55.
A természet romlottsága és az isteni kegyelem hatékonysága
A szeretet maradjon
a kegyelemmel...
Amorem tui solum cum gratia tua mihi dones, et dives sum satis, nec aliud quidquam ultra posco.
rosszat teszem nem a jót...,
Non enim quod volo bonum hoc facio sed quod nolo malum hoc ago.
a lélek ugyan
kész, de a psziché és
a test erőtlen.
Spiritus quidem promptus est caro autem infirma.
Kitörnöm e körből..., a
természetes ész
nem elég ehhez...
segíts
megkülönböztetni
Hæc est ipsa caro naturalis, circumfusa magna caligine, adhuc judicium habens boni et mali, veri falsique distantiam, licet impotens sit adimplere omne quod probat, nec pleno jam lumine veritatis, nec sanitate affectionem suarum potiatur.
a
jót a rossztól - kegyelmeddel.
Ipsa fortitudo mea, ipsa consilium confert et axilium. Cunctis hostibus potentior est et sapientior universis sapientibus.Magistra est veritatis, doctrix disciplinæ, lumen cordis, solamen pressuræ, fugatrix tristitiæ, ablatrix timoris, nutrix devotionis, productrix lacrymarum.
A jóakarat mint a
hamuban szikra
elég kell legyen..., eddig
is elég volt a
célom felé mint vas sín
vezet
kezdettől fogva.
Nam modica vis, quæ remansit, est tamquam scintilla quædam latens in cinere.
I.
Uram, Istenem, aki képedre és hasonlatosságodra teremtettél engem, add meg nekem azt a kegyelmet, amelyet oly hatalmasnak s az üdvösségre olyannyira szükségesnek mutattál, hadd győzzem le gonosz természetem, mely bűnbe és romlásba ránt. Érzem testemben a bűn törvényét, amely ellenemond lelkem törvényének, és fogságba ejt, hogy sokmindenben a testi kívánságok parancsát kövessem, érzem és képtelen vagyok a szenvedélyeknek ellenállni, hacsak meg nem segít a szívembe árasztott szent, szent, szent kegyelmed. Szükségem van a te kegyelmedre kiváltképpenvaló nagy kegyelmedre, hogy legyőzzem a természetemet, amely ifjúságától fogva mindig a rosszra hajlik. Hiszen ez a természet az első emberben, Ádámban elbukott, a bűnbeesés következtében megromlott, s az ősi szennynek bélyege minden emberre átszármazik, úgy hogy maga a természetünk, amelyet te jónak, igaznak alkottál, most már vétket jelent és a romlott természetnek gyarlóságát, és önkéntelen mozdulása, ha magára marad, a rosszra indul, lefelé tart. A maradék kicsiny jóakarat csak mint a hamuban rejtőző szikra. Ilyen maga a természetes ész, amelyet nagy köd vesz körül, de még különbséget tud tenni a jó és a rossz között, el tudja választani az igazat a hamistól, viszont képtelen valóra váltani mindazt, amit jónak lát, az igazság fénye egészen nem otthonos benne, s a hajlamoknak egészséges összhangját sem képes megteremteni. Ezért van az, én Istenem, hogy a bennem élő belső ember örömét leli a te törvényedben, tudván tudja, hogy parancsod jó, igaz és szent, elítél minden rosszat és kerülendőnek tartja a bűnt; test szerint mégis a bűn törvényének szolgaságában élek, mert inkább érzéki kívánságaimnak engedelmeskedem, nem az értelmemnek. Ezért van, hogy akarni még csak akarom a jót, de megvalósítani sehogy sem tudom. Ezért, hogy sokszor sok jót elhatározok, de kegyelem híján, amely segítene gyarlóságomon, a kicsiny ellenállás is megfutamít, és hamar elfogyatkozom. Ez az oka annak, hogy a tökéletességre vezető utat ismerem, eléggé tisztán látom, mit kellene tennem, de saját romlottságomnak terhe alatt megnyomorodva nem szedem össze magam a tökéletesebbre.
II.
Ó milyen nagy szükségem van, uram, a te kegyelmedre, hogy belevágjak a jóba, gyarapodjam benne, és eljussak a jószándékok beteljesedéséig, kegyelmed nélkül mindenre képtelen vagyok, de mindent megtehetek akkor, ha kegyelmed megerősít. Ó valóban mennyei kegyelem, amely nélkül semmit sem ér a saját érdemünk, haszontalan még az is, ami a természetünkben érték. Előtted, Uram, kegyelem nélkül semmit sem ér a mesterség, a gazdagság, semmit a szépség, az erő, semmit az elmeél vagy beszédbeli ügyesség. Mert ezek a természeti adományok egyformán megvannak jókban és gonoszokban, a választottaknak másokkal – nem – közös kincsük a kegyelem vagy a szeretet, az méltó az örökéletre, akit ez ékesít. Ez a kegyelem annyira kimagaslik minden más érték közül, hogy nélküle még a prófétaság adománya, a csodatevő erő vagy bármiféle mély tudományosság sem ér semmit. Még a hit, a remény és semmi másféle erény sem kedves teelőtted szeretet és kegyelem nélkül.
III.
Ó boldog kegyelem, amely a bírhatóhoz nem ragaszkodót erényekben gazdaggá teszed, és a sok jóval gazdagot szívbéli alázatossággal töltöd el, jöjj, szállj le hozzám, reggelenként árassz el vigasztalásoddal, hogy el ne fogyatkozzék bennem a lélek a lankadás, a szárazság miatt. Esengve kérlek, Uram, hadd találjak kegyelmet a te szemed előtt, mert elég nekem a te kegyelmed, ha nincs is részem olyasmiben, amit a természet kíván. Ha kísértés vesz körül és sok zaklattatásban van részem, nem félek semmi rossztól, amíg velem van a te kegyelmed. Az az én erősségem, az ad jótanácsot és segítséget. Minden ellenségemnél erősebb, az összes bölcsnél sokszorta bölcsebb. Az igazságnak tanítómestere, a fegyelem oktatója, szívemnek világossága, szorongatásban vigaszom, szomorúságom elűzője, félelmem eltávoztatója, áhítatom nevelője, könnyeim kicsordítója. Mi vagyok nélküle, ha nem száraz fa, haszontalan, kidobni való rönk? Azért hát, Uram, mindenkor a te kegyelmed járjon előttem, az kövessen, az serkentsen mindig a jóra, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Amen
Cap. 55.
De corruptione naturæ, et efficacia gratiæ divinæ.
1.
Domine Deus meus, qui me creasti ad imaginem et similitudinem tuam: concede mihi hanc gratiam, quam ostendisti mhi tam magnam et necessariam ad salutem, ut vincam pessimam naturam meam trahentem me ad peccata et in perditionem. Sentio enim in carne mea legem peccati, contradicentem legi mentis meæ, et captivum me ducentem ad obediendum sensualitati in multis, nec possum resistere passionibus ejus, nisi assistat tua sanctissima gratia, cordi meo ardenter infusa.
2.
Opus est gratia tua et magna gratia, ut vincatur natura ad malum semper prona ab adolescentia sua. Nam per primum hominem Adam lapsa, et vitiata per peccatum, in omnes homines pœ hujus maculæ descendit, ut ipsa natura, quæ bene et recte a te condita fuit, pro vitio jam et infirmitate corruptæ naturæ ponatur, eo quod motus ejus, sibi relictus, ad malum et inferiora trahit. Nam modica vis, quæ remansit, est tamquam scintilla quædam latens in cinere. Hæc est ipsa caro naturalis, circumfusa magna caligine, adhuc judicium habens boni et mali, veri falsique distantiam, licet impotens sit adimplere omne quod probat, nec pleno jam lumine veritatis, nec sanitate affectionem suarum potiatur.
3.
Hinc est, Deus meus, quod condelector legi tuæ, secundum interiorem hominem, sciens mandatum tuum fore bonum, justum et sanctum, arguens etiam omne malum et peccatum fugiendum. Carni autem servio lege peccati, dum magis sensualitati obedio, quam rationi. Hinc est quod velle bonum mihi adjacet, perficere autem non invenio. Hin sæpe bona multa propono, sed quia gratia deest ad adjuvandam infirmitatem meam, ex levi resistentia exilio et deficio. Hinc accidit quod viam perfectorum agnosco, et qualiter agere debeam, satis clare video: sed propriæ corruptionis pondere pressus ad perfectiora non assurgo.
4.
O, quam maxime est mihi necessaria gratia tua, Domine, ad inchoandum bonum, ad proficiendum et ad perficiendum. Nam sine te nihil possum facere; omnia autem possum in te, confortante me gratia tua. O, vere cælestis, gratia, sine qua nulla sunt propria merita, nulla quoque dona naturaæ ponderanda. Nihil artes, nihil divitiæ, nihil pulchritudo vel fortitudo, nihil igneium vel eloquentia valent apud te, Domine, sine gratia tua. Nam bona naturaæ bonis et malis sunt communia: Electorum autem proprium donum est gratia, sive dilectio, qua insigniti digni habenter vita æterna. Tantum eminet hæc gratia, ut nec donum prophetiæ, nec signorum operatio, nec quantalibet alta speculatio aliquid æstimetur sine ea. Sed neque fides neque spes neque aliæ virtutes sine charitate et gratia tibi acceptæ sunt.
5.
O, beatissima gratia, quæ pauperem spiritu virtutibus divitem facis, et divitem multis bonis humilem corde reddis. Veni, descende ad me, reple me mane misericordia tua et consolatione tua, ne deficiat præ lassitudine et ariditate mentis anima mea. Obsecro, Domine, ut inveniam gratiam in oculis tuis: sufficit enim mihi gratia cæteris non obtentis quæ desiert natura. Si fuero vexatus et tentatus tribulationibus multis, non timebo mala, dum fuerit mecum gratia tua. Ipsa fortitudo mea, ipsa consilium confert et axilium. Cunctis hostibus potentior est et sapientior universis sapientibus.
6.
Magistra est veritatis, doctrix disciplinæ, lumen cordis, solamen pressuræ, fugatrix tristitiæ, ablatrix timoris, nutrix devotionis, productrix lacrymarum. Quid sum sine ea nisi aridum lignum et stips inutilis ad ejiciendum? Tua ergo, Domine, gratia me semper præbenitat, et sequatur ac bonis operibus jugiter præstet esse intentum per Jesum Christum Filium tuum. Amen.
CHAPTER LV
Of the corruption of Nature and the efficacy of Divine Grace
1.
O Lord my God, who hast created me after thine own image and similitude, grant me this grace, which Thou hast shown to be so great and so necessary for salvation, that I may conquer my wicked nature, which draweth me to sin and to perdition. For I feel in my flesh the law of sin, contradicting the law of my mind, and bringing me into captivity to the obedience of sensuality in many things; nor can I resist its passions, unless Thy most holy grace assist me, fervently poured into my heart.
2.
There is need of Thy grace, yea, and of a great measure thereof, that my nature may be conquered, which hath alway been prone to evil from my youth. For being fallen through the first man Adam, and corrupted through sin, the punishment of this stain descended upon all men; so that Nature itself, which was framed good and right by Thee, is now used to express the vice and infirmity of corrupted Nature; because its motion left unto itself draweth men away to evil and to lower things. For the little power which remaineth is as it were one spark lying hid in the ashes. This is Natural reason itself, encompassed with thick clouds, having yet a discernment of good and evil, a distinction of the true and the false, though it be powerless to fulfil all that it approveth, and possess not yet the full light of truth, nor healthfulness of its affections.
3.
Hence it is, O my God, that I delight in Thy law after the inward man,(1) knowing that Thy commandment is holy and just and good; reproving also all evil, and the sin that is to be avoided: yet with the flesh I serve the law of sin, whilst I obey sensuality rather than reason. Hence it is that to will to do good is present with me, but how to perform it I find not.(2) Hence I ofttimes purpose many good things; but because grace is lacking to help mine infirmities, I fall back before a little resistance and fail. Hence it cometh to pass that I recognize the way of perfectness, and see very clearly what things I ought to do; but pressed down by the weight of my own corruption, I rise not to the things which are more perfect.
4.
Oh how entirely necessary is Thy grace to me, O Lord, for a good beginning, for progress, and for bringing to perfection. For without it I can do nothing, but I can do all things through Thy grace which strengtheneth me.(3) O truly heavenly grace, without which our own merits are nought, and no gifts of Nature at all are to be esteemed. Arts, riches, beauty, strength, wit, eloquence, they all avail nothing before Thee, O Lord, without Thy grace. For the gifts of Nature belong to good and evil alike; but the proper gift of the elect is grace—that is, love—and they who bear the mark thereof are held worthy of everlasting life. So mighty is this grace, that without it neither the gift of prophecy nor the working of miracles, nor any speculation, howsoever lofty, is of any value at all. But neither faith, nor hope, nor any other virtue is accepted with Thee without love and grace.
5.
O most blessed grace that makest the poor in spirit rich in virtues, and renderest him who is rich in many things humble in spirit, come Thou, descend upon me, fill me early with Thy consolation, lest my soul fail through weariness and drought of mind. I beseech thee, O Lord, that I may find grace in Thy sight, for Thy grace is sufficient for me,(4) when I obtain not those things which Nature longeth for. If I be tempted and vexed with many tribulations, I will fear no evil, while Thy grace remaineth with me. This alone is my strength, this bringeth me counsel and help. It is more powerful than all enemies, and wiser than all the wise men in the world.
6.
It is the mistress of truth, the teacher of discipline, the light of the heart, the solace of anxiety, the banisher of sorrow, the deliverer from fear, the nurse of devotion, the drawer forth of tears. What am I without it, save a dry tree, a useless branch, worthy to be cast away! “Let Thy grace, therefore, O Lord, always prevent and follow me, and make me continually given to all good works, through Jesus Christ, Thy Son. Amen.”
(1) Romans vii. 12, 22. 25. (2) Romans vii. 18. (3) Philippians iv. 13. (4) 2 Corinthians xii. 9.
 |
| Quid sum sine ea nisi aridum lignum et stips inutilis ad ejiciendum? |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése