ΣΟΦΙΑ ΣΑΛΩΜΩΝΟΣ 4,17-20; 5,2-4; 5,7-13 ~ kívánj jó éjszakát!

 

 4,17-20; 5,2-4; 5,7-13

Mert látják ugyan a bölcsnek végét, de nem értik, mit rendelt felőle az Úr, és miért helyezte biztonságba. Látják, és becsmérlőleg szólnak róla, de az Úr majd gúnyt űz belőlük. Akkor hullává lesznek, megvetetté, és gúnynak tárgyává a holtak közt örökre. Mert letaszítja őket, úgyhogy meg sem mukkannak, velejükig megrendíti őket, végső pusztulásra jutnak, gyötrődniük kell, és elenyészik az emlékük. Reszketve jelennek meg számot adni bűneikről, és gaztetteik vádlóként lépnek föl ellenük. Amikor ezt látják, iszonyú félelem fogja el őket, és nem tudnak hová lenni; annak nem várt üdvössége miatt. Bánkódva szólnak egymáshoz, és sóhajtoznak lelkük félelmében:"Ez az, akit egykor kinevettünk és akiből gúnyt űztünk. Mi esztelenek! Életmódját őrültségnek tartottuk és halálát dicstelennek. Így hát mi letértünk az igazság útjáról, nekünk nem világított az igazságosság fénye, és számunkra nem kelt föl a nap. A kimerülésig jártuk a bűn és a romlás ösvényeit, úttalan pusztaságokban kóboroltunk, az Úr útját azonban nem ismertük fel. Mi hasznát láttuk a gőgnek és mit nyertünk gazdagságunkkal és nagyzásunkkal? Ez mind tovatűnt, mint valami árnyék, mint a szálló mendemonda; mint a hajó, amely átszeli a hullámzó vizet, s az utat, amerre elhaladt, nem lehet megtalálni, sem gerincének nyomát a habokon; vagy ahogy a levegőben repülő madár útjának semmi nyoma nem található: szárnycsapásai felkavarják, s könnyed röptének suhogása átszeli a lenge léget, de aztán, hogy elrepült, mögötte semmi nem marad; vagy mint a célba lőtt nyíl mögött az átszelt levegő rögtön ismét egybefolyik, úgyhogy pályáját többé nem lehet felismerni; mi is, alighogy megszülettünk, máris meghaltunk, és az erénynek semmi jelét nem tudtuk felmutatni, a gonoszságunkban pusztultunk el.

Drága Isten szemében 

szentjeinek a vére..., 

már e világon 

Ők fogalommá 

válnak s lesznek végül

egészen 'szóba temetve'.

"Kit sokat nevettünk és

 gúnyoltunk-űztünk, 

mi teljesen esztelenek! 

Az életmódját

őrültségnek tartottuk - 

halálát dicstelennek. 

Hogy-hogy az Isten fiai 

közé sorolták 

és a szentek között van

 ő osztályrésze? 

letértünk az igazság 

útjáról e mardosó 

irigység 

- fajtánk büntetése...

Nekünk is világított  

igazságosság 

fénye, de ránk már nem kel 

föl a nap. Jártuk 

bűn, romlás ösvényeit: 

sivár lelkünk kopár 

pusztaságokban maradt.

Nem ismertük fel Útját...

Használt-e gőgünk? 

 A  nagyképűségünkkel, 

nagyzásunkkal, vagy

képmutatásunkkal mire 

jutottunk? Mit is nyertünk?

...csak a 'második halál"

 örök sötétség 

teljes megsemmisülés

marad rövid

életünk végére hát.

Most megszülettünk holnap 

már meg is halhatunk: most

kívánj jó éjszakát!"

Sic et nos, nati, continuo desivimus esse et virtutis quidem nullum signum valuimus ostendere; in malignitate autem nostra consumpti sumus. 

ὄψονται γὰρ τελευτὴν σοφοῦ καὶ οὐ νοήσουσιν τί ἐβουλεύσατο περὶ αὐτοῦ καὶ εἰς τί ἠσφαλίσατο αὐτὸν ὁ κύριος. ὄψονται καὶ ἐξουθενήσουσιν· αὐτοὺς δὲ ὁ κύριος ἐκγελάσεται, καὶ ἔσονται µετὰ τοῦτο εἰς πτῶµα ἄτιµον καὶ εἰς ὕβριν ἐν νεκροῖς δι’ αἰῶνος, ὅτι ῥήξει αὐτοὺς ἀφώνους πρηνεῖς καὶ σαλεύσει αὐτοὺς ἐκ θεµελίων, καὶ ἕως ἐσχάτου χερσωθήσονται καὶ ἔσονται ἐν ὀδύνῃ, καὶ ἡ µνήµη αὐτῶν ἀπολεῖται. ἐλεύσονται ἐν συ ογισµῷ ἁµαρτηµάτων αὐτῶν δειλοί, καὶ ἐλέγξει αὐτοὺς ἐξ ἐναντίας τὰ ἀνοµήµατα αὐτῶν. ἰδόντες ταραχθήσονται φόβῳ δεινῷ καὶ ἐκστήσονται ἐπὶ τῷ παραδόξῳ τῆς σωτηρίας· ἐροῦσιν ἐν ἑαυτοῖς µετανοοῦντες καὶ διὰ στενοχωρίαν πνεύµατος στενάξονται καὶ ἐροῦσιν Οὗτος ἦν, ὃν ἔσχοµέν ποτε εἰς γέλωτα καὶ εἰς παραβολὴν ὀνειδισµοῦ οἱ ἄφρονες· τὸν βίον αὐτοῦ ἐλογισάµεθα µανίαν καὶ τὴν τελευτὴν αὐτοῦ ἄτιµον. ἀνοµίας ἐνεπλήσθηµεν τρίβοις καὶ ἀπωλείας καὶ διωδεύσαµεν ἐρήµους ἀβάτους, τὴν δὲ ὁδὸν κυρίου οὐκ ἐπέγνωµεν. τί ὠφέλησεν ἡµᾶς ἡ ὑπερηφανία; καὶ τί πλοῦτος µετὰ ἀλαζονείας συµβέβληται ἡµῖν; παρῆ θεν ἐκεῖνα πάντα ὡς σκιὰ καὶ ὡς ἀ ελία παρατρέχουσα· ὡς ναῦς διερχοµένη κυµαινόµενον ὕδωρ, ἧς διαβάσης οὐκ ἔστιν ἴχνος εὑρεῖν οὐδὲ ἀτραπὸν τρόπιος αὐτῆς ἐν κύµασιν· ἢ ὡς ὀρνέου διιπτάντος ἀέρα οὐθὲν εὑρίσκεται τεκµήριον πορείας, πληγῇ δὲ µαστιζόµενον ταρσῶν πνεῦµα κοῦφον καὶ σχιζόµενον βίᾳ ῥοίζου κινουµένων πτερύγων διωδεύθη, καὶ µετὰ τοῦτο οὐχ εὑρέθη σηµεῖον ἐπιβάσεως ἐν αὐτῷ· ἢ ὡς βέλους βληθέντος ἐπὶ σκοπὸν τµηθεὶς ὁ ἀὴρ εὐθέως εἰς ἑαυτὸν ἀνελύθη ὡς ἀγνοῆσαι τὴν δίοδον αὐτοῦ· οὕτως καὶ ἡµεῖς γεννηθέντες ἐξελίποµεν καὶ ἀρετῆς µὲν σηµεῖον οὐδὲν ἔσχοµεν δεῖξαι, ἐν δὲ τῇ κακίᾳ ἡµῶν κατεδαπανήθηµεν.

Videbunt enim finem sapientis et non intellegent quid cogitaverit de illo Deus, et quare munierit illum Dominus.Videbunt et contemnent; illos autem Dominus irridebit. Et erunt post haec tamquam corpus sine honore et in contumeliam inter mortuos in perpetuum, quoniam disrumpet illos praecipites sine voce et commovebit illos a fundamentis, et usque ad supremum desolabuntur et erunt in dolore, et memoria illorum peribit.Venient in computatione peccatorum suorum timidi, et traducent illos ex adverso iniquitates ipsorum.Videntes turbabuntur timore horribili et mirabuntur in subitatione insperatae salutis dicentes intra se, paenitentiam agentes et prae angustia spiritus gementes: “Hic erat, quem habuimus aliquando in derisum et in similitudinem improperii. Nos insensati vitam eius aestimabamus insaniam et finem illius sine honore. implicati sumus tribulis iniquitatis et perditionis et ambulavimus per deserta inaccessa, viam autem Domini ignoravimus. Quid nobis profuit superbia? Aut divitiae cum iactantia quid contulerunt nobis? Transierunt omnia illa tamquam umbra et tamquam nuntius percurrens et tamquam navis, quae pertransit fluctuantem aquam, cuius, cum praeterierit, non est vestigium invenire neque semitam carinae illius in fluctibus; aut tamquam avis, quae transvolat in aere, nullum invenitur argumentum itineris, sed alarum sonitu ventus levis verberatus et scissus per vim stridoris commotis alis permeatur, et post hoc nullum signum invenitur itineris; aut tamquam sagittae emissae in locum destinatum: divisus aer continuo in se resolvitur, ut ignoretur transitus illius. Sic et nos, nati, continuo desivimus esse et virtutis quidem nullum signum valuimus ostendere; in malignitate autem nostra consumpti sumus.

οὕτως καὶ ἡµεῖς γεννηθέντες ἐξελίποµεν καὶ ἀρετῆς µὲν σηµεῖον οὐδὲν ἔσχοµεν δεῖξαι, ἐν δὲ τῇ κακίᾳ ἡµῶν κατεδαπανήθηµεν.

Imitatio Christi III./53. ~ Non enim poteris mihi vacare et in transitoriis pariter delectari.

 53. 

Isten kegyelmében evilág bölcsei nem részesülnek

 

Mi köze a fénynek a 

sötétséggel

Nolite iugum ducere cum infidelibus quae enim participatio iustitiae cum iniquitate aut quae societas luci ad tenebras.

Rejtekhelyet keress - az

 egyedüllétet. 

Pete secretum tibi; ama solus habitare tecum.

Tiszta lelkiismeret 

tulajdonosa

töredelmes szerelmes 

lélek.

...ut devotam teneas mentem, et puram conscientiam.

Így lesznek tiszták 

tetteid:

Non enim poteris mihi vacare et in transitoriis pariter delectari.

 

Fejszét a gyökérre kell 

vetned.

Si ad hunc apicem scandere gliscis, oportet viriliter incipere et securim ad radicem ponere.

 Halott a 

világnak ki vágyódik 

arra, hogy nekem 

szolgálva járjon-keljen

O, quanta fiducia erit morituro, quem nullius rei affectus detinet in mundo. 

Qui autem libere mecum ambulare desiderat, necesse est, ut omnes pravas et inordinatas affectiones suas mortificet atque nulli creaturæ privato amore concupiscenter inhæreat.

- óvakodva magától:

nekem éljen - csak nekem. 

Fili, prætiosa est gratia mea, non patitur se misceri extraneis rebus, nec consolationibus terrenis.

I. 

Fiam, drága dolog az én kegyelmem, nem vegyül olyasmivel, ami idegen tőle, sem földi vigasztalással. El kell hát utasítanod mindent, ami a kegyelem útjába akadályt vet, ha azt kívánod, hogy az beléd áradjon. Keress magadnak rejtekhelyet, szeresd az egyedüllétet, senkinek vigasztaló beszéde után ne kívánkozz, inkább Istenhez fordulj áhítatos imádsággal, hogy lelked töredelmes, lelkiismereted tiszta legyen. Az egész világot vedd semmibe, minden külső tevékenységnél többre becsüld, ha Istennel foglalatoskodol. Mert képtelenség, hogy velem törődj, és ugyanakkor örömödet leld a múlandó dolgokban is. El kell távolodnod attól, ami ismerős és kedves neked, meg kell fosztanod lelkedet minden evilági vigasztalástól. Erre kér Szent Péter apostol is, hogy Krisztus hívő népe jövevénynek és zarándoknak tekintse magát itt e földön. Ó mekkora bizakodás lesz abban a haldoklóban, akit semmi földi vonzalom nem köt evilághoz. De hogy ennyire független legyen mindentől a szíved, nem igényli még a lomha lélek, nem is ismeri a földhöz tapadt ember a belső ember szabadságát. Ha azonban valóban arra törekszel, hogy lelki ember váljék belőled, le kell mondanod arról is, ami távol van tőled, arról is, ami közeledben van, és senkitől nem kell jobban óvakodnod, mint önmagadtól. Ha önmagadat teljesen legyőzöd, minden máson már könnyebben diadalt veszel. Az igazi győzelem az, hogy önmagadon diadalmaskodjál. Mert aki önmagával bír úgy, hogy érzéki természete eszének, esze pedig mindenben nekem engedelmeskedik, az valóban legyőzte önmagát és ura a világnak. 

II. 

Ha azon igyekszel, hogy erre a csúcsra fölhágj, keményen neki kell vágnod, és a fejszét a gyökérre kell vetned, hogy kiszaggasd és kitörd azt a rejtett rendetlen hajlandóságot, amely magadhoz és saját anyagi hasznodhoz húz. Majd minden, amit gyökeresen le kell győznöd, abból a vétekből származik, hogy az ember önmagát igen rendetlenül szereti. Ahol ezt a hibát legyőzik, kiküszöbölik, nyomban nagy békesség és nyugalom támad. De mivel kevesen fáradoznak azon, hogy tökéletesen meghaljanak maguknak, s önmaguk igazi elhagyására sem törekszenek, azért aztán legtöbben maradnak önmaguk rabjai, és képtelenek lélekben önmaguk fölé nőni. Aki azonban vágyódik arra, hogy velem szabadon járjon-keljen, annak halálra kell szánnia minden hiábavaló és rendetlen kívánságát, s az semmi teremtményhez önző szeretettel vágyakozva nem ragaszkodhatik. 

Cap. 53. 

De gratia quæ non miscetur terrena sapientibus.

1. 

Fili, prætiosa est gratia mea, non patitur se misceri extraneis rebus, nec consolationibus terrenis. Abjicere ergo oportet omnia impedimenta gratiæ, si optas ejus infusionem suscipere. Pete secretum tibi; ama solus habitare tecum, nullius require confabulatinem, sed magis ad Deum devotam effunde precem, ut devotam teneas mentem, et puram conscientiam. Totum mundum nihil exstima, Dei vacationem omnibus exterioribus antepone. Non enim poteris mihi vacare et in transitoriis pariter delectari. A notis et a charis oportet elongari et ab omni temporali solatio mentem tenere privatam. Sic obsecrat beatus Apostolus Petrus, ut tanquam advenas et peregrinos in hoc mundo se contineant Christi fideles.

2. 

O, quanta fiducia erit morituro, quem nullius rei affectus detinet in mundo. Sed sic segregatum cor habere in omnibus, æger necdum capit animus, nec animalis homo novit interni hominis libertatem. Attamen si vere velit esse spiritualis, oportet eum renuntiare tam remotis, quam propinquis, et a nemine magis cavere, quam a se ipso. Si te ipsum perfecte viceris, cætera facilis subjugabis. Perfecta namque victoria est de semetipso triumphare: qui enim semetipsum subjectum tenet, ut sensualitas rationi, et ratio in cunctis obediat mihi, hic vere victor sui est et dominus mundi.

3. 

Si ad hunc apicem scandere gliscis, oportet viriliter incipere et securim ad radicem ponere, ut evellas et destruas occultam in inordinatam inclinationem ad te ipsum et ad omne privatum inclinationem ad te ipsum et ad omne privatum et materiale bonum. Ex hoc vitio quod homo semetipsum nimis inordinate diligit, pene totum pendet quidquid radicaliter vincendum est, quo devicto et subacto malo, pax magna et tranquillitas erit continuo. Sed quia pauci sibi ipsi mori perfecte laborant, nec plene extra se tendunt, propterea in se implicati remanent, nec supra se elevari in spiritu possunt. Qui autem libere mecum ambulare desiderat, necesse est, ut omnes pravas et inordinatas affectiones suas mortificet atque nulli creaturæ privato amore concupiscenter inhæreat.

CHAPTER LIII

That the Grace of God doth not join itself to those who mind earthly things

1.

“My Son, precious is My grace, it suffereth not itself to be joined with outward things, nor with earthly consolations. Therefore thou oughtest to cast away all things which hinder grace, if thou longest to receive the inpouring thereof. Seek a secret place for thyself, love to dwell alone with thyself, desire the conversation of no one; but rather pour out thy devout prayer to God, that thou mayest possess a contrite mind and a pure conscience. Count the whole world as nought; seek to be alone with God before all outward things. For thou canst not be alone with Me, and at the same time be delighted with transitory things. Thou oughtest to be separated from thy acquaintances and dear friends, and keep thy mind free from all worldly comfort. So the blessed Apostle Peter beseecheth, that Christ’s faithful ones bear themselves in this world as strangers and pilgrims.(1)

2. 

“Oh how great a confidence shall there be to the dying man whom no affection to anything detaineth in the world? But to have a heart so separated from all things, a sickly soul doth not yet comprehend, nor doth the carnal man know the liberty of the spiritual man. But if indeed he desire to be spiritually minded, he must renounce both those who are far off, and those who are near, and to beware of no man more than himself. If thou perfectly conquer thyself, very easily shalt thou subdue all things besides. Perfect victory is the triumph over oneself. For whoso keepeth himself in subjection, in such manner that the sensual affections obey the reason, and the reason in all things obeyeth Me, he truly is conqueror of himself, and lord of the world.

3. 

“If thou desire to climb to this height, thou oughtest to start bravely, and to lay the axe to the root, to the end that thou mayest pull up and destroy the hidden inordinate inclination towards thyself, and towards all selfish and earthly good. From this sin, that a man loveth himself too inordinately, almost everything hangeth which needeth to be utterly overcome: when that evil is conquered and put under foot, there shall be great peace and tranquillity continually. But because few strive earnestly to die perfectly to themselves, and do not heartily go forth from themselves, therefore do they remain entangled in themselves, and cannot be raised in spirit above themselves. But he who desireth to walk at liberty with Me, must of necessity mortify all his evil and inordinate affections, and must cling to no creature with selfish love.”

(1) 1 Peter ii. 11. / 2 Cor 6:14

Si ad hunc apicem scandere gliscis, oportet viriliter incipere et securim ad radicem ponere.

Imitatio Christi III./48. ~ Supernæ civitatis mansio beatissima.

 48. 

Az örökkévalóság napjának fölvirradása és a jelen élet szűkös volta 

 

 

Örökélet egyetlen, 

véget nem érő 

napja

Hiszen tündöklik 

már: fogyhatatlan 

fénnyel és ragyogással 

a szentek előtt: 

O, dies æternitatis clarissima, quam nox non obscurat, sed summa veritas semper irradiat. Dies semper læta, semper secura et nunquam statum mutans in contraria.

bűnös 

nem volna - senki meg sem 

halna. 

Stipendia enim peccati mors gratia autem Dei vita aeterna in Christo Iesu Domino nostro.

 

 

Ők a 'filozófia 

kórusa':

dignusque sit angelicis interesse choris

 - miben 

fáradozzanak azok, 

akik az erény 

csúcsára kívánnak  jutni, 

és lelküket a Lélek 

méltó edényévé akarják avatni.- 

sütkérezik 

A Sátán 

napja alatt.

O, qundo erit finis horum multorum laborum? Quando liberabor a misera servitute vitiorum?

I. 

Ó boldog otthon: mennyei város! Ó örökélet egyetlen, véget nem érő napja, amelyre éjszaka sosem borul, hanem mindig a legfőbb igazság sugara világosít meg. Mindig vidám, mindig bátorságos nap, amelynek állapota sosem fordul az ellenkezőjére. Ó bár fölvirradt volna ez a nap, és minden elmúlandónak volna vége! Hiszen tündöklik már: fogyhatatlan fénnyel, ragyogással – a szentek előtt, de a földön zarándoklóknak csak messziről, tükör által. A mennyei polgárok már tudják, milyen örvendetes nap ez, Évának számkivetésben élő fiai pedig siratják, milyen keserves és csüggesztő ez a földi élet. A földi élet napjai kevés számúak és gonoszak, fájdalom és szűkölködés a jellemzőjük. Azokban az embert ezer bűn beszennyezi, ezerféle szenvedély háborgatja; ezernyi félelem bénítja, ezer meg ezer gond megosztja, sokfelé ágazó kíváncsiság szétszórja, sok hiúság rabbá teszi, sok tévedés elzárja előle a kilátást, sok munka őrli, kísértés görnyeszti, gyönyör lankasztja, ínség hervasztja. Ó, mikor lesz vége mind e rossznak, mikor szabadulok meg a vétkek nyomorúságos rabságából? Mikor lesz az, Uram, hogy már egyedül csak te jársz az eszemben, s teljesen benned örvendezem? Mikor omlik le körülem minden akadály, mikor szabadulok meg test és lélek minden koloncától? Mikor köszönt rám a szilárd, meg nem zavarható és biztonságos béke, az a benn és künn egyformán nyugalmat teremtő, az a mindenfelől erős? Áldott Jézus, mikor jutok a te látásodra, mikor szemlélhetem a te országodnak dicsőségét, mikor leszel nekem mindenben mindenem? Ó mikor fogadsz magadhoz a te országodba, amelyet öröktől fogva elkészítettél azoknak, akiket szeretsz? Most magamra hagytál: ellenséges földön, szegényen, számkivetetten. Itt mindennapos a küzdelem, folytonos kárvallás az élet. 

II. 

Vigasztalj meg számkivetettségemben, enyhítsd fájdalmamat, mert hozzád sóhajt minden vágyakozásom. Hisz csak teher nekem minden, amit evilág vigasztalásomra fölkínál. Vágyva vágyom arra, hogy veled igazán és boldogan egyesüljek, de nem tudlak megragadni. Osztályrészemnek választom, hogy ahhoz ragaszkodjam, ami mennyei, mégis földhöz nyom mindenféle evilági ügy, meg nem fékezett ösztönös hajlandóság. Azt kívánom, hogy lélekkel mindennek fölébe nőjek, tetszik, nem tetszik, mégis sokszor alul maradok – test törvénye szerint. Így viaskodom, én szerencsétlen ember önmagammal, és magamnak terhe lettem, mert lelkem fölfelé vágyakozik, testem meg lefelé tart. Ó, mit kínlódom magamban, míg lelkemben a mennyei igazságokat forgatom, s a test rendetlensége imádságomban egykettőre megzavar. Én Istenem, ne távozzál el tőlem, haragodban el ne hagyd a te szolgádat. Sújtsd el tündöklő villámodat, és szórd szét ezeket: lődd ki nyilaidat, hogy az ellenség minden zavaró képe elfoszoljon. Gyűjtsd magadhoz egész érdeklődésemet, add, hogy elfeledjek minden evilági dolgot, segíts, hogy a vétkeknek elmémbe kapaszkodó elképzelését gyorsan elutasítsam, megutáljam. Jöjj, segíts meg, örök Igazság, hogy semmi hívság meg ne tántorítson, lépj be hozzám, gyöngéden, hatalmasan, és orcád elől fusson el minden, ami tisztátalan. Bocsáss is meg nekem, nézd el irgalmasan, hogy imádkozás közben annyiszor másra gondolok, nem terád. Mert őszintén megvallom, hogy többnyire nagyon szétszórt vagyok. Igen sokszor nem ott vagyok, ahol test szerint állok vagy ülök, inkább ott, ahová gondolataim elragadnak. Én ott vagyok, ahol eszem jár, eszem meg többnyire ott jár, ahol az van, amit szeretek. Gyakran eszembe ötlik, ami természet szerint örömömre van, aminek használata gyönyörűséget szerez. Hiszen kimondtad kereken, örök Igazság: Ahol a kincsed, ott a szíved is. Ha a mennyországot szeretem, szívesen forgatom elmémben a mennyei dolgokat. Ha a világot szeretem, a világi szerencsén örvendezem, és szomorkodom a benne adódó viszontagságokon. Ha a testet szeretem, képzeletemben gyakran járnak a testi örömök. Ha a lelket szeretem, abban lelem boldogságomat, hogy a lelki dolgokon elmélkedjem. Mert amit csak szeretek, arról szívesen beszélek, hallok, s az efféléknek képét örömest viszem haza magammal. De boldog az az ember, aki a te kedvedért, Uram, elköszön minden teremtménytől, erőszakot vesz a természeten, és a test érzéki kívánságait a lélek buzgóságával keresztre feszíti, hogy eszmélése felhőtlen legyen, és neked tiszta imádsággal áldozzon, méltón az angyalok kórusában való részesedésre, mert magában s maga körül mindent eltüntetett, ami földi.

 

Cap. 48. 

De die æternitatis, et hujus vitæ angustiis.

1. 

Supernæ civitatis mansio beatissima. O, dies æternitatis clarissima, quam nox non obscurat, sed summa veritas semper irradiat. Dies semper læta, semper secura et nunquam statum mutans in contraria. O, utinam dies illa illuxisset, et cuncta hæc temporalia finem accepissent. Lucet quidem Sanctis perpetua claritate splendida, sed non nisi a longe per speculum peregrinanatibus in terra.

2. 

Norunt cæli cives, quam gaudiosa sit illa; gemunt exules filii Evæ quod amara et tædiosa sit ista. Dies hujus temporis parvi et mali, pleni doloribus et angustiis: ubi homo multis peccatis inquinatur, multis passionibus irretitur, multis timoribus stringitur, multis curis distenditur, et multis curiositatibus distrahitur, multis vanitatibus implicatur, multis erroribus circumfunditur, multis laboribus atteritur, multis tentationibus gravatur, deliciis enervatur, egestate cruciatur.

3. 

O, qundo erit finis horum multorum laborum? Quando liberabor a misera servitute vitiorum? Quando memorabor, Domine, tui solius? Quando ad plenum lætabor in te? Quando ero sine omni impedimento in vera libertate, sine omni gravamine mentis, et corporis? Quando erit pax solida, pax imperturbabilis et secura pax intus et foris, pax ab omni parte firma? Jesu bone, quando stabo ad videndum te? Quando contemplabor regni tui gloriam? Quando eris mihi omnia in omnibus? O, quando ero tecum in regno tuo, quod præparasit dilectis tuis ab æterno? Relictus sum pauper et exul in terra hostili, ubi bella quotidiana et infortunia maxima.

4. 

Consolare exilium meum, mitiga dolorem meum, quia ad te suspirat omne desiderium meum. Nam onus totum mihi est, quidquid hic mundus offert ad solatium, desidero te intime frui, sed nequeo apprehendere. Opto inhærere cælestibus, sed deprimunt res temporales, et immortificatæ passiones. Mente omnibus rebus superesse opto, carni autem invite subesse cogor. Sic ego infelix homo mecum pugno et factus sum mihimetipsi gravis, dum spiritus sursum, et caro quærit esse deorsum.

5. 

O, quid intus patior, dum mente cælestia tracto et mox carnalium tentationum et cogitationum turba occurit oranti. Deus meus, ne elongeris a me neque declines in ira a servo tuo. Fulgura coruscationem tuam et dissipa eas, emitte safittas tuas et conturbentur omnes phantasiæ inimici. Recollige omnes sensus meo ad te; fac me oblivisci omnium mundanorum; da cito abjicere et contemnere phantasmata vitiorum. Succurre mihi, æterna Veritas, ut nulla me moveat vanitas. Adveni, cælestis suavitas, et fugiat a facie tua omnis impuritas. Ignosce quoque mihi, et misericorditer indulge, quoties præter te aliud in oratione revolvo. Confiteor etenim vere, quia valde distracte me habere consuevi. Nam ibi multoties non sum, ubi corporaliter sto, aut sedeo, sed ibi magis sum, ubi cogitationibus feror. Ibi sum, ubi cogitatio mea est; ubi est frequenter cogitatio mea, ibi est id quod amo. Hoc mihi cito occurrit, quod naturaliter delectat aut ex usu placet.

6. 

Unde tu, Veritas æterna, aperte dixisti: Ubi enim est thesaurus tuus, ibi est et cor tuum. Si cælum diligo, libenter de cælestibus penso. Si mundum amo, felicitatibus mundi congaudeo, et de adversitatibus ejus tristor. Si carnem diligo, quæ carnis sunt sæpissime imaginor. Si spiritum amo, de spiritualibus cogitare delector. Quæcumque enim diligo, de his libenter loquor et audio, atque talium imagines mecum ad domum reporto. Sed beatus ille homo qui propter te, Domine, omnibus creaturis abeundi licentiam tribuit, qui naturæ vim facit et concupiscentias carnis fervore spiritus crucifigit, ut serenata conscientia, puram tibi orationem offerat, dignusque sit angelicis interesse choris, omnibus terrenis foris et intus exclusis.

CHAPTER XLVIII

Of the day of eternity and of the straitnesses of this life

1.

Oh most blessed mansion of the City which is above! Oh most clear day of eternity which the night obscureth not, but the Supreme Truth ever enlighteneth! Day always joyful, always secure and never changing its state into those which are contrary. Oh would that this day might shine forth, and that all these temporal things would come to an end. It shineth indeed upon the Saints, glowing with unending brightness, but only from afar and through a glass, upon those who are pilgrims on the earth.

2. 

The citizens of heaven know how glorious that day is; the exiled sons of Eve groan, because this is bitter and wearisome. The days of this life are few and evil, full of sorrows and straits, where man is defiled with many sins, ensnared with many passions, bound fast with many fears, wearied with many cares, distracted with many questionings, entangled with many vanities, compassed about with many errors, worn away with many labours, weighed down with temptations, enervated by pleasures, tormented by poverty.

3. 

Oh when shall there be an end of these evils? When shall I be delivered from the wretched slavery of my sins? When shall I be mindful, O Lord, of Thee alone? When shall I rejoice in Thee to the full? When shall I be in true liberty without any impediment, without any burden on mind or body? When shall there be solid peace, peace immovable and secure, peace within and without, peace firm on every side? Blessed Jesus, when shall I stand to behold Thee? When shall I gaze upon the glory of Thy kingdom? When shalt Thou be to me all in all? Oh when shall I be with Thee in Thy Kingdom which Thou hast prepared from the foundation of the world for them that love Thee? I am left destitute, an exile in a hostile land, where are daily wars and grievous misfortunes.

4. 

Console my exile, mitigate my sorrow, for towards Thee all my desire longeth. For all is to me a burden, whatsoever this world offereth for consolation. I yearn to enjoy Thee intimately, but I cannot attain unto it. I long to cleave to heavenly things, but temporal things and unmortified passions press me down. In my mind I would be above all things, but in my flesh I am unwillingly compelled to be beneath them. So, wretched man that I am, I fight with myself, and am made grievous even unto myself, while the spirit seeketh to be above and the flesh to be beneath.

5. 

Oh how I suffer inwardly, while with the mind I discourse on heavenly things, and presently a crowd of carnal things rusheth upon me whilst I pray. My God, be not Thou far from me, nor depart in wrath from Thy servant. Cast forth Thy lightning and scatter them; send out Thine arrows,(1) and let all delusions of my enemy be confounded. Recall my senses unto Thyself, cause me to forget all worldly things; grant me quickly to cast away and despise the imaginations of sin. Succour me, O Eternal Truth, that no vanity may move me. Come unto me, O Heavenly Sweetness, and let all impurity flee from before Thy face. Pardon me also, and of Thy mercy deal gently with me, whensoever in prayer I think on anything besides Thee; for truly I confess that I am wont to be continually distracted. For often and often, where in the body I stand or sit, there I myself am not; but rather am I there, whither I am borne by my thoughts. Where my thought is, there am I; and there commonly is my thought where that which I love is. That readily occurreth to me, which naturally delighteth, or pleaseth through custom.

6. 

Wherefore Thou, who art the Truth, hast plainly said, Where your treasure is, there will your heart be also.(2) If I love heaven, I gladly meditate on heavenly things. If I love the world, I rejoice in the delights of the world, and am made sorry by its adversities. If I love the flesh, I am continually imagining the things which belong to the flesh; if I love the spirit, I am delighted by meditating on spiritual things. For whatsoever things I love, on these I readily converse and listen, and carry home with me the images of them. But blessed is that man who for Thy sake, O Lord, is willing to part from all creatures; who doth violence to his fleshly nature and crucifieth the lusts of the flesh by the fervour of his spirit, so that with serene conscience he may offer unto Thee a pure prayer, and be made worthy to enter into the angelic choirs, having shut out from himself, both outwardly and inwardly, all worldly things.

(1) Psalm lxxi. 12. (2) Matthew vi. 21.

Supernæ civitatis mansio beatissima.

Imitatio Christi III./6. ~ Fili, non es adhuc fortis et prudens amator. Quare, Domine? / "distinctio spirituum"

 6. 

Az igaz szeretet próbája 

 

Hazug áruló vagy! - erre

felmentés nincsen 

annak ki üdvösségtől 

húzódozik, mért 

- kifogást könnyű lelni - 

kell annak isten?

Fortis amator stat in tentationibus, nec callidis credit persuasionibus inimici. Sicut in prosperis ei placeo, ita nec in adversis displiceo.

- a lány várhat..., 

szerelmedet hagynád az utcasarkon - állni?

 

Nem ajándékra figyel 

ki párt keres és 

tényleg akar találni:

csak a szerelmére.

Nobilis amator non quiescit in dono, sed in me super omne donum.

 Légy elszánt sőt eltökélt - 

Istennel sem lesz könnyebb

 az élet. 

Csak nehezíted dolgom. 

Távozz el tőlem 

hitető, szétdobáló 

lélek..., 

Dicito illi: Vade, immunde spiritus, erubesce miser; vade immundus es tu, qui talia infers auribus meis. Discede a me, seductor pessime; non habebis in me partem ullam, sed Jesus mecum erit, tanquam bellator fortis, et tu stabilis confusus. Malo mori, et omnem pœnam subire, quam tibi consentire. Tace, et obmutesce; non audiam te amplius, licet mihi plures moliaris molestias. Dominus illuminatio mea, et salus mea: quem timebo?

jó vitéz

viaskodjál bátran

Certa tanquam miles bonus; et si interdum ex fragilitate corruis, resume vires fortiores prioribus, confidens de ampliori gratia mea, et multum præcave a vana complacentia et superbia.

- Én 

ennél többet megérek. 

...távozzatok tőlem ti 

idegenből szakadt 

fantáziaképek. 

Non ergo te conturbent alienæ phantasiæ de quacumque materia ingestæ.

"Élete a háborúban fáradságos, a békében ragyogó. Nemes ajándék a koszorú annak, aki helyesen fáradozva szépen élt, valamint az, hogy a király barátjának nevezi, mellette áll, jobbját nyújtja, (...)" 

( Nagy Szent Vazul, Aszketikus vázlat, A kappadókiai atyák, 209 )

 

I. 

Fiam, nem vagy még erős és okos szerelmes. Miért, Uram? Mert csekély ellenkezés miatt is fölhagysz vállalkozásaiddal, és igen mohón keresed a vigasztalást. Az erős szerelmes kitart a kísértések között, nem hisz az ellenség hitegető szavának. Amint a jóban tetszésére vagyok, a zaklattatás idején se vonja meg tőlem tetszését. Az okos szerető nem kedvesének ajándékára figyel, hanem az ajándékozó szerelmére. Inkább a kedvet nézi, nem az értéket, és minden adománynál többre tartja kedvesét. A nemeslelkű szerelmes nem az ajándékban nyugszik meg, hanem énbennem, minden ajándék fölött. Nem veszett el minden, ha egyszer-másszor rólam vagy szentjeimről nem úgy gondolkodol, ahogyan szeretnél. Az a jó és édes indulat, amely némelykor elfog, a benned működő kegyelem következménye, és a mennyei haza előíze. Erre nem szabad nagyon számítanod, mert jön és elmúlik. De ha küzdesz lelkednek föl-föllázadó rossz indulatai ellen, ha megveted a sátán sugallatát, az az erénynek nagy bizonyságtétele és igen érdemes cselekedet. Meg ne háborítsanak hát idegenből szakadt fantáziaképek, bármiről valók is. Légy erős eltökélt jó szándékodban és Istenre irányuló igyekezetedben. Nem csalatás az, hogy néha hirtelen elragadtatol, majd aztán szíved megszokott botladozásához visszatérsz. Mert hisz ezeket inkább akaratod ellenére tűröd, mint keresed, s amíg tetszésed nem találod bennük, amíg ellenük állsz, érdemedre vannak inkább, nem romlásodra. Tudnod kell, hogy az ősi ellenség mindenáron próbál gáncsot vetni jóra irányuló kívánságaid elé, s azon van, hogy minden istenes gyakorlattól elvegye a kedved, a szentek tiszteletétől, az én szenvedésem elmélkedő fontolgatásától, bűneid hasznos megbánásától, és a jóban való előrehaladásnak erős igyekezetétől. Sok rossz gondolatot sugall, hogy ellenszenvet és undort keltsen benned, és elvonjon az imádkozástól meg a szent olvasmányoktól. Kedve ellen van az alázatos gyónás, ha tehetné, rávenne arra, hogy ne áldozzál. Ne higgy neki és ne törődj vele, ha gyakran kivetné is rád álnok tőrét. Ha gonosz és tisztátalan gondolataid támadnak, tudd, hogy tőle valók. Mondd neki: Távozz, tisztátalan lélek, pirulj, szégyen vallott, igen ocsmány vagy te, hogy ilyenekkel töltöd be fülemet. Takarodj tőlem, gonosz hitető, nincs bennem semmi részed, hanem Jézus velem lesz, mint erős bajnok, és te megszégyenülsz. Inkább meg akarok halni és minden kínokat szenvedni, mint hogy neked engedjek. Hallgass, némulj el, nem hallgatok rád tovább, ha még több zavaró gondolattal ostromolsz is. Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől félnék? Ha táborok állnak ellenem, akkor sem ijed meg a szívem. Az Úr az én segítőm és megváltóm. 

II. 

Viaskodjál mint jó vitéz, és ha néha gyarlóságod miatt elbotlasz, gyűjts nagyobb erőt az előbbinél, bizakodván kegyelmem nagyobb bőségében, az önelégültségtől s a kevélységtől pedig nagyon óvakodjál. Amiatt sokan megcsalódnak, és néha majdnem gyógyíthatatlan vakságra jutnak. Intsen vigyázatra és folytonos alázatosságra ezeknek a gőgösöknek s magukban oktalanul bizakodóknak romlása.

 

Cap. 6. 

De probatione veri amatoris.

1. 

Fili, non es adhuc fortis et prudens amator. Quare, Domine? Quia modicam propter contrarietatem deficis, accipis et nimis avide consolationem quæris. Fortis amator stat in tentationibus, nec callidis credit persuasionibus inimici. Sicut in prosperis ei placeo, ita nec in adversis displiceo.

2. 

Prudens amator non tam donum amantis, quam dantis considerat amorem. Affectum potius attendit, quam censum, et infra dilectum omnia data ponit. Nobilis amator non quiescit in dono, sed in me super omne donum. Non ideo perditum totum, si quandoque minus bene de me, vel de sanctis meis sentis, quam velles. Affectus ille bonus et dulcis, quem interdum percipis, effectus gratiæ præsentis est, et quidam prægustus patriæ cælestis, super quo non nimium innitendum est, quia vadit et venit.

3. 

Certare autem adversus incidentes malos motus animi, suggestionemque spernere diaboli, insigne est virtutis et magni meriti. Non ergo te conturbent alienæ phantasiæ de quacumque materia ingestæ. Forte serva propositum, et intentionem rectam ad Deum. Non est illusio, quod aliquando in excessum subito raperis et statim ad ineptias solitas cordis reverteris. Illas enim magis invite pateris quam agis, et quamdiu displicent, et reniteris, meritum est et non perditio.

4. 

Scito, quod antiquus hostis omnino nititur impedire desiderium tuum in bono, et ab omni devoto exercitio evacuare, a Sanctorum cultu, a pia passionis meæ memoria, a peccatorum utili recordatione, a proprii cordis custodia, et a firmo proposito proficiendi in virtute. Multas malas cogitationes ingerit, ut tædium tibi faciat et horrorem, et ab oratione revocet et sacra lectione. Displicet sibi humilis confessio et, si posset, a sacra communione cessare faceret. Nec credas ei neque cures illum, licet tibi sæpius deceptionis tenderit laqueos. Sibi imputa, cum mala ingerit et immunda. Dicito illi: Vade, immunde spiritus, erubesce miser; vade immundus es tu, qui talia infers auribus meis. Discede a me, seductor pessime; non habebis in me partem ullam, sed Jesus mecum erit, tanquam bellator fortis, et tu stabilis confusus. Malo mori, et omnem pœnam subire, quam tibi consentire. Tace, et obmutesce; non audiam te amplius, licet mihi plures moliaris molestias. Dominus illuminatio mea, et salus mea: quem timebo? Si consistant adversum me castra, non timebit cor meum. Dominus adjutor meus et redemptor meus.

5. 

Certa tanquam miles bonus; et si interdum ex fragilitate corruis, resume vires fortiores prioribus, confidens de ampliori gratia mea, et multum præcave a vana complacentia et superbia. Propter hoc multi in errorem ducuntur, et in cecitatem pæne incurabilem quandoque labuntur. Sit tibi in cautelam et perpetuam humilitatem ruina hæc superborum et de se stulte præsumentium.

CHAPTER VI

Of the proving of the true lover

1.

“My Son, thou art not yet strong and prudent in thy love.”

2. 

Wherefore, O my Lord?

3. 

“Because for a little opposition thou fallest away from thy undertakings, and too eagerly seekest after consolation. The strong lover standeth fast in temptations, and believeth not the evil persuasions of the enemy. As in prosperity I please him, so in adversity I do not displease.

4. 

“The prudent lover considereth not the gift of the lover so much as the love of the giver. He looketh for the affection more than the value, and setteth all gifts lower than the Beloved. The noble lover resteth not in the gift, but in Me above every gift.

5. 

“All is not lost, though thou sometimes think of Me or of My saints, less than thou shouldest desire. That good and sweet affection which thou sometimes perceivest is the effect of present grace and some foretaste of the heavenly country; but hereon thou must not too much depend, for it goeth and cometh. But to strive against the evil motions of the mind which come to us, and to resist the suggestions of the devil, is a token of virtue and great merit.

6. 

“Therefore let not strange fancies disturb thee, whencesoever they arise. Bravely observe thy purpose and thy upright intentions towards God. It is not an illusion when thou art sometimes suddenly carried away into rapture, and then suddenly art brought back to the wonted vanities of thy heart. For thou dost rather unwillingly undergo them than cause them; and so long as they displease thee and thou strivest against them, it is a merit and no loss.

7. 

“Know thou that thine old enemy altogether striveth to hinder thy pursuit after good, and to deter thee from every godly exercise, to wit, the contemplation of the Saints, the pious remembrance of My passion, the profitable recollection of sin, the keeping of thy own heart, and the steadfast purpose to grow in virtue. He suggesteth to thee many evil thoughts, that he may work in thee weariness and terror, and so draw thee away from prayer and holy reading. Humble confession displeaseth him, and if he were able he would make thee to cease from Communion. Believe him not, nor heed him, though many a time he hath laid for thee the snares of deceit. Account it to be from him, when he suggesteth evil and unclean thoughts. Say unto him, ‘Depart unclean spirit; put on shame, miserable one; horribly unclean art thou, who bringest such things to mine ears. Depart from me, detestable deceiver; thou shalt have no part in me; but Jesus shall be with me, as a strong warrior, and thou shalt stand confounded. Rather would I die and bear all suffering, than consent unto thee. Hold thy peace and be dumb; I will not hear thee more, though thou plottest more snares against me. The Lord is my light and my salvation: whom then shall I fear? Though a host of men should rise up against me, yet shall not my heart be afraid. The Lord is my strength and my Redeemer.’(1)

8. 

“Strive thou like a good soldier; and if sometimes thou fail through weakness, put on thy strength more bravely than before, trusting in My more abundant grace, and take thou much heed of vain confidence and pride. Because of it many are led into error, and sometimes fall into blindness well-nigh irremediable. Let this ruin of the proud, who foolishly lift themselves up, be to thee for a warning and a continual exhortation to humility.”

(1) Psalms xxvii. 1-3; xix. 14.

Certa tanquam miles bonus; et si interdum ex fragilitate corruis, resume vires fortiores prioribus, confidens de ampliori gratia mea, et multum præcave a vana complacentia et superbia.

Imitatio Christi II./6. ~ Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat.

 6. 

A tiszta lelkiismeretű ember öröme 

 

Glória 

 

Mi pedig dicsekedjünk 

Urunknak 

Ambulare cum Deo intus, nec aliqua affectione teneri foris, status est interni hominis.

 Jézus 

Krisztusnak 

keresztjében, 

Gloria bonis hominibus testimonium bonæ conscientiæ. (...)  Suaviter requiesces, si te cor tuum non reprehenderit.

benne van a mi 

üdvünk, 

életünk 

és 

a 

feltámadásunk. 

Gloriari in tribulationibus non est grave amanti, Sic enim gloriari est in cruce Domini gloriari. 

  

Elmondom, 

nagy dolgot 

tett 

velem.

Δεῦτε ἀκούσατε, καὶ διηγήσομαι ὑμῖν, πάντες οἱ φοβούμενοι τὸν Θεόν, ὅσα ἐποίησε τῇ ψυχῇ μου.  

Megpróbált: 

terhet tett 

csípőmre 

a 

"vadász" hálójában volt 

lábam : 

Jónás-e 

vagy Péter? 

Non es sanctior, si laudaris, nec vilior, si vituperaris. Quod es hoc es, nec melior dici vales, quam Deo teste sis.

 de Ő keskeny

úton tartott: 

Életben.

Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat. 

 

Az Isten ajánl téged: 

 

Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat. 

 

elfogadd 

 

- így légy 

 

bátor: 

 

a glória 

 

üdvösség fénye: 

 

szándék függvénye - nem a 

 

tetteidé: 

 

vállalni

 

Homo confiderat actus, Deus pensat intentionem.

 

 így is 

 

nagy 

 

bátorság gyümölcse. 

 

Gloriari in tribulationibus non est grave amanti, Sic enim gloriari est in cruce Domini gloriari. Brevis gloria quæ ab hominibus datur et accipitur.   

 

 I. 

A derék ember dicsősége: a tiszta lelkiismeret. Legyen tiszta a lelkiismereted, s mindig jókedvű leszel. A tiszta lelkiismeret sok mindennek elviselésére képessé tesz, és jókedvű a balsorsban is. A rossz lelkiismeret mindig félénk és nyugtalan. Nyugodtan alszol, ha szíved nem vádolhat. Különben ne örvendj, csak amikor helyesen cselekedtél. Soha sincs igazi örömük, sem belső békességük a gonoszoknak, mert „nincs békéjük az istenteleneknek” – mondja az Úr. Még ha azt mondják is: békében vagyunk, nem félünk semmi bajtól, ki merne ártalmunkra lenni! – ne higgy nekik! Mert hirtelen fölkél Isten haragja, és semmivé válnak tetteik, szándékaik pedig elenyésznek. Helyt állni a megpróbáltatásban nem nehéz annak, aki szeret: mert így helyt állni annyi, mint Krisztus keresztjében dicsekedni. Tünékeny dicsőség, amit emberek adnak, tőlük fogadunk. Az evilági dicsőséget mindig szomorúság kíséri.

 

II. 

A jó emberek dicsősége lelkiismeretükben van, nem az emberek ajkán. Az igazak öröme Istentől ered és Istenben van, az igazságnak örvendenek. Aki az igaz és örök dicsőségre szomjazik, az nem fut az ideigvaló után. Aki pedig az ideigvaló dicsőséget keresi, vagy szívből meg nem veti, az a mennyeit bizonyosan nem becsüli eléggé. Nagy szívbeli nyugalmat élvez, aki nem sokba veszi a dicséretet és a szidalmat. Könnyen elégedett és csöndes szívű lesz, akinek tiszta a lelkiismerete. Nem vagy szentebb, ha dicsérnek, sem hitványabb, ha szidnak, ami vagy, az vagy, s nem mondhatnak nagyobbnak, mint amekkora Isten előtt vagy. Ha arra figyelsz, mi vagy odabent, önmagad előtt, akkor nem gondolsz azzal, mit beszélnek rólad az emberek. Az ember a külsőt látja, Isten pedig a szívedben olvas. Az ember a tetteket méri le, Isten pedig a szándékokat. Aki mindig jót tesz, de ugyanakkor kevésre tartja önmagát, az alázatos lelkű ember. Aki semmi teremtett lénytől nem vár vigasztalást, az nagy tisztaságról és belső biztonságról tanúskodik. Aki semmi külső tanúságot nem keres a maga védelmére, arról nyilvánvaló, hogy egészen Istenre bízta magát. Mert azt mondja Szent Pál: „Nem az a kipróbált ember, aki magát ajánlja, hanem akit Isten ajánl.” A lelki ember állapota az, hogy bensejében Istennel járjon, és semmi külső vonzalom fogva ne tartsa. 

Cap. 6. 

De lætitia bonæ conscientiæ

1. 

Gloria bonis hominibus testimonium bonæ conscientiæ. Habe bonam conscientiam et semper habebis lætitiam. Bona conscientia valde multa potest portare, et valde læta est inter adversa. Mala conscientia semper timida, et inquieta. Suaviter requiesces, si te cor tuum non reprehenderit. Noli lætari, nisi cum benefeceris. Mali nunquam habent veram lætitiam, nec internam sentiunt pacem, quia non est pax impiis, dicit Dominus. Et si dixerint: in pace sumus, non venient super nos mala; et quis nobis nocere audebit? non credas eis, quoniam repente exsurget ira Dei, et in nihilum redigentur actus eorum, et cogitationes eorum peribunt.

2.  

Gloriari in tribulationibus non est grave amanti, Sic enim gloriari est in cruce Domini gloriari. Brevis gloria quæ ab hominibus datur et accipitur. Mundi gloriam semper comitatur tristitia. Bonorum gloria in conscientiis eorum, et non in ore hominum. Justorum lætitia de Deo et in Deo est, et gaudium eorum de veritate. Qui veram et æternam gloriam desiderat, temporalem non curat. Et qui temporalem quærit gloriam, aut non ex animo contemnit, minus amare convincitur cælestem. Magnam habet cordis tranquillitatem, qui nec laudes curat, nec vituperia.

3. 

Facile erit contentus et pacatus, cuius conscientia munda est. Non es sanctior, si laudaris, nec vilior, si vituperaris. Quod es hoc es, nec melior dici vales, quam Deo teste sis, si attendis quid apud te sis intus, non curabis quid de te loquantur homines foris. Homo videt in facie, Deus autem in corde. Homo confiderat actus, Deus pensat intentionem. Bene semper agere, et modicum de se tenere humilis animæ indicium est. Nolle consolari ab aliqua creatura magnæ puritatis, et internæ fiduciæ indicium est.

4. 

Qui nullum extrinsecus pro se testimonium quærit, liquet quod Deo se totaliter commisit. Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat. Ambulare cum Deo intus, nec aliqua affectione teneri foris, status est interni hominis.

 

CHAPTER VI

Of the joy of a good conscience

 

1.

The testimony of a good conscience is the glory of a good man. Have a good conscience and thou shalt ever have joy. A good conscience is able to bear exceeding much, and is exceeding joyful in the midst of adversities; an evil conscience is ever fearful and unquiet. Thou shalt rest sweetly if thy heart condemn thee not. Never rejoice unless when thou hast done well. The wicked have never true joy, nor feel internal peace, for there is no peace, saith my God, to the wicked.(1) And if they say “we are in peace, there shall no harm happen unto us, and who shall dare to do us hurt?” believe them not, for suddenly shall the wrath of God rise up against them, and their deeds shall be brought to nought, and their thoughts shall perish.

2. 

To glory in tribulation is not grievous to him who loveth; for such glorying is glorying in the Cross of Christ. Brief is the glory which is given and received of men. Sadness always goeth hand in hand with the glory of the world. The glory of the good is in their conscience, and not in the report of men. The joy of the upright is from God and in God, and their joy is in the truth. He who desireth true and eternal glory careth not for that which is temporal; and he who seeketh temporal glory, or who despiseth it from his heart, is proved to bear little love for that which is heavenly. He who careth for neither praises nor reproaches hath great tranquillity of heart.

3. 

He will easily be contented and filled with peace, whose conscience is pure. Thou art none the holier if thou art praised, nor the viler if thou art reproached. Thou art what thou art; and thou canst not be better than God pronounceth thee to be. If thou considerest well what thou art inwardly, thou wilt not care what men will say to thee. Man looketh on the outward appearance, but the Lord looketh on the heart:(2) man looketh on the deed, but God considereth the intent. It is the token of a humble spirit always to do well, and to set little by oneself. Not to look for consolation from any created thing is a sign of great purity and inward faithfulness.

4. 

He that seeketh no outward witness on his own behalf, showeth plainly that he hath committed himself wholly to God. For not he that commendeth himself is approved, as St. Paul saith, but whom the Lord commendeth.(3) To walk inwardly with God, and not to be held by any outer affections, is the state of a spiritual man.

(1) Isaiah lvii. 21. (2) 1 Samuel xvi. 7. (3) 2 Corinthians x. 18.

 

 

Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat.