én...
"De mindent hallott. Hallotta, ahogy a nő a selyemanyaggal zizeg, ahogy ruháját leveti, meztelen lábával a padlón lépeget. Hallotta, ahogy kezével dörgöli a lábait. Erezte, hogy gyenge s hogy minden percben elveszhet, s ezért szüntelenül imádkozott. Valami hasonlót érzett, mint amit a mesebeli hősnek kell éreznie, akinek mennie kell, s nem szabad visszanéznie. Szergij is hallotta, s érezte, hogy a veszedelem, a pusztulás itt van fölötte, csak úgy menekülhet meg, ha egy percre sem tekint rá vissza.
De a vágy, hogy megpillantsa, hirtelen erőt vett rajt Ugyanabban a pillanatban Makovkina ezt mondta:
- Ide hallgasson, ez embertelen dolog. Meghalhatok.
"Igen, odamegyek, de úgy, ahogy az az atya cselekedett egyik kezét a parázna nőre tette, a másikat meg a parazsas serpenyőbe dugta. Parazsas serpenyő azonban nincs." Körülnézett. A lámpa. Ujját a láng fölé tartotta, összeráncolta homlokát fölkészült a szenvedésre, és elég soká úgy tetszett neki, hogy nem is érzi, de egyszer csak, még el se döntötte, hogy fáj-e s mennyire, elfintorította az arcát, visszarántotta s rázni kezdte a kezét. "Nem, erre nem vagyok képes."
- Az isten szerelmére! Ó, jöjjön ide hozzám! Meghalhatok.
"Akkor hát mi lesz? Elveszek? Nem, azt nem."
- Mindjárt megyek - szólalt meg az ajtaját kinyitva, s rá se nézett, elment mellette, ki a pitvarajtón, ahol a fát szokta hasogatni, kitapogatta a tuskót, amelyen a fát vágta, meg a falhoz támasztott fejszét.
- Mindjárt - mondta, s a fejszét a jobb kezébe véve, bal mutatóujját a tuskóra tette, meglendítette a fejszét, s a második íz alatt rávágott. Az ujj könnyebben ugrott el, mint az ugyanolyan vastagságú fadarabok, pördült egyet, a tönk szélere cuppant, aztán a földre.
Előbb hallotta a hangot, mint a fájdalmat érezte. De még nem is volt ideje elcsodálkozni, hogy nem fáj, amikor égető fájdalmat érzett és melegen ömlő vért. A csuha aljával gyorsan elszorította a megcsonkított ízületet, s csípőjéhez nyomva visszament az ajtón, megállt a nővel szemben, s szemét lesütve csendesen kérdezte:
Az az elsápadt képére, reszkető bal orcájára pillantott, és hirtelen elszégyellte magát. Fölugrott, fogta a bundáját, magára dobta, belebagyulálta magát.
- Igen, fájdalmam volt... meghűltem... én... Szergij atya... én...
Kaszatszkij ráemelte a szemét, amely csendes örvendező fénnyel világított.
- Kedves húgom - mondta -, mért akarod tönkre tenni a halhatatlan lelked? A kísértésnek be kell kerülnie a világba, de jaj annak, akin át a kísértés bejön. Imádkozz, hogy Isten megbocsásson nekünk.
A nő hallotta s nézte őt. Egyszer csak meghallotta a hulló csöppeket. Fölpillantott s meglátta, ahogy a kezéből, a csuháján át, folyik a vér.
- Mit csinált a kezével? Eszébe jutott a hang, amelyet halott, fölkapta a mécsest, kifutott a pitvarba, s meglátta a padlón a véres ujjat. A szerzetesnél sápadtabban tért vissza, szólni akart hozzá; de az bement csöndesen a kamrájába, s bezárta maga mögött az ajtót.
- Bocsásson meg - mondta. Mivel vezeklem le a bűnömet?
- Menj.
- Adja ide, majd bekötöm a sebét.
Sietve, némán öltözködött, S hogy elkészült, bundában ült ott és várakozott. Az udvarról csöngőszó hallatszott.
- Szergij atya. Bocsásson meg nekem.
- Menj; Isten megbocsát.
- Szergij atya, más életet fogok élni. Ne hagyjon el.
- Menj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése