9.
Amikor minden vigasztalásnak híjával vagyunk
Csak jönnek és jönnek a
hullámok - soha
el ne hagyj!
Quid magis es, si hilaris si, et devotus adveniente gratia?
Ó Sötétség -
Ó, semmi - semmi
és semmi sem: Te
Quae societas luci
ad tenebras?
Magnum
est, et valde magnum, tam humano quam divino posse carere solatio et
pro amore Dei libenter exilium cordis velle sustinere et in nullo se
ipsum quærere, nec ad proprium meritum respicere.
tévedsz -
Tunc non est melius remedium quam patientia, et abnegatio mei in voluntate Dei.
a Világ nem létezik.
Quoniam spiritus venit, et recedit, secundum suæ voluntatis beneplacitum.
I.
Nem nehéz akkor kevésbe venni az emberi vigasztalást, amikor Isten vigasztal. De nagy, igen nagy szó, ha valaki mind emberi, mind isteni vigasztalástól megfosztva is helyt áll, Isten dicsőségéért igyekszik elviselni lelki számkivettetését, semmiben sem keresi önmagát, nem tekint saját érdemére. Mi van abban, ha jókedvű vagy és áhítatos a kegyelem látogatásának idején? Ezt az órát mindenki várva várja. Könnyű lovaglása esik annak, akit Isten kegyelme hordoz. Csoda-e, ha nem érzi a terhet, akit a Mindenható hord a tenyerén, akit a legnagyobb vezér vezet? Jólesik nekünk, ha van valami vigasztalásunk, és nehezen vetkőzzük le önmagunkat. Szent Lőrinc vértanú meg a pap, akinek diakonusa volt, azzal győzte le a világot, hogy semmibe vette mindazt, ami a világban kívánatosnak mutatkozik. Krisztus szeretetéért még azt is jó szívvel eltűrte, hogy elválasszák tőle Isten főpapját, Sixtust, akit annyira szeretett. Így a Teremtő iránt tanúsított szeretete nagyobbnak bizonyult az emberek iránt valónál, és az emberi vigasztalás helyett inkább Isten akaratát kereste. Így tanuld meg te is elhagyni Isten szeretetéért – még oly szükséges és kedves barátodat is, s ne keseredj el, ha barátod elhagy, inkább gondold meg, hogy egyszer mindnyájunknak el kell szakadnunk egymástól. Sokat és sokáig kell az embernek magával viaskodnia, míg megtanulja egészen legyőzni önmagát, s minden érzését-indulatát Istenre összpontosítani. Mikor az ember önmagában bízik, könnyen lehajol emberi vigaszért. De aki igazán szereti Krisztust, és szorgalmasan törekszik a tökéletesedésre, az nem bukik a vigasztalások után, nem keres szívet melegítő élményeket, hanem inkább azon van, hogy Krisztusért kemény próbák közt is megálljon, és nehéz föladatokat is megoldjon.
II.
Amikor tehát Isten lelki vigasztalásban részesít, adj érte hálát, és fogadd el, de Isten ajándékaként fogadd, ne saját érdemed jutalmaként. Ne fuvalkodj fel, ne örülj szertelenül, hiába ne hivalkodj, inkább tegyen alázatosabbá az ajándék, tetteidben is légy körültekintőbb, tiszteletteljesebb, mert elmúlik majd az az óra, és rádszakad a kísértés. Amikor pedig elvétetik a vigasztalásod, ne ess rögtön kétségbe, hanem alázatosan és türelmesen várd bizalommal a mennyei látogatást, mert elég hatalmas az Isten ahhoz, hogy megsokszorozva visszaadja neked vigasztalását. Nem új, nem szokatlan ez azoknak, akik jártasak Isten útjaiban, mert a nagy szentek és a régi próféták életében gyakori volt az efféle változás. Azért mondta egyikük Isten kegyelmi látogatásának idején: „Így szóltam bőségemben: nem ingok meg soha.” Mikor pedig eltávozott tőle az a kegyelem, amelyben része volt, hozzáfűzte: „Elfordítottad tőlem arcodat, megrendültem.” De még így sem esett kétségbe, hanem annál hevesebben fohászkodott Istenhez, mondván: „Hozzád kiáltok, Uram, Istenemhez könyörgök.” Végül betakarította imádságának gyümölcsét, és tanúságot tett arról, hogy meghallgatásra talált, mondván: „Meghallgatott az Úr és megszánt engem, az Úr lett az én segítőm.” De miben? „Örömre váltottad – mondja – panaszomat, és vigadozásba foglaltál engem.” Ha így történt nagy szentekkel, nekünk gyarlóknak, szegényeknek sem szabad kétségbe esnünk azért, hogy hol buzgóság, hol lelki szárazság a sorsunk. A Lélek jön, majd visszavonul – akaratának tetszése szerint. Azért mondja Jób: „Meglátogatod őt virradatkor, és hirtelen próbára veted.”
III.
Miben reménykedhetem tehát, vagy mibe vethetem bizalmamat, ha nem egyedül Isten nagy irgalmasságába, a mennyei kegyelem reménységébe? Mert hiszen még ha kezünk ügyében vannak is derék, istenfélő emberek, jó barátok, vagy szent könyvek, szép olvasmányok, vagy gyönyörű énekek és himnuszok, mindez keveset ér, nemigen ízlik, ha elhagy a kegyelem és saját szegénységemben magamra maradok. Akkor nincs jobb orvosság, mint a türelem meg az, hogy magam megtagadom és Istenre bízom. Soha senkit nem találtam, aki olyan vallásos és olyan jámbor lett volna, hogy Isten egyszeregyszer meg ne vonta volna tőle a kegyelmét, hogy ne érezte volna buzgóságának lankadását. Egy szent sem ragadtatott olyan magasra, nem részesült akkora megvilágosodásban, hogy előbb-utóbb kísértést ne szenvedett volna. Mert nem méltó az Isten mélységes titkainak ismeretére, aki Istenért valami zaklattatásban meg nem próbáltatott. A közeledő vigasztalásnak jele szokott lenni a megelőző kísértés. Mert mennyei vigasztalását a kísértésben megpróbált embereknek ígérte Isten. „A győztesnek – mondja – enni adok az élet fájáról.” Hiszen arra való az isteni vigasztalás, hogy erősebbek legyünk a megpróbáltatások elviselésében. A kísértés pedig azért követi a vigasztalást, hogy el ne bizakodjunk a jóban. Az ördög nem alszik, a test nem halott, légy hát kész szüntelen a küzdelemre, mert jobbról, balról soha nem nyugvó ellenség vesz körül.
Cap. 9. De carentia omnis solatii.
1.
Non est grave humanum contemnere solatium, cum adest divinum. Magnum est, et valde magnum, tam humano quam divino posse carere solatio et pro amore Dei libenter exilium cordis velle sustinere et in nullo se ipsum quærere, nec ad proprium meritum respicere. Quid magis es, si hilaris si, et devotus adveniente gratia? Optabilis cunctis hæc hora. Satis suaviter equitat quem gratia Dei portat. Et quid mirum si onus non sentit, qui portatur ab Omnipotente, et ducitur a summo Ductore?
2.
Libenter aliquid habemus pro solatio, et homo difficulter exuitur a se ipso. Vicit sanctus Laurentius sæculum, cum Summo Sacerdote, quia omne, quod in mundo delectabile videbatur despexit, et Dei Summum Sacerdotem Sixtem, quem maxime diligebat, pro amore Christi etiam a se tolli clementer ferebat. Amore igitur Creatoris amorem hominis superavit, et pro humano solatio divinum beneplacitum magis elegit. Ita et tu aliquem necessarium, et dilectum amicum pro amore Dei disce relinquere. Nec graviter feras cum ab amico fueris derelictus, sciens quoniam oportet nos omnes tandem ab invicem separari.
3.
Multum et diu oportet hominem in se ipso certare, antequam discat se ipsum plene superare, et totum affectum suum plene in Deum trahere. Quando homo stat super se ipsum, facile labitur ad consolationes humanas. Sed verus Christi amator, et studiosus sectator virtutum non cadit super illas consolationes, nec quærit tales sensibiles dulcedines. Sed magis fortes tentationes et exercitationes, et pro Christo duros sustinere labores.
4.
Cum igitur spiritualis consolatio a Deo datur, cum gratiarum actione accipe eam et Dei munus intellige esse, et non tuum meritum et noli extolli. Noli nimium gaudere nec inaniter præsumere, sed esto magis humilior ex dono, cautior quoque et timoratior in cunctis actibus tuis, quoniam transibit hora illa, et sequetur tentatio. Cum ablata fuerit consolatio, non statim desperes, sed cum humilitate, et patientia exspecta cælestem visitationem, quia potens est Deus ampliorem tibi redonare gratiam et consolationem. Istud non est novum, nec alienum viam Dei expertis, quia in magnis sanctis, et in antiquis prophetis suit sæpe alternationis modus.
5.
Unde quidam præsente jam gratia dicebat: Ego dixi in abundantia mea non movebor in æternum. Absente autem gratia quid in se fuerit expertus, adjungit dicens: Avertisti faciem tuam a me, et factus sum conturbatus. Inter hæc tamen nequaquam desperat, sed instantius Dominum rogat, et dicit: Ad te, Domine, clamabo, et ad Deum meum deprocabor. Denique orationis suæ fructum reportat, et se exauditum testatur dicens: Audivit Dominus et misertus est mei, Dominus factus est adjutor meus. Sed in quo? Convertisti, inquit, planctum meum in gaudium mihi, et circumdedisti me lætitia. Et si sic actum est cum magnis Sanctis, non est desperandum nobis informis et pauperibus, si interdum in frigiditate, et interdum in fervore sumus. Quoniam spiritus venit, et recedit, secundum suæ voluntatis beneplacitum. Unde beatus Job ait: Visitas eum iluculo, et subito probas illum.
6.
Super quid igitur sperare possum, aut in quo confidere debeo, nisi in sola magna misericordia Domini, et in sola spe gratiæ cælestis? Sive enim adsint homines boni sive devoti fratres, et amici fideles, sive libri sancti, vel tractatus pulchri, sive dulces cantus et hymni, omnia hæc modicum juvant, et modicum sapiunt, quando sum defertus a gratia, et in propria paupertate relictus. Tunc non est melius remedium quam patientia, et abnegatio mei in voluntate Dei.
7.
Nunquam inveni aliquem Religiosum, qui non habuerit interdum gratiæ subtractionem, aut non senserit fervoris diminutionem. Nullus Sanctus fuit tam alte raptus, vel illuminatus, qui prius vel postea non fuerit tentatus. Non enim alta Dei contemplatione dignus est, qui pro Deo non est exercitatus aliqua tribulatione. Solet enim sequentis consolationis tribulatio præcedens esse signum. Nam tentationibus probatis cælestis promittitur consolatio. Qui vicerit, inquit, dabo ei edere de ligno vitæ.
8.
Datur etiam consolatio divina, ut homo fortior sit ad sustinendum adversa. Sequitur etiam tentatio, ne se elevet de bono. Non dormit diabolus, nec caro adhuc mortua est. Ideo non cesses te præparare ad certamen, quia a dextris et a sinistris sunt hostes qui nunquam quiescunt.
CHAPTER IX
Of the lack of all comfort
1.
It is no hard thing to despise human comfort when divine is present. It is a great thing, yea very great, to be able to bear the loss both of human and divine comfort; and for the love of God willingly to bear exile of heart, and in nought to seek oneself, nor to look to one’s own merit. What great matter is it, if thou be cheerful of heart and devout when favour cometh to thee? That is an hour wherein all rejoice. Pleasantly enough doth he ride whom the grace of God carrieth. And what marvel, if he feeleth no burden who is carried by the Almighty, and is led onwards by the Guide from on high?
2.
We are willing to accept anything for comfort, and it is difficult for a man to be freed from himself. The holy martyr Laurence overcame the love of the world and even of his priestly master, because he despised everything in the world which seemed to be pleasant; and for the love of Christ he calmly suffered even God’s chief priest, Sixtus, whom he dearly loved, to be taken from him. Thus by the love of the Creator he overcame the love of man, and instead of human comfort he chose rather God’s good pleasure. So also learn thou to resign any near and beloved friend for the love of God. Nor take it amiss when thou hast been deserted by a friend, knowing that we must all be parted from one another at last.
3.
Mightily and long must a man strive within himself before he learn altogether to overcome himself, and to draw his whole affection towards God. When a man resteth upon himself, he easily slippeth away unto human comforts. But a true lover of Christ, and a diligent seeker after virtue, falleth not back upon those comforts, nor seeketh such sweetness as may be tasted and handled, but desireth rather hard exercises, and to undertake severe labours for Christ.
4.
When, therefore, spiritual comfort is given by God, receive it with giving of thanks, and know that it is the gift of God, not thy desert. Be not lifted up, rejoice not overmuch nor foolishly presume, but rather be more humble for the gift, more wary and more careful in all thy doings; for that hour will pass away, and temptation will follow. When comfort is taken from thee, do not straightway despair, but wait for the heavenly visitation with humility and patience, for God is able to give thee back greater favour and consolation. This is not new nor strange to those who have made trial of the way of God, for with the great saints and the ancient prophets there was often this manner of change.
5.
Wherefore one said when the favour of God was present with him, I said in my prosperity I shall never be moved,(1) but he goeth on to say what he felt within himself when the favour departed: Thou didst turn Thy face from me, and I was troubled. In spite whereof he in no wise despaireth, but the more instantly entreateth God, and saith, Unto Thee, O Lord, will I cry, and will pray unto my God; and then he receiveth the fruit of his prayer, and testifieth how he hath been heard, saying, The Lord heard me and had mercy upon me, the Lord was my helper. But wherein? Thou hast turned my heaviness into joy, Thou hast put off my sackcloth and girded me with gladness. If it was thus with the great saints, we who are poor and needy ought not to despair if we are sometimes in the warmth and sometimes in the cold, for the Spirit cometh and goeth according to the good pleasure of His will. Wherefore holy Job saith, Thou dost visit him in the morning, and suddenly Thou dost prove him.(2)
6.
Whereupon then can I hope, or wherein may I trust, save only in the great mercy of God, and the hope of heavenly grace? For whether good men are with me, godly brethren or faithful friends, whether holy books or beautiful discourses, whether sweet hymns and songs, all these help but little, and have but little savour when I am deserted by God’s favour and left to mine own poverty. There is no better remedy, then, than patience and denial of self, and an abiding in the will of God.
7.
I have never found any man so religious and godly, but that he felt sometimes a withdrawal of the divine favour, and lack of fervour. No saint was ever so filled with rapture, so enlightened, but that sooner or later he was tempted. For he is not worthy of the great vision of God, who, for God’s sake, hath not been exercised by some temptation. For temptation is wont to go before as a sign of the comfort which shall follow, and heavenly comfort is promised to those who are proved by temptation. As it is written, To him that overcometh I will give to eat of the tree of life.(3)
8.
Divine comfort is given that a man may be stronger to bear adversities. And temptation followeth, lest he be lifted up because of the benefit. The devil sleepeth not; thy flesh is not yet dead; therefore, cease thou not to make thyself ready unto the battle, for enemies stand on thy right hand and on thy left, and they are never at rest.
.gif) |
| Qui vicerit, inquit, dabo ei edere de ligno vitæ. |
.gif)
.gif)
.gif)
