Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek.

 Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át!

 

 

"(...) Egy napon forrásvíz partjára ért s midőn fölébe hajolt, hogy fölbecsülje a víz mélységét, szikkadt, fehérszakállas aggastyánt pillantott meg, akinek külseje oly szánalmas volt, hogy láttára nem tudta magába fojtani a sírást. A másik is sírt. Julián nem ismerte föl a tükörképét, csak homályosan emlékezett egy ehhez hasonló arcra. Fölkiáltott: az édesapja volt. És nem gondolt rá többé, hogy megölje magát. Így járt be messze földeket, hurcolva emlékei terhét; és egy folyóhoz érkezett, melyen veszedelmes volt az átkelés, nagy sebessége miatt s mert a partjain széles mocsár terült el. Hosszú idők óta nem akadt, aki meg merte volna kockáztatni. Julián egy rozzant csónakot pillantott meg, farával besüppedve, orrával a nád közé nyúlva. Amint jobban megnézte, egy pár evezőt fedezett föl rajta, és az a gondolata támadt, hogy mások szolgálatára fogja szentelni életét. Nekifogott, hogy a meredek vízpart fölé hídtöltés-félét emeljen, amelyen át le lehessen jutni a csónakig, körömszakadásig hengergette, ölében cipelte a roppant köveket, elcsúszott, besüppedt a mocsárba, nem egyszer hajszálon múlásig, hogy oda nem veszett. Azután hajódeszkákkal kitatarozta a bárkát és vályogból meg fatörzsekből kunyhót eszkábált magának.

Az új révnek híre ment, utasok jelentkeztek. Kendőlobogtatással hívták át a túlsó partról; Julián fürgén beugrott a csónakba. Nagyon széles volt, és túlterhelték mindenféle poggyásszal meg limlommal, nem is számítva a málhás öszvéreket, amelyek félelmükben rúgkapálva, növelték a rakomány súlyát.

Julián nem kért semmit a fáradságáért; egyik-másik utas maradék ennivalót adott neki az iszákja fenekéről, vagy már hasznavehetetlen, elhordott ruhafélét. Durva fráterek istentelen szidalmait Julián béketűrően fogadta, amire újabb sértések özöne volt a válasz. Ő beérte azzal, hogy megáldotta őket.

Kis asztal, zsámoly, száraz lombokból rakott fekvőhely, három cserépkorsó: ez volt az egész bútorzata. Két nyílás a falon: az ablakok. Egyik oldalon, ameddig a szem ellátott, terméketlen síkság terült el, imitt-amott tespedő vadvizekkel; előtte pedig a nagy folyam zöldes árja hömpölygött. Tavasszal a nedves talajból áradt a poshadás szaga. Később forgószél kavarta föl a port, amely mindenhová bevette magát, iszapossá tette a vizet és recsegett a fogak közt. Még későbbi időszakban a szúnyogok felhőnyi hada zümmögött és csípett éjjel-nappal szünet nélkül. Azután jött a kegyetlen fagy, amely kővé keményítette a tárgyakat és vadul megkívántatta a húsételt. Hónapok elteltek úgy, hogy Julián egy élő lelket nem látott. Sokszor lehunyta a szemét és emlékei szárnyán próbált visszatérni ifjúkorába; - kastélyudvar tűnt föl előtte, agarak a tornácon, inasok a fegyveres-házban és szőlőindák hűsében egy szőkefürtű ifjú, prémekbe öltözött aggastyán s nagybóbitás dáma közt; egyszerre csak a két holttest jelent meg a helyükön. Arcra borult a nyoszolyája előtt és zokogva hajtogatta: - Jaj, szegény apám! szegény anyám, szegény anyám! Összeesett és kábult félálmában véres látomásai folytatódtak.

Egy éjjel álmából arra ébredt, hogy nevén szólítja valaki. Feszülten figyelt és nem tudott kivenni egyebet, mint a hullámok morajlását. De újból megszólalt ugyanaz a hang: - Julián!

A túlsó partról hallatszott, ami meglepte Juliánt, tudva a folyó nagy szélességét. Harmadszor is szólították: - Julián!

És ez a hang úgy bongott, mint egy templomharang. Lámpását meggyújtva, kilépett a kunyhóból. Vad szélvihar dúlta föl az éjszakát. A vak sötétet a táncoló hullámok csillogása törte meg itt-ott. Percnyi habozás után Julián eloldotta a bárkát.

A víz tüstént megnyugodott, a csónak simán átsiklott és a túlsó partba ütközött, ahol egy férfi várta. Rongyos darócruhát viselt, arca gipszálarchoz volt hasonló, két szeme vörösebb, mint az izzó parázs. Amint a lámpával hozzáközelített, Julián észrevette, hogy ocsmány fekély borítja testét; magatartásában mégis volt valami királyi. Amint beszállott a bárkába, ez csodálatos módon alásüllyedt, szinte recsegett a súlya alatt; Julián egy lökéssel helyrebillentette és evezni kezdett. Minden egyes lapátcsapásra a hullámtorlódás fölemelte elülső részén a csónakot. A tintánál feketébb víz szilajon tolult össze a két partszegély felől. Örvényeket hasított, hegyeket támasztott s a lélekvesztő hol a magasba lendült, hol meg lebukott a mélységbe, ahol szél dobálta és pörgette. Julián derékban meghajolt, széttárta karjait és két lábát megfeszítve, egy törzskanyarulattal hátrafordult, hogy több erőt fejthessen ki. Az arcát dér csapkodta, az eső a hátába csurgott, a szél vad ereje kifullasztotta; elhagyta magát. A bárka most irány nélkül hánykódott a vízen. De érezte, hogy komoly dologról van szó, parancsról, melynek engedelmeskednie kell, újból megragadta az evezőket; és a lapátok csapkodása kettévágta a vihar tombolását. Előtte égett a kis lámpás. Az elsuhanó madarak időnként eltakarták. De folyton látta a csónak orrán oszlopmeredten álló bélpoklos világító szemgolyóját. És ez soká tartott, nagyon soká!

Mikor megérkeztek a kunyhóba, Julián becsukta az ajtót és az idegen a zsámolyra kuporodott. A testét takaró gyolcsféle lepel lecsúszott a csípőjéig; vállai, melle, sovány karjai eltűntek a pikkelyszerű gennyes fekélyek alatt. Homlokát mély ráncok barázdálták. Orra helyén gödör volt, mint egy csontvázkoponyán; kékes ajkai körül sűrű és förtelmes páraszerű lehellet áramlott. - Éhezem! - szólalt meg.

Julián odaadta, amije volt, egy darab avas szalonnát, némi fekete kenyérhéjat. Az idegen mohón megevett mindent s utána az asztalon, a tányéron s a kés nyelén ugyanolyan foltok látszottak, mint a testén. Azután így szólt: - Szomjúhozom!

Julián a vizeskorsóért ment; s mikor kezébe vette, olyan illat áradt ki belőle, amelytől kitágult a szíve és az orrlika. Bor volt; mily csodás lelet! De a bélpoklos kinyújtá karját s egyhajtásra kiitta a korsót. Majd így szólt: - Fázom!

Julián égő gyertyájával meggyújtott egy marék rőzsét a kunyhó közepén. A bélpoklos melegedett a tűznél; sarkán guggolva ült, minden tagja reszketett, halálsápadt lett, szemei már nem csillogtak, keléseiből genny szivárgott, s csaknem elhaló hangon suttogta: - Az ágyadat!

Julián gyöngéden támogatta a vánszorgót s takaróul még bárkájának vitorláját is ráterítette. A bélpoklos nyöszörgött. Szája sarkából kivillantak a fogai, egyre szaporább hörgések törtek föl melléből s a hasa minden lélekzetvételre egész a gerincéig besüppedt. Azután lehunyta pilláit. - Mintha jég lenne a tagjaimban! Jöjj ide mellém.

És Julián, föltakarva a vitorlát, lefeküdt a száraz levelekre, szorosan mellé. - Vetkőzz le, hogy érezzem tested melegét!

Julián levetette ruháit; azután anyaszült meztelen visszafeküdt az ágyba, és érezte tagjain a bélpoklos testét: kígyónál hidegebb volt és érdes, mint a ráspoly. Bátorító szavakkal próbálta megnyugtatni; a másik lihegve így felelt: - Jaj! meghalok!... Jöjj közelebb, melegíts át! Ne csak a kezeddel! nem!

Julián hosszában végigterült rajta, ajkát ajkára, mellét mellére tapasztván.

Ekkor a bélpoklos magához szorította és a szemei hirtelen csillagfénnyel ragyogtak föl; hajfürtjei megnőttek, mint a napsugarak; orrlikai rózsaillatot leheltek, a tűzhely tömjént felhőzött, a hullámok daloltak. Eközben végtelen gyönyörűség, földöntúli öröm áradt el a kábult Julián lelkén; és az, aki őt ölelte, nőtt, egyre nőtt, feje és lába már a kunyhó két faláig ért. A tető eltűnt, az ég boltja kitárult, - és Julián a kéklő magasságba emelkedett, szemtől-szembe a mi Urunk Jézus Krisztussal, aki őt mennyországba vitte. 

Eddig tart Irgalmas Szent Julián legendája, ilyenformán olvasható szülőfalum templomában egy színes ablaküvegen. ( Gustav Flaubert: Irgalmas Szent Julián legendájából )

 

 

https://boatswain69.blogspot.com/2020/10/csak-kulsosegekben-ternek-el.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/04/erzekeny-planta-kert-iii-tanitsd-oromre.html

https://boatswain69.blogspot.com/2021/02/ime-mienk-gyermek-krisztus-iii-vilagba.html

https://boatswain69.blogspot.com/2022/05/a-megvaltas-uj-kezdet-v-isten-alkotta.html