Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek.

 Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át!

 

 

"(...) Egy napon forrásvíz partjára ért s midőn fölébe hajolt, hogy fölbecsülje a víz mélységét, szikkadt, fehérszakállas aggastyánt pillantott meg, akinek külseje oly szánalmas volt, hogy láttára nem tudta magába fojtani a sírást. A másik is sírt. Julián nem ismerte föl a tükörképét, csak homályosan emlékezett egy ehhez hasonló arcra. Fölkiáltott: az édesapja volt. És nem gondolt rá többé, hogy megölje magát. Így járt be messze földeket, hurcolva emlékei terhét; és egy folyóhoz érkezett, melyen veszedelmes volt az átkelés, nagy sebessége miatt s mert a partjain széles mocsár terült el. Hosszú idők óta nem akadt, aki meg merte volna kockáztatni. Julián egy rozzant csónakot pillantott meg, farával besüppedve, orrával a nád közé nyúlva. Amint jobban megnézte, egy pár evezőt fedezett föl rajta, és az a gondolata támadt, hogy mások szolgálatára fogja szentelni életét. Nekifogott, hogy a meredek vízpart fölé hídtöltés-félét emeljen, amelyen át le lehessen jutni a csónakig, körömszakadásig hengergette, ölében cipelte a roppant köveket, elcsúszott, besüppedt a mocsárba, nem egyszer hajszálon múlásig, hogy oda nem veszett. Azután hajódeszkákkal kitatarozta a bárkát és vályogból meg fatörzsekből kunyhót eszkábált magának.

Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek. Kendőlobogtatással hívták át a túlsó partról; Julián fürgén beugrott a csónakba. Nagyon széles volt, és túlterhelték mindenféle poggyásszal meg limlommal, nem is számítva a málhás öszvéreket, amelyek félelmükben rúgkapálva, növelték a rakomány súlyát.

Julián nem kért semmit a fáradságáért; egyik-másik utas maradék ennivalót adott neki az iszákja fenekéről, vagy már hasznavehetetlen, elhordott ruhafélét. Durva fráterek istentelen szidalmait Julián béketűrően fogadta, amire újabb sértések özöne volt a válasz. Ő beérte azzal, hogy megáldotta őket.

Kis asztal, zsámoly, száraz lombokból rakott fekvőhely, három cserépkorsó: ez volt az egész bútorzata. Két nyílás a falon: az ablakok. Egyik oldalon, ameddig a szem ellátott, terméketlen síkság terült el, imitt-amott tespedő vadvizekkel; előtte pedig a nagy folyam zöldes árja hömpölygött. Tavasszal a nedves talajból áradt a poshadás szaga. Később forgószél kavarta föl a port, amely mindenhová bevette magát, iszapossá tette a vizet és recsegett a fogak közt. Még későbbi időszakban a szúnyogok felhőnyi hada zümmögött és csípett éjjel-nappal szünet nélkül. Azután jött a kegyetlen fagy, amely kővé keményítette a tárgyakat és vadul megkívántatta a húsételt. Hónapok elteltek úgy, hogy Julián egy élő lelket nem látott. Sokszor lehunyta a szemét és emlékei szárnyán próbált visszatérni ifjúkorába; - kastélyudvar tűnt föl előtte, agarak a tornácon, inasok a fegyveres-házban és szőlőindák hűsében egy szőkefürtű ifjú, prémekbe öltözött aggastyán s nagybóbitás dáma közt; egyszerre csak a két holttest jelent meg a helyükön. Arcra borult a nyoszolyája előtt és zokogva hajtogatta: - Jaj, szegény apám! szegény anyám, szegény anyám! Összeesett és kábult félálmában véres látomásai folytatódtak.

Egy éjjel álmából arra ébredt, hogy nevén szólítja valaki. Feszülten figyelt és nem tudott kivenni egyebet, mint a hullámok morajlását. De újból megszólalt ugyanaz a hang: - Julián!

A túlsó partról hallatszott, ami meglepte Juliánt, tudva a folyó nagy szélességét. Harmadszor is szólították: - Julián!

És ez a hang úgy bongott, mint egy templomharang. Lámpását meggyújtva, kilépett a kunyhóból. Vad szélvihar dúlta föl az éjszakát. A vak sötétet a táncoló hullámok csillogása törte meg itt-ott. Percnyi habozás után Julián eloldotta a bárkát.

A víz tüstént megnyugodott, a csónak simán átsiklott és a túlsó partba ütközött, ahol egy férfi várta. Rongyos darócruhát viselt, arca gipszálarchoz volt hasonló, két szeme vörösebb, mint az izzó parázs. Amint a lámpával hozzáközelített, Julián észrevette, hogy ocsmány fekély borítja testét; magatartásában mégis volt valami királyi. Amint beszállott a bárkába, ez csodálatos módon alásüllyedt, szinte recsegett a súlya alatt; Julián egy lökéssel helyrebillentette és evezni kezdett. Minden egyes lapátcsapásra a hullámtorlódás fölemelte elülső részén a csónakot. A tintánál feketébb víz szilajon tolult össze a két partszegély felől. Örvényeket hasított, hegyeket támasztott s a lélekvesztő hol a magasba lendült, hol meg lebukott a mélységbe, ahol szél dobálta és pörgette. Julián derékban meghajolt, széttárta karjait és két lábát megfeszítve, egy törzskanyarulattal hátrafordult, hogy több erőt fejthessen ki. Az arcát dér csapkodta, az eső a hátába csurgott, a szél vad ereje kifullasztotta; elhagyta magát. A bárka most irány nélkül hánykódott a vízen. De érezte, hogy komoly dologról van szó, parancsról, melynek engedelmeskednie kell, újból megragadta az evezőket; és a lapátok csapkodása kettévágta a vihar tombolását. Előtte égett a kis lámpás. Az elsuhanó madarak időnként eltakarták. De folyton látta a csónak orrán oszlopmeredten álló bélpoklos világító szemgolyóját. És ez soká tartott, nagyon soká!

Mikor megérkeztek a kunyhóba, Julián becsukta az ajtót és az idegen a zsámolyra kuporodott. A testét takaró gyolcsféle lepel lecsúszott a csípőjéig; vállai, melle, sovány karjai eltűntek a pikkelyszerű gennyes fekélyek alatt. Homlokát mély ráncok barázdálták. Orra helyén gödör volt, mint egy csontvázkoponyán; kékes ajkai körül sűrű és förtelmes páraszerű lehellet áramlott. - Éhezem! - szólalt meg.

Julián odaadta, amije volt, egy darab avas szalonnát, némi fekete kenyérhéjat. Az idegen mohón megevett mindent s utána az asztalon, a tányéron s a kés nyelén ugyanolyan foltok látszottak, mint a testén. Azután így szólt: - Szomjúhozom!

Julián a vizeskorsóért ment; s mikor kezébe vette, olyan illat áradt ki belőle, amelytől kitágult a szíve és az orrlika. Bor volt; mily csodás lelet! De a bélpoklos kinyújtá karját s egyhajtásra kiitta a korsót. Majd így szólt: - Fázom!

Julián égő gyertyájával meggyújtott egy marék rőzsét a kunyhó közepén. A bélpoklos melegedett a tűznél; sarkán guggolva ült, minden tagja reszketett, halálsápadt lett, szemei már nem csillogtak, keléseiből genny szivárgott, s csaknem elhaló hangon suttogta: - Az ágyadat!

Julián gyöngéden támogatta a vánszorgót s takaróul még bárkájának vitorláját is ráterítette. A bélpoklos nyöszörgött. Szája sarkából kivillantak a fogai, egyre szaporább hörgések törtek föl melléből s a hasa minden lélekzetvételre egész a gerincéig besüppedt. Azután lehunyta pilláit. - Mintha jég lenne a tagjaimban! Jöjj ide mellém.

És Julián, föltakarva a vitorlát, lefeküdt a száraz levelekre, szorosan mellé. - Vetkőzz le, hogy érezzem tested melegét!

Julián levetette ruháit; azután anyaszült meztelen visszafeküdt az ágyba, és érezte tagjain a bélpoklos testét: kígyónál hidegebb volt és érdes, mint a ráspoly. Bátorító szavakkal próbálta megnyugtatni; a másik lihegve így felelt: - Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át! Ne csak a kezeddel! nem!

Julián hosszában végigterült rajta, ajkát ajkára, mellét mellére tapasztván.

Ekkor a bélpoklos magához szorította és a szemei hirtelen csillagfénnyel ragyogtak föl; hajfürtjei megnőttek, mint a napsugarak; orrlikai rózsaillatot leheltek, a tűzhely tömjént felhőzött, a hullámok daloltak. Eközben végtelen gyönyörűség, földöntúli öröm áradt el a kábult Julián lelkén; és az, aki őt ölelte, nőtt, egyre nőtt, feje és lába már a kunyhó két faláig ért. A tető eltűnt, az ég boltja kitárult, - és Julián a kéklő magasságba emelkedett, szemtől-szembe a mi Urunk Jézus Krisztussal, aki őt mennyországba vitte. 

Eddig tart Irgalmas Szent Julián legendája, ilyenformán olvasható szülőfalum templomában egy színes ablaküvegen. ( Gustav Flaubert: Irgalmas Szent Julián legendájából )

 

 

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/csak-kulsosegekben-ternek-el.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/04/erzekeny-planta-kert-iii-tanitsd-oromre.html

https://boatswain69.blogspot.com/2021/02/ime-mienk-gyermek-krisztus-iii-vilagba.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/05/a-megvaltas-uj-kezdet-v-isten-alkotta.html 

Ne feledkezzék meg e pillanatról...

 az íj húrja most járta át szívét." 

 

"- Az első lövés - szólt - nem volt semmi különös, mint ön mondaná, hiszen a céltáblát évtizedek óta oly jól ismerem, hogy vaksötétben is tudnom kell hol áll. De mi a véleménye a második találatról? Magam csak annyit mondhatok, nem az én művem. „Az” lőtt és „Az” talált: Hajoljunk meg a cél, a Buddha előtt.

 
Két nyilával a mester alighanem engem is eltalált. Mintha átalakított volna ez az emlékezetes éjszaka. Nem zaklatott többet a kísértés, hogy nyilaim sorsával törődjek. Az is megerősített új beállítottságomban, hogy a mester soha nem a céltáblát figyelte gyakorlás közben, hanem az íjászt tartotta szemmel. Mintha róla olvasná le legbiztosabban a lövés sikerét. Kérdésemre ezt nem is tagadta. Így vitte át, maga is mély koncentrációban, művészete szellemét tanítványaira. Nem átallom legsajátabb, de sokáig kétségbevont tapasztalásom alapján azt is igazolni, hogy a „közvetlen átvitel” nem puszta szóbeszéd, hanem realitás. De a kardvívó mesterektől sem lehet elvitatni ama meggyőződésüket, hogy a végtelen gonddal és fáradsággal készített kard átveszi a kardkovács szellemét, aki szintén kultikus szertartásként űzi hivatását.

Egy napon a mester, amikor lövésem kioldódott, fölkiáltott:
- Ez az! Hajoljon meg.
A céltáblára pillantva, nem tudtam örömében osztozni; nyílvesszőm csak a tábla peremét érintette.
- Valódi lövés volt - döntött mesterem -, így folytassa.
A következő időkben egyre többször találtak célba nyilaim, de még sok volt a sikertelen lövés is. De ha a mester észrevette a
találatok fölötti elégedettségemet , nyomban igyekezett lehűteni.
- Mit képzel? Azt hogy a sikertelen lövések fölött ne bosszankodjék, már megtanulta. De tanulja meg azt is, hogy ne örvendezzék, ha célba talál.
- Érti-e már - kérdezte mesterem egy különösen jól sikerült lövésem után - mit jelent, hogy „Az” lő és „Az” talál?

 
- Attól tartok - válaszoltam - hogy már semmit nem értek, még a legkézenfekvőbb is zavarba ejt. Én vagyok-e aki megfeszíti az íjat, vagy az íj emel a legnagyobb feszültség állapotába? Én találom-e el a célt, vagy a cél talál el engem? „Az” a test szempontjából szellemi-e, vagy a szellem szempontjából testi? Esetleg mind a kettő? Az íj, nyíl, cél és én annyira egybefonódtunk, hogy már nem tudok semmit különválasztani, de nem is kívánom ezt megtenni. Ha kezembe veszem az íjat és lövök, minden világos, egyértelmű és szinte nevetségesen egyszerű.

- Ne feledkezzék meg e pillanatról - szakított félbe a mester -, az íj húrja most járta át szívét." 

(Eugen Herrigel, Az íj és nyíl ösvénye ) 

 

 https://boatswain69.blogspot.com/2021/01/az-ij-hurja-most-jarta-at-szivet.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/05/a-megvaltas-uj-kezdet-v-isten-alkotta.html

Vágyom, hogy est legyek.

 Ki vagyok én?

 

"Mindjárt este lesz. Ne hagyj el engemet,
ha majd a nap leszáll.
Itt bánat-sejtelem remeg,
és csönd, sötét hegyek fokán.

Ím: karámba vágynak mindenek,
hol lehelet langy melege vár.
Jer, légy velem - most s azután - és szeress. 

Vágyom, hogy est legyek.

Maradj, hogy érezzem veled,
hogy te vagy láng, lélek, sugár,
míg életem az éj csöndjébe szál.
Légy tűzhelyem, földem, hazám,
légy Napom éltem alkonyán,
míg égre írják fönn fényes kezek:
KI VAGYOK ÉN." ( Christian Morgenstern, Ki vagyok én ) 

 

 

Mint minden lét...

 Mint minden lét... 

 

 

"Mint minden lét, Istenből megszülettem, s megyek hozzá, hogy énem Benne haljon - tiéd legyek, hogy Benned újra éljek.

Belőled lettem én, forrásom: Éned, S hogy énem én legyen, magamra valljon:
feléd megyek, s Benned magamba térek.

De büszkeség, hogy rólad mit se halljon, ébredt bennem, s hogy tőled messze menjen...

 

És lőn: erőd szétáradott fölöttem.
Benned, Neked új életre születtem,
hogy énem Benned új életre haljon - és ekkor tudtam meg, mi az, hogy élet." ( Christian Morgenstern, Mint minden lét ) 

 

"Ich bin aus Gott wie alles Sein geboren

Ich bin aus Gott wie alles Sein geboren,
ich geh im Gott mit allem Mein zu sterben,
Ich kehre nach Hause, o Gott, als Dein zu leben.
Erst wurde ich aus Deinem Ich gebelen,

dann galt es die Gegebne zu erchuben,
Dir als ein Due es Brust an Brust zu heben.
Da wolle Stolz es mittendrin verder,
und es ward Dir, und Du warst ihm verloren...
Bis dass Du mich übermächtig beschworen hast!

Da ward ich Dir zum andernmal geboren:
denn ich verstehe zum ersten Mal zu sterben,
denn ich empfand zum erstenmal zu leben."

 

 

"...Csak szólj és meggyógyul..."

a Gép helyett nő lett ismét."

 

 

"Az egyik ABC-ben akartam venni valamit. Zárás előtt már csak egyetlen kassza volt nyitva. Hosszú sor toporgott, morgolódott előtte. Elibém préselődve szálegyenes, ápolt öregúr szorongott, kezében a drótkosárral, benne némi vacsorára valóval. A gyötrött arcú pénztárosnő úgy csapkodta a billentyűket, számolt, mint aki gépe csattogó alkatrésze. Fel sem pillantva, szögletesen, villámgyorsan, de láthatóan ereje végére érve lökdöste tovább a leblokkolt kosarakat.

Éppen az előttem álló úrét bökte arrébb, aki megszólalt (kemény szóra vártam):

- Milyen ügyes. Köszönöm. Aludjon jól ma – s kilépett a sorból.

A pénztárosnő felkapta a fejét. Hálás mosolyából már csak nekem jutott egy villanásnyi. Hirtelen megfiatalodott; a Gép helyett nő lett ismét." ( Gyökössy Endre: Mai példázatok, "...Csak szólj és meggyógyul...", A pénztáros )

 

 

 https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/aki-azert-tudna-jot-cselekedni-es-nem.html

"Nem becsülöm magam,

 Mivel bizonyíthatná?"

 

 

"Nem becsülöm magam,

senkit sem tudok becsülni, aki becsül engem.

Csak olyasvalakit tudok becsülni, aki nem becsül engem.

Jacket becsülöm,

mert ő nem becsül engem.

Tomot megvetem,

mert nem vet meg engem.

Csak megvetendő egyén

becsülhet olyasvalakit, aki annyira megvetendő mint én.

Akit megvetek azt nem tudom szeretni.

Mivel Jacket szeretem

nem tudom elhinni hogy szeret engem.

Mivel bizonyíthatná?"  ( R. D. Laing: Gubancok )

 

 

 

miben áll a tökéletes boldogság

 "Most pedig Leó testvér, halld a végső tanulságot!"

 Szent Ferenc megmagyarázza Leó testvérnek, miben áll a tökéletes boldogság

 

"Egy alkalommal Szent Ferenc Leó testvér társaságában Perugiából jövet az Angyalos Boldogasszony kolostora felé tartott. Kemény tél volt, úgyhogy az Isten hidege majd megvette őket. Egyszer csak Szent Ferenc odaszólt Leó testvérnek, aki egy kicsivel előtte ballagott, és azt mondta neki:
- Leó testvér, bár a kisebb testvérek életének és jámborságának példája az egész földön a lelkek épülésére szolgálna is, mindazonáltal írd és szorgosan jegyezd föl, nem ebben van a tökéletes boldogság.
Tovább haladva, Szent Ferenc másodszor is szólította őt:
- Leó testvér, ha kisebb testvérünk visszaadná is szeme világát a vakoknak, meggyógyítaná a sántákat, kiűzné az ördögöket, hallókká tenné a süketeket és járókká a bénákat, megszólítatná a némákat, s ami még nagyobb dolog, feltámasztaná a négynapos halottakat; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság.
Ismét tovább haladva valamicskét, Szent Ferenc hangosan fölkiáltott:
- Ó, Leó testvér, bár kisebb testvérünk jártas lenne minden nyelvben, kisujjában volna minden tudomány és betéve ismerné az írásokat úgy, hogy jövendölni tudna, s nemcsak a jövőt tudná megfejteni, hanem megmondaná a lélek legrejtettebb titkait is; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság.
S még egy kicsit tovább menve, Szent Ferenc ismét erősen kiáltott:
- Ó, Leó testvér, Isten Juhocskája, szóljon bár a kisebb testvér az angyalok nyelvén, ismerje a csillagok járását és a gyógyfüvek erejét, tárjanak föl előtte a föld minden kincsei, s ismerje bár a madaraknak és halaknak és minden teremtett állatoknak fajtáit és az embereknek és a fáknak és a köveknek és a gyökereknek és a vizeknek természetét; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság.
És még egy darab utat megtéve, újból fennhangon szólt Szent Ferenc:
- Ó, Leó testvér, bár kisebb testvérünk oly jól tudjon prédikálni, hogy az összes hitetleneket Jézus Krisztus hitére térítené; írd, hogy nem ebben van a tökéletes boldogság.
Már jó hét mérföldnyi úton tartott ez a beszéd, amikor végre Leó testvér nagy álmélkodással megkérdezte Szent Ferencet, így szólván hozzá:
- Atyám, kérlek téged az Isten nevében, mondd meg tehát, miben van a tökéletes boldogság?
Szent Ferenc akkor így felelt meg neki:
- Amikor mi csuromvizesen az esőtál és összefagyva a hidegtől, mocskosan a sártól és elcsigázva az éhségtől, elérjük majd az Angyalos Boldogasszony kolostorát, s kopogunk a kapun, és a kapus mérgesen kinéz és megkérdezi: "Kik vagytok?", mi meg azt feleljük: "Ketten a ti testvéreitek közül", ő pedig így válaszol: "Hazudtok, közönséges csavargók vagytok, akik tekeregve a világon becsapjátok az embereket, és elorozzátok az alamizsnát a szegények elől, takarodjatok innen", és nem nyitja ki nekünk a kaput, hanem kint hagy ácsorogni a hóban és a lucsokban, dideregve és éhezve a késő éjszakában. Akkor, ha mindezeket a bántalmakat, ha mindezt a durvaságot és megaláztatást türelmesen, fölindulás és zúgolódás nélkül elviseljük, sőt alázattal és szeretettel azt gondoljuk magunkban, hogy az a kapus csakugyan jól ismer bennünket, és Isten adja a szót ajkára ellenünk; ó, Leó testvér, írd: ebben áll a tökéletes boldogság.
- Aztán ha mi mégis tovább kopogtatunk, s ő dühösen kijön, és ránk rivall: "Pusztuljatok innen, hitvány gazok, menjetek az ispotályba, mert egy falat nem sok, de itt még annyit sem kaptok, és ide ugyan be nem teszitek a lábatokat"; ha mi ezt is nyugalommal, sőt derűs lélekkel és szelíd szeretettel eltűrjük; ó, Leó testvér, írd: ebben áll a tökéletes boldogság.
- Ám ha mi az éhségtől és a hidegtől sarkallva meg az éjszakának zordságától kényszerítve, mégis újból bezörgetünk, és esedezve kiáltozunk, és az Isten szerelmére kérjük, hogy nyisson ki nekünk, és bocsásson be bennünket, ő pedig fölháborodva így szól: "Semmirekellő gazemberek ezek, de majd megfizetek nekik érdemük szerint", és kijön egy görcsös bottal, megragad minket a csuklyánknál fogva, és leteper a földre, és alaposan meghemperget a hóban, és jól agyba főbe ver a bot boldogabbik végével; ha mindezeket mi békességgel és örömmel viseljük, az áldott Krisztus szenvedéseire gondolva, hogy iránta való szeretetből el kell tűrnünk a bántalmakat; ó, Leó testvér, írd: ebben áll a tökéletes boldogság.
- Most pedig Leó testvér, halld a végső tanulságot! A Szentlélek mindazon kegyelmei és ajándékai közül, amelyekkel Isten az ő szeretteit elhalmozza, a legnagyobb adomány, ha önmagunkat le tudjuk győzni, és készek vagyunk Krisztus szeretetéért elviselni minden bántalmat és méltánytalanságot, minden igazságtalanságot és kellemetlenséget. Mert Isten többi ajándékával nem dicsekedhetünk, mivelhogy nem a miénk, hanem Istené; amint az Apostol mondja: Mid van, amit nem Istentől kaptál? S ha tőle kaptad, mit dicsekszel vele, mintha a magadé volna? De a nyomorúság és megpróbáltatás keresztjében bátran dicsekedhetünk, mert ez a mienk; ezért mondja az Apostol: Nem akarok másban dicsekedni, csak a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében.
Akinek tisztelet és dicsőség adassék, mindörökkön örökké. Amen." ( Assisi Szent Ferenc Virágoskertje ( Fioretti ), 8 )

Rembrandt, A Franciscant Friar

Hát te mit tudsz adni?

  "Jó írni, még jobb gondolkodni. Jó a bölcsesség, még jobb a türelem."

 

 

"Nagyon helyes. Hát te mit tudsz adni? Mi az, amit kitanultál, amihez értesz?
- Tudok gondolkodni. Tudok várni. Tudok böjtölni.
- Másod nincs?
- Azt hiszem, nincs!
- És mire jó mindez? Például a böjtölés - az mire jó?
- Nagyon is jó dolog az, uram. Ha valakinek nincs mit ennie, akkor a böjtölés a legokosabb amit tehet. Például, ha Sziddhárta nem tanult volna meg böjtölni, akkor még ma szert kéne tennie valamilyen állásra, akár nálad, akár máshol, mert éhsége kényszerítené rá. Így azonban nyugodtan várhat Sziddhárta, nem ismer türelmetlenséget, nem ismer szükséget, hosszan ostromolhatja őt az éhség, nevetve tűri. Erre jó, uram, a böjtölés.
- Igazad van Samana. Várj egy percet.
- Kámaszvámi kiment és egy tekerccsel tért vissza, átadta a vendégnek és azt kérdezte:
- El tudod-e ezt olvasni?
Sziddhárta szemügyre vette a tekercset, adásvételi szerződés állt rajta, kezdte felolvasni.
- Kitűnő - mondta Kámaszvámi. - És most kérlek írjál valamit erre a lapra.
- Pálmalevelet adott neki és tustollat, Sziddhárta írt rá valamit és visszaadta.
Kámaszvami ezt olvashatta: - Jó írni, még jobb gondolkodni. Jó a bölcsesség, még jobb a türelem." ( Herman Hesse, Siddhartha )

 

"Jó írni, még jobb gondolkodni. Jó a bölcsesség, még jobb a türelem."

 

megragadta a férfi kezét és megcsókolta.

 Egy héten át nem látta senki. 

 

 

 "A német költő, Rilke egy időben Párizsban élt. Naponta bejárt az egyetemre egy francia barátnője kíséretében. Útja egy nagyon forgalmas útvonalon vezetett át. A kereszteződésnél állandóan egy koldusasszony tartózkodott. Alamizsnát kéregetett a járókelőktől. Mindig ugyanazon a helyen üldögélt. Mozdulatlan volt, akár egy szobor. Kezét előre nyújtotta, szemét a földre szegezte. Rilke soha nem adott neki egy fillért sem. Barátnője ellenben gyakran belecsúsztatott a koldus kezébe egy-egy pénzdarabot.

Egyszer a fiatal francia nő csodálkozva meg is kérdezte a költőt: - Te miért nem adsz soha semmit ennek a szegénynek?

- Olyasvalamit kellene adnunk neki, amit nem a kezének, hanem a szívének szánunk - válaszolta a költő.

Másnap Rilke egy rózsabimbóval érkezett. Egyenesen a koldusasszonyhoz ment. A rózsát belehelyezte a kezébe és tovább akart menni.

Ekkor azonban váratlan dolog történt: a koldusasszony felemelte a tekintetét, ránézett a költőre, nagy nehezen felkelt a földről, megragadta a férfi kezét és megcsókolta. Majd, a rózsát erősen a szívére szorítva, eltávozott. Egy héten át nem látta senki.

A másik héten ismét ott ült az utcasarkon, a szokott módon: szótlanul, mozdulatlanul, mint korábban.

- Miből élhetett egész héten át, mikor semmit se kapott? - kérdezte a francia barátnő.

- A rózsából - válaszolta a költő." ( Anthony de Mello )

 

"Egyszerre csak ott állt a mennyei szűz előtt, felemelte a könnyű, csillogó fátylat és akkor - Rózsavirág omlott a karjába." ( Novalis, Szaiszi tanítványok, 34 )

 https://boatswain69.blogspot.com/2020/07/megtortenik-az-igazsag.html

Amelyiket megmentem, annak számít

 Egy viharos nap után

 

 "Egy viharos nap után a tengerpart tele volt partra vetett, vergődő kis halakkal, kiszáradó tengeri csillagokkal, kagylókkal. Az arra járó felnőttek és gyerekek szomorúan nézték a pusztuló életeket. Egy kislány azonban fogta a kis homokozó vödrét, és apró kezeivel kezdte összeszedni a még élő halakat, majd elballagott a víz széléhez, és visszadobta őket a tengerbe. Az apja rászólt : - Hagyjad, hiszen olyan sokan vannak. Úgysem tudod mindet összeszedni. Mit számít az egészhez képest az a pár kis hal, amit megmentesz! - Amelyiket megmentem, annak számít – felelte a kislány, és folytatta a mentőakcióját." ( Anthony de Mello )

Amelyiket megmentem, annak számít.

https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/aki-azert-tudna-jot-cselekedni-es-nem.html

elfelejtettél mosolyogni,

Úgy! na végre egy mosoly. Szia, apa"  

 

 

"Elmélyülve olvasom Aiszkhülosz Agamemnonját, teljesen belemerülve a sötét legenda labirintusába.

Valaki a szakállamat rángatja.

Apa!

Natasa itt állhat már egy ideje

Apa! (Húzogatja a szakállam) elfelejtettél mosolyogni,

apa?

Úgy! na végre egy mosoly. Szia, apa"

( R. D. Laing: Beszélgetés gyerekekkel )Valaki a szakállamat rángatja.

 

 

Valaki a szakállamat rángatja.

 

Tényleg szeretsz?

 Hogy van?

 

"Orvos: Hogy van?

A páciens mutatja a torkánál a csövet:

légcsőmetszés után van

Orvos: Jaj, bocsánat!

S mivel megérti, hogy a páciens nem

beszélőképes, blokkot-ceruzát vesz elő, írja

Hogy van?

avval a blokkot-ceruzát átnyújtja a páciensnek, válaszadásra

A páciens átveszi a blokkot-ceruzát, írja

Nem vagyok süket"

( R. D. Laing: Tényleg szeretsz? )

 

 

Hogy van?

 

Mert kurtizánnak nem lehet ajándékot adni,

 Fösvény a föld, ha nem szépül meg attól, hogy
magot vetettél belé.

 

 

"Aztán eszembe jutott a kurtizánok és a szerelem példája. Mert tévedsz, ha önmagukért hiszel az anyagi javakban. Ahogyan nincsen hegytetőről eléd táruló táj, csak ha magad alkottad meg felkapaszkodásod erőfeszítésének árán, nincsen ez másként a szerelemben sem. Semminek sincsen önmagában értelme, mert a dolgok igazi értelme mindig a szerkezetük.

(...)

És így van ez a szerelemmel is. Mit várhatsz a kurtizánoktól? Mi egyebet, ha nem a test megnyugvását az oázis meghódítása után? Mert a kurtizán nem kíván tőled semmit, nem kényszerít rá, hogy legyél. Ám amikor kedvesednek segítségére kívánsz sietni, a szerelemben szívedet elárasztó hálaérzet azért árad el rajtad, mert felébresztette a benned szendergő arkangyalt. Nem a könnyedség teszi a különbséget, hiszen ha szeretsz valakit, és ő is szeret téged, elég kitárnod a karodat, hogy magadhoz ölelhesd. A különbség az adásban van. Mert kurtizánnak nem lehet ajándékot adni, mivel eleve neki járó adónak tekinti, bármit viszel neki.
És ha adót vetnek ki rád, akkor tiltakozol ellene.

(...)

 És amint az élelem képessé teszi az újabb sivatagi menetelésre, a pénzem vett szerelem is megnyugtatja testét, és képessé teszi a magány elviselésére. Igen ám, csakhogy eközben egytől-egyig boltossá lesznek, és semmiféle felbuzdulást nem éreznek az ilyen szerelemben.

 
Mert ahhoz, hogy adni tudj a kurtizánnak, gazdagabbnak kellene lenned még a királynál is. Amit a kurtizánnak viszel, azt ő egyedül önmagának köszöni, sikerét egyedül magának tulajdonítja, büszke rá, hogy oly ügyes és oly szép, hogy ennyire meg tudott sarcolni. Ebbe a feneketlen kútba akár ezer, aranyat hordozó karaván terhét is beledobhatod anélkül, hogy adni kezdtél volna. Mert az adáshoz kell valaki más is,
aki kapjon.

 
Katonáim ezért simogatják esténként kezük sima hátával a rabul ejtett sivatagi rókát, és éreznek közben valami homályos szeretetfélét, mert abban az ábrándban ringatják magukat, hogy adnak valamit ennek a kis vadállatnak, és ha védelmet keresve odasimul a szívükhöz, valósággal megrészegülnek a hálától. Ám keress nekem ebben a bordélynegyedben egy olyan kurtizánt, aki egyszerre csak úgy érzi, hogy szüksége van rád, és a válladhoz simul!..

(...)

Fösvény a föld, ha nem szépül meg attól, hogy magot vetettél belé." ( Antoine de Saint Exupery, Citadella, 176-178 )

 

Mert kurtizánnak nem lehet ajándékot adni,

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/a-szepseg-hala-isten-pecsetje.html

"Visszatér a kutya ahhoz amit kihányt!"

"De betelt rajtuk az igaz példabeszéd: „A kutya visszatér a maga okádására”, és: „A megfürdött disznó sárban hempereg!” ( 2 Pét 2,22 )

 

 

 

 

"Mert üres, fellengzős szólamokat hangoztatva testi vágyaik kiélésére csábítják feslett életükkel azokat, akik nemrégen szakadtak el a tévelygésben élőktől. Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte. Mert ha az Úrnak és az Üdvözítő Jézus Krisztusnak megismerése által megszabadultak a világ förtelmeitől, de ismét belekeveredve azokba elbuknak; ez az utóbbi állapotuk rosszabb lesz az elsőnél. Mert jobb lett volna nekik, ha meg sem ismerik az igazság útját, minthogy azt megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól. 

De betelt rajtuk az igaz példabeszéd: „A kutya visszatér a maga okádására”, és: „A megfürdött disznó sárban hempereg!”  ( 2 Pét 18-22 ) 

 

"Visszatér a kutya ahhoz amit kihányt!"

Die zwei Parallelen

 Die zwei Parallelen

 

 "Két párhuzamos ment, járni
a végtelen teret,
egyenes lélek-pár, ki
szolid házból ered.

Nem akarták metszeni, ó jaj,
egymást, míg nem jön a vég:
jó támasz volt ez az óhaj,
és titkos büszkeség.

De midőn azután tíz vándor
fényév is elszaladt,
kiveszett a magányos párból
a földi gondolat.

Maguk se tudták, hogy még
párhuzamosok-e?
Az örök fénybe folyt szét
két lélek fény-jele.

Őbenne egyesültek,
átfolyt rajtuk sugara,
mint két szeráf, merültek
az öröklét karjaiba." ( Christian Morgenstern, A két párhuzamos )

 

"Es gingen zwei Parallelen
ins Endlose hinaus,
zwei kerzengerade Seelen
und aus solidem Haus.

Sie wollten sich nicht schneiden
bis an ihr seliges Grab:
Das war nun einmal der beiden
geheimer Stolz und Stab.

Doch als sie zehn Lichtjahre
gewandert neben sich hin,
da wards dem einsamen Paare
nicht irdisch mehr zu Sinn.

Warn sie noch Parallelen?
Sie wußtens selber nicht, -
sie flossen nur wie zwei Seelen
zusammen durch ewiges Licht.

Das ewige Licht durchdrang sie,
da wurden sie eins in ihm;
die Ewigkeit verschlang sie
als wie zwei Seraphim." ( Christian Morgenstern, Die zwei Parallelen )

Doch als sie zehn Lichtjahre
gewandert neben sich hin,
da wards dem einsamen Paare
nicht irdisch mehr zu Sinn.