csakhogy össze sem mérhető a tökéletlenek és a mennyei kinyilatkoztatás világosságában élő emberek gondolkodásmódja.
II.
Ne tárgyald hát, fiam, kíváncsian azt, ami tudásod mértékét meghaladja, hanem inkább azon légy, arra törekedjél, hogy Isten országában akár legkisebb is lehess. Még ha tudná is valaki, hogy ki szentebb a másiknál, vagy ki nagyobb a mennyek országában, mi haszna volna ebből az ismeretből, ha ennek nyomán magát előttem meg nem alázná és nevemnek buzgóbb dicséretére ösztönzést nem merítene. Sokkal kedvesebb dolgot cselekszik Isten előtt, aki vétkeinek nagyvoltán és erényeinek fogyatékosságán töri a fejét, azon, hogy milyen messze van még a szentek tökéletességétől, mint az, aki azon vitatkozik, hogy ki nagyobb, ki kisebb közülük. Jobb a szentekhez áhítatos imádsággal, könnyek közt könyörögni, dicsőséges közbenjárásukért alázatos lélekkel esedezni, mint hiú vizsgálódással titkaikat fürkészni. Ők teljesen és tökéletesen elégedettek, bárcsak az emberek is meg tudnának elégedni, és hiábavaló beszédüket megzaboláznák. Ők nem dicsekszenek saját érdemeikkel, mint akik semmi jót sem tulajdonítanak maguknak, hanem mindent nekem, mert végtelen szeretetemben mindent én ajándékoztam nekik. Annyira betölti őket az istenszeretet és a túláradó öröm, hogy egyáltalán nem hiányzik nekik a dicsekvés, és semmi csorbát nem szenved a boldogságuk. Minden szent annál alázatosabban vélekedik önmagáról, minél nagyobb dicsőség ragyog rá, minél közelebb van hozzám, minél kedvesebb nekem. Azért előtted az írás, hogy leteszik koronájukat Isten elé, arcra borulnak a Bárány színe előtt, és úgy imádják az örökkön örökké élőt.
III.
Sokan kutatják, hogy ki nagyobb Isten országában, olyanok is, akik nem tudhatják, vajon ők akár a legkisebbek sorába bejutnak-e. Nagy szó akár legkisebbnek is lenni a mennyben, ahol mindenki nagy, mert mindenkit Isten fiának neveznek, és méltán. Ott a legkisebb ezerré lesz, a százesztendős bűnös pedig meghal. Mikor a tanítványok tudakolták, hogy ki a legnagyobb a mennyek országában, ilyen választ kaptak: Ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a gyermek, nem mentek be az Isten országába. Jaj azoknak, akik magukhoz méltatlannak gondolják, hogy a kisdedekkel együtt megalázkodjanak, mert a mennyország alacsony ajtaján nem tudnak belépni. Jaj a gazdagoknak is, akiknek itt a földön megvan a vigasztalásuk, mert míg a szegények bemennek Isten országába, ők kénytelenek lesznek nagy jajgatással a kapuban megállni. Örüljetek, kicsinyek, ujjongjatok, szegények, mert tiétek az Isten országa, ha igazságban éltek.
Cap. 58.
De altioribus rebus et occultis Dei judiciis non scrutandis.
1.
Fili, caveas disputare de altis materiis et de occultis Dei judiciis: cur iste sic relinquitur, et ille ad tantam gratiam assumitur? cur etiam iste tantum affligitur, et ille tam eximie exaltatur? Ista omnem facultatem humanam excedunt, nec ad investigandum divum judicium ulla ratio prævalet vel disputatio. Quando ergo hæc tibi suggerit inimicus vel etiam quidam curiosi inquirunt homines, responde illud Prophetæ: Justus es, Domine, et justum judicium tuum; et illud: Judicia Domini vera justificata in semetipsa. Judicia mea metuenda sunt, non discutienda, quia humano intellectua sunt incomprehensibilia.
2.
Noli etiam inquirere nec disputare de meritis Sanctorum, quis alio sit sanctior; aut quis major sit in regno cælorum. Talia generant sæpe lites et contentiones inutiles, nutriunt quoque superbiam et vanam gloriam: unde oriuntur invidiæ et dissensiones, dum ille istum Sanctum, et alius alium conatur superbe præfferre. Talia autem velle scire et investigare nullum fructum afferunt, sed magis Sanctis displicent, quia non sum Deus dissensionis, sed pacis, quæ pax magis in humilitate vera, quam in propria exaltatione consisit.
3.
Quidam zelo devotionis trahuntur ad hos Sanctos vel ad illos, ampliori effectu, sed humano potius, quam divino. Ego sum qui cunctos condidi Sanctos; ego donavi gratiam; ego præstiti gloriam. Ego novi singulorum merita; ego præveni eos in benedictionibus dulcedinis meæ. Ego præscivi dilectos meos ante sæcula; ego eos elegi de mundo, non ipsi me præelegerunt. Ego vocavi per gratiam, attraxi per miscericordiam; ego perduxi eos per tentationes varias. Ego infudi consolationes magnificas; ego dedi perseverantiam; ego coronavi eorum patientiam.
4.
Ego primum et novissimum agnosco; ego omnes inæstimabili dilectione amplector. Ego laudandus sum in omnibus Sanctis meis; ego super omnia benedicendus sum et honorandus in singulis, quos sic gloriose magnificavi, et prædestinavi sine ullis præcedentibus propriis meritis. Qui ergo unum de minimis meis contemsit, nec magnum honorat: quia pusillum et magnum ego feci. Qui derogat alicui Sanctorum, derogat et mihi, et omnibus cæteris in regno cælorum. Omnes unum sunt per charitatis vinculum, idem sentiunt, idem volunt et omnes in unum se diligunt.
5.
Adhuc autem, quod multo altius est, plus me quam se et sua merita diligunt. Nam supra se rapti et extra propriam dilectionem tracti, toti in amorem meum pergunt, in quo et fruitive quiescunt. Nihil est quod eos avertere possit aut deprimere: quippe qui æterna veritate pleni, igne ardescunt inexstinguibilis charitatis. Taceant igitur carnales et animales homines de Sanctorum statu differere: qui non norunt nisi privata gaudia diligere; demunt et addunt pro sua inclinatione, non prout placet æternæ Veritati.
6.
In multis est ignorantia, eorum maxime qui parum illuminati raro aliquem perfecta dilectione spirituali diligere norunt. Multi adhuc naturali affectu, et humana amicitia ad hos vel ad illos trahuntur; et sicut in inferioribus se habent, ita et de cælestibus imaginantur. Sed est distantia incomparabilis inter ea quæ imperfecti non cognitant, et ea quæ illuminati viri per revelationem contemplantur, et speculantur superna.
7.
Cave ergo, fili, de istis curiose tractare, quæ scientiam tuam excedunt; sed hoc magis satage et intende, ut vel minimus in regno Dei queas inveniri. Et si quispiam sciret, quis alio sanctior esset, vel major haberetur in regno cælorum, quid ei hæc notitia prodesset, nisi se ex hac cognitione coram me humliaret, et in majorem mei nominis laudem exsurgeret? Multo acceptius Deo facit qui de peccatorum suorum magnitudine, et virtutum suarum parvitate cogitat, et quam longe a Sanctorum perfectione distat, quam is, qui de majoritate eorum vel parvitate disputat. Melius est Sanctos devotis precibus et lacrymis exorare et eorum gloriosa suffragia humili mente implicare, quam eorum secreta vana inquisitione perscrutari.
8.
Illi bene et optime contentantur, si homines scirent contentari et vaniloquia sua compescere. Non gloriantur de propriis meritis, quippe qui sibi nil bonitatis adscribunt; sed totum mihi, quoniam ipsis cuncta ex infinita mea charitate donavi. Tanto amore divinitatis et gaudio supereffluenti replentur, ut nil desit eis gloriæ, nihilque desit felicitatis. Omnes Sancti quanto altiores in gloria tanto humiliores in se ipsis, et mihi viciniores et dilectiores existunt. Ideoque habes scriptum, quia mittebant coronas suas ante Deum, et ceciderunt in facies suas coram Agno et adoraverunt viventem in sæcula sæculorum.
9.
Multi quærunt, quis major sit in regno Dei, qui ignorant an cum minimis erunt digni computari. Magnum est vel esse minimum in cælo, ubi omnes magni sunt: quia omnes filii Dei vocabuntur et erunt. Minimus erit in mille et peccator centum annorum morietur. Cum enim quærerent Discipuli, quis major esset in regno cælorum, tale audierunt responsum: Nisi conversi fueritis et efficiamini sicut parvuli, non intrabitis in regnum cælorum. Quicumque ergo humiliaverit se sicut parvulus iste: hic major est in regno cælorum.
10.
Væ eis, qui cum parvulis se humiliare sponte dedignantur, quoniam humilis janua regni cælestis eos non admittet intrare. Væ et divitibus, qui habent consolationes suas hic, quia pauperibus intrantibus in regnum Dei, ipsi stabunt foris ejulantes. Gaudete humiles, et exultate pauperes, quia vestrum est regnum Dei, si tamen in veritate ambulatis.
CHAPTER LVIII
Of deeper matters, and God’s hidden judgments which are not to be inquired into
1.
“My Son, beware thou dispute not of high matters and of the hidden judgments of God; why this man is thus left, and that man is taken into so great favour; why also this man is so greatly afflicted, and that so highly exalted. These things pass all man’s power of judging, neither may any reasoning or disputation have power to search out the divine judgments. When therefore the enemy suggesteth these things to thee, or when any curious people ask such questions, answer with that word of the Prophet, Just art Thou, O Lord, and true is Thy judgment,(1) and with this, The judgments of the Lord are true, and righteous altogether.(2) My judgments are to be feared, not to be disputed on, because they are incomprehensible to human understanding.
2.
“And be not given to inquire or dispute about the merits of the Saints, which is holier than another, or which is the greater in the Kingdom of Heaven. Such questions often beget useless strifes and contentions: they also nourish pride and vain glory, whence envyings and dissensions arise, while one man arrogantly endeavoureth to exalt one Saint and another another. But to wish to know and search out such things bringeth no fruit, but it rather displeaseth the Saints; for I am not the God of confusion but of peace;(3) which peace consisteth more in true humility than in self-exaltation.
3.
“Some are drawn by zeal of love to greater affection to these Saints or those; but this is human affection rather than divine. I am He Who made all the Saints: I gave them grace, I brought them glory; I know the merits of every one; I prevented them with the blessings of My goodness.(4) I foreknew my beloved ones from everlasting, I chose them out of the world;(5) they did not choose Me. I called them by My grace, drew them by My mercy, led them on through sundry temptations. I poured mighty consolations upon them, I gave them perseverance, I crowned their patience.
4.
“I acknowledge the first and the last; I embrace all with inestimable love. I am to be praised in all My Saints; I am to be blessed above all things, and to be honoured in every one whom I have so gloriously exalted and predestined, without any preceding merits of their own. He therefore that shall despise one of the least of these My people, honoureth not the great; because I made both small and great.(6) And he who speaketh against any of My Saints speaketh against Me, and against all others in the Kingdom of Heaven.”
They are all one through the bond of charity; they think the same thing, will the same thing, and all are united in love one to another.
5.
“But yet (which is far better) they love Me above themselves and their own merits. For being caught up above themselves, and drawn beyond self-love, they go all straightforward to the love of Me, and they rest in Me in perfect enjoyment. There is nothing which can turn them away or press them down; for being full of Eternal Truth, they burn with the fire of inextinguishable charity. Therefore let all carnal and natural men hold their peace concerning the state of the Saints, for they know nothing save to love their own personal enjoyment. They take away and add according to their own inclination, not as it pleaseth the Eternal Truth.
6.
“In many men this is ignorance, chiefly is it so in those who, being little enlightened, rarely learn to love any one with perfect spiritual love. They are still much drawn by natural affection and human friendship to these or to those: and as they reckon of themselves in lower matters, so also do they frame imaginations of things heavenly. But there is an immeasurable difference between those things which they imperfectly imagine, and these things which enlightened men behold through supernatural revelation.
7.
“Take heed, therefore, My son, that thou treat not curiously those things which surpass thy knowledge, but rather make this thy business and give attention to it, namely, that thou seek to be found, even though it be the least, in the Kingdom of God. And even if any one should know who were holier than others, or who were held greatest in the Kingdom of Heaven; what should that knowledge profit him, unless through this knowledge he should humble himself before Me, and should rise up to give greater praise unto My name? He who considereth how great are his own sins, how small his virtues, and how far he is removed from the perfection of the Saints, doeth far more acceptably in the sight of God, than he who disputeth about their greatness or littleness.
8.
“They are altogether well content, if men would learn to be content, and to refrain from vain babbling. They glory not of their own merits, seeing they ascribe no good unto themselves, but all unto Me, seeing that I of my infinite charity have given them all things. They are filled with so great love of the Divinity, and with such overflowing joy, that no glory is lacking to them, neither can any felicity be lacking. All the Saints, the higher they are exalted in glory, the humbler are they in themselves, and the nearer and dearer are they unto Me. And so thou hast it written that they cast their crowns before God and fell on their faces before the Lamb, and worshipped Him that liveth for ever and ever.(7)
9.
“Many ask who is greatest in the Kingdom of Heaven, who know not whether they shall be worthy to be counted among the least. It is a great thing to be even the least in Heaven, where all are great, because all shall be called, and shall be, the sons of God. A little one shall become a thousand, but the sinner being an hundred years old shall be accursed. For when the disciples asked who should be the greatest in the Kingdom of Heaven, they received no other answer than this, Except ye be converted and become as little children, ye shall not enter into the Kingdom of Heaven. But whosoever shall humble himself as this little child, the same shall be greatest in the Kingdom of Heaven.”(8)
10.
Woe unto them who disdain to humble themselves willingly with the little children; for the low gate of the kingdom of Heaven will not suffer them to enter in. Woe also to them who are rich, who have their consolation here;(9) because whilst the poor enter into the kingdom of God, they shall stand lamenting without. Rejoice ye humble, and exult ye poor, for yours is the kingdom of God if only ye walk in the truth.
(1) Psalm cxix. 137. (2) Psalm xix. 9. (3) 1 Corinthians xiv. 33. (4) Psalm xxi. 3. (5) John xv. 19. (6) Wisd. vi. 8. (7) Revelation iv. 10; v. 14. (8) Matthew xviii. 3. (9) Luke vi. 24.
 |
| caveas disputare. |
