Surge, amica mea, speciosa mea, et veni! - Kelj fel, szerelmem, szépségem, és jöjj! X. ~ Quia fortis est ut mors dilectio. / Ne suscitetis neque evigilare faciatis dilectam, donec ipsa velit.

 

X. 

 Quia fortis est ut mors dilectio. 

 

 Halottnak sok a dolga - 

szívükben élni 

egyet jelent: Életet 

szent és gyötrelmes 

útján sikerre kísérni.

Falernum...? vagy Caecubus? 

Harminc éves vagy több - jobb

A Bölcsességnél 

nincs édesebb, testesebb 

máborítóbb: borabb.

Emeljük hát vérvörös 

borral poharunkat:

In 

vino veritas. 

"Áldjátok halk ünnepünket, kertjeinket, otthonunkat, a jó holmikat szobánkban, birtokunk javát. A vendégek sorra gyűlnek, ez későbben, az korábban, új meg új lét lángja gyullad s leng tág aklainkon át.

Ezer ékes, régi kelyhet, melybe könnyek ezre pergett, arany gyűrűt, vértet, nyerget rejt a kamramély; s tudunk éjsötét üregben sok-sok ékszert, ékkövet lenn; számlálja bár szűnhetetlen, senki végére nem ér.

Múltakbéli nemzedékek, ős időkből hős vitézek, óriási csillaglelkek találkoznak itt; élemült agg, zsenge gyermek, nyájas asszony, réveteg bölcs ül itt együtt, alkot egy kört, s egy ősvilágban lakik.

Jajra itt nem nyitnak ajkat, más vidékre egy se vágyik, aki egyszer asztalunknak volt vendége már; helye itt már nincs panasznak, forradás, seb egy se látszik, könnyet itt sem sose hullat, míg az örök óra jár.

Áhitatban úszva és szent szemléletben elmerülten ring velünk a boldog ég fent; kékje tiszta, mély; kikeleti ligetében szállunk lengő köntösünkben, és e tájon sose lebben hideg, éles, durva szél.

Édes éjfelek varázsa, titkos erők körfolyása, talányos játékok üdve: csak mi ismerünk; mert fölérve célkörünkbe csak mi úszunk olyan árban s oszlunk oly permetre váltan, melyet egyben ízlelünk.

Bennünk a szerelem, élet bensőséges lételem lett, s elvegyülve zsong a létár, szívet ajz a szív. Szomjan válik szét a létár, az elemek harcra kelnek, s ez szerelmünk életének telje, szívben ez a szív.

Bármihez nyúl kezünk hozzá, gyümölccsé lesz, balzsamossá, lágy kebellé, harmatossá: örömáldozat. Nem halljuk, csak vágyak fojtott suttogását, csupa boldog szembe nézünk, s egyre csókot élvezünk és ajkakat.

Óhajaink sose szűnnek átölelni kedvesünket, neki adni lényegünket, s lenni vele egy, szomját oltani egészen, semmisülni a cserében, s csak egymásból színi éhen, soha másból életet.

Szerelemben és gyönyörben így élünk mi itt azóta, hogy a világ kioltotta zavaros tüzét, ránk zárult a domb, a máglya elszikrázott, és a lélek elől ijesztőn enyészett földi létünk képe szét.

Emlék ontja ránk varázsát, meghitt, szent kivánkozásnak édes borzongása jár át, izzó hevet olt. Némely seb csak égten ég benn; valami mély, égi bánat lakik mindnyájunk szivében, s egy közös, nagy árba old.

S mi, sodrában tovaringva titkos módon Istenünkbe, a nagy életóceánba torkollunk bele; majd szivéből újra vissza áramlunk saját körünkbe, s magát örvényünkbe mártja a Küzdés szent szelleme.

Boglárokról, aranyláncról, zöld smaragdról, rőt rubinról, hímetekről, éketekről mondjatok le már. Az alanti nyirkos ágyból, a romokból és a sírból rózsás arccal lengjetek föl, vár a tarka mesetáj.

Ó ha tudnák, akik élnek, s életünknek társa lesznek, hogy örömük mosolyunknak visszfénye csupán: vígan indulnának útnak, s hagynák ott a szürke létet - Gyorsan jár az óra: jertek, szeretteink, szaporán!

Kössük a föld szellemét le, titka nyíljék a halálnak, szóljon az élet igéje; látva lássatok! Országodnak itt a vége, kölcsön fényed fogyva sápad, le fognak béklyózni végre, Földszellem, lejárt napod! 

Milyen szép a Bölcsesség 

a Szerelem. És 

túlvilági: igézetes! 

 

Szőlőfürtök a 

melleid, a szád meg bor 

a legjavából.

Dixi: “ Ascendam in palmam

et apprehendam fructus eius ”.

Et erunt ubera tua sicut botri vineae,

et odor oris tui sicut malorum.

Guttur tuum sicut vinum optimum,

dignum dilecto meo ad potandum,

labiisque et dentibus illius ad ruminandum.

 

 

Erősebb a szerelem 

mint egy halál! Mint

a Halál! Nyila tüzes 

nyíl, Úrnak lángja.

Szívemre halottaim 

pecsétnek, és pecsétnek 

karomra! 

 

Mert mint a halál, olyan 

erős szerelem, 

olyan szenvedély, és a 

féltékenység - ne 

legyenek rajtunk kívül 

isteneid - az Alvilág. 

Pone me ut signaculum super cor tuum,

ut signaculum super brachium tuum,

quia fortis est ut mors dilectio,

dura sicut infernus aemulatio;

lampades eius lampades ignis

atque flammae divinae.

 

 Jó bor megvidámítja 

emberek szívét..., 

hát inni kell. De jár kis

gondolat-emlék

halottainknak, hála 

majd pár csepp áldozat is.

 

Bonum vinum laetificat cor hominis. 

"Nunc est bibendum." 

 

 Tenger víz sem olthatja 

el a szerelmet, 

egész folyam sem tudná 

elsodorni. Te, 

aki a kertemben laksz, 

( a barátaim és jómagam - én is 'ős leszek' lessük szavaidat: hallasd hangodat! )

 

Mindennek eljön napja. 

Ne zavarjátok meg a szerelmemet, s föl ne ébresszétek, amíg nem akarja! 

 

Ne suscitetis neque evigilare faciatis dilectam, donec ipsa velit. 

"Nem a föld nyelte el őket, talán a levegő?

mint a por s a homok szemei, számtalanok, de mégsem

porrá lettek, hanem semmivé. seregestül

feledték el őket. sietve s kéz a kézben

mentek el, minta percek. többek ők minálunk.

s emlékük mégsem maradt. mert nincs följegyezve,

a porban sem olvasható, egyszerűen csak elillant

a nevük, evőkanaluk és a lábuk nyoma.

mi nem gyászoljuk őket. senkisem

emlékezhet reájuk: megszülettek,

megszöktek, meghaltak? körünkből

mégsem hiányzanak. a világ

hézagtalan, és mégis ők

tartják össze, kik már nem lakói,

kik elillantak. itt vannak mindenütt.

a távollevők nélkül semmi sem volna jelen.

az elillantak nélkül semmi sem volna szilárd.

az elfeledettek nélkül semmi sem volna biztos.

akik elillantak, igazak voltak. akár a hang. így foszlunk szét mi is." 

 

Fuss szerelmem, tégy, mint a gazella,mint a szarvasborjú a balzsamhegyeken.

Fuge, dilecte mi,

et assimilare capreae

hinnuloque cervorum

super montes aromatum.

 

"Halottaim vannak s úgy hagytam én

el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt,

holt-létében mind milyen otthonos,

jártas, bár hírük más. Csak te, te térsz

vissza; hozzám érsz, körbejársz, belé-

botolsz egy tárgyba s tőled-csendülőn

elárul. Ó, ne vedd el azt, amit

már-már tudok. Mert igazam van; és

te tévedsz, hogyha benned bármi még

honvágyat kelt. Lelkünk formálja így;

e vágy nem itt él, létünkből csupán

mi tükrözzük át ismert tárgyainkba.

Azt hittem, messzebb jársz. Zavarba hoz,

hogy épp te tévelyegsz, ki annyival

többet éltél át, mint a többi nő.

Az, hogy holtodon rémületbe estünk,

vagy inkább: hogy erőszakos-sötéten

szakadt az Eddig s Ezután közé -:

ránk tartozik: mint annyi más, ez is

megértésünké, új feladatunk.

De hogy magad is megrettenve félsz

még most is ott, hol félni céltalan,

hogy öröklétedből elvesztegetsz

egy részt, s ma itt vagy, barátnőm, ahol

még születetlen minden, s aki szét-

szórtad magad a Mindenségbe már,

nem érted úgy a végtelen világok

csillagjárását, mint a tárgyak itt -

s a körforgásból, mely sodrába vont,

valami néma vonzás, nyughatatlan

erő húz le a lepergett Időbe -:

ez betörőként tör rám olykor éjjel.

S ha azt mondhatnám, jöttöd csupa kegy,

nagylelküséged, bőség telje küldött,

oly magabiztos vagy, magadba-tért,

hogy gyermekmódra jársz, nem is szorongsz

sötét helyeken, hol baj érne tán -:

de nem: te kérsz. S ez néha csontomig

hasít, fűrészként marcangolja húsom.

Ha szemrehányó szellemed lopózna

lopva mögöttem, éjszaka, midőn

zsigereimbe s tüdőmbe huzódom,

szívem legárvább végső odujába,

e kérésnél iszonyúbb nem lehetne

szemrehányásod. Mit kérsz hát, felelj.

Mondd, keljek útra? Hagytál valahol

egy tárgyat és az szenved nélküled,

utánad óhajt? Keressek olyan

országot, melyet nem láttál, noha

ikerfeled volt, szemednek rokon?

Hajózom majd folyóin, falura

megyek régi szokásokat kutatni,

beszélgetek a kapukban a nőkkel,

ha gyermeküket hívják haza: nézem.

Megfigyelem, a földek, rétek ősi

munkája közben hogy öltik magukra

ott künn a tájat; elvezettetem

királyuk elé magam, papokat

megvesztegetek, hagyjanak megállni

a legnagyobb álló-szobor előtt

és zárják rám a szentély ajtaját.

Később, mikor már sokmindent tudok,

csak állatokat nézek egyszerűen,

könnyed mozgásuk hátha izmaimba

siklik át; és iramló, kurta létet

nyerek tekintetükben, mely nyugodtan

bocsát el, lassan, s nem ítél felőlem.

A kertészekkel felsoroltatom száz

virág nevét, hogy szépséges nevükben

- név-cserépben - száz csodás illatuk

maradékát megőrizzem örökre.

S gyümölcsöket veszek, gyümölcsöket,

bennük kettőzve él a táj, egével.

Mert ezt értetted te: a telt gyümölcsöt.

Magad elé halmozva tálakon

színekkel mérted érett súlyukat.

Gyümölcsre néztél, hogyha asszonyokra,

s így néztél gyermekekre is, szived

lüktetett létük formáin belül.

S gyümölcsül nézted végül önmagad,

kifejtőztél ruhádból, a tükör

előtt, és úgy merültél el vizébe,

hogy mély nézésed mélye nagyra tágult

s nem szólt: ez vagyok én; hanem: ez ő.

Nézésed így lett végül tárgytalan,

nem is kiváncsi s oly igen szegény,

már rád sem áhított: megszentelődött.

Így őriznélek téged most, amint

tükröd mélyébe álltál, benne már

távol mindentől. Mért vagy más, ha jössz?

Mért lépsz ki onnan újra? Mért kivánod,

hogy elhiggyem: a borostyánkövekben

nyakláncodon volt valami nehéz

a súlyból még, mi nincs az odaát

elnyugvó képeken; miért mutatsz

tartásodban komor sejtelmet és

miért hogy tested körvonala mint

tenyér rajza úgy tárul ím elém,

s ha nézem, már a sorsod rajza csak?

Jőjj hát a gyertyafénybe. Holtakat

nem nézek félelemmel. És ha jönnek,

joguk van rá, hogy úgy időzzenek

tekintetükben, mint a többi tárgyak.

Jőjj hát; csituljunk néhány percre el.

Nézd e rózsát íróasztalomon;

ha rajta fény oly félénk nem remegne

mint rajtad: nem lehetne helye itt.

Maradt volna a kertben, nem vegyül

velem, vagy ott kinn szirma vész - de most

itt él: tudatomból vajon mit érez?

Ne rémülj meg, ha most megértem, ó,

dereng immár: nézd, mit tegyek, ha tán

belehalnék is: kell, hogy ezt megértsem.

Megértsem azt, hogy itt vagy. S értem is.

(...)

Itt vagy-e még? Melyik sarokba vagy?

Te minderről sokat tudtál, s erőd

oly sokra volt, elmenvén, mindeneknek

kitárulón, akár a virradó nap.

Az asszony szenved, szeretni: magány,

s a művész néha sejti munka közben:

át kell formálnunk, műbe, a szerelmet.

Te elkezdted; abban, mit most a hír,

megfosztva ettől, torzít - ez ragyog.

Ó, tőled minden hírnév távol állt.

Fénytelen éltél; szépséged szelíden

vontad be, akár zászlót ha bevonnak

ködös-szürke hétköznap-reggelen,

dolgozni vágytál, hosszan, semmi mást -

s megállt a munka, mégiscsak megállt.

Ha itt vagy még, ha ebben a homályban

akad még hely, hol szellemed a sík

hanghullámokon érzően lebeghet,

melyeket egy magányos hang az éjben

magas szoba légáramán kavar:

hallgass meg: jőjj, segíts. Lásd, így esünk,

nem tudva mikor, vissza csúcsaink

magasáról a nemvárt mélybe, hol

mint álomban, hálóba bonyolódunk,

s nincs ébredés belőle, meghalunk.

Előrébb senki sincs. Mert bárkivel,

ha vére hosszú műbe lüktet át,

megeshet, hogy már nem szökell magasba,

értéke-veszve lezuhog a vér.

Mert valahol ős-ellentét feszül

az élet és a nagy munka között.

Hogy ezt belássam s elmondjam: segíts.

Ne jőjj vissza. Légy, hogyha bírsz, halott

a holtak közt. Halottnak sok a dolga.

Segíts, de úgy, hogy lényed szét ne szórd,

szívemben segíts, mint a messzeség." 

 

Fuge, dilecte mi,

et assimilare capreae

hinnuloque cervorum

super montes aromatum.