Imitatio Christi I./23. ~ Sic te in omni facto et cogitatu deberes tenere, quasi statim esses moriturus.

 23. 

A halálról való elmélkedés 

 

Életünk két útja ez: 

testi élet vagy 

becsület - holnap meg kell 

halnod, de lehet 

öt perc múlva. mi lesz ha 

Jézus Krisztus beáll az 

útba? 

Disce nunc mori mundo, ut tunc incipias vivere cum Christo. Disce nunc omnia contemnere, ut tunc possis libere ad Christum pergere. Castiga nunc corpus tuum per poenitentiam, ut tunc valeas certam habere confidentiam. 

 

 

I. 

Földi pályádnak hamar végére érsz, gondold hát meg, hányadán állsz. Ma él az ember, holnapra elenyészik. S mihelyt nem látják, egykettőre el is felejtik. Ó milyen tompa és érzéketlen az emberi szív, hogy csak a jelenvalón gondolkodik, ahelyett, hogy inkább az eljövendőkre tekintene. Bármit gondolsz vagy teszel, úgy kellene intézned, mintha holnap meg kellene halnod. Ha tiszta volna a lelkiismereted, nem nagyon félnél a haláltól. Jobb volna a bűntől őrizkedned, mint a halál elől menekülnöd. Ha ma nem vagy készen, holnap hogy leszel? A holnap bizonytalan, s mit tudod, rád virrad-e? Mire jó sokáig élnünk, ha olyan keveset javulunk? Jaj, a hosszú élet nem mindig szolgál javulásunkra, sokszor inkább a bűnt gyarapítja. Bárcsak legalább egy nap jól éltünk volna ezen a földön. Soknak feje fölött évek múlnak el a szerzetbe lépése óta, de javulásának nincs sok látatja. Ha rettentő dolog meghalni, tovább élni talán veszedelmesebb. Boldog, aki mindig szeme előtt tartja halála óráját és minden nap fölkészül a halálra. Ha láttál valaha embert meghalni, gondold meg, hogy neked is ugyanazon az úton kell elmenned. Ha reggelre virradsz, gondold azt, hogy nem éred meg az estét. Ha rádesteledik, reggelt ne ígérj magadnak. Mindig készen légy tehát, és úgy élj, hogy a halál sohase érjen készületlen. Sokan hirtelen és készületlenül halnak meg, mert amely órában nem gondolnánk, eljön az Emberfia. Amikor az az utolsó óra rádköszönt, egészen új színben látod majd elmúlt életedet: és igen megbánod, hogy olyan rest és tunya voltál. 

II. 

Milyen boldog az előrelátó, aki igyekszik olyan lenni éltében, amilyen akkor szeretne lenni, amikor majd meg kell halnia. Mert az bizakodhatik a szép halálban, aki a világ tökéletes megvetésére eljut, aki buzgón törekszik arra, hogy az erényekben gyarapodjon, akiben megvan a fegyelem szeretete, a bűnbánó töredelem, az engedelmesség készsége, az önmegtagadás: és aki Krisztus szeretetéért szívesen elvisel bármit, ami kedve ellen való. Sok jót tehetsz, míg egészséges vagy: de ha egyszer ágynak dőlsz, nem tudom, mire lesz erőd. A betegség kevés embernek válik javulására: éppígy akik sokat kóborolnak, ritkán válnak szentté. Ne bízzál barátaidban és rokonaidban, és ne halogasd üdvösséged dolgát: mert hamarabb elfeledkeznek rólad az emberek, mint gondolnád. Jobb most idejekorán gondoskodni, és valami jót magad elé küldeni Istenhez, mint mások segítségében bizakodni. Ha most nem gondolsz magadra, ki gondol majd veled annak idején? Most van a drága idő: most vannak itt az üdvösség napjai: most az alkalmas idő. De kár, hogy több haszonra nem fordítod, pedig most érdemelhetnéd meg az örök életet. Fordul majd úgy, hogy vágyva vágynál egy napot vagy egyetlen órát életed megjobbítására: de nem tudom, kikönyörögheted-e. Ébredj hát, kedves testvér, ily nagy veszedelemből szabadulhatsz, ily rettenetes bajtól menekülhetsz, ha el nem bízod magad, s mindenkor szemed előtt forgatod a halált. Iparkodj hát most úgy élni, hogy halálod óráján inkább örömre, mint félelemre legyen okod. Most kezdj meghalni a világnak, hogy akkor élni kezdhess Krisztussal. Most utálj meg mindent, hogy akkor szabadon Krisztushoz siethess. Most sanyargasd testedet vezekléssel, hogy akkor biztos reménységgel lehess. 

III.  

Ó, te együgyű, miért gondolod, hogy sokáig élsz; holott a holnapi napod is bizonytalan? Mily sokan csalódtak, és váratlanul költöztek el. Hányszor hallhattad, hogy mondogatják: ez kard által halt, az megfulladt, amaz leesett valahonnan s nyakát törte, egynek az étel akadt a torkán, másnak játék közben lett vége: ki tűz, ki fegyver, ki döghalál, ki haramiák miatt veszett; így mindegyik halállal végezte: és az emberek élete mint az árnyék hirtelen elmúlik. Ki emlékezik majd rád holtod után, és ki imádkozik érted? Tedd hát, tedd most, kedvesem, amit csak tehetsz, mert nem tudod, mikor ér utol a halál: azt sem tudhatod, mi vár rád holtod után. Most van időd: gyűjts halhatatlan kincseket. Üdvösségeden kívül másra ne gondolj: csak azzal törődj, ami Istené. Szerezz barátokat magadnak azzal, hogy Isten szentjeit tiszteled, és tetteiket utánozod; hogy amikor e világból kimúlsz, befogadjanak az örök hajlékokba. Élj mindig úgy, mint aki zarándok és jövevény ezen a földön: és semmi köze sincs evilág dolgaihoz. Őrizd úgy szívedet, hogy szabad legyen, és az odafönt valókra, Istenre nyíljon, mert nincs itt maradandó városunk. Oda igazítsd mindennapos imádat, könnyhullatás közt jajgatásodat: hogy holtod után lelked méltó legyen boldog utat találni Istenhez. 

Cap. 23. 

De meditatione mortis.

 

1. Valde cito erit tecum hoc factum: vide aliter quomodo te habeas. Hodie homo est, et cras non comparet. Cum autem sublatus fuerit ab oculis, etiam cito transit a mente. O hebetudo, et duritia cordis humani, quod solum præsentia meditatur, et futura non magis prævidet. Sic te in omni facto et cogitatu deberes tenere, quasi statim esses moriturus. Si bonam conscientiam haberes, non multum mortem timeres. Melius esset peccata cavere quam mortem fugure. Si hodie non es paratus, quomodo cras eris? Cras est dies incerta, et quid scis si crastinum habebis?

2. Quid prodest diu vivere, quando parum emendamur? Ha, longa vita non semper emendat, sed sæpe culpam magis auget. Utinam per unam diem bene essemus conversati in hoc mundo. Multi annos computant conversionis, sed sæpe parvus est fructus emendationis. Si formidolosum est mori, forsitan periculosius erit vivere diu. Beatus qui horam mortis suæ semper ante oculos habet, et ad moriendum quotidie se disponit. Si vidisti aliquem mori, cogita quia tu per eandem viam transibis.

3. Cum mane fuerit, puta te ad vesperum non perventurum. Vespere autem facto, mane non audeas tibi polliceri. Semper ergo paratus esto, et taliter vive, ut nunquam imparatum te mors inveniant. Multi subito improvisi moriuntur. Nam hora, qua non putatur, Filius hominis veniet. Quando hora illa extrema venerit, multum aliter sentire incipies de tota vita tua præterita et valde dolebis, quia tam negligens, et remissus fuisti.

4. Quam felix et prudens qui talis nunc nititur esse in vita, qualis optat inveniri in morte. Dabit namque magnam fiduciam moriendi perfectus contemptus mundi, fervens desiderium in virtutibus proficiendi, amor disciplinæ, labor poenitentiæ, promptitudo, obedientiæ, abnegatio sui, et supportatio cujuslibet adversitatis pro amore Christi. Multa bona potes operari dum sanus es, sed infirmatus nescio quid poteris. Pauci ex infirmitate emendantur; sic et qui multum peregrinantur, raro sanctificantur.

5. Noli confidere super amicos et proximos, nec in futuris salutem tuam differas, quia citius obliviscentur tui homines, quam existimas. Melius est nunc tempestive providere et aliquid boni præmittere, quam super aliorum auxilio sperare. Si non es pro te ipso sollicitus modo, quis erit sollicitus pro te in futuro. Nunc tempus est valde prætiosum, sed proh dolor, quod hoc inutilius expendis, in quo promereri vales, unde æternaliter vivas. Veniet quando unam diem seu horam pro emendatione desiderabis, et nescio, an impetrabis.

6. Eia, charissime, de quanto periculo te poteris liberare, de quam magno timore eripere, si modo semper timoratus fueris, et de morte suspectus! Stude nunc taliter vivere, ut in hora moris valeas potius gaudere, quam timere. Disce nunc mori mundo, ut tunc incipias vivere cum Christo. Disce nunc omnia contemnere, ut tunc possis libere ad Christum pergere. Castiga nunc corpus tuum per poenitentiam, ut tunc valeas certam habere confidentiam.

7. Ha stulte, quid cogitas te diu victurum, cum nullum diem habeas securum? Quam multi decepti sunt et insperati de corpore extracti! Quoties audisti a dicentibus, quia ille gladio cecidit, ille submersus est, ille ab alto ruens cervicem fregit, ille manducando obriguit, ille ludendo finem fecit, alius igne, alius ferro, alius peste, alius latrocinio interiit: et sic omnium finis mors est, et vita hominum tanquam umbra cito pertransit.

8. Quis memorabitur tui post mortem, et qui orabit pro te? Age, age nunc charissime quidquid pro te agere potes, quia nescis quando morieris. Nescis etiam, quid tibi post mortem sequatur. Dum tempus habes, congrega divitias immortales. Præter salutem tuam nihil cogites. Solum quæ Dei sunt, cures. Fac nunc tibi amicos venerando Sanctos, et actus imitando, ut cum defeceris in hac vita, illi te recipiant in æterna tabernacula.

9. Serva te tanquam peregrinum et hospitem super terram, ad quem nihil spectat de mundi negociis. Serva cor liberum, et ad Deum sursum erectum, quia non habes hic manentem civitatem. Illuc gemitus et preces quotidianas cum lacrymis dirige, ut spiritus tuus mereatur post mortem ad Dominum feliciter transire.

CHAPTER XXIII

Of meditation upon death

 

Very quickly will there be an end of thee here; take heed therefore how it will be with thee in another world. To-day man is, and to-morrow he will be seen no more. And being removed out of sight, quickly also he is out of mind. O the dulness and hardness of man’s heart, which thinketh only of the present, and looketh not forward to the future. Thou oughtest in every deed and thought so to order thyself, as if thou wert to die this day. If thou hadst a good conscience thou wouldst not greatly fear death. It were better for thee to watch against sin, than to fly from death. If to-day thou art not ready, how shalt thou be ready to-morrow? To-morrow is an uncertain day; and how knowest thou that thou shalt have a to-morrow?

2. What doth it profit to live long, when we amend so little? Ah! long life doth not always amend, but often the more increaseth guilt. Oh that we might spend a single day in this world as it ought to be spent! Many there are who reckon the years since they were converted, and yet oftentimes how little is the fruit thereof. If it is a fearful thing to die, it may be perchance a yet more fearful thing to live long. Happy is the man who hath the hour of his death always before his eyes, and daily prepareth himself to die. If thou hast ever seen one die, consider that thou also shalt pass away by the same road.

3. When it is morning reflect that it may be thou shalt not see the evening, and at eventide dare not to boast thyself of the morrow. Always be thou prepared, and so live that death may never find thee unprepared. Many die suddenly and unexpectedly. For at such an hour as ye think not, the Son of Man cometh.(1) When that last hour shall come, thou wilt begin to think very differently of thy whole life past, and wilt mourn bitterly that thou hast been so negligent and slothful.

4. Happy and wise is he who now striveth to be such in life as he would fain be found in death! For a perfect contempt of the world, a fervent desire to excel in virtue, the love of discipline, the painfulness of repentance, readiness to obey, denial of self, submission to any adversity for love of Christ; these are the things which shall give great confidence of a happy death. Whilst thou art in health thou hast many opportunities of good works; but when thou art in sickness I know not how much thou wilt be able to do. Few are made better by infirmity: even as they who wander much abroad seldom become holy.

5. Trust not thy friends and kinsfolk, nor put off the work of thy salvation to the future, for men will forget thee sooner than thou thinkest. It is better for thee now to provide in time, and to send some good before thee, than to trust to the help of others. If thou art not anxious for thyself now, who, thinkest thou, will be anxious for thee afterwards? Now the time is most precious. Now is the accepted time, now is the day of salvation. But alas! that thou spendest not well this time, wherein thou mightest lay up treasure which should profit thee everlastingly. The hour will come when thou shalt desire one day, yea, one hour, for amendment of life, and I know not whether thou shalt obtain.

6. Oh, dearly beloved, from what danger thou mightest free thyself, from what great fear, if only thou wouldst always live in fear, and in expectation of death! Strive now to live in such wise that in the hour of death thou mayest rather rejoice than fear. Learn now to die to the world, so shalt thou begin to live with Christ. Learn now to contemn all earthly things, and then mayest thou freely go unto Christ. Keep under thy body by penitence, and then shalt thou be able to have a sure confidence.

7. Ah, foolish one! why thinkest thou that thou shalt live long, when thou art not sure of a single day? How many have been deceived, and suddenly have been snatched away from the body! How many times hast thou heard how one was slain by the sword, another was drowned, another falling from on high broke his neck, another died at the table, another whilst at play! One died by fire, another by the sword, another by the pestilence, another by the robber. Thus cometh death to all, and the life of men swiftly passeth away like a shadow.

8. Who will remember thee after thy death? And who will entreat for thee? Work, work now, oh dearly beloved, work all that thou canst. For thou knowest not when thou shalt die, nor what shall happen unto thee after death. While thou hast time, lay up for thyself undying riches. Think of nought but of thy salvation; care only for the things of God. Make to thyself friends, by venerating the saints of God and walking in their steps, that when thou failest, thou mayest be received into everlasting habitations.(2)

9. Keep thyself as a stranger and a pilgrim upon the earth, to whom the things of the world appertain not. Keep thine heart free, and lifted up towards God, for here have we no continuing city.(3) To Him direct thy daily prayers with crying and tears, that thy spirit may be found worthy to pass happily after death unto its Lord. Amen.

(1) Matthew xxiv. 44. (2) Luke xvi. 9. (3) Hebrews xiii. 14.

Sic te in omni facto et cogitatu deberes tenere, quasi statim esses moriturus.

Imitatio Christi I./22. ~ Donec transeat iniquitas hæc, et mortalitas abforbeatur a vita. / Quis est, qui melius habet? Utique qui pro Deo aliquid pati valet. / ...donec transeat iniquitas hæc, et mortalitas abforbeatur a vita.

 22. 

Az ember nyomorúságának megfontolása 

 

Tökéletesség nem a 

teljesség..., s nem 

is kell, hogy az legyen.

Felismerésben:

alkalmazott tudásban

a valódi öröm.

Nunc est tempus faciendi, nunc tempus pugnandi est, nunc tempus aptum est emendandi. 

 

Munkád nem hibátlan: ám

egyszerű szándék:  

angyalként kell élned 

- e szolgálat a 

mennyei öröm adja 

ki a valódi neved. 

Quis est, qui melius habet? Utique qui pro Deo aliquid pati valet. 

 Az isteni gondolat 

vagy szellem célhoz 

méltó testet húz..., ha rossz 

szokást tanult - míg 

el nem múlik vele a 

világod - fegyelmezd meg 

jó gyakorlatokkal.

...donec transeat iniquitas hæc, et mortalitas abforbeatur a vita. 

I. 

Szánandó vagy, akárhol légy, akárhova fordulj is, ha Istenhez nem térsz. Mit háborogsz, hogy nem sikerül minden úgy, ahogyan szeretnéd, óhajtanád? Ki az, akinek minden kívánsága szerint történik? Sem én, sem te; sem senki ember a földön. Senki a föld hátán nincs valamilyen háborgattatás és búsulás nélkül: sem király, sem pápa. Kinek van legjobb dolga? Bizony annak, aki Istenért valamit el tud viselni. Sok éretlen és gyönge ember azt mondja: lám, milyen jól megy ennek vagy annak, milyen gazdag, mily nagy úr, milyen hatalmas, mily nagy tisztesség övezi. De figyelj a mennyei jókra, és belátod, hogy mindezek az ideigtartó javak csak semmik, bizonytalanok, sőt igen terhesek, mert nem lehet őket mindennapos törődés és rettegés nélkül birtokolni. Nem abban áll az ember boldogsága, hogy evilági javakban dúskáljon, elég neki annyi, amivel szükségét beéri. Bizony nyomorúság e világon élni. Minél inkább igyekszik valaki lelki emberré alakulni, annál keserűbb neki a földi élet: mert jobban érzi, tisztábban átlátja a romlott emberi természet fogyatkozásait. Mert enni, inni, virrasztani, aludni, pihenni, dolgozni és a természet többi szükségletének eleget tenni bizony nagy nyomorúság és búbánat a befelé figyelő embernek: aki örömest volna szabad és mentes minden bűntől. Evilágban a testi szükségletek valóban nagy terhet jelentenek a belső emberek számára. Azért fohászkodik a próféta, hogy mindezektől szabad lehessen mondván: Ragadj ki engem, Uram, sokféle szükségeimből. De jaj azoknak, akik nem értik át nyomorúságukat: nagyobb jaj azoknak, akik még szeretik is ezt a nyomorult és romlandó életet. Mert némelyek annyira belészeretnek, bár kézi munkájukkal, sőt koldulásukkal alig szerzik meg a mindennapit, hogy ha mindig itt élhetnének, nem törődnének Isten országával. Bizony eszeveszett és hitetlen szívű ember az, akit annyira rabul ejtenek a földi dolgok, hogy semmi másnak jóízét nem érzi. Az effélék, szegények végtére keservesen meglátják, milyen hitvány semmiség volt, amit szerettek. Istennek szentjei és Krisztusnak imádságos életet élő barátai nem törődtek azzal, ami a testnek kedves, sem azzal, ami evilágon virul, minden reményük, igyekezetük az örök javakra irányult. Minden kívánságuk arra gerjedezett, ami odafent van és örökkévaló, a látható dolgok szeretete nem húzhatta le őket. Ne veszítsd el, testvér, a lelki előmenetelben való bizodalmat, míg annak ideje, órája van. Miért halogatnád, ami jót elhatároztál? Kelj fel, fogj hozzá nyomban és mondd: Most van itt a cselekvés ideje, most van ideje a küzdelemnek, most van alkalmas idő a megjavulásra. Amikor rosszul megy a sorod, és zaklatásokban van részed, akkor van az érdemszerzés ideje. Tűzön, vízen kell átgázolnod, csak úgy juthatsz el a nyugalomba. Ha magaddal nem tusakodol, nem győzöd le a vétket. Amíg e gyarló testben élünk, bűn nélkül nem lehetünk: a csömör és a szomorúság el nem kerül. Bizony szeretnénk minden nyomorúságtól békében lenni; de mivel a bűn által elveszítettük az ártatlanságot: elvesztettük az igazi boldogságot is. Azért türelemmel kell lennünk, és Isten irgalmára kell hagyatkoznunk: amíg el nem múlik ez a mocskos világ, és ezt a halálra szánt létet magához nem ragadja az élet. 

II. 

Ó milyen gyarló az ember: mindig hajlandó a rosszra. Ma meggyónod bűneidet: holnap újra elköveted, amit meggyóntál. Most eltökéled magadban, hogy többé nem teszed, és egy óra múlva úgy elbuksz, mintha semmit el nem határoztál volna. Méltán megalázhatjuk hát magunkat, és semmi okunk sincs az elbizakodásra, oly igen gyarlók és állhatatlanok vagyunk. Azt is hamar elveszíthetjük hanyagságunkkal, amit a kegyelem segítségével nagy nehezen megszereztünk. Mi lesz velünk éltünk utóján, ha már ily korán ellankadunk? Jaj nekünk, ha úgy átadjuk magunkat a nyugalomnak, mint ha már a béke és a biztonság venne körül: pedig még nyoma sincs életünkben az igazi szentségnek. Bizony ránk férne, hogy újra tanítsanak minket, mint jó noviciusokat, a jó erkölcsre, hátha úgy megjavulnánk, és lelkiekben előre jutnánk. 

Cap. 22. De conditione humanæ miseriæ.

1. Miser es ubicumque fueris, et quocumque te verteris, nisi ad Deum te convertas. Quid turbaris quia non succedit tibi sicut vis et desideras? Quis est qui habeat omnia secundum suam voluntatem? Nec ego, nec tu, nec aliquis hominum super terram. Nemo est in mundo sine aliqua tribulatione, vel angustia, quivis Rex, vel Papa. Quis est, qui melius habet? Utique qui pro Deo aliquid pati valet.

2. Dicunt multi imbecilles et infirmi, Ecce quam bonam vitam ille homo habet, quam dives et quam magnus, quam potens et excelsus. Sed attende ad cælestia bona, et videbis quod omnia ista temporalia nulla sunt, sed magis incerta, et valde gravantia, quia nunquam sine solicitudine, et timore possidentur. Non est hominis felicitas habere temporalia ad abundantiam, et sufficit ei mediocritas. Vere miseria est vivere super terram. Quanto homo voluerit esse spiritualior, tanto præfens vita sit ei amarior, quia sentit melius, videt clarius humanæ corruptionis affectus. Nam comedere, bibere, vigilare, dormire, quiescere laborare et cæteris necessitatibus naturæ subjacere vere magna miseria est, et afflictio homini devoto, qui libenter esset absolutus et liber ab omni peccato.

3. Valde enim gravatur interior homo necessitatibus ocrporalibus in hoc mundo. Unde Propheta devote rogat quatenus ab istis liber esse valeat, dicens, De necessitatibus meis erue me, Domine. Sed væ non cognoscentibus suam miseriam et corruptibilem vitam. Nam in tantum quidam hanc amplectuntur, licet etiam vix necessaria laborando aut mendicando habeant, ut si possent hic semper vivere, de regno Dei nihil curarent.

4. O insani, et infideles corde, qui tam profunde in terris jacent, ut nihil nisi carnalia sapiant. Sed miseri adhuc in fine sentient graviter, quam vile, et nihilum erat, quod amaverunt. Sancti autem Dei, et omnes devoti amici Christi non attenderunt, quæ carni placuerunt, nec quæ in hoc tempore floruerunt. Sed tota spes eorum, et intentio ad ætena bona anhelabat. Ferebatur totum desiderium eorum ad mansura et invisibilia, ne amore visibilium traherentur ad infima.

5. Noli frater amittere confidentiam proficiendi ad spiritualia. Adhuc enim habes tempus et horam, quare vis procrastinare propositum tuum? Surge, et in instanti incipe, et dic: Nunc est tempus faciendi, nunc tempus pugnandi est, nunc tempus aptum est emendandi. Quando male habes et tribularis, tunc tempus promerendi. Oportet te transire per ignem et aquam, antequam venia ad refrigerium, nisi tibi vim feceris, vitium non superabis. Quamdiu istud fragile corpus gerimus, sine peccato esse non possumus nec sine tædio et dolore vivere. Libenter haberemus ab omni miseria quietem, sed quia per peccatum perdidimus innocentiam, amisimus etiam veram beatitudinem. Ideo oportet nos tenere patientiam, et Dei exspectare misericordiam, donec transeat iniquitas hæc, et mortalitas abforbeatur a vita.

6. O quanta fragilitas humana, quæ semper prona est ad vitia. Hodie confiteris peccata tua, et cras iterum perpetras confessa. Nunc proponis cavere, et post horam ita agis, quasi nihil proposuisses. Merito ergo nosmetipsos humiliare possumus, nec unquam aliquid magni de nobis sentire, quia tam fragiles et instabiles sumus. Cito etiam potest perdi per negligentiam, quod multo labore vix tandem acquisitum est per gratiam.

7. Quid fiet de nobis adhuc in fine, qui tepescimus tam mane. Væ nobis si sic volumus declinare ad quietem, quasi jam pax sit et securitas, cum necdum appareat vestigium sanctitatis veræ in nostra conversatione. Bene opus esset quod adhuc institueremus, tanquam boni novitii, ad mores optimos, si forte spes esset de futurea emendatione, et majori spirituali profectu.

CHAPTER XXII

On the contemplation of human misery

Thou art miserable wheresoever thou art, and whithersoever thou turnest, unless thou turn thee to God. Why art thou disquieted because it happeneth not to thee according to thy wishes and desires? Who is he that hath everything according to his will? Neither I, nor thou, nor any man upon the earth. There is no man in the world free from trouble or anguish, though he were King or Pope. Who is he who hath the happiest lot? Even he who is strong to suffer somewhat for God.

 

2. There are many foolish and unstable men who say, “See what a prosperous life that man hath, how rich and how great he is, how powerful, how exalted.” But lift up thine eyes to the good things of heaven, and thou shalt see that all these worldly things are nothing, they are utterly uncertain, yea, they are wearisome, because they are never possessed without care and fear. The happiness of man lieth not in the abundance of temporal things but a moderate portion sufficeth him. Our life upon the earth is verily wretchedness. The more a man desireth to be spiritual, the more bitter doth the present life become to him; because he the better understandeth and seeth the defects of human corruption. For to eat, to drink, to watch, to sleep, to rest, to labour, and to be subject to the other necessities of nature, is truly a great wretchedness and affliction to a devout man, who would fain be released and free from all sin.

 

3. For the inner man is heavily burdened with the necessities of the body in this world. Wherefore the prophet devoutly prayeth to be freed from them, saying, Deliver me from my necessities, O Lord.(1) But woe to those who know not their own misery, and yet greater woe to those who love this miserable and corruptible life. For to such a degree do some cling to it (even though by labouring or begging they scarce procure what is necessary for subsistence) that if they might live here always, they would care nothing for the Kingdom of God.

 

4. Oh foolish and faithless of heart, who lie buried so deep in worldly things, that they relish nothing save the things of the flesh! Miserable ones! they will too sadly find out at the last, how vile and worthless was that which they loved. The saints of God and all loyal friends of Christ held as nothing the things which pleased the flesh, or those which flourished in this life, but their whole hope and affection aspired to the things which are above. Their whole desire was borne upwards to everlasting and invisible things, lest they should be drawn downwards by the love of things visible.

 

5. Lose not, brother, thy loyal desire of progress to things spiritual. There is yet time, the hour is not past. Why wilt thou put off thy resolution? Arise, begin this very moment, and say, “Now is the time to do: now is the time to fight, now is the proper time for amendment.” When thou art ill at ease and troubled, then is the time when thou art nearest unto blessing. Thou must go through fire and water that God may bring thee into a wealthy place. Unless thou put force upon thyself, thou wilt not conquer thy faults. So long as we carry about with us this frail body, we cannot be without sin, we cannot live without weariness and trouble. Gladly would we have rest from all misery; but because through sin we have lost innocence, we have lost also the true happiness. Therefore must we be patient, and wait for the mercy of God, until this tyranny be overpast, and this mortality be swallowed up of life.

 

6. O how great is the frailty of man, which is ever prone to evil! To-day thou confessest thy sins, and to-morrow thou committest again the sins thou didst confess. Now dost thou resolve to avoid a fault, and within an hour thou behavest thyself as if thou hadst never resolved at all. Good cause have we therefore to humble ourselves, and never to think highly of ourselves, seeing that we are so frail and unstable. And quickly may that be lost by our negligence, which by much labour was hardly attained through grace.

 

7. What shall become of us at the end, if at the beginning we are lukewarm and idle? Woe unto us, if we choose to rest, as though it were a time of peace and security, while as yet no sign appeareth in our life of true holiness. Rather had we need that we might begin yet afresh, like good novices, to be instructed unto good living, if haply there might be hope of some future amendment and greater spiritual increase.

(1) Psalm xxv. 17.

 

...donec transeat iniquitas hæc, et mortalitas abforbeatur a vita.

 

Imitatio Christi I./21. ~ Certa viriliter. Consuetudo consuetudine vincitur.

 21. 

A szívbéli töredelem 

Bajba kerültél - nézz most 

magadba mélyen: 

csakis te ronthattad el...

Materiæ justi doloris, et internæ compunctionis sunt peccata, et vitia nostra, quibus ita involuti jacemus, ut raro cælistia contemplari valeamus.

Ügyelj magadra! 

Certa viriliter.

Rossz tulajdonságaid

 jó szokásokkal győzd le!

Consuetudo consuetudine vincitur.

I. 

Ha valamit haladni akarsz, gyökerezz bele Isten félelmébe; és ne légy túlságosan szabados, hanem minden érzékedet vesd fegyelem alá: idétlen vigadozásra se add a fejed. Szenteld magad szívbéli töredelemre, és megtalálod az igazi jámborság forrását. A töredelem sok jónak ismeretére elvezet, amit a könnyelműség hamar elveszteget. Nagy csoda, hogy ember valaha önfeledten vigadhat e világon: ha számkivetett voltát megfontolja és lelkének sok veszedelmét latra veti. Csak szívünk figyelmetlensége és a hibáinkkal való nemtörődésünk lehet a magyarázata annak, hogy nem érezzük lelkünk sérelmeit, ezért nevetünk gyakran olyankor is, amikor inkább sírnunk kellene. Nincs igazi szabadság, sem tisztességes jókedv, csak Isten félelmében és jó lelkiismerettel. Boldog, aki a figyelmét szerte húzó hatásoktól függetlenedni tudja, s magába szállva a szent töredelem belső központjához eltalál. Boldog, aki megtagadja magától mindazt, ami beszennyezné, vagy akár csak meg is nehezítené a lelkiismeretét. 

II. 

Küzdj férfihoz illően: szokást szokással győzz le. Ha te tudod magukra hagyni az embereket, ők is magadra hagynak majd, hogy végezd dolgodat. Ne vedd magadra mások dolgát, és ne bonyolódjál a nagyobbak ügyes-bajos gondjaiba. Elsősorban magadra figyelj: és minden kedves embered előtt magadat intsd különös nagy igyekezettel. Ha az emberek nem kedvelnek, amiatt ne szomorkodjál, az essék nehezedre, ha önmagaddal nem vagy megelégedve, vagy ha magadra nem vigyázol, ahogy Isten szolgájához és derék szerzeteshez illenék. Hasznosabb és biztonságosabb, ha az embernek, míg itt a földön él, nincs része sok vigasztalásban, főleg olyanban, amely test szerint való. De ha isteni vigasztalásban nincs vagy csak nagyon ritkán van részünk, abban mi vagyunk vétkesek, mert nem keressük a szívbéli töredelmet: nem vetjük el teljesen a hiábavaló, külső vigasztalásokat. Ismerd el, hogy méltatlan vagy az isteni vigasztalásra: sokkal méltóbb mindenféle zaklatásra. Amikor az ember egészen magába száll, akkor terhére van, keserű neki az egész világ. 

III. 

A derék ember mindig talál elegendő okot a fájdalomra és a sírásra. Hisz akár önmagát nézi, akár felebarátjáról gondolkodik: látja, hogy senki nem él itt háborgattatás nélkül. És minél komolyabban vizsgálgatja magát, annál jobban elszomorodik. Jogos fájdalom és belső töredelem akkor ébred bennünk, ha bűneinken és hibáinkon elmélkedünk, amelyek olyannyira behálóznak, hogy a mennyei dolgokról elmélkedni ritkán tudunk. Ha többet gondolkodnál halálodon, mint a hosszú életen, minden bizonnyal jobban igyekeznél megjavulni. Ha pedig szívedben a kárhozatnak és a tisztító tűznek eljövendő kínjait át meg átelmélkednéd, azt hiszem, hogy minden munkát és fájdalmat örömest elviselnél, és semmiféle szigorúságtól vissza nem rettennél. De mivel mindazt nem vesszük szívünkre, a világ hízelgését pedig igencsak kedveljük, azért langyosak és nagyon restek maradunk. Gyakran kevés bennünk a lélek, azért fakad olyan könnyen panaszra szegény testünk. Esedezzél hát alázatosan Istenhez, hogy adja meg neked a töredelem lelkét: és mondd a prófétával: Etess engem, Uram, a könnyek kenyerével, és add nekem mértéked szerint a könnyek italát

Cap. 21. 

De compunctione cordis.

 

1. Si vis aliquid proficere, conserva te in timore Dei et noli esse nimis liber. Sed sub disciplina cohibe omnes sensus tuos, nec ineptæ te tradas lætitiæ, da te ad cordis compunctionem, et invenies devotionem; compunctio multa bona aperit, quæ dissolutio cito perdere consuevit. Mirum est, quod homo possit unquam perfecte lætari in hac vita, qui suum exilium, et tam multa pericula animæ suæ considerat, et pensat.

2. Propter levitatem cordis et negligentiam defectuum nosrorum non senstimus animæ nostræ dolores, sed sæpe vane reddimus verba, quandomerito flere deberemus. Non est vera libertas, nec bona conscientia, nisi in timore Dei. Felix qui abjicere potest omne impedimentum distractionis, et ad unionem se redigere sanctæ compunctionis. Felix qui a se abdicat quidquid suam conscientiam maculare potest, vel gravare. Certa viriliter. Consuetudo consuetudine vincitur. Si tu scis homies dimittere, ipsi bene dimittent te, tua facta facere.

3. Non attrahas tibi res aliorum, nec te implices causis majorum. Habeas semper oculum super te primum, et admoneas te ipsum specialiter, præ omnibus tibi dilectis. Si non habes favorem hominum noli exinde tristari, sed hoc tibi sit grave quia non habes te satis bene et circumspecte, sicut deceret servum Dei et devotum Religiosum conversari. Utilius est sæpe et securius, quod homo non habeat multas consolationes in hac vita secudum carnem, præcipue tamen, quod divinas non habemus, aut rarius sentimus nos devotos; in culpa sumus, quia compunctionem non quærimus cordis, ac vanas et extrinsecas non abjicimus.

4. Cognosce te indignum divina consolatione, sed magis dignum multa tribulatione. Quando homo perfecte est compunctus, tunc gravis et amarus est ei totus mundus. Bonus homo sufficientem invenit materiam dolendi et flendi: sive enim considerat se, sive de proximo pensat; scit quia nemo sine tribulatione hic vivit; et quanto strictius sese considerat, tanto amplius dolet. Materiæ justi doloris, et internæ compunctionis sunt peccata, et vitia nostra, quibus ita involuti jacemus, ut raro cælistia contemplari valeamus.

5. Si frequentius de morte tua, quam de longitudine vitæ tua cogitares, non dubium, quin ferventius te emendares. Si etiam futuras Inferni, sivi Pergatorii, poenas cordialiter perpenderes, credo quod libenter dolorem et laborem sustineres, et nihil rigoris formidares. Sed quia ista ad cor non transeunt, et blandimenta adhuc amamus, ideo frigidi et valde pigri remanemus. Sæpe est inopia spiritus unde tam leviter conqueritur corpus miserum. Ora igitur humiliter ad Dominum ut det tibi compunctionis spiritum; et dic cum Propheta, Ciba me Domine pane lacrymarum et potum da mihi in lacrymis in mensura.

CHAPTER XXI

Of compunction of heart

 

If thou wilt make any progress keep thyself in the fear of God, and long not to be too free, but restrain all thy senses under discipline and give not thyself up to senseless mirth. Give thyself to compunction of heart and thou shalt find devotion. Compunction openeth the way for many good things, which dissoluteness is wont quickly to lose. It is wonderful that any man can ever rejoice heartily in this life who considereth and weigheth his banishment, and the manifold dangers which beset his soul.

 

2. Through lightness of heart and neglect of our shortcomings we feel not the sorrows of our soul, but often vainly laugh when we have good cause to weep. There is no true liberty nor real joy, save in the fear of God with a good conscience. Happy is he who can cast away every cause of distraction and bring himself to the one purpose of holy compunction. Happy is he who putteth away from him whatsoever may stain or burden his conscience. Strive manfully; custom is overcome by custom. If thou knowest how to let men alone, they will gladly let thee alone to do thine own works.

 

3. Busy not thyself with the affairs of others, nor entangle thyself with the business of great men. Keep always thine eye upon thyself first of all, and give advice to thyself specially before all thy dearest friends. If thou hast not the favour of men, be not thereby cast down, but let thy concern be that thou holdest not thyself so well and circumspectly, as becometh a servant of God and a devout monk. It is often better and safer for a man not to have many comforts in this life, especially those which concern the flesh. But that we lack divine comforts or feel them rarely is to our own blame, because we seek not compunction of heart, nor utterly cast away those comforts which are vain and worldly.

 

4. Know thyself to be unworthy of divine consolation, and worthy rather of much tribulation. When a man hath perfect compunction, then all the world is burdensome and bitter to him. A good man will find sufficient cause for mourning and weeping; for whether he considereth himself, or pondereth concerning his neighbour, he knoweth that no man liveth here without tribulation, and the more thoroughly he considereth himself, the more thoroughly he grieveth. Grounds for just grief and inward compunction there are in our sins and vices, wherein we lie so entangled that we are but seldom able to contemplate heavenly things.

 

5. If thou thoughtest upon thy death more often than how long thy life should be, thou wouldest doubtless strive more earnestly to improve. And if thou didst seriously consider the future pains of hell, I believe thou wouldest willingly endure toil or pain and fear not discipline. But because these things reach not the heart, and we still love pleasant things, therefore we remain cold and miserably indifferent.

 

6. Oftentimes it is from poverty of spirit that the wretched body is so easily led to complain. Pray therefore humbly unto the Lord that He will give thee the spirit of compunction and say in the language of the prophet, Feed me, O Lord, with bread of tears, and give me plenteousness of tears to drink.(1)

(1) Psalm lxxx. 5.

Certa viriliter. Consuetudo consuetudine vincitur.

Imitatio Christi I./20. ~ Qui igitur intendit ad interiora et spiritualia pervenire, oportet eum cum Jesu a turba declinare.

 20. 

A magány és a hallgatás kedvelése

 

Látom..., gyenge vagy: Menj Le

 a Sivatagba - 

az lesz Kinn lelki utad

( Magányos volt-e?  - 

én emberek közt mindig. )

végén a záró vizsga.

 

I.

Keress alkalmas időt arra, hogy önmagaddal foglalkozzál, és Isten jótéteményeit újra meg
újra végiggondoljad.
Hagyd azt, ami csak a kíváncsiság fölcsigázására való, azt fontolgasd, ami nemcsak elfoglal,
hanem arra indít, hogy magadba szállj.
Ha megtartóztatnád magad a fölösleges beszédtől, a fölösleges ide-oda mászkálástól, a
sokféle újság és morgolódás meghallgatásától; volna elegendő és alkalmas időd arra,
hogy belemélyedj a hasznos elmélkedésekbe.
A legnagyobb szentek, amikor csak lehetett, nem vegyültek az emberek közé, és jobb
szerettek a rejtekben Istennek szolgálni.
Valaki azt mondta: Ahányszor csak emberek között voltam, emberségemben megrövidültem.
Ezt többször tapasztaljuk, ha sokat nyájaskodunk.
Könnyebb egy szót sem szólni, mint a szólásban mértéket tartani.
Könnyebb otthon veszteg maradni, mint odakint annak rendje és módja szerint vigyázni
magunkra.
Aki tehát azon van, hogy belső, lelki értékekre szert tegyen, kell, hogy Jézussal együtt
elvonuljon a sokaságtól.

II.

Gondolkodsz: beszélj! 

Szólnál: írd le azt! 

Verselj 

ha írni szépen 

szeretnél -

parancsolnál úgy 

engedelmeskedj előbb!

Csak az léphet bátran az emberek elé, aki szívesen rejtőzködik. Csak az szólhat bátran, aki szívesen hallgat. Csak az vezethet bátran, aki szívesen vállalja az alárendelt szerepét. Csak az örvendezhet bátran, akinek jó a lelkiismerete.

S a szentek bátorságát mindig átjárta az istenfélelem; attól, hogy nagyszerű erények s
kegyelem ékesítették őket, nem lankadt igyekezetük, nem kisebbedett alázatosságuk.
A gonoszok bátorsága pedig a gőgből és a kevélységből fakad, és végül önáltatássá változik.
Soha ebben az életben ne remélj magadnak teljes biztonságot, még akkor se, ha jó
szerzetesnek, szent életű remetének látszol.
Akiket jobbnak tartanak az emberek, azok gyakran veszedelembe sodródnak, mert
elbizakodnak.
Azért sokkal hasznosabb, ha nem kerüli el őket minden kísértés, hanem gyakran támadásban
van részük, hogy elbizakodva kevélységre ne vetemedjenek, s külső vigasztalások után ne
nézzenek.

III.

 

 Clausura ez: 

- cellád kedves barátod 

és őrződ is lesz.

Ó, milyen tiszta lehetne a lelkiismerete annak, aki sohasem hajszolna mulandó örömet,
sohasem törődnék evilággal.
Ó milyen nagy békében és nyugalomban élne, aki minden hiábavaló gondot félretenne, és
csak az üdvösséget illető, isteni dolgokra gondolna, minden reményét Istenbe vetné.
Senki sem méltó a mennyei vigasztalásokra, csak az, aki szorgalmasan gyakorolja magát a
szent összeszedettségben.
Ha azt akarod, hogy egészen összeszedhesd magad, vonulj vissza hálófülkédbe, zárd ki a
világ zaját, amint írva van, nyugvóhelyeteken szálljatok magatokba.
A cellában megtalálod azt, amit odakint gyakran elveszítesz.
Ha sokat tartózkodol benne, megkedveled a cellát, ha rosszul őrzöd, megutálod.
Ha szerzeteséleted kezdetén jól belakod, és hűséges őrének bizonyulsz, később kedves
barátod és nagy vigasztalásod lesz.
A csöndességben és a nyugalomban halad előre az istenfélő lélek, ott tanulja meg mindazt,
ami az írásokban rejtőzik: ott akad rá a könnyek patakjára, amelyben éjszakánként
megmosdik és megtisztul; hogy teremtőjével mind bizalmasabb kapcsolatba kerüljön:
ahogy egyre jobban elszakad a világi zenebonától.
Aki tehát elszakad ismerőseitől és barátaitól, ahhoz közelebb lép Isten és az ő szent angyalai.

IV.

 

 Mit nyersz eladod tiéd, 

hogy lásd a másét....

Ha nem mégy sehova..., a 

világ jön hozzád. 

Te vagy a tengely..., a föld 

és ég közé feszítve.

 

Elég és egész 

lesz így..., mondd: boldog vagyok 

- s leszel. 

Isten... 

Jobb, ha rejtekben vagyunk, és a magunk dolgával törődünk, mint ha magunkról
megfeledkezve akár csodajeleket művelünk.
Dicséretére válik a szerzetesfélének, ha ritkán megy a városba, ha nem szeret emberek előtt
mutatkozni, közöttük forgolódni.
Minek akarod látni azt, amit bírnod tilos?
Elmúlik a világ és minden kívánsága.
Érzéki kíváncsiságod arra biztat, hogy járj, kelj mindenfelé; de mikor vége a kimenődnek, mit
hozol haza: nyomott lelkiismeretet és megosztott szívet.
Vígan indulsz kifelé, és gyakran szomorúan térsz haza: a jókedvű éjszakázásra keserves
reggel következik.
Így minden testi öröm hízelegve lopja közeledbe magát, de végül megmar és vesztedet
okozza.
Mit láthatsz másutt, amit itt ne láthatnál?
Előtted az ég, föld és minden elemek: nem ezekből van-e minden?
Mit láthatsz másutt, ami sokáig megmarad a nap alatt?
Azt hiszed talán, hogy egyszer eljutsz az elég-hez?
Azt el nem éred soha!
Ha minden szemed előtt volna is, ami most van, mind, mind hiába látnád.
Emeld föl szemedet a magasságos Istenre: és imádkozzál bűneidért, hanyagságodért.
Hagyd a hiábavalóságokat azoknak, akik ilyesmi után törik magukat, te pedig arra figyelj,
amit Isten parancsol neked.
Zárd magadra az ajtót, hívd magadhoz Jézust, akit szeretve szeretsz.
Maradj vele celládban: mert máshol nem találhatsz akkora békességet.
Ha nem mennél ki, és nem nyitnád meg füledet a világban folyó haszontalan beszédre, az
áldott békében jobban elmerülhetnél.
Mihelyt új hírek hallásában keresed örömöd, föltétlenül megzavarodik szíved nyugalma.

 

Cap. 20. 

De amore solitudinis et silentii.

 

1. 

Quære aptum tempus vacandi tibi, de beneficiis Dei frequenter cogita. Relinque curiosa, tales potius perlege materias, quæ compunctionem magis præstent quam occupationem. Si te subtraxeris a superfluis locutionibus et curiosis circuitionibus nec non a novitatibus et remoribus audiendis, invenies tempus sufficiens et aptum bonis meditationibus insistendis. Maximi Sanctorum humana consortia ubi poterant vitabant et Deo in secreto vivere eligebant.

2. 

Dixit quidam: Quoties inter homines fui, minor homo redii. Hoc sæpius experimur, quando diu confabulamur. Facilius est enim tacere quam in verbo non excedere. Facilius est domi latere quam foris se posse sufficienter custodire. Qui igitur intendit ad interiora et spiritualia pervenire, oportet eum cum Jesu a turba declinare. Nemo secure apparet nisi qui libenter latet. Nemo secure præcipit nisi qui obedire didicit. Nemo secure gaudet nisi qui testimonium bonæ conscienitæ habet.

3. 

Semper tamen Sanctorum securitas plena timoris Dei extitit. Nec eo minus solliciti et humiles in se fuerunt, quia magnis virtutibus et gratia emicuerunt. Pravorum autem securitas ex superbia et præsumptione oritur et in fine in desperationem sui vertitur. Nunquam promittas tibi securitatem in hac vita, quamvis bonus videaris Coenobita, aut bonus Eremita.

4. 

Sæpe meliores in existimatione hominum magis periclitati sunt propter nimiam suam confidentiam. Unde multum utilius est, ut non penitus tentationibus careant, sed sæpius impugnentur ne nimium securi sint, ne forte in superbiam eleventur, ne etiam ad exteriores consolationes licentius declinent. O, qui nunquam transitoriam lætitiam quæreret, qui nunquam cum mundo se occuparet, quam bonam conscientiam servaret. O, qui omnem vanam sollicitudinem amputaret, et duntaxat salutaria ac divina cogitaret, et totam spem suam in Domino constitueret, quam magnam pacem et quietem possideret.

5. 

Nemo dignus est cælesti consolatione, nisi diligenter se exercuerit in sancta compunctione. Si vis corde tenus compungi, intra cubiculum tuum, et exclude tumultus mundi. Sicut scriptum est, In cubilibus vestris compungimini. In cella invenies, quod de foris sæpius amittes. Cella continuata dulcescit et male custodita tædium generat. Si in principio conversationis tuæ bene eam incolueris, et custodieris, erit postea tibi amica dilecta, et gratissimum solatium.

6. 

In silentio et quiete proficit anima devota, et discit abscondita Scripturarum. Ibi invenit fluenta lacrymarum, quibus singulis noctibus se lavet et mundet, ut Conditori suo tanto familiarior fiat, quanto longius ab omni sæculari tumultu degit. Qui ergo se substrahit a notis et amicis, approximabit illi Deus cum Angelis sanctis. Melius est latere et sui curam agere, quam se neglecto signa facere. Laudabile est homini religioso raro foras ire, fugere videri et nolle homines videre.

7. 

Quid vis videre, quod non licet habere? Transit mundus, et concupiscentia ejus. Trahunt desideria sensualitatis ad spatiandum. Sed cum hora transierit, quid nisi gravitatem conscientiæ, et cordis dispersionem portat? Lætus exitus tristem sæpe reditum parit et læta vigilia serotina triste mane facit. Sic omne carnale gaudium blande intrat, sed in fine mordet et perimit.

8. 

Quid potes videre alicubi, quod die potest sub solem permanere. Credis te forsitan satiari, sed non poteris pertingere. Si cuncta videres præsentia, quid esset, nisi visio vana? Leva oculos tuos ad Deum in excelsis, et ora pro peccatis tuis, et negligentiis. Dimitte vana vanis, tu autem intende illis, quæ tibi præcepit Deus. Claude super te ostium tuum, et voca ad te Jesum dilectum tuum. Mane cum eo in cella, quia non invenies alibi tantam pacem. Si non exisses nec quidquam de rumoribus audisses, melius in bona pace permansisses. Ex quo nova delectaris aliquando audire, oportet te exinde turbationem cordis tolerare.

CHAPTER XX

Of the love of solitude and silence

1.

Seek a suitable time for thy meditation, and think frequently of the mercies of God to thee. Leave curious questions. Study such matters as bring thee sorrow for sin rather than amusement. If thou withdraw thyself from trifling conversation and idle goings about, as well as from novelties and gossip, thou shalt find thy time sufficient and apt for good meditation. The greatest saints used to avoid as far as they could the company of men, and chose to live in secret with God.

2. 

One hath said, “As oft as I have gone among men, so oft have I returned less a man.” This is what we often experience when we have been long time in conversation. For it is easier to be altogether silent than it is not to exceed in word. It is easier to remain hidden at home than to keep sufficient guard upon thyself out of doors. He, therefore, that seeketh to reach that which is hidden and spiritual, must go with Jesus “apart from the multitude.” No man safely goeth abroad who loveth not to rest at home. No man safely talketh but he who loveth to hold his peace. No man safely ruleth but he who loveth to be subject. No man safely commandeth but he who loveth to obey.

3. 

No man safely rejoiceth but he who hath the testimony of a good conscience within himself. The boldness of the Saints was always full of the fear of God. Nor were they the less earnest and humble in themselves, because they shone forth with great virtues and grace. But the boldness of wicked men springeth from pride and presumption, and at the last turneth to their own confusion. Never promise thyself security in this life, howsoever good a monk or devout a solitary thou seemest.

4. 

Often those who stand highest in the esteem of men, fall the more grievously because of their over great confidence. Wherefore it is very profitable unto many that they should not be without inward temptation, but should be frequently assaulted, lest they be over confident, lest they be indeed lifted up into pride, or else lean too freely upon the consolations of the world. O how good a conscience should that man keep, who never sought a joy that passeth away, who never became entangled with the world! O how great peace and quiet should he possess, who would cast off all vain care, and think only of healthful and divine things, and build his whole hope upon God!

5. 

No man is worthy of heavenly consolation but he who hath diligently exercised himself in holy compunction. If thou wilt feel compunction within thy heart, enter into thy chamber and shut out the tumults of the world, as it is written, Commune with your own heart in your own chamber and be still.(1) In retirement thou shalt find what often thou wilt lose abroad. Retirement, if thou continue therein, groweth sweet, but if thou keep not in it, begetteth weariness. If in the beginning of thy conversation thou dwell in it and keep it well, it shall afterwards be to thee a dear friend, and a most pleasant solace.

6. 

In silence and quiet the devout soul goeth forward and learneth the hidden things of the Scriptures. Therein findeth she a fountain of tears, wherein to wash and cleanse herself each night, that she may grow the more dear to her Maker as she dwelleth the further from all worldly distraction. To him who withdraweth himself from his acquaintance and friends God with his holy angels will draw nigh. It is better to be unknown and take heed to oneself than to neglect oneself and work wonders. It is praiseworthy for a religious man to go seldom abroad, to fly from being seen, to have no desire to see men.

7. 

Why wouldest thou see what thou mayest not have? The world passeth away and the lust thereof. The desires of sensuality draw thee abroad, but when an hour is past, what dost thou bring home, but a weight upon thy conscience and distraction of heart? A merry going forth bringeth often a sorrowful return, and a merry evening maketh a sad morning? So doth all carnal joy begin pleasantly, but in the end it gnaweth away and destroyeth. What canst thou see abroad which thou seest not at home? Behold the heaven and the earth and the elements, for out of these are all things made.

8. 

What canst thou see anywhere which can continue long under the sun? Thou believest perchance that thou shalt be satisfied, but thou wilt never be able to attain unto this. If thou shouldest see all things before thee at once, what would it be but a vain vision? Lift up thine eyes to God on high, and pray that thy sins and negligences may be forgiven. Leave vain things to vain men, and mind thou the things which God hath commanded thee. Shut thy door upon thee, and call unto thyself Jesus thy beloved. Remain with Him in thy chamber, for thou shalt not elsewhere find so great peace. If thou hadst not gone forth nor listened to vain talk, thou hadst better kept thyself in good peace. But because it sometimes delighteth thee to hear new things, thou must therefore suffer trouble of heart.

(1) Psalm iv. 4.

 

Qui igitur intendit ad interiora et spiritualia pervenire, oportet eum cum Jesu a turba declinare. 

 

Imitatio Christi I./19. ~ "...et tamquam Angeli in conspectu ejus mundi incedere." / "...et studeamus nos melius ad exitum præparare."

 19. 

A jó szerzetes foglalatossága

 

Szerzetes vagy! - világi 

: légy tökéletes...

Ha marad egy hibád is

a Limbón - az őr 

át nem enged... mert nem csak 

bátorság az élet de 

angyali tisztaság is.

...et tamquam Angeli in conspectu ejus mundi incedere. 

 Tudd - és légy ezért szerény -

- árnyként kíséri -

 mindent nem tud itt senki 

a Jó hiánya: 

ha cselekszel - csak hibás 

lehet az - bárhogy igyekszel.

Justorum propositum in gratia potius Dei, quam in propria patientia pendet. 

 

 Rossz vagy újra és megint 

- hű tanú rá a 

lelkiismereted - s 

ez is óvjon és

őrizzen is Téged meg. 

De Célodtól hibáid 

se térítsenek el.

Mane propone, vespere discute mores tuos, qualis hodie fuisti in verbo, opere et cogitatione, quia in his forsan Deum sæpius offendisti ex proximum.  

 

Úgy éld át minden napod

- memento mori -

mintha most meg is halnál.

Legyen magán és 

közös gyakorlatod, de 

ne keverd össze soha 

őket - s ne hagyd magad 

összezavarni.. 

...et studeamus nos melius ad exitum præparare. 

 

I.

A jó szerzetes életében minden erénynek föl kell ragyognia.
Belül is olyannak kell lennie, amilyennek kívülről látják az emberek.
Sőt sokkal többnek kell belül lennie, mint amennyi kívül meglátszik belőle, mert a mi
vizsgáló bíránk Isten, akárhol vagyunk, őt kell mindenek fölött tisztelnünk, s az
angyalokhoz illő tisztaságban kell előtte járnunk.
Naponta meg kell újítanunk eltökélt szándékunkat, úgy kell magunkat a buzgóságra
serkentenünk, mintha ma léptünk volna a szerzetbe, és azt kell mondogatnunk: Segíts
meg engem, Úristen, jó elhatározásomban és a te szent szolgálatodban; add, hogy most,
ma, egész elszánással nekifogjak, mert semmi az, amit eddig tettem.
Igyekezetünk mértéke szerint haladunk előre a jóban, és annak, aki komolyan haladni akar,
nagy szorgalommal kell munkálkodnia.
Ha még az is gyakran ellankad, aki nagy elszánással fog munkához, mi lesz abból, aki csak
néha-néha és kevesebb eltökéléssel újítja meg jófeltételét?
Sokféle úton-módon eshetik, hogy jó elhatározásunktól eltántorodunk, márpedig kárvallás
nélkül alig mulaszthatunk el valami kicsit is szokott gyakorlatainkból.
Az igazaknak jó föltétele inkább függ Isten kegyelmén, mint saját bölcsességükön, azért
mindig őbenne bíznak, akármihez fognak.
Mert ember tervez, Isten végez, és nincs az ember hatalmában az ő dolgainak véghezvitele.
Ha néha Isten szolgálata vagy felebarátunk haszna miatt hagyjuk el megszokott
gyakorlatunkat, könnyű lesz később pótolnunk.
Ha azonban lelkünk lankadása miatt vagy hanyagságból ok nélkül hagyunk el valamit, az
elég nagy hiba, kártékony következményeit tapasztalni fogjuk.
Ha minden erőnkkel nekifeszülünk is, sokszor alulmaradunk.
De mindig kell, hogy legyen valami világos jó föltételünk, főképpen az ellen, ami leginkább
gátol a jóban.

II.

Külső és belső ügyeinket egyformán meg kell vizsgálnunk és rendben kell tartanunk, mert a
jóban való előmenetelhez mindkettő egyformán szükséges.
Ha nem tudsz folyton magadra figyelni, legalább időnként, legalább napjában egyszer szállj magadba: reggel vagy este.
Reggel tűzz ki határozott célt, este vizsgáld meg lelkiismeretedet milyen voltál ma, mit ért,
amit szóltál, tettél, gondoltál: mert valószínű, hogy mindezekben nemegyszer
megbántottad Istent és felebarátodat.
Övezd föl magad, mint férfihoz illik, az ördög cselvetései ellen, vess féket torkodra, akkor
könnyebben megzabolázod minden testi hajlandóságodat.
Sose add át magad egészen a tétlenségnek: vagy olvass, vagy írjál, vagy imádkozz, vagy
elmélkedj, vagy munkálkodjál valami közhasznú dolgon.
Az önsanyargatással azonban vigyázni kell, ezeket nem vállalhatja mindenki egyformán.
Ami nem mindenkinek közös gyakorlata, azt nem kell nyilvánosan végezni, mert a
magángyakorlatokat nagyobb biztonságban végezhetjük, ha félrevonulunk.
Arra azonban vigyázz, hogy ne légy rest a közös gyakorlatokra, s hajlandóbb azokra,
amelyeket magad választottál; hanem teljesen és pontosan végezd el, amit rád róttak, s ha
még időd engedi, akkor vonulj vissza, amint saját imádságos igyekezeted kívánja.
Nem tetszhetik mindenkinek ugyanaz a gyakorlat: egyiknek ez, másiknak az használ.
Még az idők váltakozása szerint is különböző ájtatosságokhoz van kedvünk: mert más esik
jól ünnepnap, más hétköznapokon.
Másra van szükségünk kísértések idején, másra akkor, ha békében és nyugalomban élünk.
Másra esik jól gondolnunk akkor, amikor szomorúak vagyunk, másra akkor, amikor
örvendezünk az Úrban.
A fő ünnepek táján újult kedvvel kell imádságos gyakorlatainkat végeznünk, és még
buzgóbban kell kérnünk a szentek segítségét.
Ünneptől ünnepig legyen valami jó elhatározásunk, mintha a következő ünnepen
meghalnánk, és az örök ünnepre költöznénk.
Azért a szent időkben szorgalmasan készülnünk kell, és istenesebb életet kell élnünk; minden
szabályt szigorúbban megtartanunk, mintha csakhamar elvennénk Istentől fáradozásunk
jutalmát.
Ha pedig az mégis későbbre marad, tulajdonítsuk annak, hogy nem készültünk fel eléggé, és
méltatlanok voltunk még arra a nagy dicsőségre, amelynek az Istentől elrendelt időben
meg kell nyilvánulnia bennünk: ezért aztán igyekezzünk a halálra még jobban elkészülni.
Boldog az a szolga, mondja Szent Lukács evangélista, akit ébren talál Ura, amikor eljön,
bizony, bizony mondom nektek, rábízza majd minden javait.

 

Cap. 19. 

De exercitiis boni Religiosi.

 

1. 

Vita boni Religiosi omnibus virtutibus pollere debet, ut sit talis interius qualis ab hominibus videtur exterius. Et multo plus debet esse intus, quam quod cernitur foris, quia inspector noster est Deus quem summopere revereri debemus ubicumque fuerimus, et tamquam Angeli in conspectu ejus mundi incedere. Omni die renovare debemus propositum nostrum, et ad fervorem nos excitare, quasi hodie primum ad conversionem venissemus ac dicere: Adjuva me Deus in bono proposito et sancto fervitio tuo, et da mihi nunc hodie perfecte incipere, quia nihil est, quod hactenus feci.

2. 

Secundum propositum nostrum est cursus profectus nostri, et multa diligentia opus est bene proficere volenti. Quod si fortiter proponens sæpe deficit, quid faciet ille qui raro aut minus fixe aliquid proponit? Variis tamen modis contingit defertio propositi nostri. Et levis omissio exercitiorum vix sine aliquo dispendio transit. Justorum propositum in gratia potius Dei, quam in propria patientia pendet. In quo et semper confidunt quidquid arripiunt. Nam homo proponit, sed Deus disponit, nec est in homine via ejus.

3. 

Si pietatis causa, aut fraternæ utilitatis proposito, quandoque consuetum omittitur exercitium, facile postea poterit recuperari. Si autem tædio animi, vel negligentia faciliter relinquitur, satis culpabile est et nocivum sentitur. Conemur quantum possumus, adhuc leviter deficiemus in multis. Semper tamen aliquid certi proponendum est, et proponenda sunt illa præcipue quæ amplius nos impediunt. Exteriora nostra et interiora pariter nobis scrutanda sunt, et ordinanda, quia utraque expediunt ad proprium profectum.

4. 

Si non continue te vales colligere, saltem interdum, et ad minus semel in die, mane videlicet aut vespere. Mane propone, vespere discute mores tuos, qualis hodie fuisti in verbo, opere et cogitatione, quia in his forsan Deum sæpius offendisti ex proximum. Accinge te sicut vir fortis contra diabolicas nequitias, fræna gulam et omnem carnis inclinatinem facilius frænabis. Numquam sis ex toto otiosus, sed aut legens, aut scribens, aut orans, aut meditans, aut aliquid utilitatis pro communi laborans. Corporalia tamen exercitia discrete sunt agenda, nec omnibus æqualiter assumenda.

5. 

Quæ communia non sunt, non sunt foris ostendenda, nam in secreto tutius exercentur privata. Cavendum tamen ne piger sis ad communia, et ad singularia promptior. Sed expletis integre et fideliter debitis, et injunctis, si jam ultra tempus vacat, redde te tibi, prout tua devotio desiderat. Non possunt omnes habere exercitium unum, sed aliud isti, aliud illi magis deservit, et pro temporis congruentia diversa placent exercitia, quia alia in festis, alia in feriatis magis sapiunt diebus, aliis indigemus tempore tentationis, et aliis tempore pacis et quietis. Alia, cum tristamur, libet cogitare, et alia, cum læti in Domino fuerimus.

6. 

Circa principalia festa renovanda sunt bona exercitia, et Sanctorum suffragia ferventius imploranda. De festo in festum proponere debemus quasi tunc de sæculo migraturi, et ad æternum festum perventuri. Ideoque sollicite nos præparare debemus in devotis temporibus, et devotius conversari, atque omnem observantiam strictius custodire, tanquam in brevi laboris nostri præmium a Deo percepturi.

7. 

Et si dilatum fuerit, credamus nos minus bene paratos, atque indignos tantæ gloriæ, quæ revelabitur in nobis tempore præfinito et studeamus nos melius ad exitum præparare. Beatus servus ait Evangelista Lucas, quem, cum venerit Dominus, invenerit vigilantem. Amen dico vobis, super omnia bona sua constituet eum.

 

CHAPTER XIX

Of the exercises of a religious man

 

1.

The life of a Christian ought to be adorned with all virtues, that he may be inwardly what he outwardly appeareth unto men. And verily it should be yet better within than without, for God is a discerner of our heart, Whom we must reverence with all our hearts wheresoever we are, and walk pure in His presence as do the angels. We ought daily to renew our vows, and to kindle our hearts to zeal, as if each day were the first day of our conversion, and to say, “Help me, O God, in my good resolutions, and in Thy holy service, and grant that this day I may make a good beginning, for hitherto I have done nothing!”

2. 

According to our resolution so is the rate of our progress, and much diligence is needful for him who would make good progress. For if he who resolveth bravely oftentimes falleth short, how shall it be with him who resolveth rarely or feebly? But manifold causes bring about abandonment of our resolution, yet a trivial omission of holy exercises can hardly be made without some loss to us. The resolution of the righteous dependeth more upon the grace of God than upon their own wisdom; for in Him they always put their trust, whatsoever they take in hand. For man proposeth, but God disposeth; and the way of a man is not in himself.(1)

3. 

If a holy exercise be sometimes omitted for the sake of some act of piety, or of some brotherly kindness, it can easily be taken up afterwards; but if it be neglected through distaste or slothfulness, then is it sinful, and the mischief will be felt. Strive as earnestly as we may, we shall still fall short in many things. Always should some distinct resolution be made by us; and, most of all, we must strive against those sins which most easily beset us. Both our outer and inner life should be straitly examined and ruled by us, because both have to do with our progress.

4. 

If thou canst not be always examining thyself, thou canst at certain seasons, and at least twice in the day, at evening and at morning. In the morning make thy resolves, and in the evening inquire into thy life, how thou hast sped to-day in word, deed, and thought; for in these ways thou hast often perchance offended God and thy neighbour. Gird up thy lions like a man against the assaults of the devil; bridle thine appetite, and thou wilt soon be able to bridle every inclination of the flesh. Be thou never without something to do; be reading, or writing, or praying, or meditating, or doing something that is useful to the community. Bodily exercises, however, must be undertaken with discretion, nor are they to be used by all alike.

5. 

The duties which are not common to all must not be done openly, but are safest carried on in secret. But take heed that thou be not careless in the common duties, and more devout in the secret; but faithfully and honestly discharge the duties and commands which lie upon thee, then afterwards, if thou hast still leisure, give thyself to thyself as thy devotion leadeth thee. All cannot have one exercise, but one suiteth better to this man and another to that. Even for the diversity of season different exercises are needed, some suit better for feasts, some for fasts. We need one kind in time of temptations and others in time of peace and quietness. Some are suitable to our times of sadness, and others when we are joyful in the Lord.

6. 

When we draw near the time of the great feasts, good exercises should be renewed, and the prayers of holy men more fervently besought. We ought to make our resolutions from one Feast to another, as if each were the period of our departure from this world, and of entering into the eternal feast. So ought we to prepare ourselves earnestly at solemn seasons, and the more solemnly to live, and to keep straightest watch upon each holy observance, as though we were soon to receive the reward of our labours at the hand of God.

7. 

And if this be deferred, let us believe ourselves to be as yet ill-prepared, and unworthy as yet of the glory which shall be revealed in us at the appointed season; and let us study to prepare ourselves the better for our end. Blessed is that servant, as the Evangelist Luke hath it, whom, when the Lord cometh He shall find watching. Verily I say unto you He will make him ruler over all that He hath.(2)

(1) Jeremiah x. 23. (2) Luke xii. 43, 44.

 

"...et tamquam Angeli in conspectu ejus mundi incedere." / "...et studeamus nos melius ad exitum præparare."