Imitatio Christi I./16. ~ "...ut possis benigne portare."

 16. 

Mások hibáinak elviselése

 

 Sikered - dicsőségem

hibád is enyém.

Nem elég önmagának 

senki.

és hogy terhet ne 

jelentene másnak: 

így

tanuljuk: (egymást) elviselni. 

 

I.

Ami hibát az ember magában vagy másban képtelen kiigazítani, azt türelmesen el kell
viselnie, amíg Isten másként nem rendeli.
Gondolj arra, hogy talán türelmednek ez a próbája javadra válik, hiszen enélkül nem sokat
érnek érdemeink.
De ha efféle akadályokba ütközöl, imádkoznod kell, hogy Isten megsegítsen, és győzd őket
jókedvűen fogadni.
Ha valakit egyszer vagy kétszer figyelmeztettél, de csak nem nyugszik, ne pörölj vele, hanem
az egész ügyet bízd Istenre; hadd legyen meg az ő akarata, és az ő dicsősége nyilvánuljon
meg szolgáinak sorsában, mert ő nagyon ért ahhoz, hogy a rosszat is jóra fordítsa.

II.

Igyekezz türelmes lenni mások hibáinak és mindenféle gyarlóságának elviselésében: mert sok
van benned is, amit másoknak el kell viselniük.
Ha magadat képtelen vagy olyanná tenni, amilyenné akarod, mást hogyan formálhatnál
tetszésed szerint?
Szívesen elvárnánk, hogy mások tökéletesek legyenek, saját hibáinkat azonban nem
javítgatjuk.
Kívánjuk mások szigorú rendreutasítását, de ha minket próbálnak rendreutasítani,
ellenkezünk.
Felháborít mások szabadossága, de azt nem szeretjük, ha tőlünk bármit megtagadnak, amit
kérünk.
Óhajtjuk, hogy másokat törvénnyel fogjanak korlátok közé, de mi semmiféle zabolát nem
tűrünk.
Így hát nyilvánvaló: milyen ritkán mérünk felebarátunknak ugyanazzal a mértékkel, mint
önmagunknak.

III.

Ha minden ember tökéletes volna, mit kellene másoktól Istenért elszenvednünk?
Most pedig Isten úgy intézte, hogy tanuljuk egymás terhét hordozni; mert senki sincs hiba
nélkül, senki sem olyan, hogy terhet ne jelentene másnak, senki sem elég önmagának,
senki sem elég okos saját ügyének intézésére; hanem szükséges egymás terhét
hordoznunk, egymást vigasztalnunk, és segítenünk, tanítanunk és intenünk.
Hogy pedig kiben mekkora erény lakik, az jobban kiviláglik olyankor, amikor valami kedve
ellen való adódik, mert a viszontagságok nem teszik gyarlóvá az embert, inkább
megmutatják, mit ér.

 

Cap. 16. 

De sufferentia defectuum aliorum.

 

1. 

Quæ rarissime homo in se vel in aliis emendare non valet, debet patienter sustinere, donec Deus aliter ordinet. Cogita quod sic forte melius est pro tua probatione et patientia, sine qua non sunt multum ponderanda merita nostra. Debes tamen pro talibus impedimentis supplicare, ut tibi dignetur Deus subvenire, ut possis benigne portare.

2. 

Si quis semel vel bis admonitus non acquiescit, noli cum eo contendere, sed totum Deo committe, ut fiat voluntas sua, et honor in omnibus servis suis, qui scit bene, malum in bonum convertere. Stude patiens esse in tolerando aliorum defectus, et qualescumque infirmitates, quia et tu multa habes, quæ ab aliis oportet tolerari. Si non potes te talem facere qualem vis, quomodo poteris alium habere ad beneplacitum tuum? Libenter videmus alios perfectos, sed tamen proprios non emendamus defectus.

3. 

Volumus quod alii districte corrigantur, et nos ipsi corrigi nolumus, aut negari quod petimus. Alios restringi per statuta volumus, et ipsi nullatenus patimur amplius cohiberi. Sic ergo patet, quam raro proximum, sicut nos ipsos pensamus. Si omnes essent perfecti quid tunc haberemus ab aliis pro Deo pati?

4. 

Nunc autem Deus sic ordinavit, ut discamus alter alterius onera portare, quia nemo sine defectu, nemo sine onere, nemo sibi sufficiens, nemo sibi satis sapiens, sed oportet invicem portare, invicem consolari, pariter adjuvare, et ammonere. Quantas autem virtutes quisque fecerit, melius patet occasione adversitatis. Occasiones namque hominem fragilem non faciunt, sed qualis sit, ostendunt.

 

CHAPTER XVI

Of bearing with the faults of others

 

1.

 Those things which a man cannot amend in himself or in others, he ought patiently to bear, until God shall otherwise ordain. Bethink thee that perhaps it is better for thy trial and patience, without which our merits are but little worth. Nevertheless thou oughtest, when thou findeth such impediments, to beseech God that He would vouchsafe to sustain thee, that thou be able to bear them with a good will.

 

2. 

 If one who is once or twice admonished refuse to hearken, strive not with him, but commit all to God, that His will may be done and His honour be shown in His servants, for He knoweth well how to convert the evil unto good. Endeavour to be patient in bearing with other men’s faults and infirmities whatsoever they be, for thou thyself also hast many things which have need to be borne with by others. If thou canst not make thine own self what thou desireth, how shalt thou be able to fashion another to thine own liking. We are ready to see others made perfect, and yet we do not amend our own shortcomings.

 

3. 

We will that others be straitly corrected, but we will not be corrected ourselves. The freedom of others displeaseth us, but we are dissatisfied that our own wishes shall be denied us. We desire rules to be made restraining others, but by no means will we suffer ourselves to be restrained. Thus therefore doth it plainly appear how seldom we weigh our neighbour in the same balance with ourselves. If all men were perfect, what then should we have to suffer from others for God?

 

4. 

But now hath God thus ordained, that we may learn to bear one another’s burdens, because none is without defect, none without a burden, none sufficient of himself, none wise enough of himself; but it behoveth us to bear with one another, to comfort one another, to help, instruct, admonish one another. How much strength each man hath is best proved by occasions of adversity: for such occasions do not make a man frail, but show of what temper he is.

 

"...ut possis benigne portare."

 

Imitatio Christi I./15. ~ "In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt."

 15. 

A szeretetből véghez vitt cselekedetek

Ki sok jót - sokaknak tesz 

- jó indulattal...

Sine charitate opus externum non prodest quemquam. Quicquid autem ex charitate agitur quantumcumque etiam parvum sit, et despectum totum efficitur fructuosum. Magis si quidem Deus pensat ex quanto quis agit, quam quantum quis facit.

Multum quis facit, qui multum diligit. Multum facit qui rem bene facit. Bene facit, qui magis communitati, quam suæ voluntati fervit.

 majd a végső célban szent 

éltető békét 

talál: De el kell menni 

a díjért - s nem könnyű az:

sed totaliter ad Deum refert tota, unde omnia procedunt. In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt. O qui scintillam haberet veræ charitatis, perfecte omnia terrena sentiret plena vanitatis.

Istenember áll itt és 

mondják: öld meg, ha 

nem - elpusztul a világ. 

Pro nulla re mundi, et pro nullius hominis dilectione aliquod malum est faciendum.

Azt nem lehet, ezt

válaszold, - de tudd: maga 

az Idő e pillanat 

- s a Mennyország maga.

 

I.

Rosszat nem szabad tenni semmiért a világon, senki emberfia kedvéért sem.
De ha valaki segítségünkre szorul, szabad némelykor valami jót elhagynunk, vagy jobbra
váltanunk.
Ha ezt tesszük, a jó cselekedetet nem szalajtjuk el, hanem inkább jobbra cseréljük.
Szeretet nélkül a külső cselekedet semmit sem ér; viszont mindaz, ami szeretetből történik,
bármily csekélység, bármily jelentéktelen dolog: mindenestül termékenynek fog
bizonyulni.
Isten ugyanis elsősorban azt veti latra, ki milyen indulattal cselekszik, nem azt, hogy mekkora
tettet visz végbe.
Sokat tesz, akiben nagy szeretet lakik.
Sokat tesz, aki amit tesz, jól teszi.
Jól pedig az tesz valamit, aki inkább a közösség javát keresi, nem a magáét.

II.

Gyakran szeretetnek látszik az, ami inkább a test és vér indulatából ered: mert a természeti
hajlam, az önakarat, a viszontszolgálat reménye, saját kényelmünk keresése ritkán marad
ki dolgainkból.
Akiben igaz és tökéletes szeretet lakik, az sohasem önmagát keresi, hanem csak azt óhajtja,
hogy minden Isten dicsőségére legyen.
Senkire sem irigykedik, mert a saját javának örül; és nem is akar magában örülni: hanem
minden örömön túl Istenben keresi boldogságát.
Senkinek semmi jót nem tulajdonít, hanem mindent Istenre vezet vissza, aki ősforrása
mindennek, akiben mint végső célban minden szent éltető békét talál.
Ó, akiben csak egy szikrányi igaz szeretet volna, bizonyára megérezné, hogy minden földi jó
csupa hiábavalóság.

Cap. 15. 

De operibus ex charitate factis.

1. Pro nulla re mundi, et pro nullius hominis dilectione aliquod malum est faciendum. Sed pro utilitate indigentis bonum opus aliquando intermittendum aut quandoque pro meliori mutandum. Hoc nam facto opus bonum non destruitur, sed in melius commutatur. Sine charitate opus externum non prodest quemquam. Quicquid autem ex charitate agitur quantumcumque etiam parvum sit, et despectum totum efficitur fructuosum. Magis si quidem Deus pensat ex quanto quis agit, quam quantum quis facit.

2. Multum quis facit, qui multum diligit. Multum facit qui rem bene facit. Bene facit, qui magis communitati, quam suæ voluntati fervit. Sæpe videtur esse charitas, et est magis carnalitas, quia carnalis inclinatio, propria voluntas, spes retributionis, affectus voluntatis raro abesse volunt.

3. Qui veram et perfectam charitatem habet, in nulla re se ipsum quærit, sed Dei solummodo gloriam in omnibus fieri desiderat. Nulli etiam invidet, quia nullum privatum gaudium amat, nec in se ipso vult gaudere, sed in Deo super omnia optat bona beatificari. Nemini aliquid boni attribuit, sed totaliter ad Deum refert tota, unde omnia procedunt. In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt. O qui scintillam haberet veræ charitatis, perfecte omnia terrena sentiret plena vanitatis.

CHAPTER XV

Of works of charity

1. For no worldly good whatsoever, and for the love of no man, must anything be done which is evil, but for the help of the suffering a good work must sometimes be postponed, or be changed for a better; for herein a good work is not destroyed, but improved. Without charity no work profiteth, but whatsoever is done in charity, however small and of no reputation it be, bringeth forth good fruit; for God verily considereth what a man is able to do, more than the greatness of what he doth.

2. He doth much who loveth much. He doth much who doth well. He doth well who ministereth to the public good rather than to his own. Oftentimes that seemeth to be charity which is rather carnality, because it springeth from natural inclination, self-will, hope of repayment, desire of gain.

3. He who hath true and perfect charity, in no wise seeketh his own good, but desireth that God alone be altogether glorified. He envieth none, because he longeth for no selfish joy; nor doth he desire to rejoice in himself, but longeth to be blessed in God as the highest good. He ascribeth good to none save to God only, the Fountain whence all good proceedeth, and the End, the Peace, the joy of all Saints. Oh, he who hath but a spark of true charity, hath verily learned that all worldly things are full of vanity."In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt."

 

 

"In quo finaliter omnes Sancti fruibiliter quiescunt."

 

Imitatio Christi I./14. ~ "Si Deus semper esset pura intentio desiderii nostri..."

 14. 

Kerülni kell a vakmerő ítélkezést

 

 Az önszeretet

privatum amore

 ahogy 

az öndicséret is

: büdös. Önzés hatása 

alatt megromlik 

minden - amihez csak ér.

Ha magadért alkotsz - rossz 

lehet csak az, 

 - mert elrontani csak te vagy képes. 

Eris homo illuminatus, quia Deus vult nos sibi perfecte subjicii, et omnem rationem per inflammatum amorem transcendere.

 

 

I.

Vizsgálódó tekintetedet magadra fordítsd, tartózkodjál mások tetteinek megítélésétől.
Amikor másokat megítél az ember, hiábavaló munkát végez; gyakran téved, és könnyen
vétkezik: amikor viszont magát ítéli és rostálgatja meg, mindig hasznosan munkálkodik.

II.

Gyakran elfogultságaink szerint ítélünk a dolgokról, mert ítélőképességünket könnyen
megrontja a rendetlen ellenszenv vagy rokonszenv.
Ha minden vágyódásunk mindig tisztán Istenre irányulna, nem olyan könnyen zavarodnánk
meg érzéki természetünk ellenállása miatt.
De sokszor rejtőzik valami bennünk, vagy fölbukkan valami odakint, ami eltérít Istentől.
Titokban sokan önmagukat keresik mindabban, amit véghez visznek, és maguk sem tudják.
Úgy látszik, mintha nyugodt békében élnének, mindaddig, amíg az ügyek szándékuk és
kedvük szerint alakulnak.
Ha pedig másképp fordulnak, mint ahogyan óhajtják, egykettőre megrendülnek és
elszomorodnak.

III.

Hangulatok és vélemények különbsége miatt gyakran támad nézeteltérés barátok és
polgártársak, szerzetesek és istenfélő emberek között is.
A régi megszokást nehéz elhagyni, és saját korlátai közül senki sem lép ki szívesen.
Ha saját belátásodra és igyekezetedre támaszkodol inkább s nem Jézus Krisztusnak magához
vonzó erejére, aligha válsz megvilágosodott emberré: mert Isten azt akarja, hogy teljesen
őtőle függjünk, és a szeretet ihletében minden emberi belátás mértékén túllépjünk.

 

Cap. 14. 

De temerario judicio vitando.

 

1. Ad te ipsum oculos reflecte et aliorum facta caveas judicare. In judicando alios homo frustra laborat, sæpius errat, et leviter peccat. Se ipsum vero judicando et discutiendo semper fructuose laborat. Sicut nobis res cordi est, sic de ea frequenter judicamus. Nam verum judicium propter privatum amorem faciliter perdimus. Si Deus semper esset pura intentio desiderii nostri, non tam faciliter turbaremur pro resistentia sensus nostri.

2. Sed semper aliquid ab intra latet, vel etaim ab extra concurrit, quod nos etiam pariter trahit. Multi occulte se ipsos quærunt in rebus, quas agunt, et nesciunt. Videntur etiam in bona pace stare, quum res pro eorum velle fiunt. Propter diversitatem sensuum, et opinionum satis frequenter oriuntur diffensiones inter amicos et cives, inter religiosos et devotos.

3. Antiqua consuetudo difficulter relinquitur et ultra proprium videre nemo libenter ducitur. Si rationi tuæ magis inniteris vel industriæ, quam virtuti subjectivæ Jesu Christi, raro et trade eris homo illuminatus, quia Deus vult nos sibi perfecte subjicii, et omnem rationem per inflammatum amorem transcendere.

 

CHAPTER XIV

On avoiding rash judgment

 

1. Look well unto thyself, and beware that thou judge not the doings of others. In judging others a man laboureth in vain; he often erreth, and easily falleth into sin; but in judging and examining himself he always laboureth to good purpose. According as a matter toucheth our fancy, so oftentimes do we judge of it; for easily do we fail of true judgment because of our own personal feeling. If God were always the sole object of our desire, we should the less easily be troubled by the erring judgment of our fancy.

 

2. But often some secret thought lurking within us, or even some outward circumstance, turneth us aside. Many are secretly seeking their own ends in what they do, yet know it not. They seem to live in good peace of mind so long as things go well with them, and according to their desires, but if their desires be frustrated and broken, immediately they are shaken and displeased. Diversity of feelings and opinions very often brings about dissensions between friends, between countrymen, between religious and godly men.

 

3. Established custom is not easily relinquished, and no man is very easily led to see with the eyes of another. If thou rest more upon thy own reason or experience than upon the power of Jesus Christ, thy light shall come slowly and hardly; for God willeth us to be perfectly subject unto Himself, and all our reason to be exalted by abundant love towards Him.

 

 

"Si Deus semper esset pura intentio desiderii nostri, non tam faciliter turbaremur pro resistentia sensus nostri."

 

Imitatio Christi I./13. ~ "Tentatio est vita hominis super terram."

 13.

A kísértések elhárítása

 

 Pokol képe rendítő 

de kedvező

hatással van a gyenge

személyiségre...., 

teneked - réges-régen 

meg is lett már bocsátva 

bűnöd, de bánatod jót

tesz veled.

 

 Ha a kísértéseket 

elveszed, ugyan 

ki maradhat meg? Bűnöd 

mély ismerete

 megmenthetővé tesz..., és 

gyógyulásod által az 

egész világot. 

 

 Csak éberen figyeljünk 

s virrasztó hús 

szívvel: úgy imádkozzunk..., 

hogy felébresszük 

"napra nap" reménykedő

énekünkkel a hajnalt.

 

I.

Míg e világban élünk, megpróbáltatás és kísértés nélkül nem lehetünk.
Ezért van megírva Jób könyvében: „Csupa kísértés az ember élete a földön.”
Azért úgy volna rendjén, hogy mindnyájan figyeljünk a ránk leselkedő kísértésekre, és
virrasztva imádkozzunk; alkalmat ne adjunk az ördögnek arra, hogy túljárjon az
eszünkön, mert az ördög sohasem alszik, hanem körüljár, keresve, kit nyelhetne el.
Senki sem olyan tökéletes és szent, hogy némelykor kísértésbe ne esnék, lehetetlen azoktól
teljesen megszabadulnunk.

 

 A próbatétel napján 

elválik... - mondja 

Shaw, de melyik pillanat 

nem egy vizsga? Ha 

vizsgázol, akár átmégy 

akár nem..., de tudásod 

folyton gyarapodik..., és 

főleg magadról: 

magad lesz így hatalmad

tenmagad felett.

Felelősséged lassú 

növekedése által 

csak egyre jobbá válsz..., haladsz előre a Jóban.

II.

A kísértések azonban gyakran igen hasznosak, ha mégoly keservesek és súlyosak is: mert
megalázzák, megtisztítják és lélekben kiművelik az embert.
Minden szent sok megpróbáltatáson és kísértésen ment át, úgy haladt előre a jóban.
Akik pedig nem bírták a kísértéseket elviselni, elvettettek, és semmivé lettek.

 

Akarva - akaratlan Isten jelen lesz - kísértéseidben is. Természetünk ugyan gyenge..., a test erőtlen de vágyunk felfelé húz - természetünk jó, csak akaratunk kövesse sívünk. Helyreállítani "isteni arcunk". 

E kép fog vezetni utadon. Az igazi étosz ez..., így keresni a tökéletes boldogságot.

III.

Nincs olyan szent szerzetesrend, olyan eldugott zug, ahol ne érne utol a kísértés, a
megpróbáltatás.
Ember amíg csak él, teljesen sohasem lehet biztonságban a kísértésektől, mert bennünk van a
kísértések forrása: hiszen rosszra hajló akarattal születtünk.
Amint az egyik kísértés visszahúzódik, egy másik üti fel a fejét; mindig van, ami gyötörjön,
mert elvesztettük hajdani kincsünket: a háborítatlan boldogságot.

Merre tartson a hajó..., 

ave maris stella

női énünk kísérni fog 

mint Beatrice 

Dantét - hiába hányják 

habok: jó kísérővel 

hajója célba ér

Ha kísértésbe esnél - 

Három F közül 

az elsőt ajánljuk, ki

harcot nem vállal 

ha szeretné is soha 

annak győzelem nem jut.

IV.

Sokan azon igyekszenek, hogy elfussanak a kísértések elől: de még jobban beléjük
bonyolódnak.
Pusztán futással nem győzhetünk: de a türelem és az igazi alázatosság által minden
ellenségünknél erősebbek lehetünk.
Aki csak az alkalmakat kerülgeti, de a bűn gyökerét ki nem irtja, kevésre megy.
Sőt mind gyorsabban visszatérnek hozzá a kísértések, s a dolga rosszabbra fordul.
Lassan-lassan, kitartó türelemmel – ha Isten segít –, jobban győzedelmeskedel, mint nyers
gorombasággal és önfejű heveskedéssel.
Ha kísértés gyötör, gyakran kérj tanácsot; a kísértésben lévővel pedig ne bánj keményen,
hanem vigasztalással támogasd, amint kívánnád magadnak is.
Minden gonosz kísértés kezdete a lélek állhatatlansága s a kishitűség.
Mert amint a kormány nélküli hajót ide s tova hányják a habok, úgy sokféle kísértésbe esik a
lagymatag és kitűzött jó elhatározásához elszántan nem ragaszkodó ember.

 

Időt nyer "Életet" nyer..., 

használd a Tested:

a Ferraridba ne tölts 

üzemanyagot 

- rosszat, de dolgoztasd 

hadd fejlődjenek az 

izmok.

 

A Pszichéd hagyd pihenni 

- hogy biztonsággal 

kormányozza majd autód...

Térj magadba vagy 

szemlélődj, hogy a Lelked 

imádkozva találja 

kapcsolatát e világgal.

 

V.

A vasat a tűz próbálja meg, az igaz embert a kísértés.
Sokszor nem tudjuk, mire vagyunk képesek, de a kísértés megmutatja, mik vagyunk.
Mégis résen kell állnunk főként a kísértés legkezdetén; mert akkor könnyebb az ellenséget
legyőzni, ha szívünk ajtaján be sem bocsátjuk, hanem amint zörget, a küszöb előtt
fogadjuk.
Ezért azt mondta valaki: Kezdetén tartóztasd fel a bajt, különben késő az orvosság.
Mert először csak egy puszta gondolat ötlik fel elménkben, aztán színes fantázia-kép, majd
tetszés ébred, megmozdul az akarat, és megszületik a beleegyezés.
Így lépésről lépésre egészen benyomul a gonosz ellenség, ha kezdetben ellenállásra nem talál.
És minél tovább halogatja valaki az ellenállást, annál jobban elerőtlenedik, az ellenség pedig
annál több erőre kap.

 

Te megfelelő fa vagy 

a neked rendelt 

kert kiváló zugában...

a Mezei juhar 

súgni fog neked...; bocsásd 

mélybe gyökereidet.

VI.

Némelyek tökéletességre törekvésüknek kezdetén vannak súlyosabb kísértéseknek kitéve,
mások vége felé.
De vannak olyanok is, akiknek egész élete megpróbáltatások közt folyik.
Másokat meg kevés kísértés látogat meg, Istennek bölcs és kegyes gondviselése szerint,
amely latra veti az emberek állapotát és érdemét, és mindent előre elrendez –
választottainak üdvösségére.
Nem kell tehát kétségbe esnünk, ha kísértések vesznek körül;
hanem annál buzgóbban Istenhez kell könyörögnünk, hogy minden hányattatásunkban
méltóztasson minket segíteni.
Hiszen ő szent Pál mondása szerint Úgy szabja ki a kísértések mértékét, hogy helyt
állhassunk.
Alázzuk hát meg lelkünket Isten keze alatt minden kísértés és zaklatás idején: mert az
alázatos szívűt üdvözíti és felmagasztalja.
A kísértésekben és a megpróbáltatásokban válik el, ki mennyit haladt; ott van a nagyobb
érdem, ott mutatkozik meg igazán az erény.
Nem is nagy dolog, ha valaki jámbor és buzgó, míg nehézségekkel nem találkozik; de ha a
megpróbáltatás idején türelmesen kitart, az nagy haladásra nyit reményt.
Némelyeket megóv Isten a nagy kísértésektől, de a mindennapos, apró kísértésekben gyakran
alulmaradnak, hogy tanuljanak a megaláztatásból, és nagy dolgokban sose bízzák el
magukat, ha már oly kicsinyekben gyengének bizonyultak.

 

Cap. 13. 

De resistendis tentationibus.

 

1. Quamdiu in mundo vivimus sine tribulatione et tentatione esse non possumus. Unde in Job scriptum est: Tentatio est vita hominis super terram. Ideo unusquisque sollicitus esse deberet circa tentationes suas, et vigilare in orationibus, ne Diabolus inveniret locum decipiendi, qui nunquam dormitat, sed circuit quærens quem devoret. Nemo tam sanctus et perfectus est, qui non habeat aliquando tentationes, et plene eis carere non possimus.

2. Sunt tamen tentationes hominibus valde utiles, licet molestæ sint et graves, quia in his homo humiliatur, purgatur et eruditur. Omnes Sancti per multas tribulationes et tentationes transierunt et profecerunt, et qui tentationes sustinere nequiverunt, reprobi facti sunt, et defecerunt. Non est aliquis ordo tam sanctus, et locus tam secretus, ubi non sint tentationes et adversitates.

3. Non est homo securus a tentationibus totaliter, quam diu vixerit, quia in nobis est unde tentamur. Ex quo in concupiscentia nati sumus, una tribulatione vel tentatione recedene alia supervenit, et semper aliquid ad patiendum habemus. Nam bonum felicitatis perdidimus. Multi quærunt tentationes fugere, et gravius incidunt in eas. Per solam fugam non possumus vincere, sed per patientiam et veram humilitatem, omnibus hositbus efficimur fortiores.

4. Qui tantummodo exterius declinat, nec radicem evellit, parum proficiet, imo citius ad eum tentationes redient, et pejus sævient. Paulatim, et per patientiam cum longanimitate Deo juvante melius superabis, quam cum duritia et importunitate propria. Sæpe accipe consilium in tentatione, et cum tentato noli duriter agere, sed consolationes ingere, sicut tibi optares fieri.

5. Initium omnium malarum tentationum inconstantia animi est, et parva ad Deum confidentia, quia sicut navis sine gubernaculo hinc inde a fluctibus impellitur, ita homo remissus, et suum propositum deferens varie tentatur. Ignis probat ferrum, et tentatio hominem justum. Nescimus sæpe quid possumus, sed tentatio aperit quid sumus. Vigilandum tum præcipue circa initium tentationis, quia tunc facilius hostis vincitur, si ostium mentis nullatenus intrare finitur, sed extra limen statim ut pulsaverit illi obviatur. Unde quidam dixit, Principiis obsta, sero medicina paratur. Nam primo occurrit menti simplex cogitatio, deinde fortis imaginatio, postea delectatio, et motus pravus, et assensio, sicque paulatim hostis malignus ex toto ingreditur, dum illi non resistitur in pricipio. Et quanto diutius ad resistendum quis torpuerit, tanto in se quotidie debilior fit, et hostis contra eum potentior.

6. Quidam in principio conversionis suæ graviores tentationes patiuntur, quidam in fine, quidam quasi per totam vitam suam male habent. Nonnulli fatis leviter tentantur, secundum divinæ ordinationis sapientiam et æquitatem, quæ statum, et hominum merita pensat, et cuncta ad electorum suorum salutem præordinat.

7. Ideo non debemus desperare, cum tentamur, sed eo ferventius Deum exorare, quatenus dignetur in omni tribulatione nostra nos adjuvare, qui utique, secundum dictum S. Pauli, etiam faciet cum tentatione proventum, ut possimus sustinere. Humiliemus ergo animas nostras sub manu Dei in omni tentatione et tribulatione, quia humiles spiritu salvabit, et exultabit.

8. In tentationibus et tribulationibus probatur homo quantum profecit, et ibi majus meritum existit, et virtus melius patescit. Nec magnum est, si homo devotus fit, et fervidus, cum gravitatem non sentit, sed si tempore adversitatis patienter se sustinet, spes magni profectus erit. Quidam a magnis tentationibus custodiuntur, et in quotidianis tam sæpe vincuntur, ut humiliati, nunquam de se ipsis in magnis confidant, qui in tam modicis infirmantur.

 

CHAPTER XIII

Of resisting temptation

 

1. So long as we live in the world, we cannot be without trouble and trial. Wherefore it is written in Job, The life of man upon the earth is a trial.(1) And therefore ought each of us to give heed concerning trials and temptations, and watch unto prayer, lest the devil find occasion to deceive; for he never sleepeth, but goeth about seeking whom he may devour. No man is so perfect in holiness that he hath never temptations, nor can we ever be wholly free from them.

2. Yet, notwithstanding, temptations turn greatly unto our profit, even though they be great and hard to bear; for through them we are humbled, purified, instructed. All Saints have passed through much tribulation and temptation, and have profited thereby. And they who endured not temptation became reprobate and fell away. There is no position so sacred, no place so secret, that it is without temptations and adversities.

3. There is no man wholly free from temptations so long as he liveth, because we have the root of temptation within ourselves, in that we are born in concupiscence. One temptation or sorrow passeth, and another cometh; and always we shall have somewhat to suffer, for we have fallen from perfect happiness. Many who seek to fly from temptations fall yet more deeply into them. By flight alone we cannot overcome, but by endurance and true humility we are made stronger than all our enemies.

4. He who only resisteth outwardly and pulleth not up by the root, shall profit little; nay, rather temptations will return to him the more quickly, and will be the more terrible. Little by little, through patience and long-suffering, thou shalt conquer by the help of God, rather than by violence and thine own strength of will. In the midst of temptation often seek counsel; and deal not hardly with one who is tempted, but comfort and strengthen him as thou wouldest have done unto thyself.

5. The beginning of all temptations to evil is instability of temper and want of trust in God; for even as a ship without a helm is tossed about by the waves, so is a man who is careless and infirm of purpose tempted, now on this side, now on that. As fire testeth iron, so doth temptation the upright man. Oftentimes we know not what strength we have; but temptation revealeth to us what we are. Nevertheless, we must watch, especially in the beginnings of temptation; for then is the foe the more easily mastered, when he is not suffered to enter within the mind, but is met outside the door as soon as he hath knocked. Wherefore one saith,

Check the beginnings; once thou might’st have cured,
But now ’tis past thy skill, too long hath it endured.

For first cometh to the mind the simple suggestion, then the strong imagination, afterwards pleasure, evil affection, assent. And so little by little the enemy entereth in altogether, because he was not resisted at the beginning. And the longer a man delayeth his resistance, the weaker he groweth, and the stronger groweth the enemy against him.

6. Some men suffer their most grievous temptations in the beginning of their conversion, some at the end. Some are sorely tried their whole life long. Some there are who are tempted but lightly, according to the wisdom and justice of the ordering of God, who knoweth the character and circumstances of men, and ordereth all things for the welfare of His elect.

7. Therefore we ought not to despair when we are tempted, but the more fervently should cry unto God, that He will vouchsafe to help us in all our tribulation; and that He will, as St. Paul saith, with the temptation make a way to escape that we may be able to bear it.(2) Let us therefore humble ourselves under the mighty hand of God in all temptation and trouble, for He will save and exalt such as are of an humble spirit.

8. In temptations and troubles a man is proved, what progress he hath made, and therein is his reward the greater, and his virtue doth the more appear. Nor is it a great thing if a man be devout and zealous so long as he suffereth no affliction; but if he behave himself patiently in the time of adversity, then is there hope of great progress. Some are kept safe from great temptations, but are overtaken in those which are little and common, that the humiliation may teach them not to trust to themselves in great things, being weak in small things.

(1) Job vii. 1 (Vulg.). (2) 1 Corinthians x. 13.

 

"Tentatio est vita hominis super terram."

 

Imitatio Christi I./12. ~ Se in exilio esse cognoscat. / Tunc tædet eum diutius vivere, mortem optat venire.

 12. 

Haszna van annak is, ami kedvünk ellen esik

 "Meneküljünk innét, barátaim, a mi édes hazánkba!" 

(  Plotinosz, I. Enn. 6. könyv, 8. )

 

Átutazóban vagyunk 

vagy sokkal inkább 

száműzetésben élünk?

Se in exilio esse cognoscat.

Bárhová is tesz 

"vak" sorsunk: szorgalmasan

 keressük ott hazánkat 

- az Istent.

Ut possit dissolvi, et esse cum Christi. Tunc etiam bene advertit securitatem et plenam pacem in mundo non posse stare.

 

Úton vagyunk csillagok 

felé: keressük 

egyéniségünket - a 

Boldogságot. 

De ki tudja mit keres..., 

már birtokában is van - 

már nem is kívánja oly 

nagyon halálát. 

Tunc tædet eum diutius vivere, mortem optat venire.

I.

Javunkra válik az, hogy olykor nehézségekbe és nem-szeretem dolgokba ütközünk: mert ezek
gyakran magához térítik az embert; ráeszméltetnek arra, hogy számkivetésben élünk: s
reménységünket nem helyezhetjük evilági dolgokba.
Javunkra válik az, hogy némelykor ellenünk fordulnak, hogy rosszul és ferdén vélekednek
még jó tetteinkről és szándékainkról is.
Mindez sokszor alázatosságra segít: és megvédelmez a hiú dicsekvéstől.
Mert olyankor szorgalmasabban keressük belső bíránkat, Istent, amikor ott kinn semmibe
vesznek az emberek: és semmi hitelünk sincs előttük.
Azért az embernek annyira Istenre kellene építenie egész életét, hogy ne szoruljon sok emberi
vigasztalásra.

II.

Amikor a jószándékú embert sanyargatják, amikor kísértések veszik körül, vagy gonosz
gondolatok fojtogatják, akkor jobban ráeszmél arra, mily nagy szüksége van Istenre:
belátja, hogy nélküle semmi jót nem tehet.
Akkor szomorkodik is, jajveszékel, imádkozik, hogy szabaduljon a rá nehezedő sok
nyomorúságból.
Akkor megcsömörlik a földi élettől; és kívánja halálát: hogy feloszolhasson és Krisztussal
lehessen.
Akkor azt is igazán belátja, hogy teljes biztonság és tökéletes béke nincs e világon.

 

Cap. 12. 

De utilitate adversitatis.

 

1. Bonum nobis est, quod aliquando habeamus aliquas gravitates et contrarietates, quia sæpe hominem ad cor revocant, quatenus se in exilio esse cognoscat, nec spem suam in aliqua mundi re ponat. Bonum est quod patiamur quandoque contradictiones, et male et imperfecte de nobis sentiatur, etiamsi bene agimus, et intendimus. Ista sæpe juvant ad humilitatem, et a vana gloria nos defendunt. Tunc enim melius interiorem testem Deum quærimus, quando foris vilipendimur ab hominibus, et non bene de nobis creditur.

2. Ideo deberet se homo totaliter firmare, et non esset ei necesse multas consolationes quærere. Quando homo bonæ voluntatis tribulatur vel tentatur aut malis cogitationibus affligitur, tunc Deum magis sibi necessarium intelligit, sine quo nihil omnino se posse testatur. Gemit et orat pro miseriis quas patitur. Tunc tædet eum diutius vivere, mortem optat venire, ut possit dissolvi, et esse cum Christi. Tunc etiam bene advertit securitatem et plenam pacem in mundo non posse stare.

 

CHAPTER XII

Of the uses of adversity

 

It is good for us that we sometimes have sorrows and adversities, for they often make a man lay to heart that he is only a stranger and sojourner, and may not put his trust in any worldly thing. It is good that we sometimes endure contradictions, and are hardly and unfairly judged, when we do and mean what is good. For these things help us to be humble, and shield us from vain-glory. For then we seek the more earnestly the witness of God, when men speak evil of us falsely, and give us no credit for good.

 

2. Therefore ought a man to rest wholly upon God, so that he needeth not seek much comfort at the hand of men. When a man who feareth God is afflicted or tried or oppressed with evil thoughts, then he seeth that God is the more necessary unto him, since without God he can do no good thing. Then he is heavy of heart, he groaneth, he crieth out for the very disquietness of his heart. Then he groweth weary of life, and would fain depart and be with Christ. By all this he is taught that in the world there can be no perfect security or fulness of peace.

 

 

 

Se in exilio esse cognoscat.

 

Imitatio Christi I./11. ~ Multam possumus pacem habere. / Beati simplices, quoniam multam pacem habebunt.

 11. 

A belső béke megszerzése és a jóban való haladás
igyekezete

 

 

Boldogok az együgyűek:

- a sok lélekben 

szegény - kiknek nem 

ügyük a sok-sok 

fölösleges dolog: 

mikre szükségük 

sincsen.

Tunc possemus etiam divina sapere, et de cælesti contemplatione aliquid experiri.

 

Jóba fogva magukat

mind fogalom lesz: 

jövő generációk 

számára - egy misztérium 

betöltve: sztéléjükbe 

vésve: 

επισήμον

"szóba temetve".

Ipse nam certantes, et de sua gratia sperantes paratus est adjuvare, qui nobis certandi occasiones procurat, ut vincamus.

 

 Nem érdekli őket a 

jövőbeli 

sorsuk sem ahogy múltuk 

súlya sem nyomja 

csúf emlékek terhével

le válluk.

Multam possumus pacem habere.

 

Nagy belső békében és 

könnyed és derűs 

mennyei szemlélődés 

örömében töltik 

napjaik pillanatait

Csak az egy szükségesre

figyelve. 

Beati simplices, quoniam multam pacem habebunt.

I.

Nagy belső békében élhetnénk, ha nem avatkoznánk folyton mások szavába, cselekedeteibe,
amelyekhez nincs semmi közünk.
Ugyan miképpen élhetne sokáig békességben, aki más dolgaiba beleártja magát, aki azt lesi,
mikor nyílik alkalom külső dolgokkal való foglalkozásra, belsőleg alig vagy nagyritkán
szedi össze magát?
Boldogok azok, akik csak az egy szükségesre figyelnek, mert nagy belső békességet
élveznek.
Miért volt némely szent olyan tökéletes és az elmélkedésben olyan járatos?
Mert azon igyekeztek, hogy a földi vágyaktól teljesen elszakadjanak, és így szívük minden
rezdülésével Istenhez ragaszkodhattak, nagy belső szabadsággal Isten dolgaira
irányíthatták figyelmüket.
Minket nagyon lekötnek indulataink, sokat törődünk azzal, ami mulandó.
Ritka eset, hogy egyetlen hibánkat is tökéletesen leküzdenénk, s a mindennapos
előrehaladásért nem törjük magunkat: ezért maradunk hidegek és lanyhák.
Ha magunkat teljesen megtagadnánk, szívünket pedig semmi sem kötné gúzsba, akkor volna
érzékünk Isten dolgai iránt, akkor valamit megtapasztalnánk a mennyei szemlélődés
öröméből.
Egyetlen igen nagy akadályozónk, hogy képtelenek vagyunk megszabadulni
szenvedélyeinktől, érzéki vágyainktól: és nem igyekszünk a szentek nyomába lépni a
tökéletességre vezető úton.
Amikor pedig valami csekély nehézségbe ütközünk, igen hamar hanyatt vetjük magunkat és
emberi vigasztalásokat keresünk.

II.

Ha kemény férfihoz illően igyekeznénk megállni helyünket a harcban, bizony a mennybéli
Isten segítségét megtapasztalnánk.
Mert ő kész megsegíteni azokat, akik vállalják a harcot és kegyelmében bizakodnak: azért ad
alkalmat a küzdelemre, hogy diadalmaskodjunk.
Ha a megszentelődés útján való előrehaladást csak külső gyakorlatoktól várjuk, egy-kettőre
végére jutunk istenes igyekezetünknek.
Vágjuk a gyökérbe a fejszét, hogy önmagunk keresésétől megszabadulva belső békét
élvezzünk.
Ha évről évre csak egy-egy vétkünket kiirtanánk, hamar tökéletes ember válnék belőlünk.
Csakhogy sokszor épp ellenkezőleg azt kell észrevennünk, hogy megtérésünk kezdetén
jobbak és tisztábbak voltunk, mint szerzetesi életünk későbbi éveiben.
Úgy volna rendjén, hogy buzgóságunk gyarapodjék, és a jóban napról napra előbbre lépjünk,
de most nagy dolognak tartják, ha valaki első buzgóságának egy részét meg tudja tartani.
Ha az elején egy kicsit erőszakot vennénk önmagunkon: akkor később könnyen és jókedvvel
mindent megtehetnénk.
Nehéz kivetni magunkból, ami belénk avult: de még nehezebb saját akaratunkkal
szembeszegülni.
De ha nem győzöl az apró-cseprő küzdelmekben, hogyan győzöl majd a nehezebb próbák
idején?
Fordulj szembe a kezdet kezdetén hajlamaiddal; és vetkőzd le rossz szokásaidat, hogy
lassanként nagyobb gondot ne okozzanak.
Ó, ha megfontolnád, magadnak mekkora békét, másoknak mily örömet szereznél azzal, ha
jóba foglalnád magad: hiszem, többet törődnél a jóban való haladásoddal.

 

Cap. 11. 

De pace quærenda, et zelo proficiendi.

 

1. Multam possumus pacem habere, si volumus nos cum aliorum dictis et factis quæ ad nostram curam non spectant non occupare. Quomodo potest ille in pace die permanere, qui alienis curis se intermiscet, qui occasiones forinsecus quærit, qui parum vel raro se intrinsecur colligit? Beati simplices, quoniam multam pacem habebunt.

2. Quare quidam Sanctorum tam perfecti et contemplativi fuerunt? quia mortificari omnino ab omnibus terrenis desideriis studuerunt, et ideo totis medullis cordis Deo inhærere, atque sibi libere vacare potuerunt. Nos nimium propriis occupamur passionibus, et de transitoriis nimis sollicitamur. Raro nam vitium unum perfecte vincimus, et ad quotidianum profectum non attendimus, ideo frigidi et tepidi remanemus.

3. Si essemus nobismetipsis perfecte intenti, et exterius minime implicati, tunc possemus etiam divina sapere, et de cælesti contemplatione aliquid experiri. Totum et maximum impedimentum est, quia non sumus a passionibus, et concupiscentiis liberi, nec perfectam viam Sanctorum conamur ingredi. Quando etiam modicum adversitatis occurit, nimis cito dijicimur, et ad humanas consolationes convertimur.

4. Si niteremur sicut viri fortes stare in proelio, profecto auxilium Dominii super nos videremus de cælo. Ipse nam certantes, et de sua gratia sperantes paratus est adjuvare, qui nobis certandi occasiones procurat, ut vincamus. Si tantum in istis exterioribus observantiis profectum religionis ponimus, cito finem habebit devotio nostra. Sed ad radicem securim ponamus, ut purgati a passionibus pacificam mentem possideamus.

5. Si omni anno unum vitium extirparemus, cito viri perfecti efficeremur. Sed modo contrario sæpe sentimus ut meliores, et puriores in initio conversionis nos fuisse inveniamus quam post multos annos prosessionis. Fervor et profectus noster quotidie deberet crescere, sed nunc pro magno videtur si quis primi fervoris partem possit retinere. Si modicam violentiam faceremus in principio, tunc omnia possemus facere cum levitate et gaudio.

6. Grave est assueta dimittere, et gravius est contra propriam voluntatem ire. Sed si non vincis parva et levia, quando superabis difficiliora? Resiste in principio inclinatini tuæ, et malum defere consuetudinem, ne forte paulatim ad majorem te ducat difficultatem. O si adverteres quantum tibi pacem et aliis lætitiam faceres, temetipsum bene habendo, puto quod sollicitior esses ad spiritualem profectum.

 

CHAPTER XI

Of seeking peace of mind and of spiritual progress

 

1. We may enjoy abundance of peace if we refrain from busying ourselves with the sayings and doings of others, and things which concern not ourselves. How can he abide long time in peace who occupieth himself with other men’s matters, and with things without himself, and meanwhile payeth little or rare heed to the self within? Blessed are the single-hearted, for they shall have abundance of peace.

 

2. How came it to pass that many of the Saints were so perfect, so contemplative of Divine things? Because they steadfastly sought to mortify themselves from all worldly desires, and so were enabled to cling with their whole heart to God, and be free and at leisure for the thought of Him. We are too much occupied with our own affections, and too anxious about transitory things. Seldom, too, do we entirely conquer even a single fault, nor are we zealous for daily growth in grace. And so we remain lukewarm and unspiritual.

 

3. Were we fully watchful of ourselves, and not bound in spirit to outward things, then might we be wise unto salvation, and make progress in Divine contemplation. Our great and grievous stumbling-block is that, not being freed from our affections and desires, we strive not to enter into the perfect way of the Saints. And when even a little trouble befalleth us, too quickly are we cast down, and fly to the world to give us comfort.

 

4. If we would quit ourselves like men, and strive to stand firm in the battle, then should we see the Lord helping us from Heaven. For He Himself is alway ready to help those who strive and who trust in Him; yea, He provideth for us occasions of striving, to the end that we may win the victory. If we look upon our progress in religion as a progress only in outward observances and forms, our devoutness will soon come to an end. But let us lay the axe to the very root of our life, that, being cleansed from affections, we may possess our souls in peace.

 

5. If each year should see one fault rooted out from us, we should go quickly on to perfection. But on the contrary, we often feel that we were better and holier in the beginning of our conversion than after many years of profession. Zeal and progress ought to increase day by day; yet now it seemeth a great thing if one is able to retain some portion of his first ardour. If we would put some slight stress on ourselves at the beginning, then afterwards we should be able to do all things with ease and joy.

 

6. It is a hard thing to break through a habit, and a yet harder thing to go contrary to our own will. Yet if thou overcome not slight and easy obstacles, how shalt thou overcome greater ones? Withstand thy will at the beginning, and unlearn an evil habit, lest it lead thee little by little into worse difficulties. Oh, if thou knewest what peace to thyself thy holy life should bring to thyself, and what joy to others, methinketh thou wouldst be more zealous for spiritual profit.

 

 

Tunc possemus etiam divina sapere, et de cælesti contemplatione aliquid experiri.