Imitatio Christi III./40. ~ ...et manum porrexeris adjutricem:

 40. 

Az emberben magától semmi sincs, és semmivel sem dicsekedhetik 

 

Atyám munkálkodik hát 

- kezed én leszek - 

...et manum porrexeris adjutricem: 

én is szüntelen. segít 

és tanít langyos, 

fegyelmezetlen - sótlan - 

ne legyek. 

Ego nisi a te fuero adjutus et interius informatus, totus efficior tepidus et dissolutus.

mennyi e 'kéz' 

a test nélkül... 

Ego autem vanitas, et nihilum ante te, inconstans homo et infirmus. 

 

Vagy test nélküle -

semmi..? 

vagy így is minden?

- megérdemel-e némi 

dícséretet vagy mégsem? 

Unde possum gloriari? aut cur appeto reputari? Numquid de nihilo? 

 

I. 

Uram, mi az ember, hogy megemlékezel róla, vagy az emberfia, hogy meglátogatod? Mi érdeme van az embernek, hogy kegyelmeddel megajándékozod? Panaszkodhatom-e, Uram, ha elhagysz, vagy méltán fölhánytorgathatom, ha nem teszed meg, amire kérlek? Azt bizonyára igazán gondolhatom és mondhatom: Uram, semmi vagyok, semmire sem futja az erőm, magamtól semmi jó nincs bennem, hanem mindenben veszendő vagyok, és a semmibe tartok. Ha te nem segítesz, bensőmben nem tanítasz, egészen langyos és fegyelmezetlen leszek. Te pedig, Uram, mindig ugyanaz vagy, mindörökre jó, igaz és szent maradsz, jól, igazul és szentül teszel mindent, rendeléseid bölcsességedből erednek. Én meg hajlandóbb vagyok a fogyatkozásra, mint az előmenetelre, nem is maradok meg folyton ugyanabban az állapotban, hétszer változik az idő fölöttem. Mindazáltal hamar jobbra fordul sorsom, ha neked úgy tetszik, és kinyújtod segítő kezedet, mert te egymagad, emberi közreműködés nélkül is segíthetsz rajtam, és annyira megkeményíthetsz, hogy aztán nem változik már hol így, hol úgy az arcom, hanem a szívem csak hozzád fordul és benned nyugszik meg. Azért ha értenék ahhoz, hogy egészen elutasítsak minden emberi vigasztalást, akár azért, hogy valódi áhítat ébredjen bennem, akár azért, mert valami arra ösztönöz, hogy téged keresselek, hisz senki ember meg nem vigasztalhat; akkor méltán reménykedhetném a te kegyelmedben, és új meg új vigasztalásod ajándékának méltán örvendenék. 

II. 

Hála neked, akitől minden származik, ami csak sikerült az életemben. Én pedig üresség és semmi vagyok előtted, állhatatlan és gyönge ember. Mivel dicsekedhetem hát vagy mi címen tartok számot az elismerésre? Talán a semmiért? Ez aztán nagy hiúság! Valóban üres dicsekvés, gonosz betegség, rettentő hiúság, mert elszakít az igazi dicsőségtől és megfoszt a mennyei kegyelemtől. Mert míg önmagában tetszeleg az ember, addig a te tetszésedet meg nem lelheti, amíg az emberek elismerése után fut, igazi erényre nem tehet szert. Mert az igazi dicsőség és a szent öröm benned dicsekedni s nem önmagunkban, a te nevedben örvendeni, nem saját erőnkben, és semmi teremtményben kedvünket nem lelni, hacsak nem temiattad. Dicsértessék a te neved, és nem az enyém, magasztalják a te kezed művét, nem az enyémet, áldják a te szent nevedet, nekem meg ne maradjon semmi az emberek dicséretéből. Te vagy az én dicsekvésem, szívem ujjongó öröme, benned dicsekszem, ujjongok egész nap, magamban pedig csak gyarlóságaimmal dicsekedhetem. Keressék a zsidók azt a dicsőséget, amelyet egymásnak adhatnak az emberek, én azt keresem, amelyet egyedül Isten adhat. Mert hiszen minden embertől származó dicsőség, minden földi megtiszteltetés, minden evilági nagyság, ha összevetjük a te örök dicsőségeddel, hiúság és oktalanság. Ó én igazságom és irgalmasságom, én Istenem, boldog Szentháromság, egyedül tiéd a dicséret és a tisztelet, a hatalom és a dicsőség mindörökkön örökké. 

Cap. 40. 

Quod homo nihil boni ex se habet, et de nullo gloriari debet.

1. 

Domine, quid est homo, quod memor sis ejus, aut filius hominis, quia visitas eum? Quid promeruit homo, ut dares illi gratiam tuam? Domine, quid possum conqueri, si deseris me? aud quid juste obtendere possum, si quod peto non feceris? Certe hoc in veritate cogitare possum et dicere: Domine, nihil sum; nihil boni ex me habeo, sed in omnibus deficio, et ad nihil semper tendo. Ego nisi a te fuero adjutus et interius informatus, totus efficior tepidus et dissolutus.

2. 

Tu autem, Domine, semper idem ipse es, et permanes in æternum: semper bonus et justus et sanctus; bene, juste et sancte agens omnia et disponens in sapientia. Sed ego, qui ad defectum magis pronus sum quam ad profectum, non semper sum in uno statu perdurans, quia septem tempora mutantur super me. Verumtamen cito melius sit, cum tibi placuerit, et manum porrexeris adjutricem: quia tu solus sine humano suffragio poteris auxiliari et in tantum confirmare, ut vultus meus amplius in diversa non mutetur, sed in te uno cor meum convertatur et quiescat.

3. 

Unde si bene scirem omnem humanam consolationem abjicere, sive propter devotionem adipiscendam, sive propter necessitatem qua compellor te quærere, quia non est homo qui me consoletur: tunc merito possem de gratia sperare tua, et de dono novæ consolationis exultare.

4. 

Gratias tibi, unde totum venit quotiescumque mihi bene succedit. Ego autem vanitas, et nihilum ante te, inconstans homo et infirmus. Unde possum gloriari? aut cur appeto reputari? Numquid de nihilo? et hoc vanissimum est. Vere inanis gloria pestis mala, vanitas maxima, quia a vera trahit gloria, et cælesti spoliat gratia. Dum enim homo complacet sibi, displicet tibi; dum inhiat laudibus humanis, privatur veris virtutibus.

5. 

Est autem vera gloria et exultatio sancta gloriari in te et non in se, gaudere in nomine tuo, non in virtute propria, nec in aliqua creatura delectari nisi propter te. Laudetur nomen tuum, non meum; magnificetur opus tuum, non meum; benedicatur nomen sanctum tuum, non meum; nihil autem attribuatur mihi de laudibus hominum. Tu gloria mea, tu exaltatio cordis mei. In te gloriabor et exultabo tota die; pro me autem nihil, nisi in infirmatibus meis.

6. 

Quærant Judæi gloriam quæ ab invicem est: ego hanc requiram quæ a solo Deo est. Omnis quidem gloria humana, omnis honor temporalis, omnis altitudo mundana æternæ gloriæ tuæ comparata vanitas est et stultitia. O, veritas mea, et misericordia mea Deus meus, Trinitas beata: tibi soli laus, vertus, honor et gloria per infinita sæculorum sæcula.

CHAPTER XL

That man hath no good in himself, and nothing whereof to glory

1.

Lord, what is man that Thou art mindful of him, or the son of man that Thou visitest him?(1) What hath man deserved, that Thou shouldest bestow thy favour upon him? Lord, what cause can I have of complaint, if Thou forsake me? Or what can I justly allege, if Thou refuse to hear my petition? Of a truth, this I may truly think and say, Lord, I am nothing, I have nothing that is good of myself, but I fall short in all things, and ever tend unto nothing. And unless I am helped by Thee and inwardly supported, I become altogether lukewarm and reckless.

2. 

But Thou, O Lord, art always the same, and endurest for ever, always good, righteous, and holy; doing all things well, righteously, and holily, and disposing all in Thy wisdom. But I who am more ready to go forward than backward, never continue in one stay, because changes sevenfold pass over me. Yet it quickly becometh better when it so pleaseth Thee, and Thou puttest forth Thy hand to help me; because Thou alone canst aid without help of man, and canst so strengthen me that my countenance shall be no more changed, but my heart shall be turned to Thee, and rest in Thee alone.

3. 

Wherefore, if I but knew well how to reject all human consolations, whether for the sake of gaining devotion, or because of the necessity by which I was compelled to seek Thee, seeing there is no man who can comfort me; then could I worthily trust in Thy grace, and rejoice in the gift of new consolation.

4. 

Thanks be to Thee, from whom all cometh, whensoever it goeth well with me! But I am vanity and nothing in Thy sight, a man inconstant and weak. What then have I whereof to glory, or why do I long to be held in honour? Is it not for nought? This also is utterly vain. Verily vain glory is an evil plague, the greatest of vanities, because it draweth us away from the true glory, and robbeth us of heavenly grace. For whilst a man pleaseth himself he displeaseth Thee; whilst he gapeth after the praises of man, he is deprived of true virtues.

5. 

But true glory and holy rejoicing lieth in glorying in Thee and not in self; in rejoicing in Thy Name, not in our own virtue; in not taking delight in any creature, save only for Thy sake. Let thy Name, not mine be praised; let Thy work, not mine be magnified; let Thy holy Name be blessed, but to me let nought be given of the praises of men. Thou art my glory, Thou art the joy of my heart. In Thee will I make my boast and be glad all the day long, but for myself let me not glory save only in my infirmities.(2)

6. 

Let the Jews seek the honour which cometh from one another; but I will ask for that which cometh from God only.(3) Truly all human glory, all temporal honour, all worldly exultation, compared to Thy eternal glory, is but vanity and folly. O God my Truth and my Mercy, Blessed Trinity, to Thee alone be all praise, honour, power, and glory for ever and for ever. Amen.

(1) Psalm viii. 4. (2) 2 Corinthians xii. 5. (3) John v. 44.

Ego autem vanitas, et nihilum ante te, inconstans homo et infirmus.