21.
A szívbéli töredelem
Bajba kerültél - nézz most
magadba mélyen:
csakis te ronthattad el...
Materiæ justi doloris, et internæ compunctionis sunt peccata, et vitia nostra, quibus ita involuti jacemus, ut raro cælistia contemplari valeamus.
Ügyelj magadra!
Certa viriliter.
Rossz tulajdonságaid
jó szokásokkal győzd le!
Consuetudo consuetudine vincitur.
I.
Ha valamit haladni akarsz, gyökerezz bele Isten félelmébe; és ne légy túlságosan szabados, hanem minden érzékedet vesd fegyelem alá: idétlen vigadozásra se add a fejed. Szenteld magad szívbéli töredelemre, és megtalálod az igazi jámborság forrását. A töredelem sok jónak ismeretére elvezet, amit a könnyelműség hamar elveszteget. Nagy csoda, hogy ember valaha önfeledten vigadhat e világon: ha számkivetett voltát megfontolja és lelkének sok veszedelmét latra veti. Csak szívünk figyelmetlensége és a hibáinkkal való nemtörődésünk lehet a magyarázata annak, hogy nem érezzük lelkünk sérelmeit, ezért nevetünk gyakran olyankor is, amikor inkább sírnunk kellene. Nincs igazi szabadság, sem tisztességes jókedv, csak Isten félelmében és jó lelkiismerettel. Boldog, aki a figyelmét szerte húzó hatásoktól függetlenedni tudja, s magába szállva a szent töredelem belső központjához eltalál. Boldog, aki megtagadja magától mindazt, ami beszennyezné, vagy akár csak meg is nehezítené a lelkiismeretét.
II.
Küzdj férfihoz illően: szokást szokással győzz le. Ha te tudod magukra hagyni az embereket, ők is magadra hagynak majd, hogy végezd dolgodat. Ne vedd magadra mások dolgát, és ne bonyolódjál a nagyobbak ügyes-bajos gondjaiba. Elsősorban magadra figyelj: és minden kedves embered előtt magadat intsd különös nagy igyekezettel. Ha az emberek nem kedvelnek, amiatt ne szomorkodjál, az essék nehezedre, ha önmagaddal nem vagy megelégedve, vagy ha magadra nem vigyázol, ahogy Isten szolgájához és derék szerzeteshez illenék. Hasznosabb és biztonságosabb, ha az embernek, míg itt a földön él, nincs része sok vigasztalásban, főleg olyanban, amely test szerint való. De ha isteni vigasztalásban nincs vagy csak nagyon ritkán van részünk, abban mi vagyunk vétkesek, mert nem keressük a szívbéli töredelmet: nem vetjük el teljesen a hiábavaló, külső vigasztalásokat. Ismerd el, hogy méltatlan vagy az isteni vigasztalásra: sokkal méltóbb mindenféle zaklatásra. Amikor az ember egészen magába száll, akkor terhére van, keserű neki az egész világ.
III.
A derék ember mindig talál elegendő okot a fájdalomra és a sírásra. Hisz akár önmagát nézi, akár felebarátjáról gondolkodik: látja, hogy senki nem él itt háborgattatás nélkül. És minél komolyabban vizsgálgatja magát, annál jobban elszomorodik. Jogos fájdalom és belső töredelem akkor ébred bennünk, ha bűneinken és hibáinkon elmélkedünk, amelyek olyannyira behálóznak, hogy a mennyei dolgokról elmélkedni ritkán tudunk. Ha többet gondolkodnál halálodon, mint a hosszú életen, minden bizonnyal jobban igyekeznél megjavulni. Ha pedig szívedben a kárhozatnak és a tisztító tűznek eljövendő kínjait át meg átelmélkednéd, azt hiszem, hogy minden munkát és fájdalmat örömest elviselnél, és semmiféle szigorúságtól vissza nem rettennél. De mivel mindazt nem vesszük szívünkre, a világ hízelgését pedig igencsak kedveljük, azért langyosak és nagyon restek maradunk. Gyakran kevés bennünk a lélek, azért fakad olyan könnyen panaszra szegény testünk. Esedezzél hát alázatosan Istenhez, hogy adja meg neked a töredelem lelkét: és mondd a prófétával: Etess engem, Uram, a könnyek kenyerével, és add nekem mértéked szerint a könnyek italát
Cap. 21.
De compunctione cordis.
1. Si vis aliquid proficere, conserva te in timore Dei et noli esse nimis liber. Sed sub disciplina cohibe omnes sensus tuos, nec ineptæ te tradas lætitiæ, da te ad cordis compunctionem, et invenies devotionem; compunctio multa bona aperit, quæ dissolutio cito perdere consuevit. Mirum est, quod homo possit unquam perfecte lætari in hac vita, qui suum exilium, et tam multa pericula animæ suæ considerat, et pensat.
2. Propter levitatem cordis et negligentiam defectuum nosrorum non senstimus animæ nostræ dolores, sed sæpe vane reddimus verba, quandomerito flere deberemus. Non est vera libertas, nec bona conscientia, nisi in timore Dei. Felix qui abjicere potest omne impedimentum distractionis, et ad unionem se redigere sanctæ compunctionis. Felix qui a se abdicat quidquid suam conscientiam maculare potest, vel gravare. Certa viriliter. Consuetudo consuetudine vincitur. Si tu scis homies dimittere, ipsi bene dimittent te, tua facta facere.
3. Non attrahas tibi res aliorum, nec te implices causis majorum. Habeas semper oculum super te primum, et admoneas te ipsum specialiter, præ omnibus tibi dilectis. Si non habes favorem hominum noli exinde tristari, sed hoc tibi sit grave quia non habes te satis bene et circumspecte, sicut deceret servum Dei et devotum Religiosum conversari. Utilius est sæpe et securius, quod homo non habeat multas consolationes in hac vita secudum carnem, præcipue tamen, quod divinas non habemus, aut rarius sentimus nos devotos; in culpa sumus, quia compunctionem non quærimus cordis, ac vanas et extrinsecas non abjicimus.
4. Cognosce te indignum divina consolatione, sed magis dignum multa tribulatione. Quando homo perfecte est compunctus, tunc gravis et amarus est ei totus mundus. Bonus homo sufficientem invenit materiam dolendi et flendi: sive enim considerat se, sive de proximo pensat; scit quia nemo sine tribulatione hic vivit; et quanto strictius sese considerat, tanto amplius dolet. Materiæ justi doloris, et internæ compunctionis sunt peccata, et vitia nostra, quibus ita involuti jacemus, ut raro cælistia contemplari valeamus.
5. Si frequentius de morte tua, quam de longitudine vitæ tua cogitares, non dubium, quin ferventius te emendares. Si etiam futuras Inferni, sivi Pergatorii, poenas cordialiter perpenderes, credo quod libenter dolorem et laborem sustineres, et nihil rigoris formidares. Sed quia ista ad cor non transeunt, et blandimenta adhuc amamus, ideo frigidi et valde pigri remanemus. Sæpe est inopia spiritus unde tam leviter conqueritur corpus miserum. Ora igitur humiliter ad Dominum ut det tibi compunctionis spiritum; et dic cum Propheta, Ciba me Domine pane lacrymarum et potum da mihi in lacrymis in mensura.
CHAPTER XXI
Of compunction of heart
If thou wilt make any progress keep thyself in the fear of God, and long not to be too free, but restrain all thy senses under discipline and give not thyself up to senseless mirth. Give thyself to compunction of heart and thou shalt find devotion. Compunction openeth the way for many good things, which dissoluteness is wont quickly to lose. It is wonderful that any man can ever rejoice heartily in this life who considereth and weigheth his banishment, and the manifold dangers which beset his soul.
2. Through lightness of heart and neglect of our shortcomings we feel not the sorrows of our soul, but often vainly laugh when we have good cause to weep. There is no true liberty nor real joy, save in the fear of God with a good conscience. Happy is he who can cast away every cause of distraction and bring himself to the one purpose of holy compunction. Happy is he who putteth away from him whatsoever may stain or burden his conscience. Strive manfully; custom is overcome by custom. If thou knowest how to let men alone, they will gladly let thee alone to do thine own works.
3. Busy not thyself with the affairs of others, nor entangle thyself with the business of great men. Keep always thine eye upon thyself first of all, and give advice to thyself specially before all thy dearest friends. If thou hast not the favour of men, be not thereby cast down, but let thy concern be that thou holdest not thyself so well and circumspectly, as becometh a servant of God and a devout monk. It is often better and safer for a man not to have many comforts in this life, especially those which concern the flesh. But that we lack divine comforts or feel them rarely is to our own blame, because we seek not compunction of heart, nor utterly cast away those comforts which are vain and worldly.
4. Know thyself to be unworthy of divine consolation, and worthy rather of much tribulation. When a man hath perfect compunction, then all the world is burdensome and bitter to him. A good man will find sufficient cause for mourning and weeping; for whether he considereth himself, or pondereth concerning his neighbour, he knoweth that no man liveth here without tribulation, and the more thoroughly he considereth himself, the more thoroughly he grieveth. Grounds for just grief and inward compunction there are in our sins and vices, wherein we lie so entangled that we are but seldom able to contemplate heavenly things.
5. If thou thoughtest upon thy death more often than how long thy life should be, thou wouldest doubtless strive more earnestly to improve. And if thou didst seriously consider the future pains of hell, I believe thou wouldest willingly endure toil or pain and fear not discipline. But because these things reach not the heart, and we still love pleasant things, therefore we remain cold and miserably indifferent.
6. Oftentimes it is from poverty of spirit that the wretched body is so easily led to complain. Pray therefore humbly unto the Lord that He will give thee the spirit of compunction and say in the language of the prophet, Feed me, O Lord, with bread of tears, and give me plenteousness of tears to drink.(1)
(1) Psalm lxxx. 5.
 |
| Certa viriliter. Consuetudo consuetudine vincitur. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése