Imitatio Christi I./18. ~ "Nam animas suas in hoc mundo oderunt, ut in vitam æternam eas possiderent."

 18. 

A szent atyák példája

 

 Ki megalázza magát

aki gyűlöli 

már nincs hová alázni...

annak mit számít 

az egész világ minden 

haragja?

Nam animas suas in hoc mundo oderunt, ut in vitam æternam eas possiderent. 

 

 

I.

Tekints a szent atyák eleven példájára, azokban tisztán ragyogott a tökéletesség és az
istenfélelem: belátod majd, hogy milyen kicsinység, majdhogynem semmi az, amit mi
cselekszünk.
Jaj, mit ér a mi életünk, ha az övékhez hasonlítjuk?
Krisztus szentjei és barátai éhen-szomjan, fagyban, mezítelen szolgáltak Istennek;
munkálkodva fáradhatatlanul, virrasztva, böjtölve, szent imádságban és elmélkedésben:
üldöztetésben és gyalázatban.
Ó mennyi keserves zaklattatást tűrtek az apostolok, a vértanúk, a hitvallók, a szüzek: és mind
a többiek, akik Krisztus nyomdokait akarták követni.
Mert evilágon készek voltak meggyűlölni önmagukat, hogy az örök életre eljussanak.
Ó milyen kemény és önmegtagadó életet éltek a szent atyák a sivatagban: hány és mily nehéz
kísértést elviseltek; milyen gyakran zaklatta őket az ördög, milyen fáradhatatlan és buzgó
imádsággal fordultak Istenhez, milyen szigorú böjtöket vállaltak, mekkora igyekezettel,
tűzzel fáradoztak lelki haladásukon, mily kemény harcot viseltek vétkeik megtörésére,
mily tiszta, egyenes szándékkal törekedtek Isten tiszteletére!
Nappal dolgoztak, éjszakánként hosszú imádságba fogtak, bár munka közben sem hagyták
abba az elmélkedő imát.
Minden idejüket hasznosan töltötték, minden óra rövidnek látszott előttük az Isten
szolgálatában, és az elmélkedés édes örömében arról is elfeledkeztek, hogy testüket
táplálják.
Lemondtak minden gazdagságról, méltóságról, hírnévről, barátról, rokonról: nem kívánták,
hogy bármijük is legyen e világban; alig vették magukhoz azt is, ami életük
fenntartásához szükséges volt, testük kívánságát még végső szükségben is kedvetlenül
elégítették ki.
Szegények voltak hát földiekben, de nagyon gazdagok kegyelemben és erényben.
Külsőképpen szűkölködtek, belül azonban Isten kegyelme és vigasztalása volt gazdagságuk.
Idegenek voltak evilágtól, de Istennek háza népéhez tartoztak, neki bizalmas barátai voltak.
Magukat semminek tartották, evilág is lenézte őket, de Isten szemében drágák és becsesek
voltak.
Az igaz alázatosságban meggyökereztek, számítgatás nélkül való engedelmességben éltek.
Szeretetben és türelemben töltötték napjaikat, azért lelkiekben naponta előbbre haladtak: és
Isten előtt nagy kegyelemben voltak.
Arra szánta őket Isten, hogy minden szerzetes példái legyenek, úgy volna rendjén, hogy az ő
példájuk jobban ösztökéljen a jóban való haladásra, mint a sok lanyháé a hanyagságra.

II.

Ó mekkora volt a buzgóság minden szerzetesben egy-egy szent szerzetnek alapítása idején.
Milyen őszinte belső odaadással imádkoztak, hogy versengtek az erények gyakorlásában,
mily kemény fegyelemben éltek: hogy kivirágzott mindenkiben a tisztelet és az
engedelmesség a mester törvénye alatt.
Az ösvény, amelyet tapostak, s amelyen már alig-alig járunk, önmagában is tanúsítja, hogy
szent és tökéletes férfiak voltak, derekasan vitézkedtek, és a világot lábuk alá szegték.
Ma már az is nagy ember hírében áll, aki a törvényt meg nem szegi, s amit rárónak,
türelemmel viseli.
Ó ez a mai lanyhaság és hanyagság, hogy oly egykettőre kihűl bennünk a hajdani buzgóság:
és már az életünket is megunjuk restségünkben és kedvetlenségünkben.
Bárcsak tebenned egészen ki ne aludnék az erényekben való gyarapodásnak vágya: hisz annyi
istenfélő ember sok szép példája áll előtted.

 

Cap. 18. 

De exemplo Sanctorum Patrum.

 

1. 

Intuere Sanctorum Patrum vivida exempla, in quibus vera perfectio fulsit, et videbis quam modicum sit, et vere nihil, quod nos agimus. Heu quid est vita nostra, si illis fuerit comparata. Sancti et amici Christi Domino servierunt in fame et siti, in frigore et nuditate, in labore et fatigatine, in vigiliis et jejuniis, in orationibus et sanctis meditationibus, in persecutionibus et opprobriis multis.

2. 

O quam multas, et graves tribulationes passi sunt Apostoli, Martyres et Confessores, Virginies et reliqui omnes, qui Christi vestigia voluerunt sequi. Nam animas suas in hoc mundo oderunt, ut in vitam æternam eas possiderent. O quam strictam et abdicatam vitam sancti Patres in eremo duxerunt, quam longas, et graves tentationes pertulerunt: quam frequenter ab inimico vexati sunt, quam graves, et fervidas orationes Deo obtulerunt, quam rigidas abstinentias peregerunt, quam magnum zelum, et fervorem ad spiritualem profectum habuerunt, quam forte bellum adversus edomationem vitiorum gesserunt, quam puram, et rectam intentionem ad Deum tenuerunt, per diem laborabant, et noctibus orationi diutinæ vacabant: quamquam laborando ab oratione mentali minime cessarent.

3. 

Omne tempus utiliter expendebant, omnis hora ad vacandum Deo brevis videbatur. Et præ magna dulcedine contemplationis, etiam oblivioni tradebatur necessitas corporalis refectionis. Omnibus divitiis, dignitatibus, honoribus, amicis et cognatis renuntiabant. Nihil de mundo habere cupiebant: vix necessaria vitæ sumebant, corpori servire etiam in necessitate dolebant. Pauperes igitur erant rebus terrenis, sed divites valde in gratia, et virtutibus. Foris egebant, sed intus gratia, et consolatione divina reficiebantur.

4. 

Mundo erant alieni, sed Deo proximi, ac familiares amici. Sibi ipsis videbantur tanquam nihili, et huic mundo dispecti, sed erant in oculis Dei prætiosi, et delecti. In vera humilitate stabant, in simplici obedientia vivebant, in charitate et patientia ambulabant, et ideo quotidie proficiebant, et magnam apud Deum obtinebant gratiam. Dati sunt in exemplum omnibus Religiosis et plus provocare nos debent ad bene proficiendum, quam tepidorum numerus ad relaxandum.

5. 

O, quantus fervor omnium Religiosorum in principio suæ sanctæ institutionis fuit; o, quanta devotio orationis, quanta æmulatio virtutis, quam magna disciplina viguit, quanta reverentia et obedientia sub regula in omnibus floruit. Testantur adhuc vestigia derelicta, quod vere viri sancti et perfecti fuerunt, qui tam strenue militantes, mundum suppeditaverunt. Jam magnus utique putatur, si quis transgressor non fuerit, si quis quod accepit cum patientia tolerare potuerit.

6. 

O, tepor et negligentia status nostri, quod tam cito declinamus a pristino fervore et jam tædet vivere præ lassitudine et tepore. Utinam in te penitus non dormiret profectus virtutum, qui multa sæpius exempla vidisti devotorum.

 

CHAPTER XVIII

Of the example of the holy fathers

 

1. 

Consider now the lively examples of the holy fathers, in whom shone forth real perfectness and religion, and thou shalt see how little, even as nothing, is all that we do. Ah! What is our life when compared to theirs? They, saints and friends of Christ as they were, served the Lord in hunger and thirst, in cold and nakedness, in labour and weariness, in watchings and fastings, in prayer and holy meditations, in persecutions and much rebuke.

2. 

O how many and grievous tribulations did the Apostles, Martyrs, Confessors, Virgins, endure; and all others who would walk in the footsteps of Christ. For they hated their souls in this world that they might keep them unto life eternal. O how strict and retired a life was that of the holy fathers who dwelt in the desert! what long and grievous temptations they did suffer! how often were they assaulted by the enemy! what frequent and fervid prayers did they offer unto God! what strict fasts did they endure! what fervent zeal and desire after spiritual profit did they manifest! how bravely did they fight that their vices might not gain the mastery! how entirely and steadfastly did they reach after God! By day they laboured, and at night they gave themselves ofttimes unto prayer; yea, even when they were labouring they ceased not from mental prayer.

3. 

They spent their whole time profitably; every hour seemed short for retirement with God; and through the great sweetness of contemplation, even the need of bodily refreshment was forgotten. They renounced all riches, dignities, honours, friends, kinsmen; they desired nothing from the world; they ate the bare necessaries of life; they were unwilling to minister to the body even in necessity. Thus were they poor in earthly things, but rich above measure in grace and virtue. Though poor to the outer eye, within they were filled with grace and heavenly benedictions.

4. 

They were strangers to the world, but unto God they were as kinsmen and friends. They seemed unto themselves as of no reputation, and in the world’s eyes contemptible; but in the sight of God they were precious and beloved. They stood fast in true humility, they lived in simple obedience, they walked in love and patience; and thus they waxed strong in spirit, and obtained great favour before God. To all religious men they were given as an example, and they ought more to provoke us unto good livings than the number of the lukewarm tempteth to carelessness of life.

5. 

O how great was the love of all religious persons at the beginning of this sacred institution! O what devoutness of prayer! what rivalry in holiness! what strict discipline was observed! what reverence and obedience under the rule of the master showed they in all things! The traces of them that remain until now testify that they were truly holy and perfect men, who fighting so bravely trod the world underfoot. Now a man is counted great if only he be not a transgressor, and if he can only endure with patience what he hath undertaken.

6. 

O the coldness and negligence of our times, that we so quickly decline from the former love, and it is become a weariness to live, because of sloth and lukewarmness. May progress in holiness not wholly fall asleep in thee, who many times hast seen so many examples of devout men!

 

 

"Nam animas suas in hoc mundo oderunt, ut in vitam æternam eas possiderent."

 

Imitatio Christi I./17. ~ "Teneas te tanquam exulem et peregrinum super terram." / "Et in illis sine querela conversari, et usque ad mortem fidelis perseverare." / "Ad serviendum venisti, ad paciendum et laborandum scias te vocatum."

 17. 

A szerzetesélet

 

Munkára szól hivásod,

dolgozni békén, 

nem céltalan beszédre.

Ad serviendum venisti, non ad regendum, ad paciendum et laborandum scias te vocatum, non ad otiandum, vel fabulandum. 

panasz se érje, 

hűségben kitartani

 a végsőkig..., 

Et in illis sine querela conversari, et usque ad mortem fidelis perseverare. 

szép élet-véget érve

- szinte képtelen dolog.

Beatus qui ibidem bene visit, et feliciter consummavit. 

 

 

I.

Ha másokkal békében és egyetértésben akarsz élni, egyet meg kell tanulnod: azt, hogy sok
dologban megtagadd magadat.
Nem kis dolog kolostorban vagy rendházban lakni, ott úgy forgolódni, hogy senkinek
panasza ne legyen ellened, és holtig hűségesen kitartani.
Boldog, aki ott szépen élt, és futását dicséretesen végezte.
Ha annak rendje és módja szerint meg akarod állni a helyedet, és előre akarsz haladni,
tekintsd magad e világon számkivetettnek, zarándoknak.
Kell, hogy képes légy oktalanná válni Krisztusért, ha szerzetesként akarsz élni.
A szerzetesi ruha meg a hajkorona nem sokat számít, erkölcseid megváltoztatása és ösztönös
kívánságaid teljes megfegyelmezése tesz igazán szerzetessé.

II.

Aki mást keres, mint egyedül Istent meg lelkének üdvösségét: az csak zaklatást és
keserűséget talál.
Előbb-utóbb el is fogy a béketűrése annak, aki nem igyekszik a legutolsó és mindenkinek
szolgája lenni.
Azért jöttél, hogy szolgálatot vállalj, nem azért, hogy dirigálj.
Vedd észbe, hogy tűrésre és munkára szól a hivatásod: nem a semmittevésre meg a
trécselésre.
Itt megpróbálják az embereket, mint az aranyat a kemencében.
Itt senki meg nem állhat, csak az, aki magát kész egész szívvel megalázni Istenért.

 

Cap. 17. 

De monastica vita.

 

1. 

Oportet ut discas te ipsum in multis frangere, si vis pacem et concordiam cum aliis tenere. Non est parvum in monasteriis, vel in congregatione habitare, et in illis sine querela conversari, et usque ad mortem fidelis perseverare. Beatus qui ibidem bene visit, et feliciter consummavit. Si vis debite stare et proficere, teneas te tanquam exulem et peregrinum super terram. Oportet te stultum fieri propter Christum, si vis religiosam ducere vitam.

2. 

Habitus et tonsura modicum faciunt, sed mutatio morum et integra mortificatio passionem verum faciunt religiosum. Qui aliud quærit, quam pure Deum, et animæ suæ salutem, non inveniet nisi tribulationem et dolorem. Non potest etiam diu stare pacificus, qui non nititur esse minimus, et omnibus subjectus. Ad serviendum venisti, non ad regendum, ad paciendum et laborandum scias te vocatum, non ad otiandum, vel fabulandum. Hic ergo probantur homines sicut aurum in fornace. Hic nemo potest stare nisi ex toto corde si voluerit propter Deum humiliare.

 

CHAPTER XVII

Of a Religious life

 

1. 

It behoveth thee to learn to mortify thyself in many things, if thou wilt live in amity and concord with other men. It is no small thing to dwell in a religious community or congregation, and to live there without complaint, and therein to remain faithful even unto death. Blessed is he who hath lived a good life in such a body, and brought it to a happy end. If thou wilt stand fast and wilt profit as thou oughtest, hold thyself as an exile and a pilgrim upon the earth. Thou wilt have to be counted as a fool for Christ, if thou wilt lead a religious life.

2. 

The clothing and outward appearance are of small account; it is change of character and entire mortification of the affections which make a truly religious man. He who seeketh aught save God and the health of his soul, shall find only tribulation and sorrow. Nor can he stand long in peace, who striveth not to be least of all and servant of all.

3. 

Thou art called to endure and to labour, not to a life of ease and trifling talk. Here therefore are men tried as gold in the furnace. No man can stand, unless with all his heart he will humble himself for God’s sake.

 

 

 

Beatus qui ibidem bene visit, et feliciter consummavit. 

 

Imitatio Christi I./16. ~ "...ut possis benigne portare."

 16. 

Mások hibáinak elviselése

 

 Sikered - dicsőségem

hibád is enyém.

Nem elég önmagának 

senki.

és hogy terhet ne 

jelentene másnak: 

így

tanuljuk: (egymást) elviselni. 

 

I.

Ami hibát az ember magában vagy másban képtelen kiigazítani, azt türelmesen el kell
viselnie, amíg Isten másként nem rendeli.
Gondolj arra, hogy talán türelmednek ez a próbája javadra válik, hiszen enélkül nem sokat
érnek érdemeink.
De ha efféle akadályokba ütközöl, imádkoznod kell, hogy Isten megsegítsen, és győzd őket
jókedvűen fogadni.
Ha valakit egyszer vagy kétszer figyelmeztettél, de csak nem nyugszik, ne pörölj vele, hanem
az egész ügyet bízd Istenre; hadd legyen meg az ő akarata, és az ő dicsősége nyilvánuljon
meg szolgáinak sorsában, mert ő nagyon ért ahhoz, hogy a rosszat is jóra fordítsa.

II.

Igyekezz türelmes lenni mások hibáinak és mindenféle gyarlóságának elviselésében: mert sok
van benned is, amit másoknak el kell viselniük.
Ha magadat képtelen vagy olyanná tenni, amilyenné akarod, mást hogyan formálhatnál
tetszésed szerint?
Szívesen elvárnánk, hogy mások tökéletesek legyenek, saját hibáinkat azonban nem
javítgatjuk.
Kívánjuk mások szigorú rendreutasítását, de ha minket próbálnak rendreutasítani,
ellenkezünk.
Felháborít mások szabadossága, de azt nem szeretjük, ha tőlünk bármit megtagadnak, amit
kérünk.
Óhajtjuk, hogy másokat törvénnyel fogjanak korlátok közé, de mi semmiféle zabolát nem
tűrünk.
Így hát nyilvánvaló: milyen ritkán mérünk felebarátunknak ugyanazzal a mértékkel, mint
önmagunknak.

III.

Ha minden ember tökéletes volna, mit kellene másoktól Istenért elszenvednünk?
Most pedig Isten úgy intézte, hogy tanuljuk egymás terhét hordozni; mert senki sincs hiba
nélkül, senki sem olyan, hogy terhet ne jelentene másnak, senki sem elég önmagának,
senki sem elég okos saját ügyének intézésére; hanem szükséges egymás terhét
hordoznunk, egymást vigasztalnunk, és segítenünk, tanítanunk és intenünk.
Hogy pedig kiben mekkora erény lakik, az jobban kiviláglik olyankor, amikor valami kedve
ellen való adódik, mert a viszontagságok nem teszik gyarlóvá az embert, inkább
megmutatják, mit ér.

 

Cap. 16. 

De sufferentia defectuum aliorum.

 

1. 

Quæ rarissime homo in se vel in aliis emendare non valet, debet patienter sustinere, donec Deus aliter ordinet. Cogita quod sic forte melius est pro tua probatione et patientia, sine qua non sunt multum ponderanda merita nostra. Debes tamen pro talibus impedimentis supplicare, ut tibi dignetur Deus subvenire, ut possis benigne portare.

2. 

Si quis semel vel bis admonitus non acquiescit, noli cum eo contendere, sed totum Deo committe, ut fiat voluntas sua, et honor in omnibus servis suis, qui scit bene, malum in bonum convertere. Stude patiens esse in tolerando aliorum defectus, et qualescumque infirmitates, quia et tu multa habes, quæ ab aliis oportet tolerari. Si non potes te talem facere qualem vis, quomodo poteris alium habere ad beneplacitum tuum? Libenter videmus alios perfectos, sed tamen proprios non emendamus defectus.

3. 

Volumus quod alii districte corrigantur, et nos ipsi corrigi nolumus, aut negari quod petimus. Alios restringi per statuta volumus, et ipsi nullatenus patimur amplius cohiberi. Sic ergo patet, quam raro proximum, sicut nos ipsos pensamus. Si omnes essent perfecti quid tunc haberemus ab aliis pro Deo pati?

4. 

Nunc autem Deus sic ordinavit, ut discamus alter alterius onera portare, quia nemo sine defectu, nemo sine onere, nemo sibi sufficiens, nemo sibi satis sapiens, sed oportet invicem portare, invicem consolari, pariter adjuvare, et ammonere. Quantas autem virtutes quisque fecerit, melius patet occasione adversitatis. Occasiones namque hominem fragilem non faciunt, sed qualis sit, ostendunt.

 

CHAPTER XVI

Of bearing with the faults of others

 

1.

 Those things which a man cannot amend in himself or in others, he ought patiently to bear, until God shall otherwise ordain. Bethink thee that perhaps it is better for thy trial and patience, without which our merits are but little worth. Nevertheless thou oughtest, when thou findeth such impediments, to beseech God that He would vouchsafe to sustain thee, that thou be able to bear them with a good will.

 

2. 

 If one who is once or twice admonished refuse to hearken, strive not with him, but commit all to God, that His will may be done and His honour be shown in His servants, for He knoweth well how to convert the evil unto good. Endeavour to be patient in bearing with other men’s faults and infirmities whatsoever they be, for thou thyself also hast many things which have need to be borne with by others. If thou canst not make thine own self what thou desireth, how shalt thou be able to fashion another to thine own liking. We are ready to see others made perfect, and yet we do not amend our own shortcomings.

 

3. 

We will that others be straitly corrected, but we will not be corrected ourselves. The freedom of others displeaseth us, but we are dissatisfied that our own wishes shall be denied us. We desire rules to be made restraining others, but by no means will we suffer ourselves to be restrained. Thus therefore doth it plainly appear how seldom we weigh our neighbour in the same balance with ourselves. If all men were perfect, what then should we have to suffer from others for God?

 

4. 

But now hath God thus ordained, that we may learn to bear one another’s burdens, because none is without defect, none without a burden, none sufficient of himself, none wise enough of himself; but it behoveth us to bear with one another, to comfort one another, to help, instruct, admonish one another. How much strength each man hath is best proved by occasions of adversity: for such occasions do not make a man frail, but show of what temper he is.

 

"...ut possis benigne portare."

 

Imitatio Christi I./15. ~ "In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt."

 15. 

A szeretetből véghez vitt cselekedetek

Ki sok jót - sokaknak tesz 

- jó indulattal...

Sine charitate opus externum non prodest quemquam. Quicquid autem ex charitate agitur quantumcumque etiam parvum sit, et despectum totum efficitur fructuosum. Magis si quidem Deus pensat ex quanto quis agit, quam quantum quis facit.

Multum quis facit, qui multum diligit. Multum facit qui rem bene facit. Bene facit, qui magis communitati, quam suæ voluntati fervit.

 majd a végső célban szent 

éltető békét 

talál: De el kell menni 

a díjért - s nem könnyű az:

sed totaliter ad Deum refert tota, unde omnia procedunt. In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt. O qui scintillam haberet veræ charitatis, perfecte omnia terrena sentiret plena vanitatis.

Istenember áll itt és 

mondják: öld meg, ha 

nem - elpusztul a világ. 

Pro nulla re mundi, et pro nullius hominis dilectione aliquod malum est faciendum.

Azt nem lehet, ezt

válaszold, - de tudd: maga 

az Idő e pillanat 

- s a Mennyország maga.

 

I.

Rosszat nem szabad tenni semmiért a világon, senki emberfia kedvéért sem.
De ha valaki segítségünkre szorul, szabad némelykor valami jót elhagynunk, vagy jobbra
váltanunk.
Ha ezt tesszük, a jó cselekedetet nem szalajtjuk el, hanem inkább jobbra cseréljük.
Szeretet nélkül a külső cselekedet semmit sem ér; viszont mindaz, ami szeretetből történik,
bármily csekélység, bármily jelentéktelen dolog: mindenestül termékenynek fog
bizonyulni.
Isten ugyanis elsősorban azt veti latra, ki milyen indulattal cselekszik, nem azt, hogy mekkora
tettet visz végbe.
Sokat tesz, akiben nagy szeretet lakik.
Sokat tesz, aki amit tesz, jól teszi.
Jól pedig az tesz valamit, aki inkább a közösség javát keresi, nem a magáét.

II.

Gyakran szeretetnek látszik az, ami inkább a test és vér indulatából ered: mert a természeti
hajlam, az önakarat, a viszontszolgálat reménye, saját kényelmünk keresése ritkán marad
ki dolgainkból.
Akiben igaz és tökéletes szeretet lakik, az sohasem önmagát keresi, hanem csak azt óhajtja,
hogy minden Isten dicsőségére legyen.
Senkire sem irigykedik, mert a saját javának örül; és nem is akar magában örülni: hanem
minden örömön túl Istenben keresi boldogságát.
Senkinek semmi jót nem tulajdonít, hanem mindent Istenre vezet vissza, aki ősforrása
mindennek, akiben mint végső célban minden szent éltető békét talál.
Ó, akiben csak egy szikrányi igaz szeretet volna, bizonyára megérezné, hogy minden földi jó
csupa hiábavalóság.

Cap. 15. 

De operibus ex charitate factis.

1. Pro nulla re mundi, et pro nullius hominis dilectione aliquod malum est faciendum. Sed pro utilitate indigentis bonum opus aliquando intermittendum aut quandoque pro meliori mutandum. Hoc nam facto opus bonum non destruitur, sed in melius commutatur. Sine charitate opus externum non prodest quemquam. Quicquid autem ex charitate agitur quantumcumque etiam parvum sit, et despectum totum efficitur fructuosum. Magis si quidem Deus pensat ex quanto quis agit, quam quantum quis facit.

2. Multum quis facit, qui multum diligit. Multum facit qui rem bene facit. Bene facit, qui magis communitati, quam suæ voluntati fervit. Sæpe videtur esse charitas, et est magis carnalitas, quia carnalis inclinatio, propria voluntas, spes retributionis, affectus voluntatis raro abesse volunt.

3. Qui veram et perfectam charitatem habet, in nulla re se ipsum quærit, sed Dei solummodo gloriam in omnibus fieri desiderat. Nulli etiam invidet, quia nullum privatum gaudium amat, nec in se ipso vult gaudere, sed in Deo super omnia optat bona beatificari. Nemini aliquid boni attribuit, sed totaliter ad Deum refert tota, unde omnia procedunt. In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt. O qui scintillam haberet veræ charitatis, perfecte omnia terrena sentiret plena vanitatis.

CHAPTER XV

Of works of charity

1. For no worldly good whatsoever, and for the love of no man, must anything be done which is evil, but for the help of the suffering a good work must sometimes be postponed, or be changed for a better; for herein a good work is not destroyed, but improved. Without charity no work profiteth, but whatsoever is done in charity, however small and of no reputation it be, bringeth forth good fruit; for God verily considereth what a man is able to do, more than the greatness of what he doth.

2. He doth much who loveth much. He doth much who doth well. He doth well who ministereth to the public good rather than to his own. Oftentimes that seemeth to be charity which is rather carnality, because it springeth from natural inclination, self-will, hope of repayment, desire of gain.

3. He who hath true and perfect charity, in no wise seeketh his own good, but desireth that God alone be altogether glorified. He envieth none, because he longeth for no selfish joy; nor doth he desire to rejoice in himself, but longeth to be blessed in God as the highest good. He ascribeth good to none save to God only, the Fountain whence all good proceedeth, and the End, the Peace, the joy of all Saints. Oh, he who hath but a spark of true charity, hath verily learned that all worldly things are full of vanity."In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt."

 

 

"In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt."

 

Imitatio Christi I./14. ~ "Si Deus semper esset pura intentio desiderii nostri..."

 14. 

Kerülni kell a vakmerő ítélkezést

 

 Az önszeretet

privatum amore

 ahogy 

az öndicséret is

: büdös. Önzés hatása 

alatt megromlik 

minden - amihez csak ér.

Ha magadért alkotsz - rossz 

lehet csak az, 

 - mert elrontani csak te vagy képes. 

Eris homo illuminatus, quia Deus vult nos sibi perfecte subjicii, et omnem rationem per inflammatum amorem transcendere.

 

 

I.

Vizsgálódó tekintetedet magadra fordítsd, tartózkodjál mások tetteinek megítélésétől.
Amikor másokat megítél az ember, hiábavaló munkát végez; gyakran téved, és könnyen
vétkezik: amikor viszont magát ítéli és rostálgatja meg, mindig hasznosan munkálkodik.

II.

Gyakran elfogultságaink szerint ítélünk a dolgokról, mert ítélőképességünket könnyen
megrontja a rendetlen ellenszenv vagy rokonszenv.
Ha minden vágyódásunk mindig tisztán Istenre irányulna, nem olyan könnyen zavarodnánk
meg érzéki természetünk ellenállása miatt.
De sokszor rejtőzik valami bennünk, vagy fölbukkan valami odakint, ami eltérít Istentől.
Titokban sokan önmagukat keresik mindabban, amit véghez visznek, és maguk sem tudják.
Úgy látszik, mintha nyugodt békében élnének, mindaddig, amíg az ügyek szándékuk és
kedvük szerint alakulnak.
Ha pedig másképp fordulnak, mint ahogyan óhajtják, egykettőre megrendülnek és
elszomorodnak.

III.

Hangulatok és vélemények különbsége miatt gyakran támad nézeteltérés barátok és
polgártársak, szerzetesek és istenfélő emberek között is.
A régi megszokást nehéz elhagyni, és saját korlátai közül senki sem lép ki szívesen.
Ha saját belátásodra és igyekezetedre támaszkodol inkább s nem Jézus Krisztusnak magához
vonzó erejére, aligha válsz megvilágosodott emberré: mert Isten azt akarja, hogy teljesen
őtőle függjünk, és a szeretet ihletében minden emberi belátás mértékén túllépjünk.

 

Cap. 14. 

De temerario judicio vitando.

 

1. Ad te ipsum oculos reflecte et aliorum facta caveas judicare. In judicando alios homo frustra laborat, sæpius errat, et leviter peccat. Se ipsum vero judicando et discutiendo semper fructuose laborat. Sicut nobis res cordi est, sic de ea frequenter judicamus. Nam verum judicium propter privatum amorem faciliter perdimus. Si Deus semper esset pura intentio desiderii nostri, non tam faciliter turbaremur pro resistentia sensus nostri.

2. Sed semper aliquid ab intra latet, vel etaim ab extra concurrit, quod nos etiam pariter trahit. Multi occulte se ipsos quærunt in rebus, quas agunt, et nesciunt. Videntur etiam in bona pace stare, quum res pro eorum velle fiunt. Propter diversitatem sensuum, et opinionum satis frequenter oriuntur diffensiones inter amicos et cives, inter religiosos et devotos.

3. Antiqua consuetudo difficulter relinquitur et ultra proprium videre nemo libenter ducitur. Si rationi tuæ magis inniteris vel industriæ, quam virtuti subjectivæ Jesu Christi, raro et trade eris homo illuminatus, quia Deus vult nos sibi perfecte subjicii, et omnem rationem per inflammatum amorem transcendere.

 

CHAPTER XIV

On avoiding rash judgment

 

1. Look well unto thyself, and beware that thou judge not the doings of others. In judging others a man laboureth in vain; he often erreth, and easily falleth into sin; but in judging and examining himself he always laboureth to good purpose. According as a matter toucheth our fancy, so oftentimes do we judge of it; for easily do we fail of true judgment because of our own personal feeling. If God were always the sole object of our desire, we should the less easily be troubled by the erring judgment of our fancy.

 

2. But often some secret thought lurking within us, or even some outward circumstance, turneth us aside. Many are secretly seeking their own ends in what they do, yet know it not. They seem to live in good peace of mind so long as things go well with them, and according to their desires, but if their desires be frustrated and broken, immediately they are shaken and displeased. Diversity of feelings and opinions very often brings about dissensions between friends, between countrymen, between religious and godly men.

 

3. Established custom is not easily relinquished, and no man is very easily led to see with the eyes of another. If thou rest more upon thy own reason or experience than upon the power of Jesus Christ, thy light shall come slowly and hardly; for God willeth us to be perfectly subject unto Himself, and all our reason to be exalted by abundant love towards Him.

 

 

"Si Deus semper esset pura intentio desiderii nostri, non tam faciliter turbaremur pro resistentia sensus nostri."

 

Imitatio Christi I./13. ~ "Tentatio est vita hominis super terram."

 13.

A kísértések elhárítása

 

 Pokol képe rendítő 

de kedvező

hatással van a gyenge

személyiségre...., 

teneked - réges-régen 

meg is lett már bocsátva 

bűnöd, de bánatod jót

tesz veled.

 

 Ha a kísértéseket 

elveszed, ugyan 

ki maradhat meg? Bűnöd 

mély ismerete

 megmenthetővé tesz..., és 

gyógyulásod által az 

egész világot. 

 

 Csak éberen figyeljünk 

s virrasztó hús 

szívvel: úgy imádkozzunk..., 

hogy felébresszük 

"napra nap" reménykedő

énekünkkel a hajnalt.

 

I.

Míg e világban élünk, megpróbáltatás és kísértés nélkül nem lehetünk.
Ezért van megírva Jób könyvében: „Csupa kísértés az ember élete a földön.”
Azért úgy volna rendjén, hogy mindnyájan figyeljünk a ránk leselkedő kísértésekre, és
virrasztva imádkozzunk; alkalmat ne adjunk az ördögnek arra, hogy túljárjon az
eszünkön, mert az ördög sohasem alszik, hanem körüljár, keresve, kit nyelhetne el.
Senki sem olyan tökéletes és szent, hogy némelykor kísértésbe ne esnék, lehetetlen azoktól
teljesen megszabadulnunk.

 

 A próbatétel napján 

elválik... - mondja 

Shaw, de melyik pillanat 

nem egy vizsga? Ha 

vizsgázol, akár átmégy 

akár nem..., de tudásod 

folyton gyarapodik..., és 

főleg magadról: 

magad lesz így hatalmad

tenmagad felett.

Felelősséged lassú 

növekedése által 

csak egyre jobbá válsz..., haladsz előre a Jóban.

II.

A kísértések azonban gyakran igen hasznosak, ha mégoly keservesek és súlyosak is: mert
megalázzák, megtisztítják és lélekben kiművelik az embert.
Minden szent sok megpróbáltatáson és kísértésen ment át, úgy haladt előre a jóban.
Akik pedig nem bírták a kísértéseket elviselni, elvettettek, és semmivé lettek.

 

Akarva - akaratlan Isten jelen lesz - kísértéseidben is. Természetünk ugyan gyenge..., a test erőtlen de vágyunk felfelé húz - természetünk jó, csak akaratunk kövesse sívünk. Helyreállítani "isteni arcunk". 

E kép fog vezetni utadon. Az igazi étosz ez..., így keresni a tökéletes boldogságot.

III.

Nincs olyan szent szerzetesrend, olyan eldugott zug, ahol ne érne utol a kísértés, a
megpróbáltatás.
Ember amíg csak él, teljesen sohasem lehet biztonságban a kísértésektől, mert bennünk van a
kísértések forrása: hiszen rosszra hajló akarattal születtünk.
Amint az egyik kísértés visszahúzódik, egy másik üti fel a fejét; mindig van, ami gyötörjön,
mert elvesztettük hajdani kincsünket: a háborítatlan boldogságot.

Merre tartson a hajó..., 

ave maris stella

női énünk kísérni fog 

mint Beatrice 

Dantét - hiába hányják 

habok: jó kísérővel 

hajója célba ér

Ha kísértésbe esnél - 

Három F közül 

az elsőt ajánljuk, ki

harcot nem vállal 

ha szeretné is soha 

annak győzelem nem jut.

IV.

Sokan azon igyekszenek, hogy elfussanak a kísértések elől: de még jobban beléjük
bonyolódnak.
Pusztán futással nem győzhetünk: de a türelem és az igazi alázatosság által minden
ellenségünknél erősebbek lehetünk.
Aki csak az alkalmakat kerülgeti, de a bűn gyökerét ki nem irtja, kevésre megy.
Sőt mind gyorsabban visszatérnek hozzá a kísértések, s a dolga rosszabbra fordul.
Lassan-lassan, kitartó türelemmel – ha Isten segít –, jobban győzedelmeskedel, mint nyers
gorombasággal és önfejű heveskedéssel.
Ha kísértés gyötör, gyakran kérj tanácsot; a kísértésben lévővel pedig ne bánj keményen,
hanem vigasztalással támogasd, amint kívánnád magadnak is.
Minden gonosz kísértés kezdete a lélek állhatatlansága s a kishitűség.
Mert amint a kormány nélküli hajót ide s tova hányják a habok, úgy sokféle kísértésbe esik a
lagymatag és kitűzött jó elhatározásához elszántan nem ragaszkodó ember.

 

Időt nyer "Életet" nyer..., 

használd a Tested:

a Ferraridba ne tölts 

üzemanyagot 

- rosszat, de dolgoztasd 

hadd fejlődjenek az 

izmok.

 

A Pszichéd hagyd pihenni 

- hogy biztonsággal 

kormányozza majd autód...

Térj magadba vagy 

szemlélődj, hogy a Lelked 

imádkozva találja 

kapcsolatát e világgal.

 

V.

A vasat a tűz próbálja meg, az igaz embert a kísértés.
Sokszor nem tudjuk, mire vagyunk képesek, de a kísértés megmutatja, mik vagyunk.
Mégis résen kell állnunk főként a kísértés legkezdetén; mert akkor könnyebb az ellenséget
legyőzni, ha szívünk ajtaján be sem bocsátjuk, hanem amint zörget, a küszöb előtt
fogadjuk.
Ezért azt mondta valaki: Kezdetén tartóztasd fel a bajt, különben késő az orvosság.
Mert először csak egy puszta gondolat ötlik fel elménkben, aztán színes fantázia-kép, majd
tetszés ébred, megmozdul az akarat, és megszületik a beleegyezés.
Így lépésről lépésre egészen benyomul a gonosz ellenség, ha kezdetben ellenállásra nem talál.
És minél tovább halogatja valaki az ellenállást, annál jobban elerőtlenedik, az ellenség pedig
annál több erőre kap.

 

Te megfelelő fa vagy 

a neked rendelt 

kert kiváló zugában...

a Mezei juhar 

súgni fog neked...; bocsásd 

mélybe gyökereidet.

VI.

Némelyek tökéletességre törekvésüknek kezdetén vannak súlyosabb kísértéseknek kitéve,
mások vége felé.
De vannak olyanok is, akiknek egész élete megpróbáltatások közt folyik.
Másokat meg kevés kísértés látogat meg, Istennek bölcs és kegyes gondviselése szerint,
amely latra veti az emberek állapotát és érdemét, és mindent előre elrendez –
választottainak üdvösségére.
Nem kell tehát kétségbe esnünk, ha kísértések vesznek körül;
hanem annál buzgóbban Istenhez kell könyörögnünk, hogy minden hányattatásunkban
méltóztasson minket segíteni.
Hiszen ő szent Pál mondása szerint Úgy szabja ki a kísértések mértékét, hogy helyt
állhassunk.
Alázzuk hát meg lelkünket Isten keze alatt minden kísértés és zaklatás idején: mert az
alázatos szívűt üdvözíti és felmagasztalja.
A kísértésekben és a megpróbáltatásokban válik el, ki mennyit haladt; ott van a nagyobb
érdem, ott mutatkozik meg igazán az erény.
Nem is nagy dolog, ha valaki jámbor és buzgó, míg nehézségekkel nem találkozik; de ha a
megpróbáltatás idején türelmesen kitart, az nagy haladásra nyit reményt.
Némelyeket megóv Isten a nagy kísértésektől, de a mindennapos, apró kísértésekben gyakran
alulmaradnak, hogy tanuljanak a megaláztatásból, és nagy dolgokban sose bízzák el
magukat, ha már oly kicsinyekben gyengének bizonyultak.

 

Cap. 13. 

De resistendis tentationibus.

 

1. Quamdiu in mundo vivimus sine tribulatione et tentatione esse non possumus. Unde in Job scriptum est: Tentatio est vita hominis super terram. Ideo unusquisque sollicitus esse deberet circa tentationes suas, et vigilare in orationibus, ne Diabolus inveniret locum decipiendi, qui nunquam dormitat, sed circuit quærens quem devoret. Nemo tam sanctus et perfectus est, qui non habeat aliquando tentationes, et plene eis carere non possimus.

2. Sunt tamen tentationes hominibus valde utiles, licet molestæ sint et graves, quia in his homo humiliatur, purgatur et eruditur. Omnes Sancti per multas tribulationes et tentationes transierunt et profecerunt, et qui tentationes sustinere nequiverunt, reprobi facti sunt, et defecerunt. Non est aliquis ordo tam sanctus, et locus tam secretus, ubi non sint tentationes et adversitates.

3. Non est homo securus a tentationibus totaliter, quam diu vixerit, quia in nobis est unde tentamur. Ex quo in concupiscentia nati sumus, una tribulatione vel tentatione recedene alia supervenit, et semper aliquid ad patiendum habemus. Nam bonum felicitatis perdidimus. Multi quærunt tentationes fugere, et gravius incidunt in eas. Per solam fugam non possumus vincere, sed per patientiam et veram humilitatem, omnibus hositbus efficimur fortiores.

4. Qui tantummodo exterius declinat, nec radicem evellit, parum proficiet, imo citius ad eum tentationes redient, et pejus sævient. Paulatim, et per patientiam cum longanimitate Deo juvante melius superabis, quam cum duritia et importunitate propria. Sæpe accipe consilium in tentatione, et cum tentato noli duriter agere, sed consolationes ingere, sicut tibi optares fieri.

5. Initium omnium malarum tentationum inconstantia animi est, et parva ad Deum confidentia, quia sicut navis sine gubernaculo hinc inde a fluctibus impellitur, ita homo remissus, et suum propositum deferens varie tentatur. Ignis probat ferrum, et tentatio hominem justum. Nescimus sæpe quid possumus, sed tentatio aperit quid sumus. Vigilandum tum præcipue circa initium tentationis, quia tunc facilius hostis vincitur, si ostium mentis nullatenus intrare finitur, sed extra limen statim ut pulsaverit illi obviatur. Unde quidam dixit, Principiis obsta, sero medicina paratur. Nam primo occurrit menti simplex cogitatio, deinde fortis imaginatio, postea delectatio, et motus pravus, et assensio, sicque paulatim hostis malignus ex toto ingreditur, dum illi non resistitur in pricipio. Et quanto diutius ad resistendum quis torpuerit, tanto in se quotidie debilior fit, et hostis contra eum potentior.

6. Quidam in principio conversionis suæ graviores tentationes patiuntur, quidam in fine, quidam quasi per totam vitam suam male habent. Nonnulli fatis leviter tentantur, secundum divinæ ordinationis sapientiam et æquitatem, quæ statum, et hominum merita pensat, et cuncta ad electorum suorum salutem præordinat.

7. Ideo non debemus desperare, cum tentamur, sed eo ferventius Deum exorare, quatenus dignetur in omni tribulatione nostra nos adjuvare, qui utique, secundum dictum S. Pauli, etiam faciet cum tentatione proventum, ut possimus sustinere. Humiliemus ergo animas nostras sub manu Dei in omni tentatione et tribulatione, quia humiles spiritu salvabit, et exultabit.

8. In tentationibus et tribulationibus probatur homo quantum profecit, et ibi majus meritum existit, et virtus melius patescit. Nec magnum est, si homo devotus fit, et fervidus, cum gravitatem non sentit, sed si tempore adversitatis patienter se sustinet, spes magni profectus erit. Quidam a magnis tentationibus custodiuntur, et in quotidianis tam sæpe vincuntur, ut humiliati, nunquam de se ipsis in magnis confidant, qui in tam modicis infirmantur.

 

CHAPTER XIII

Of resisting temptation

 

1. So long as we live in the world, we cannot be without trouble and trial. Wherefore it is written in Job, The life of man upon the earth is a trial.(1) And therefore ought each of us to give heed concerning trials and temptations, and watch unto prayer, lest the devil find occasion to deceive; for he never sleepeth, but goeth about seeking whom he may devour. No man is so perfect in holiness that he hath never temptations, nor can we ever be wholly free from them.

2. Yet, notwithstanding, temptations turn greatly unto our profit, even though they be great and hard to bear; for through them we are humbled, purified, instructed. All Saints have passed through much tribulation and temptation, and have profited thereby. And they who endured not temptation became reprobate and fell away. There is no position so sacred, no place so secret, that it is without temptations and adversities.

3. There is no man wholly free from temptations so long as he liveth, because we have the root of temptation within ourselves, in that we are born in concupiscence. One temptation or sorrow passeth, and another cometh; and always we shall have somewhat to suffer, for we have fallen from perfect happiness. Many who seek to fly from temptations fall yet more deeply into them. By flight alone we cannot overcome, but by endurance and true humility we are made stronger than all our enemies.

4. He who only resisteth outwardly and pulleth not up by the root, shall profit little; nay, rather temptations will return to him the more quickly, and will be the more terrible. Little by little, through patience and long-suffering, thou shalt conquer by the help of God, rather than by violence and thine own strength of will. In the midst of temptation often seek counsel; and deal not hardly with one who is tempted, but comfort and strengthen him as thou wouldest have done unto thyself.

5. The beginning of all temptations to evil is instability of temper and want of trust in God; for even as a ship without a helm is tossed about by the waves, so is a man who is careless and infirm of purpose tempted, now on this side, now on that. As fire testeth iron, so doth temptation the upright man. Oftentimes we know not what strength we have; but temptation revealeth to us what we are. Nevertheless, we must watch, especially in the beginnings of temptation; for then is the foe the more easily mastered, when he is not suffered to enter within the mind, but is met outside the door as soon as he hath knocked. Wherefore one saith,

Check the beginnings; once thou might’st have cured,
But now ’tis past thy skill, too long hath it endured.

For first cometh to the mind the simple suggestion, then the strong imagination, afterwards pleasure, evil affection, assent. And so little by little the enemy entereth in altogether, because he was not resisted at the beginning. And the longer a man delayeth his resistance, the weaker he groweth, and the stronger groweth the enemy against him.

6. Some men suffer their most grievous temptations in the beginning of their conversion, some at the end. Some are sorely tried their whole life long. Some there are who are tempted but lightly, according to the wisdom and justice of the ordering of God, who knoweth the character and circumstances of men, and ordereth all things for the welfare of His elect.

7. Therefore we ought not to despair when we are tempted, but the more fervently should cry unto God, that He will vouchsafe to help us in all our tribulation; and that He will, as St. Paul saith, with the temptation make a way to escape that we may be able to bear it.(2) Let us therefore humble ourselves under the mighty hand of God in all temptation and trouble, for He will save and exalt such as are of an humble spirit.

8. In temptations and troubles a man is proved, what progress he hath made, and therein is his reward the greater, and his virtue doth the more appear. Nor is it a great thing if a man be devout and zealous so long as he suffereth no affliction; but if he behave himself patiently in the time of adversity, then is there hope of great progress. Some are kept safe from great temptations, but are overtaken in those which are little and common, that the humiliation may teach them not to trust to themselves in great things, being weak in small things.

(1) Job vii. 1 (Vulg.). (2) 1 Corinthians x. 13.

 

"Tentatio est vita hominis super terram."