11.
A belső béke megszerzése és a jóban való haladás
igyekezete
Boldog az együgyűek:
- a sok lélekben
szegény - kiknek nem
ügyük a sok-sok
fölösleges dolog:
mikre szükségük
sincsen.
Tunc possemus etiam divina sapere, et de cælesti contemplatione aliquid experiri.
Jóba fogva magukat
mind fogalom lesz:
jövő generációk
számára - egy misztérium
betöltve: sztéléjükbe
vésve:
επισήμον
"szóba temetve".
Ipse nam certantes, et de sua gratia sperantes paratus est adjuvare, qui nobis certandi occasiones procurat, ut vincamus.
Nem érdekli őket a
jövőbeli
sorsuk sem ahogy múltuk
súlya sem nyomja
csúf emlékek terhével
le válluk.
Multam possumus pacem habere.
Nagy belső békében és
könnyed és derűs
mennyei szemlélődés
örömében töltik
napjaik pillanatait
Csak az egy szükségesre
figyelve.
Beati simplices, quoniam multam pacem habebunt.
I.
Nagy belső békében élhetnénk, ha nem avatkoznánk folyton mások szavába, cselekedeteibe,
amelyekhez nincs semmi közünk.
Ugyan miképpen élhetne sokáig békességben, aki más dolgaiba beleártja magát, aki azt lesi,
mikor nyílik alkalom külső dolgokkal való foglalkozásra, belsőleg alig vagy nagyritkán
szedi össze magát?
Boldogok azok, akik csak az egy szükségesre figyelnek, mert nagy belső békességet
élveznek.
Miért volt némely szent olyan tökéletes és az elmélkedésben olyan járatos?
Mert azon igyekeztek, hogy a földi vágyaktól teljesen elszakadjanak, és így szívük minden
rezdülésével Istenhez ragaszkodhattak, nagy belső szabadsággal Isten dolgaira
irányíthatták figyelmüket.
Minket nagyon lekötnek indulataink, sokat törődünk azzal, ami mulandó.
Ritka eset, hogy egyetlen hibánkat is tökéletesen leküzdenénk, s a mindennapos
előrehaladásért nem törjük magunkat: ezért maradunk hidegek és lanyhák.
Ha magunkat teljesen megtagadnánk, szívünket pedig semmi sem kötné gúzsba, akkor volna
érzékünk Isten dolgai iránt, akkor valamit megtapasztalnánk a mennyei szemlélődés
öröméből.
Egyetlen igen nagy akadályozónk, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni
szenvedélyeinktől, érzéki vágyainktól: és nem igyekszünk a szentek nyomába lépni a
tökéletességre vezető úton.
Amikor pedig valami csekély nehézségbe ütközünk, igen hamar hanyatt vetjük magunkat és
emberi vigasztalásokat keresünk.
II.
Ha kemény férfihoz illően igyekeznénk megállni helyünket a harcban, bizony a mennybéli
Isten segítségét megtapasztalnánk.
Mert ő kész megsegíteni azokat, akik vállalják a harcot és kegyelmében bizakodnak: azért ad
alkalmat a küzdelemre, hogy diadalmaskodjunk.
Ha a megszentelődés útján való előrehaladást csak külső gyakorlatoktól várjuk, egy-kettőre
végére jutunk istenes igyekezetünknek.
Vágjuk a gyökérbe a fejszét, hogy önmagunk keresésétől megszabadulva belső békét
élvezzünk.
Ha évről évre csak egy-egy vétkünket kiirtanánk, hamar tökéletes ember válnék belőlünk.
Csakhogy sokszor épp ellenkezőleg azt kell észrevennünk, hogy megtérésünk kezdetén
jobbak és tisztábbak voltunk, mint szerzetesi életünk későbbi éveiben.
Úgy volna rendjén, hogy buzgóságunk gyarapodjék, és a jóban napról napra előbbre lépjünk,
de most nagy dolognak tartják, ha valaki első buzgóságának egy részét meg tudja tartani.
Ha az elején egy kicsit erőszakot vennénk önmagunkon: akkor később könnyen és jókedvvel
mindent megtehetnénk.
Nehéz kivetni magunkból, ami belénk avult: de még nehezebb saját akaratunkkal
szembeszegülni.
De ha nem győzöl az apró-cseprő küzdelmekben, hogyan győzöl majd a nehezebb próbák
idején?
Fordulj szembe a kezdet kezdetén hajlamaiddal; és vetkőzd le rossz szokásaidat, hogy
lassanként nagyobb gondot ne okozzanak.
Ó, ha megfontolnád, magadnak mekkora békét, másoknak mily örömet szereznél azzal, ha
jóba foglalnád magad: hiszem, többet törődnél a jóban való haladásoddal.
Cap. 11.
De pace quærenda, et zelo proficiendi.
1. Multam possumus pacem habere, si volumus nos cum aliorum dictis et factis quæ ad nostram curam non spectant non occupare. Quomodo potest ille in pace die permanere, qui alienis curis se intermiscet, qui occasiones forinsecus quærit, qui parum vel raro se intrinsecur colligit? Beati simplices, quoniam multam pacem habebunt.
2. Quare quidam Sanctorum tam perfecti et contemplativi fuerunt? quia mortificari omnino ab omnibus terrenis desideriis studuerunt, et ideo totis medullis cordis Deo inhærere, atque sibi libere vacare potuerunt. Nos nimium propriis occupamur passionibus, et de transitoriis nimis sollicitamur. Raro nam vitium unum perfecte vincimus, et ad quotidianum profectum non attendimus, ideo frigidi et tepidi remanemus.
3. Si essemus nobismetipsis perfecte intenti, et exterius minime implicati, tunc possemus etiam divina sapere, et de cælesti contemplatione aliquid experiri. Totum et maximum impedimentum est, quia non sumus a passionibus, et concupiscentiis liberi, nec perfectam viam Sanctorum conamur ingredi. Quando etiam modicum adversitatis occurit, nimis cito dijicimur, et ad humanas consolationes convertimur.
4. Si niteremur sicut viri fortes stare in proelio, profecto auxilium Dominii super nos videremus de cælo. Ipse nam certantes, et de sua gratia sperantes paratus est adjuvare, qui nobis certandi occasiones procurat, ut vincamus. Si tantum in istis exterioribus observantiis profectum religionis ponimus, cito finem habebit devotio nostra. Sed ad radicem securim ponamus, ut purgati a passionibus pacificam mentem possideamus.
5. Si omni anno unum vitium extirparemus, cito viri perfecti efficeremur. Sed modo contrario sæpe sentimus ut meliores, et puriores in initio conversionis nos fuisse inveniamus quam post multos annos prosessionis. Fervor et profectus noster quotidie deberet crescere, sed nunc pro magno videtur si quis primi fervoris partem possit retinere. Si modicam violentiam faceremus in principio, tunc omnia possemus facere cum levitate et gaudio.
6. Grave est assueta dimittere, et gravius est contra propriam voluntatem ire. Sed si non vincis parva et levia, quando superabis difficiliora? Resiste in principio inclinatini tuæ, et malum defere consuetudinem, ne forte paulatim ad majorem te ducat difficultatem. O si adverteres quantum tibi pacem et aliis lætitiam faceres, temetipsum bene habendo, puto quod sollicitior esses ad spiritualem profectum.
CHAPTER XI
Of seeking peace of mind and of spiritual progress
1. We may enjoy abundance of peace if we refrain from busying ourselves with the sayings and doings of others, and things which concern not ourselves. How can he abide long time in peace who occupieth himself with other men’s matters, and with things without himself, and meanwhile payeth little or rare heed to the self within? Blessed are the single-hearted, for they shall have abundance of peace.
2. How came it to pass that many of the Saints were so perfect, so contemplative of Divine things? Because they steadfastly sought to mortify themselves from all worldly desires, and so were enabled to cling with their whole heart to God, and be free and at leisure for the thought of Him. We are too much occupied with our own affections, and too anxious about transitory things. Seldom, too, do we entirely conquer even a single fault, nor are we zealous for daily growth in grace. And so we remain lukewarm and unspiritual.
3. Were we fully watchful of ourselves, and not bound in spirit to outward things, then might we be wise unto salvation, and make progress in Divine contemplation. Our great and grievous stumbling-block is that, not being freed from our affections and desires, we strive not to enter into the perfect way of the Saints. And when even a little trouble befalleth us, too quickly are we cast down, and fly to the world to give us comfort.
4. If we would quit ourselves like men, and strive to stand firm in the battle, then should we see the Lord helping us from Heaven. For He Himself is alway ready to help those who strive and who trust in Him; yea, He provideth for us occasions of striving, to the end that we may win the victory. If we look upon our progress in religion as a progress only in outward observances and forms, our devoutness will soon come to an end. But let us lay the axe to the very root of our life, that, being cleansed from affections, we may possess our souls in peace.
5. If each year should see one fault rooted out from us, we should go quickly on to perfection. But on the contrary, we often feel that we were better and holier in the beginning of our conversion than after many years of profession. Zeal and progress ought to increase day by day; yet now it seemeth a great thing if one is able to retain some portion of his first ardour. If we would put some slight stress on ourselves at the beginning, then afterwards we should be able to do all things with ease and joy.
6. It is a hard thing to break through a habit, and a yet harder thing to go contrary to our own will. Yet if thou overcome not slight and easy obstacles, how shalt thou overcome greater ones? Withstand thy will at the beginning, and unlearn an evil habit, lest it lead thee little by little into worse difficulties. Oh, if thou knewest what peace to thyself thy holy life should bring to thyself, and what joy to others, methinketh thou wouldst be more zealous for spiritual profit.
 |
| Tunc possemus etiam divina sapere, et de cælesti contemplatione aliquid experiri. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése