Imitatio Christi III./12. ~ Multa enim in hac vita accidunt contraria.

 12. 

A türelem mibenléte és a testi vágyak ellen folytatott küzdelem 

 

Mért rázza a fa ágát 

a szél..., s miért 

hullanak a levelek?

Ecce quemadmodum sumus deficient in sæculo abundantes, et nulla erit recordatio præteritorum gaudiorum. Sed et cum adhuc vivunt, non sine amaritudine et tædio ac timore in eis quiescunt. Ex eadem namque re, unde delectationem concipiunt, sibi inde doloris pœnam frequenter recipiunt. Juste illis fit ut quia inordinate delectationes quærunt et sequuntur, non sine amaritudine et confusione eas expleant.

- miért is ágálsz

Ha pusztán csak véletlen 

ami történik veled?

Multa enim in hac vita accidunt contraria. Nam qualitercumque ordinavero de pace mea, non potes esse sine dolore et bello vita mea. Ita est, fili.

Természet bölcsebb tudja 

mit tegyen velük.

Ha célja van veled is 

bölcs megszokással 

kezeld..., 

Si dixeris te non multa posse pati, quomodo tunc sustinebis ignem purgatorii?

s fogadd el a 

jobbat: 

De duobus malis semper minus tamen est eligendum: ut ergo æterna futura supplicia possis evadere, mala præsentia studeas pro Deo æquanimiter tolerare.

- rosszabb felé se nézz többet -

O, quam breves, quam falsæ, quam inordinatæ, et turpes omnes sunt. Verumtamen præ ebrietate et cæcitate non intelligunt, sed velut muta animalia, propter modicum corruptibilis vitæ delectamentum, mortem animæ incurrunt.

majd javíts rajta 

képességeid szerint.

Obsistet inolita consuetudo, sed meliori consuetudine devincetur. Remurmurabit caro, sed fervore spiritus frænabitur. Instigabit te et exacerbabit serpens antiquus sed oratione fugabitur, insuper et labore utili aditus ei magnus obstruetur. 

 

I. 

Uram, Istenem, úgy látom, hogy türelemre igen nagy szükségem van, mert ebben az életben sok nemszeretem dolog történik velünk. Akárhogy próbáljak is békességre jutni, életem nem folyhatik háborúság és fájdalom nélkül. Úgy van, fiam. De azt akarom, hogy ne is keress olyan békességet, amelyben a kísértések elkerülnek, és nem ér el semmi kedved ellen való, hanem hidd el, hogy akkor is meglelheted a békét, ha sokféle kísértés környékez, és sok-sok kellemetlenség szakad rád. Ha azt mondod, képtelen vagy sokat tűrni, hogyan viseled majd akkor a tisztítótüzet? Két rossz közül mindig a kisebbet kell választani. Hogy tehát az eljövendő örök büntetést elkerülhesd, igyekezz a jelen bajokat Istenért fölháborodás nélkül elviselni. Vajon azt gondolod, hogy evilág fiai semmit vagy keveset tűrnek? Nem ezt tapasztalod, még akkor sem, ha a legkülönb sorsúakat kérdezed. De – mondod –, sok élvezetben van részük, és saját akaratuk szerint élnek, azért aztán fél vállról veszik a bajokat. Mondjuk, hogy úgy van, legyen meg mindenük, amit csak kívánnak. De mit gondolsz, meddig megy így a soruk? Lám, mint a füst, elenyésznek evilág gazdagjai, és senki sem emlékezik elmúlt örömeikre. De amikor még élnek, akkor sem nyugszanak örömeikben keserűség, csömör és rettegés nélkül. Mert ugyanabban, amiből élvezetük ered, gyakran elveszik a fájdalom bérét is. Méltán történik velük, hogy mivel rendetlenül keresik és hajhásszák az élvezeteket, nem telnek be azokkal undor és keserűség nélkül. Ó milyen illanók, milyen csalókák, milyen rendetlenek és szégyenletesek ezek mind! De vannak, akik részegségükben, vakságukban nem eszmélnek rá minderre, hanem mint esztelen barmok, romlandó életük múló kedvteléséért lelki halálba rohannak. 

II. 

Te azért, fiam, testi vágyaid után ne járj, és fordulj el önakaratodtól. Keresd örömödet az Úrban, és teljesíti szíved kéréseit. Mert ha valódi örömöt keresel, és bővebb vigasztalásra vágyakozol, íme minden evilági dolog megvetésében és minden alantas élvezet elutasításában találsz igazi áldásra, ott fakad bőséges vigasztalásod. És minél jobban elvonod magad minden teremtett lény által nyújtott vigasztól, annál édesebb és hatalmasabb vigasztalásokra találsz énbennem. De először nem találsz el ide valamekkora szomorúság és küzdelem nélkül. Utadba áll a beléd rögzött megszokás, de a jobb szokás azt is legyőzheti. Zúgolódik a test, de a lélek buzgósága megzabolázza. Ingerel és kísérget az őskígyó, de az imádság megfutamítja, s a hasznos munka nem engedi, hogy hozzád férkőzzék. 

 

Cap. 12. 

De informatione patientiæ, et luctamine adversus concupiscentias.

 

1. Domine Deus, ut audio, patientia est mihi valde necessaria. Multa enim in hac vita accidunt contraria. Nam qualitercumque ordinavero de pace mea, non potes esse sine dolore et bello vita mea. Ita est, fili. Non enim volo te talem quærere pacem, quæ tentationibus careat, aut contraria non sentiat; sed tunc etiam te extimare pacem invenisse, cum tu fueris variis tribulationibus exercitatus, et in multis contrarietatibus probatus.

2. Si dixeris te non multa posse pati, quomodo tunc sustinebis ignem purgatorii? De duobus malis semper minus tamen est eligendum: ut ergo æterna futura supplicia possis evadere, mala præsentia studeas pro Deo æquanimiter tolerare. An putas quod homines sæculi hujus nihil, aut parum patiantur? Nec hoc invenies, etiamsi delicatissimos quæsieris. Sed habent, inquies, multas delectationes, et proprias sequuntur voluntates: ideoque parum ponderant suas tribulationes. Esto quod ita sit, quod habeant quidquid voluerint, sed quamdiu putas durabit?

3. Ecce quemadmodum sumus deficient in sæculo abundantes, et nulla erit recordatio præteritorum gaudiorum. Sed et cum adhuc vivunt, non sine amaritudine et tædio ac timore in eis quiescunt. Ex eadem namque re, unde delectationem concipiunt, sibi inde doloris pœnam frequenter recipiunt. Juste illis fit ut quia inordinate delectationes quærunt et sequuntur, non sine amaritudine et confusione eas expleant.

4. O, quam breves, quam falsæ, quam inordinatæ, et turpes omnes sunt. Verumtamen præ ebrietate et cæcitate non intelligunt, sed velut muta animalia, propter modicum corruptibilis vitæ delectamentum, mortem animæ incurrunt. Tu ergo, fili, post concupiscentias tuas non eas: et a voluntate tua avertere; delectare in Domino, et dabit tibi petitiones cordis tui.

5. Etenim si veraciter vis delectari, et abundantius a me consolari, ecce in contemtu omnium mundanorum, et in abscissione omnium infirmarum delectationum erit benedictio tua, et copiosa tibi reddetur consolatio. Et quanto plus te ab omni creaturarum solatio subtraxeris, tanto in me suaviores et potentiores consolationes invenies. Sed primo non sine quadam tristitia et labore certaminis ad has pertinges. Obsistet inolita consuetudo, sed meliori consuetudine devincetur. Remurmurabit caro, sed fervore spiritus frænabitur. Instigabit te et exacerbabit serpens antiquus sed oratione fugabitur, insuper et labore utili aditus ei magnus obstruetur. 

 

CHAPTER XII

Of the inward growth of patience, and of the struggle against evil desires 

 

O Lord God, I see that patience is very necessary unto me; for many things in this life fall out contrary. For howsoever I may have contrived for my peace, my life cannot go on without strife and trouble.

2. “Thou speakest truly, My Son. For I will not that thou seek such a peace as is without trials, and knoweth no adversities; but rather that thou shouldest judge thyself to have found peace, when thou art tried with manifold tribulations, and proved by many adversities. If thou shalt say that thou art not able to bear much, how then wilt thou sustain the fire hereafter? Of two evils we should always choose the less. Therefore, that thou mayest escape eternal torments hereafter, strive on God’s behalf to endure present evils bravely. Thinkest thou that the children of this world suffer nought, or but little? Thou wilt not find it so, even though thou find out the most prosperous.

3. “‘But,’ thou wilt say, ‘they have many delights, and they follow their own wills, and thus they bear lightly their tribulations.’

4. “Be it so, grant that they have what they list; but how long, thinkest thou, will it last? Behold, like the smoke those who are rich in this world will pass away, and no record shall remain of their past joys. Yea, even while they yet live, they rest not without bitterness and weariness and fear. For from the very same thing wherein they find delight, thence they oftentimes have the punishment of sorrow. Justly it befalleth them, that because out of measure they seek out and pursue pleasures, they enjoy them not without confusion and bitterness. Oh how short, how false, how inordinate and wicked are all these pleasures! Yet because of their sottishness and blindness men do not understand; but like brute beasts, for the sake of a little pleasure of this corruptible life, they incur death of the soul. Thou therefore, my son, go not after thy lusts, but refrain thyself from thine appetites.(1) Delight thou in the Lord, and He shall give thee thy heart’s desire.(2)

5. “For if thou wilt truly find delight, and be abundantly comforted of Me, behold in the contempt of all worldly things and in the avoidance of all worthless pleasures shall be thy blessing, and fulness of consolation shall be given thee. And the more thou withdrawest thyself from all solace of creatures, the more sweet and powerful consolations shalt thou find. But at the first thou shalt not attain to them, without some sorrow and hard striving. Long-accustomed habit will oppose, but it shall be overcome by better habit. The flesh will murmur again and again, but will be restrained by fervour of spirit. The old serpent will urge and embitter thee, but will be put to flight by prayer; moreover, by useful labour his entrance will be greatly obstructed.”

(1) Ecclesiastes xviii. 30. (2) Psalm xxxvii. 4. 

 

Multa enim in hac vita accidunt contraria.

 

Imitatio Christi III./11. ~ Quæ sunt hæc, Domine? ut desiderium tuum ponas totaliter secundum beneplacitum meum, et tui ipsius amator non sis.

 11. 

Szívünk vágyait meg kell vizsgálni és mértékhez kell szoktatni 

Ne a 'Leg' - 'Elég' legyél

fegyelmezett és

rendezett - lélekben is

 erős: 

Expedit interdum refrænatione uti, etiam in bonis studiis et desideriis, ne per importunitatem mentis distractionem incurra, ne aliis per indisciplinationem scandalum generes, vel etiam per resistentiam aliorum subito turberis et corruas.

Kedvéért

Sed considera an propter meum, an propter honorem tuum vel commodum magis movearis. Si ego sum in causa, bene contentus eris quomodocumque ordinavero. 

*

Quæ sunt hæc, Domine? ut desiderium tuum ponas totaliter secundum beneplacitum meum, et tui ipsius amator non sis:

Kis dolgoknak örülni

( tested is erre edzed )

kevéssel beérni.

Interdum vero oportet violentia uti, et viriliter appetitui sensitivo contraire, nec advertere quid velit caro, et quid non velit; sed hoc magis fatagere ut subjecta sit etiam nolens spiritui, et tamdiu castigari debet et cogi servituti subesse, donec parata sit ad omnia, paucisque contentari discat, et simplicibus delectari nec contra aliquod inonveniens murmurare.

 

I. 

Fiam, sokat meg kell még tanulnod, amit még nem tanultál meg eléggé. Mi mindent, Uram? Hogy kívánságodat egészen az én tetszésemhez igazítsd, és ne légy magad kedvének keresője, hanem az én akaratomat lesd és keresd. Gyakran lobbannak benned vágyakozások, és nagyon izgatnak téged, de gondold meg, hogy az én tisztességemért vagy magad hasznára akarsz-e cselekedni inkább? Ha énérettem indulsz, elégedett leszel, bárhogyan intézem az egészet. Ha pedig vállalkozásodban ott van csak valamicske szikrája is az önkeresésnek, akkor az gáncsol és terhedre van. Intézd hát úgy, hogy míg meg nem kérdezel, ne építs túlságosan a benned megfogalmazódó vágyakozásra, hogy aztán bánnod ne kelljen, vagy kedved ellen ne legyen, amiben előbb kedvedet lelted, s amiért mint valami jóért lelkesedtél. Mert nem minden jónak tetsző indulatot kell azonnal követni, s minden jóval ellenkező kívánságot sem kell megfontolás nélkül elutasítani. 

II. 

Hasznos olykor-olykor még a jóra irányuló buzgólkodásodat és vágyaidat is korlátok közé szorítanod, hogy az erőszakosság miatt lelkileg szét ne szóródj, és másokat fegyelmezetlenségeddel meg ne botránkoztass, vagy mások ellenállása miatt hirtelen meg ne zavarodj, és össze ne omolj. Máskor viszont erőszakot kell venned magadon, és érzéki vágyaddal elszántan szembe kell szállnod, ilyenkor nem törődhetsz azzal, mit akar, mit nem a tested, hanem inkább azon kell igyekezned, hogy ha kelletlenül is, lelked hatalma alatt megtörjön. Addig kell sanyargatni és szolgálatra kényszeríteni, míg mindenre kész nem lesz, míg meg nem tanulja, hogyan kell kevéssel megelégedni, és egyszerű dolgoknak örülni, s hogy nem szabad semmi kellemetlen miatt zúgolódni.

Cap. 11. 

Quod desideria cordis examinanda sunt et moderanda.

1. 

Fili, oportet te adhuc multa discere, quæ necdum bene didicisti. Quæ sunt hæc, Domine? ut desiderium tuum ponas totaliter secundum beneplacitum meum, et tui ipsius amator non sis: sed meæ voluntatis cupidus amator et æmulator. Desideria te sæpe accendunt, et vehementer impellunt; sed considera an propter meum, an propter honorem tuum vel commodum magis movearis. Si ego sum in causa, bene contentus eris quomodocumque ordinavero. Si autem de proprio quæstu aliquid latet, ecce hoc est quod te impedit et gravat.

2. 

Cave ergo ne nimium innitaris super desiderio præconcepto, me non consulto, ne forte postea pæniteat et displiceat quod primo placuit, et quasi pro meliore zelasti. Non enim omnis affectio, quæ videtur bona, statim est sequenda: sed neque omnis contraria affectio ad primum fugienda. Expedit interdum refrænatione uti, etiam in bonis studiis et desideriis, ne per importunitatem mentis distractionem incurra, ne aliis per indisciplinationem scandalum generes, vel etiam per resistentiam aliorum subito turberis et corruas.

3. 

Interdum vero oportet violentia uti, et viriliter appetitui sensitivo contraire, nec advertere quid velit caro, et quid non velit; sed hoc magis fatagere ut subjecta sit etiam nolens spiritui, et tamdiu castigari debet et cogi servituti subesse, donec parata sit ad omnia, paucisque contentari discat, et simplicibus delectari nec contra aliquod inonveniens murmurare.

CHAPTER XI

That the desires of the heart are to be examined and governed

1.

“My Son, thou hast still many things to learn, which thou hast not well learned yet.”

2. 

What are they, Lord?

3. 

“To place thy desire altogether in subjection to My good pleasure, and not to be a lover of thyself, but an earnest seeker of My will. Thy desires often excite and urge thee forward; but consider with thyself whether thou art not more moved for thine own objects than for My honour. If it is Myself that thou seekest, thou shalt be well content with whatsoever I shall ordain; but if any pursuit of thine own lieth hidden within thee, behold it is this which hindereth and weigheth thee down.

4. 

“Beware, therefore, lest thou strive too earnestly after some desire which thou hast conceived, without taking counsel of Me; lest haply it repent thee afterwards, and that displease thee which before pleased, and for which thou didst long as for a great good. For not every affection which seemeth good is to be forthwith followed; neither is every opposite affection to be immediately avoided. Sometimes it is expedient to use restraint even in good desires and wishes, lest through importunity thou fall into distraction of mind, lest through want of discipline thou become a stumbling-block to others, or lest by the resistance of others thou be suddenly disturbed and brought to confusion.

5. 

“Sometimes, indeed, it is needful to use violence, and manfully to strive against the sensual appetite, and not to consider what the flesh may or not will; but rather to strive after this, that it may become subject, however unwillingly, to the spirit. And for so long it ought to be chastised and compelled to undergo slavery, even until it be ready for all things, and learn to be contented with little, to be delighted with things simple, and never to murmur at any inconvenience.”

Quæ sunt hæc, Domine? ut desiderium tuum ponas totaliter secundum beneplacitum meum, et tui ipsius amator non sis.

Imitatio Christi III./10. ~ Consequentur magnam cordis libertatem, qui pro nomine tuo arctam ingrediuntur viam,...

 10. 

Gyönyörűség a világot megvetve Istennek szolgálni 

 Vere ineffabilis dulcedo contemplationis tuæ, quam largiris amantibus te. In hoc maxime ostendisti dulcedinem charitatis tuæ, quia cum no essem, fecisti me, et cum errarem longe a te, reduxisti me, ut servirem tibi, et præcepisti ut diligam te.

Ítéleted jobb mint az 

élet..., még ma - a 

maga baja elég - 'Az' 

meglátogat téged.

O, quam magna est multitudo dulcedinis tuæ, Domine, quam abscondisti timentibus te.

és ha megadsz - megengedsz : 

ha mindent ki hozol a 

mából... - 'zerge' leszel.

Consequentur magnam cordis libertatem, qui pro nomine tuo arctam ingrediuntur viam.

 

Mondd 'Azt' ki kivégzésed 

pillanatában: 

Isten: s egy leszel a

kicsinyek közül: 

s a kereszt botránya. 

O, quam magna est multitudo dulcedinis tuæ, Domine, quam abscondisti timentibus te.

Célod volt - s nem tudni 

honnan veszed - 

ha elveszted majd

ártatlanságod 

: gondoltad - boldog lehetsz...

Utinam possem tibi servire cunctis diebus vitæ meæ. Utinam vel uno die dignum servitium exhibere sufficerem. Vere tu es dignus omni servitio, omni honore et laude æterna.

 

Pedig a kereszténység 

eszménye belső 

ellentmondástól terhes

: igazi karthauzi - 

ki elhagyja apját, 

anyját, testvéreit, és 

lemond róla, családot 

alapítson, 

hogy férj, hogy apa lehessen:

'Közénk tartozik.'

O, grata et jucunda Dei servitus, qua homo veraciter efficitur liber et sanctus. O, sacer status religiosi famulatus, qui hominem Angelis reddit æqualem, Deo placabilem, dæmonibus terribilem, et cunctis fidelibus commendabilem. O, amplectendum et semper optandum servitium, quo promeretur summum bonum, et gaudium promeretur sine fine permansurum.

 

I. 

Most ismét szólok, Uram, és nem hallgatok, füledbe súgom, Istenem, Uram, Királyom, aki a magasságban lakol: „Ó, mily nagy, Uram, a te édességednek bősége, amit azok számára tartogatsz, akik félelmedben élnek.” Hát még mi vagy azoknak, akik szeretnek, akik egész szívvel neked szolgálnak? Valóban kimondhatatlanul édes a rólad való elmélkedés, amelynek kegyelmét megadod azoknak, akik szeretnek téged. Ebben mutattad meg nekem legfőképpen szeretetednek gyöngéd hatalmát, hogy amikor még nem voltam, megteremtettél, mikor messze tévelyedtem tőled, magadhoz visszavezettél, hogy szolgálhassalak, s meghívtál engem szeretetedre. Ó örök szeretet forrása, mit mondjak rólad? Hogyan feledhetnélek el, ha te méltóztattál emlékezni rám, akkor, amikor összeroskadtam és elvesztem? Minden reményen fölül irgalmasságot gyakoroltál a te szolgáddal szemben, és minden érdemem fölött kegyelmedet, barátságodat nyújtottad. Mivel háláljam meg ezt a te kegyelmedet? Mert nem adatott meg mindenkinek, hogy mindent megtagadva a világtól elszakadjon, és szerzetesi életet éljen. Vajon nagy teljesítmény az, hogy szolgálok neked, akinek minden teremtmény szolgálni tartozik? Nem szabad nagynak tartanom saját szolgálatomat, de azt sokkal inkább nagynak és csodálatosnak mondhatom, hogy oly szegény és méltatlan létemre kegyes voltál szolgálatodba fogadni és kedves szolgáid közé sorolni. Lám, minden a tiéd, amim van, s amivel szolgállak. Valójában inkább te szolgálsz nekem, mint én teneked. Íme az ég és a föld, amelyet az ember szolgálatára teremtettél, megvan, és naponta megteszi, amit rendelésed elészab. S ez még kevés: még az angyalokat is az ember szolgálatára rendelted. De mindezt meghaladja az, hogy te magad méltóztattál az ember szolgálatába szegődni, s jutalmul magadat ígérted neki. Mit adhatok neked mindezért az ezernyi jóért? Bárcsak szolgálhatnálak életemnek minden napján. Bárcsak legalább egyetlenegy napon képes volnék arra, hogy méltóképpen szolgáljalak. Te valóban méltó vagy minden szolgálatra, minden megbecsülésre és örök dicséretre. Valóban az én Uram vagy, én meg a te szegény szolgád, aki tartozik azzal, hogy minden erejéből szolgáljon téged, és dicséretedből soha ki nem fogyhat. Így akarom, erre vágyakozom, ó bárcsak mindazt, aminek híjával vagyok, kegyes volnál pótolni bennem. 

II. 

Nagy tisztesség, nagy dicsőség téged szolgálni és mindent megvetni érted. Nagy kegyelemben részesülnek azok, akik önként vállalták a te szent szolgálatodat. Rátalálnak a Szentlélek igen-igen kedves vigasztalására, akik irántad való szeretetükben minden testi gyönyörűségről lemondtak. Nagy lelki szabadságra tesznek szert, akik nevedért a szűk ösvényre indulnak, és minden világi gonddal szakítanak. Ó kedves és gyönyörűséges Isten szolgálata, általa valóban szabaddá és szentté válik az ember. Bizony szent állapot a szerzetesi szolgálat, az embert angyalokkal teszi egyenlővé, Isten előtt kedvessé, a gonosz lelkek előtt félelmetessé, minden hívőnek pedig bizalmasává. Ó mindenkor kívánatos és vállalni való szolgálat, amellyel kiérdemelhetjük a legnagyobb jót, és megszerezhetjük a soha véget nem érő boldogságot. 

Cap. 10.

Quod spreto mundo dulce est servire Deo.

1. Nunc iterum loquar, Domine, et non silebo. Dicam in auribus Dei mei, et Regis mei qui est in excelso. O, quam magna est multitudo dulcedinis tuæ, Domine, quam abscondisti timentibus te. Sed quid es amantibus te? Quid toto corde tibi servientibus? Vere ineffabilis dulcedo contemplationis tuæ, quam largiris amantibus te. In hoc maxime ostendisti dulcedinem charitatis tuæ, quia cum no essem, fecisti me, et cum errarem longe a te, reduxisti me, ut servirem tibi, et præcepisti ut diligam te.

2. Ecce omnia tua sunt quæ habeo, et unde tibi servio. Verumtamen vice versa tu mihi magis servis, quam ego tibi. Ecce cælum et terra, quæ in ministerio hominis creasti, præsto sunt et faciunt quotidie quæcumque mandasti. Et hoc parum est: quin etiam Angelos in ministerio hominis creasti et ordinasti. Transcendit autem hæc omnia, quod tu homini servire dignatus es, et te ispum daturum promisisti.

3. Ecce omnia tua sunt quæ habeo, et unde tibi servio. Verumtamen vice versa tu mihi magis servis, quam ego tibi. Ecce cælum et terra, quæ in ministerio hominis creasti, præsto sunt et faciunt quotidie quæcumque mandasti. Et hoc parum est: quin etiam Angelos in ministerio hominis creasti et ordinasti. Transcendit autem hæc omnia, quod tu homini servire dignatus es, et te ispum daturum promisisti.

4. Quid dabo tibi pro istis millibus bonis? Utinam possem tibi servire cunctis diebus vitæ meæ. Utinam vel uno die dignum servitium exhibere sufficerem. Vere tu es dignus omni servitio, omni honore et laude æterna. Vere Dominus meus es, et ego pauper servus tuus, qui totis viribus teneor servire tibi, nec unquam in laudibus tuis debeo fastidire. Sic volo, sic desidero, et quidquid mihi deest, tu digneris supplere.

5. Magnus honor, magna gloria tibi servire, et omnia per te, propter te contemnere. Habebunt enim gratiam magnam, qui sponte se subjecerint tuæ sanctissimæ servituti, et invenient suavissimam Spiritus Sancti consolationem. Consequentur magnam cordis libertatem, qui pro nomine tuo arctam ingrediuntur viam, et omnem mundanam neglexerint curam.

6. O, grata et jucunda Dei servitus, qua homo veraciter efficitur liber et sanctus. O, sacer status religiosi famulatus, qui hominem Angelis reddit æqualem, Deo placabilem, dæmonibus terribilem, et cunctis fidelibus commendabilem. O, amplectendum et semper optandum servitium, quo promeretur summum bonum, et gaudium promeretur sine fine permansurum.

CHAPTER X

That it is sweet to despise the world and to serve God

1.

Now will I speak again, O my Lord, and hold not my peace; I will say in the ears of my God, my Lord, and my King, who is exalted above all, Oh how plentiful is Thy goodness which Thou hast laid up for them that fear Thee!(1) But what art Thou to those who love Thee? What to those who serve Thee with their whole heart? Truly unspeakable is the sweetness of the contemplation of Thee, which Thou bestowest upon those who love Thee. In this most of all Thou hast showed me the sweetness of Thy charity, that when I was not, Thou madest me, and when I wandered far from Thee, Thou broughtest me back that I might serve Thee, and commandedst me to love Thee.

2. 

O Fountain of perpetual love, what shall I say concerning Thee? How shall I be unmindful of Thee, who didst vouchsafe to remember me, even after I pined away and perished? Thou hast had mercy beyond all hope upon Thy servant, and hast showed Thy grace and friendship beyond all deserving. What reward shall I render Thee for this Thy grace? For it is not given unto all to renounce this world and its affairs, and to take up a religious life. For is it a great thing that I should serve Thee, whom every creature ought to serve? It ought not to seem a great thing to me to serve Thee; but rather this appeareth to me a great and wonderful thing, that Thou vouchsafest to receive as Thy servant one so poor and unworthy, and to join him unto Thy chosen servants.

3. 

Behold all things which I have are Thine, and with them I serve Thee. And yet verily it is Thou who servest me, rather than I Thee. Behold the heaven and the earth which Thou hast created for the service of men; they are at Thy bidding, and perform daily whatsoever Thou dost command. Yea, and this is little; for Thou hast even ordained the Angels for the service of man. But it surpasseth even all these things, that Thou Thyself didst vouchsafe to minister unto man, and didst promise that Thou wouldest give Thyself unto him.

4. 

What shall I render unto Thee for all these Thy manifold mercies? Oh that I were able to serve Thee all the days of my life! Oh that even for one day I were enabled to do Thee service worthy of Thyself! For verily Thou art worthy of all service, all honour, and praise without end. Verily Thou art my God, and I am Thy poor servant, who am bound to serve Thee with all my strength, nor ought I ever to grow weary of Thy praise. This is my wish, this is my exceeding great desire, and whatsoever is lacking to me, vouchsafe Thou to supply.

5. 

It is great honour, great glory to serve Thee, and to despise all for Thy sake. For they shall have great grace who of their own will shall submit themselves to Thy most holy service. They who for Thy love have cast away every carnal delight shall find the sweetest consolation of the Holy Ghost. They who enter the narrow way of life for Thy Name’s sake, and have put away all worldly cares, shall attain great liberty of spirit.

6. 

Oh grateful and delightsome service of God, whereby man is made truly free and holy! Oh sacred condition of the religious servant, which maketh man equal to the Angels, well-pleasing unto God, terrible to evil spirits, and acceptable to all faithful ones! Oh service to be embraced and ever desired, in which the highest good is promised, and joy is gained which shall remain for evermore!

(1) Psalm xxxi. 19.

Consequentur magnam cordis libertatem, qui pro nomine tuo arctam ingrediuntur viam,...

Imitatio Christi III./9. ~ ...nec in corde suo dilatabitur. / Ego totum dedi, ego totum rehabere volo,...

 9. 

Mint végső célra, mindent Istenre kell vonatkoztatni 

...vétettem én, kevésbé

...sed multipliciter impedietur et angustiabitur. 

szerettelek a 

teremtményeidnél így 

világ határán 

megállt a képzeletem.

Omnia ergo ad me principaliter referas qui omnia sum, qui omnia dedi. 

mindent én adtam...; - mondtad.

Ego totum dedi, ... 

 

Tanácsod: Tágítsad ki

szíved melegét - 

Qui autem extra me voluerit gloriari vel in aliquo privato bono delectari, non stabilietur in vero gaudio, nec in corde suo dilatabitur, sed multipliciter impedietur et angustiabitur. 

könyörületességed 

körét: nem tágul 

ki a végtelenre:

Sic singula considera sicut ex summo bono manantia. Et ideo ad me tanquam ad originem suam cuncta sunt referenda. 

- figyelmeztettél: vissza 

is akarom kapni...

... ego totum rehabere volo. 

"Kétségkívül egyedül ellened vétettem, mert parancsoltad, hogy önmagadért szeresselek és a teremtmények szeretetét rád vonatkoztassam; én ellenben jobban szerettem a teremtményeket, önmagukért szeretve azokat. (...) Mert aki a teremtményeket önmagukért szereti: istenné teszi azokat." 

( Savonarola elmélkedései a börtönben a Miserere zsoltárról )

"Képzelj el a hozzád nagyon közel álló személyt magad elé, s ha lehet, akkor olyan valakit, aki szenved, fájdalmai vannak. Amikor belélegzel, képzeld el, hogy szenvedését és fájdalmát együttérzéssel magadba szívod; amikor pedig kilélegzel, sugározd kifelé minden melegségedet, gyógyítóerődet, szeretetedet, örömödet és boldogságodat. Aztán bővítsd könyörületességed körét..."

( Szögjal Rimpocse, Pillanatról pillanatra, április 5. )

 

I. 

Fiam, úgy van rendjén, hogy engem tarts legfőbb és legvégső célodnak, ha valóban boldog akarsz lenni. Ez az elszánás megtisztítja indulataidat, amelyek oly gyakran fordulnak magad s a teremtmények felé. Mert ha valamiben magadat keresed, azon nyomban elfogyatkozol és kitikkadsz. Mindent értem cselekedj tehát, mert én vagyok az, aki mindeneket adtam. Úgy szemlélj azért mindent, mint a legfőbb jótól származót, és mindent énrám vonatkoztass, mint végső kútforrásra. 

II. 

A kicsiny és a nagy a szegény meg a gazdag belőlem merít élő vizet, mint élő kútforrásból, s aki önként és örömest szolgál nekem, abban kegyelmet kegyelemre halmozok. Aki pedig nélkülem akar dicsekedni, vagy valami maga szerezte jóban próbálja örömét lelni, az nem ver gyökeret az igazi örömben, szíve nem tágul ki, hanem sokszoros akadályba botlik és kutyaszorítóba kerül. Semmi jót sem szabad hát magadnak tulajdonítanod, sem senki emberfiát magától jónak tartanod, hanem mindent Istennek tulajdoníts, aki nélkül semmije sincs az embernek. Én adtam mindent, és mindent vissza akarok kapni, szöges pontossággal megkívánom, hogy mindent nekem köszönjenek meg. Ez az igazság, amely elkergeti a hiú emberi dicsekvést. Ha betért hozzád a mennyei kegyelem és az igazi szeretet, nem lesz helye benned semmi irigységnek, sem szívbeli fukarságnak, s az önszeretet sem foglalhat le többé. Mert mindent legyőz az istenszeretet, és az emberi léleknek minden erejét elmélyíti, megsokszorozza. Ha helyesen gondolkodol, csak bennem leled majd örömed, csak bennem reménykedel, mert senki sem jó, csak egyedül az Isten, őt kell minden fölött dicsérni és áldani.

Cap. 9. 

Quod omnia ad Deum sicut ad finem ultimum sunt referenda.

1. 

Fili, ego debeo esse finis tuus supremus. Ex hac intentione purificabitur affectus tuus, sæpius ad se ipsum, et ad creaturas male incurvatus. Nam si te ipsum in aliquo quæris, statim in te deficies et arescis. Omnia ergo ad me principaliter referas qui omnia sum, qui omnia dedi. Sic singula considera sicut ex summo bono manantia. Et ideo ad me tanquam ad originem suam cuncta sunt referenda.

2. 

Ex me pusillus et magnus, pauper et dives, tanquam ex fonte vivo aquam hauriunt vivam. Et qui mihi sponte et libere deserviunt, gratiam, pro gratia accipient. Qui autem extra me voluerit gloriari vel in aliquo privato bono delectari, non stabilietur in vero gaudio, nec in corde suo dilatabitur, sed multipliciter impedietur et angustiabitur. Nihil ergo tibi de bono adscribere debes, nec alicui homini virtutem attribuas, sed totum da Deo, sine quo nihil habet homo. Ego totum dedi, ego totum rehabere volo, et cum magna districtione gratiarum actiones requiro.

3. 

Hæc est veritas qua fugatur gloriæ vanitas. Et si intraverit cælestis gratia et vera charitas, non erit aliqua invidia, nec contractio cordis, neqe privatus amor occupabit. Vincit enim omnia divina charitas, et dilatat omnes animæ vires. Si recte sapis, in me solo gaudebis, in me solo sperabis, quia nemo bonus nisi solus Deus, qui est super omnia laudandus, et in omnibus benedicendus. 

CHAPTER IX

That all things are to be referred to God, as the final end

1. 

“My Son, I must be thy Supreme and final end, if thou desirest to be truly happy. Out of such purpose thy affection shall be purified, which too often is sinfully bent upon itself and upon created things. For if thou seekest thyself in any matter, straightway thou wilt fail within thyself and grow barren. Therefore refer everything to Me first of all, for it is I who gave thee all. So look upon each blessing as flowing from the Supreme Good, and thus all things are to be attributed to Me as their source.

2. 

“From Me the humble and great, the poor and the rich, draw water as from a living fountain, and those who serve Me with a free and faithful spirit shall receive grace for grace. But he who will glory apart from Me, or will be delighted with any good which lieth in himself, shall not be established in true joy, nor shall be enlarged in heart, but shall be greatly hindered and thrown into tribulation. Therefore thou must not ascribe any good to thyself, nor look upon virtue as belonging to any man, but ascribe it all unto God, without whom man hath nothing. I gave all, I will receive all again, and with great strictness require I the giving of thanks.

3. 

“This is the Truth, and by it the vanity of boasting is put to flight. And if heavenly grace and true charity shall enter into thee, there shall be no envy, nor straitening of the heart, nor shall any self-love take possession of thee. For divine charity conquereth all things, and enlargeth all the powers of the soul. If thou art truly wise, thou wilt rejoice in Me alone, thou wilt hope in Me alone; for there is none good but one, that is God,(1) Who is to be praised above all things, and in all things to receive blessing.”

(1) Luke xviii. 19.

...nec in corde suo dilatabitur

Imitatio Christi III./8. ~ Et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum.

 8. 

Isten előtt kevésre tartsuk magunkat 

Fölvirrad szívemben a 

te fényességed, 

s csekélyke maradék 

önbecsülése 

is elmerül végleg

a semmiségének mélyén.

...et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum.

A gyász színe

mély-fekete.

Miért,

ki tudja?

Az ős-szín ez,

a fény előtti,

kezdet és vég

partját elönti:

sötét

a lét

eredete,

sötétbe vész,

merész,

nagy útja!"

( Rákos Sándor, A tűz kérlelése, Jelkép, 259 )

I. 

Szólok az én Uramhoz, bár por és hamu vagyok. Ha többre tartanám magam, íme ellenem fordulsz, s kezedben a bizonyítékok: bűneim, semmit sem szólhatok. Ha viszont megalázkodom, és semminek tartom magam, ha minden önbecsülésről lemondok, s ahogy vagyok, pornak ismerem magam, kegyes lesz hozzám kegyelmed, és fölvirrad szívemben a te fényességed, s maradék csekélyke magam-becsülése is elmerül semmiségemnek mélyén, elvész mindörökre. Ott mutatod meg nekem, mi vagyok, mi voltam, és mivé lettem, mert semmi vagyok, de előbb nem tudtam azt. Ha magamra hagyatom, íme semmiségem s csupa gyarlóság vesz körül. Ha pedig hirtelen rámtekintesz, azonnal megerősödöm, és új öröm tölt el. Bizony csodálatos, hogy ilyen egykettőre fölemeltetem, és hogy oly kedvesen átölelsz, pedig saját súlyom mindig lefelé vonz. A te szeretetednek műve ez, amely érdemem nélkül elém siet, és oly sok szükségemben megsegít, súlyos veszedelmektől is megőriz, és – igazán mondhatom – számtalan bajból kiragad. Magamat helytelenül szerettem, s ezzel saját fejemre pusztulást szakasztottam, de aztán csak téged kerestelek, szeretetem megtisztult, s önmagamat is, téged is megtaláltalak, s szeretetedben még alaposabban megsemmisültem. Mert te, ó édes Uram, minden érdemem fölött bánsz velem, jobban, mint remélni vagy kérni merem. 

II. 

Áldott légy én Istenem, mert bár én minden jóra méltatlan vagyok, de a te nemes nagylelkűséged, végtelen jóságod szüntelenül jót tesz azokkal is, akik hálátlanok hozzád és messze szakadtak tőled. Téríts magadhoz minket, hogy hálásak legyünk, alázatosak és kegyelmeidre fogékonyak, mert te vagy a mi üdvösségünk, erőnk és bátorságunk. 

Cap. 8. 

De vili exstimatione sui ipsius in oculis Dei.

1. 

Loquar at Dominum meum, cum sim pulvis et cinis? Si me amplius reputavero, ecce tu stas contra me; et dicunt te testimonium verum iniquitates meæ nec possum contradicere. Si autem me vilificavero et ad nihilum me redegero, et ab omni propria reputatione defecero, atque sicut sum spulverizavero erit, mihi propitia gratia tua, et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum. Ibi ostendes me mihi, quid sum, quid fui, et de quo veni, quia nihil sum et nescivi. Se mihi ipsi relinquor, ecce nihil, et tota infirmitas; si autem subito me respexeris, statim fortis efficior, et novo repleor gaudio. Et mirum valde quod sic repente sublevor, et tam benigne a te complector, qui proprio pondere semper ad imi feror.

2. 

Facit hoc amor tuus gratis præveniens me, et in tam multis subveniens necessitatibus, a gravibus quoque custodiens me periculis, et ab innumeris, ut ver dicam, eripiens malis. Me siquidem male amando perdidi; et te solum quærendo et pure amando me et te pariter inveni, atque ex amore profundius ad nihilum me redegi. Quia tu, o Dulcissime, facis mecum supra meritum omne et supra id quod audeo sperare vel rogare.

3. 

Benedictus sis Deus meus, quia licet ego omnibus bonis indignus sim, tua tamen nobilitas et infinita bonitas nunquam cessat benefacere etiam ingratis, et longe a te aversis. Converte nos ad te, ut simus grati, humiles, devoti, quia salus nostra es tu, virtus et fortitudo nostra.

CHAPTER VIII

Of a low estimation of self in the sight of God

1.

I will speak unto my Lord who am but dust and ashes. If I count myself more, behold Thou standest against me, and my iniquities bear true testimony, and I cannot gainsay it. But if I abase myself, and bring myself to nought, and shrink from all self-esteem, and grind myself to dust, which I am, Thy grace will be favourable unto me, and Thy light will be near unto my heart; and all self-esteem, how little soever it be, shall be swallowed up in the depths of my nothingness, and shall perish for ever. There Thou showest to me myself, what I am, what I was, and whither I have come: so foolish was I and ignorant.(1) If I am left to myself, behold I am nothing, I am all weakness; but if suddenly Thou look upon me, immediately I am made strong, and filled with new joy. And it is great marvel that I am so suddenly lifted up, and so graciously embraced by Thee, since I am always being carried to the deep by my own weight.

2. 

This is the doing of Thy love which freely goeth before me and succoureth me in so many necessities, which guardeth me also in great dangers and snatcheth me, as I may truly say, from innumerable evils. For verily, by loving myself amiss, I lost myself, and by seeking and sincerely loving Thee alone, I found both myself and Thee, and through love I have brought myself to yet deeper nothingness: because Thou, O most sweet Lord, dealest with me beyond all merit, and above all which I dare ask or think.

3. 

Blessed be Thou, O my God, because though I be unworthy of all Thy benefits, Thy bountiful and infinite goodness never ceaseth to do good even to ingrates and to those who are turned far from Thee. Turn Thou us unto Thyself, that we may be grateful, humble, and godly, for Thou art our salvation, our courage, and our strength.

(1) Psalm lxxiii. 22.

...et vicina cordi meo lux tua, et omnis exstimatio, quantulacumque minima, in valle nihilitatis meæ submergetur, et peribit in æternum.

Imitatio Christi III./7. ~ "Non nobis Domine, Non nobis, sed nomini tuo da gloriam." / Consilium bonum est ut fervoris spiritu concepto mediteris quid futurum sit abscedente lumine.

 7. 

A kegyelmet az alázatosság őrizete alá kell rejteni 

 

 

 Az egyszeri apácát 

- mert elmesélte: 

megvilágosodása 

után..., hadd értse  

megvesszőzték: nem örömnek 

Et quia majora præsumserunt, quam Deo placitum fuit, idcirco gratiam perdiderunt cito, et facti sunt inopes, et viles relicti, qui in cælum posuerant nidum sibi: ut humiliati et depauperati discant non in alis suis volare, sed sub pennis meis sperare. 

vannak a talentumok, 

de szenvedésre... 

 

 'Tüzes szekerek' várnak..., 

Mesteretek az 

ajtót mutatta - És jaj 

ki közelíti, 

annak! Reszkessenek 

mindenek: a 'kopár fény' 

sed magi teipsum despicere, et tanquam indigno datam timere. 

otthona ez.

( De nektek be Kell lépnetek! )

 

Kincsed rádtalált, ezért

adtál el mindent

megtartani jogban áll-e 

most már : örülni 

és élni - büszkélkedni 

véle?

Consilium bonum est ut fervoris spiritu concepto mediteris quid futurum sit abscedente lumine. Quod dum contigerit, recognita, ac denuo lucem posses reverti, quam ad cautelam tibi, mihi autem ad gloriam, ad tempus subtraxi. Utilior enim est sæpe talis probatio, quam si semper prospera pro tua haberes voluntate. Nam merita non sunt ex hoc extimanda, si quis plures visiones aut consolationes habeat, vel si peritus sit in Scripturis, aut in altiori gradu ponatur: sed si fuerit vera humilitate fundatus, et divina charitate repletus; si Dei honorem pure et integre semper quærat, si se ipsum nihil reputet, et in veritate despiciat atque ab aliis etiam despici et humiliari magis gaudeat quam honorari. 

 

A bensőséges érzés 

megtérés kettőnk dolga: 

nem tűri a napfényt...

: Istené és enyém. 

Non enim semper est in potestate hominis via ejus, sed Dei est dare et consolari, quando vult et quantum vult, et cui vult, sicut sibi placuerit, et non amplius.  

"Ha megtérés után lennék..." 

 - folytatja, 

 "valószínűleg nem így beszélnék..."

 

"Miközben így mendegéltek, s menet közben beszélgettek, íme, egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztotta őket egymástól, s Illés felment a forgószéllel az égbe."

( 2Kir 2,11 )

 "Majd imádkozott Elizeus és azt mondta: „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson.” Erre megnyitotta az Úr a legény szemét s az látott: s íme, a hegy tele volt lovakkal s tüzes szekerekkel Elizeus körül." 

( 2Kir 6,17 )

"És támada nagy szél zúgása
s tüzes lovakkal egy tüzes szekér
ragadá el Illést az égbe"

 
( Rákos Sándor: Az elragadtatásról (részlet) )

 

I. 

Fiam, hasznosabb és biztonságosabb neked az áhítatosság kegyelmét elrejtened; emiatt magad föl ne magasztald, erről sokat ne beszélj, ezt nagyra ne tartsd, hanem inkább vesd meg magadat, és töltsön el félelem, mint aki olyasmit kapott, amit nem érdemelt. Nem kell ehhez az érzelmi állapothoz különösebben ragaszkodnod, mert egykettőre az ellenkezőjére változhatik. A kegyelem járásakor gondold meg, mily nyomorult és elesett szoktál lenni kegyelem híján. A lelked életében nemcsak akkor megy végbe fejlődés, amikor vigasztalás kegyelmében részesülsz, hanem akkor is, amikor alázatosan és önmegtagadóan tűröd annak elapadását, úgy, hogy azért nem lankadsz az imádságban, s többi megszokott gyakorlatodat se mulasztod el, hanem a lehető legjobban, örömest teszed, amit tehetsz, s a lelki szárazság vagy nyugtalanság miatt, amit érzel, nem hanyagolod el egészen magadat. Bizony sokan vannak, akik rögtön türelmetlenek és tunyák lesznek, amint valami nem sikerül nekik. Nincs mindenkor az ember hatalmában az ő útja, hanem Isten joga, hogy adjon és vigasztaljon, amikor akar, amennyit akar, s akit akar, jótetszése szerint, nem különben. 

II. 

Némely óvatlanok az áhítat kegyelme kedvéért magukat elvesztették, mert többet akartak végbe vinni, mint amennyit bírtak, nem néztek csekély voltuknak mértékére, inkább szívük indulatát követték, mint értelmük ítéletét. S mivel vakmerőn nagyobbra törtek, mint amit Isten akart, azért hamar elveszítették a kegyelmet. Gyámoltalanná és maguk terhévé lettek, akik az égbe rakták fészküket, hogy megaláztatásukban és kifosztottságukban tanulják meg: nem saját szárnyuk röpíti őket, hanem az én szárnyam alá bújhatnak bizakodva. Akik még újoncok és járatlanok az Úr útján, könnyen megcsalódnak és eltévelyednek, ha jártasabbak tanácsát nem követik. Ha pedig inkább akarnak saját fejük után indulni, mint megbízni azokban, akik már meggyökereztek a jóban, rossz végük lehet, hacsak nem engednek abból, amit elképzeltek. Akik magukat bölcsnek vélik, ritkán tűrik alázatosan, hogy mások kormányozzák őket. Jobb kevesebbet tudni alázatosságban és szerény értelmi képességgel, mint a tudás nagy kincstárában dúslakodni hiú öntetszelgéssel. Jobb, hogy kevesebbed legyen, mint hogy a sokban kevéllyé válj. 

III. 

Nem jár el az eléggé akkurátusan, aki egészen vígságra adja a fejét, elfeledvén egykori elesettségét és az Úrnak tiszta félelmét, amely arra késztet, hogy féltve féltsük az ajándékba kapott kegyelmet. De az sem jár el erényes emberhez illően, aki a zaklattatásnak vagy bármi bajnak idején nagyon kétségbe esik, s rólam az illendőnél kevesebb bizalommal érez, gondolkodik. Aki a béke idején nagyon elbízza magát, gyakran nagyon is összetört, rettegő embernek bizonyul, ha hadra fordul. Ha értenél ahhoz, hogy mindig alázatosan és mértéktudóan maradj meg önmagadban, s lelkedet helyesen mérsékeld és kormányozd, nem esnél olyan könnyen veszedelembe sőt bűnbe is. Jó tanács az, hogy amikor elfog a lélek buzgósága, gondolj rá, mi lesz veled, ha e világosság kialszik. S mikor viszont ez valóban megtörténik, gondolj arra, hogy újra fölvirradhat, világosságomat azért vontam vissza egy időre, hogy téged vigyázatra intselek, magamnak dicsőséget szerezzek. Gyakran hasznosabb az efféle megpróbáltatás, mint ha mindig akaratod szerint kedvezően alakulnának a dolgaid. Mert nem abból ered az érdem, ha valakinek több látomása vagy belső vigasztalása van, vagy járatos a szentírásban, vagy magasabb tudományos fokozatot ért el, hanem hogy alapot vetett az alázatban, s betelt istenszeretettel, hogy Isten dicsőségét keresi mindig, melléktekintet és megalkuvás nélkül, hogy magát semmire sem tartja, és őszintén megveti, s több örömét leli abban, ha mások is megvetik és megalázzák, mint ha megtisztelik. 

Cap. 7. 

De occultanda gratia sub humilitatis custodia.

1. 

Fili, utilius est tibi et securius devotionis gratiam abscondere nec in altum te efferre, nec multum inde loqui, neque multum ponderare, sed magi teipsum despicere, et tanquam indigno datam timere. Non est huic affectioni tenacius inhærendum, quæ citius potest mutari in contrarium. Cogita quam miser in gratia, et inops esse soles sine gratia. Nec est in eo tantum spiritualis vitæ profectus, cum consolationis habueris gratiam, sed cum humiliter, et abnegate patienterque tuleris ejus subtractionem. Ita quod tunc ab orationis studio non torpeas, nec reliqua opera tua ex usu facienda omnino dilabi permittas, sed sicut potueris melius et intellexeris, libenter quod est in te facias, nec propter ariditatem sive anxietatem mentis quam sentis te totaliter negligas.

2. 

Multi enim sunt qui, cum non bene eis successerit, statim impatientes fiunt aut desides. Non enim semper est in potestate hominis via ejus, sed Dei est dare et consolari, quando vult et quantum vult, et cui vult, sicut sibi placuerit, et non amplius. Quidam incauti propter devotionis gratiam se ipsos destruxerunt, quia plus agere voluerunt quam potuerunt, non pensantes suæ parvitatis mensuram sed magis cordis affectum sequentes, quam rationis judicium. Et quia majora præsumserunt, quam Deo placitum fuit, idcirco gratiam perdiderunt cito, et facti sunt inopes, et viles relicti, qui in cælum posuerant nidum sibi: ut humiliati et depauperati discant non in alis suis volare, sed sub pennis meis sperare. Qui adhuc novi sunt et imperiti in via Domini, nisi consilio discretorum se regant, faciliter decipi possunt et illudi.

3. 

Quod si sentire suum magis sequi, quam aliis exercitatis credere volunt, erit eis periculosus exitus, sed tamen retrahi a proprio conceptu non valuerint. Raro sibi ipsis sapientes, ab aliis regi humiliter patiuntur. Melius est modicum sapere cum humilitate, et parva intelligentia quam magi scientiarum thesauri cum vana complacentia. Melius est minus habere, quam multum, unde osses superbire. Non satis discrete agit, qui se totum lætitiæ tradidit, obliviscens pristinæ inopiæ suæ, et casti timoris Domini, qui non timet gratiam oblatam amittere. Non etiam satis virtuose sapit, qui tempore adversitatis et cujuscumque gravitatis nimis desperate se gerit, et minus fidenter de me, quam oportet, cogitat ac sentit.

4. 

Qui tempore pacis nimis securus esse voluerit, sæpe tempore belli nimis dejectus et formidolosus reperietur. Si scires semper humilis et modicus in te permanere necnon spiritum tuum bene moderare et regere, non incideres tam cito in periculum et offensam.

5. 

Consilium bonum est ut fervoris spiritu concepto mediteris quid futurum sit abscedente lumine. Quod dum contigerit, recognita, ac denuo lucem posses reverti, quam ad cautelam tibi, mihi autem ad gloriam, ad tempus subtraxi. Utilior enim est sæpe talis probatio, quam si semper prospera pro tua haberes voluntate. Nam merita non sunt ex hoc extimanda, si quis plures visiones aut consolationes habeat, vel si peritus sit in Scripturis, aut in altiori gradu ponatur: sed si fuerit vera humilitate fundatus, et divina charitate repletus; si Dei honorem pure et integre semper quærat, si se ipsum nihil reputet, et in veritate despiciat atque ab aliis etiam despici et humiliari magis gaudeat quam honorari.

CHAPTER VII

Of hiding our grace under the guard of humility

1. 

“My Son, it is better and safer for thee to hide the grace of devotion, and not to lift thyself up on high, nor to speak much thereof, nor to value it greatly; but rather to despise thyself, and to fear as though this grace were given to one unworthy thereof. Nor must thou depend too much upon this feeling, for it can very quickly be turned into its opposite. Think when thou art in a state of grace how miserable and poor thou art wont to be without grace. Nor is there advance in spiritual life in this alone, that thou hast the grace of consolation, but that thou humbly and unselfishly and patiently takest the withdrawal thereof; so that thou cease not from the exercise of prayer, nor suffer thy other common duties to be in anywise neglected; rather do thy task more readily, as though thou hadst gained more strength and knowledge; and do not altogether neglect thyself because of the dearth and anxiety of spirit which thou feelest.

2. 

“For there are many who, when things have not gone prosperous with them, become forthwith impatient or slothful. For the way of a man is not in himself,(1) but it is God’s to give and to console, when He will, and as much as He will, and whom He will, as it shall please Him, and no further. Some who were presumptuous because of the grace of devotion within them, have destroyed themselves, because they would do more than they were able, not considering the measure of their own littleness, but rather following the impulse of the heart than the judgment of the reason. And because they presumed beyond what was well-pleasing unto God, therefore they quickly lost grace. They became poor and were left vile, who had built for themselves their nest in heaven; so that being humbled and stricken with poverty, they might learn not to fly with their own wings, but to put their trust under My feathers. They who are as yet new and unskilled in the way of the Lord, unless they rule themselves after the counsel of the wise, may easily be deceived and led away.

3. 

“But if they wish to follow their own fancies rather than trust the experience of others, the result will be very dangerous to them if they still refuse to be drawn away from their own notion. Those who are wise in their own conceits, seldom patiently endure to be ruled by others. It is better to have a small portion of wisdom with humility, and a slender understanding, than great treasures of sciences with vain self-esteem. It is better for thee to have less than much of what may make thee proud. He doeth not very discreetly who giveth up himself entirely to joy, forgetting his former helplessness and the chaste fear of the Lord, which feareth to lose the grace offered. Nor is he very wise, after a manly sort, who in time of adversity, or any trouble whatsoever, beareth himself too despairingly, and feeleth concerning Me less trustfully than he ought.

4. 

“He who in time of peace willeth to be oversecure shall be often found in time of war overdispirited and full of fears. If thou knewest always how to continue humble and moderate in thyself, and to guide and rule thine own spirit well, thou wouldest not so quickly fall into danger and mischief. It is good counsel that when fervour of spirit is kindled, thou shouldest meditate how it will be with thee when the light is taken away. Which when it doth happen, remember that still the light may return again, which I have taken away for a time for a warning to thee, and also for mine own glory. Such a trial is often more useful than if thou hadst always things prosperous according to thine own will.

5. 

“For merits are not to be reckoned by this, that a man hath many visions or consolations, or that he is skilled in the Scriptures, or that he is placed in a high situation; but that he is grounded upon true humility and filled with divine charity, that he always purely and uprightly seeketh the honour of God, that he setteth not by himself, but unfeignedly despiseth himself, and even rejoiceth to be despised and humbled by others more than to be honoured.”

(1) Jeremiah x. 23.

Consilium bonum est ut fervoris spiritu concepto mediteris quid futurum sit abscedente lumine.