Imitatio Christi II./10. ~ Quid quæris quietem, cum natus sis ad laborem. / Jó nap ez a halálra.

 10. 

Isten kegyelméért hálával tartozunk 

Csak aki hálás az szép...

- így mindig készen -

fáradozni születtél.

Quid quæris quietem, cum natus sis ad laborem.

magadból mindig

 kilépj; 

Libenter accepto gratiam unde humilior, et timoratior inveniar atque ad relinquendum me paratior fiam.

 és alul megállj, 

válladra épülhessen - mi Magas.

Pone te semper ad infimum, et dabitur tibi summum. Nam summum non stat sine infimo.

Nem kicsi amit kaptál, 

légy hát te hatalmas.

Non enim parvum est quod a summo Deo donatur.

I. 

Miért keresel nyugodalmat, hiszen fáradozásra születtél. Inkább a tűrésre rendezkedjél be, ne a vigasztalásra, a kereszthordozásra, ne az örömre. A világ fiai közül is ki ne vállalná szívesen a vigasztalást meg a lélek vidámságát, ha mindig része lehetne benne? Hiszen a lelki vigasztalás gyönyörűségesebb evilág minden gyönyörénél, minden testi élvezetnél. Mert minden evilági öröm vagy csalóka, vagy rút. Csak a lélek öröme jelent igaz és tisztességes vígságot, amit az erény ad, és Isten áraszt a tiszták szívébe. De ezekkel az Istentől származó vigasztalásokkal senki sem bővelkedhetik kénye-kedve szerint, mert a kísértés ideje nem sokáig távozik. Sok minden ellene van Isten kegyelmi látogatásának: a lélek hazug szabadsága és a túlságos önbizalom. Isten jót tesz velünk, amikor vigasztalásának kegyelmében részesít, de mi rosszat teszünk, amikor nem tulajdonítunk mindent Istennek hálaadó imádságunkban. Azért nincs is bennünk szabad folyása a kegyelem sok ajándékának, mert hálátlanok vagyunk a kegyelemosztó Isten iránt, és nem vezetünk vissza mindent a forráshoz, amelyből kibuggyant. Mert aki hálás a kegyelemért, az mindig újabb kegyelemben részesül, de a fennhéjázótól elvétetik az, amit meg szokott kapni az alázatos. Nem kívánok olyan vigasztalást, amely a töredelemben szegényebbé tenne. Nem vágyódom a kinyilatkoztatott igazságoknak olyan átélésére, amelyből kevélység fakadna. Mert nem minden szent, ami magasztos, nem mindig jó, ami jólesik, nem minden vágyunk tiszta, és nem föltétlenül kedves Isten előtt, ami nekünk kedvünkre van. Örömmel fogadom azt a kegyelmet, amelynek segítségével mind alázatosabb és megilletődöttebb leszek, mind készebb arra, hogy önmagamból kilépjek. 

II. 

Aki jártas a kegyelem ajándékában, és megnevelődött az attól való megfosztatásnak ostorcsapásai alatt, az nem lesz oly vakmerő, hogy bármi jót magának tulajdonítson, hanem inkább szegénynek és csupasznak vallja önmagát. Ismerd Istenének, ami az övé, s azt tulajdonítsd magadnak, ami a tiéd. Vagyis adj hálát Istennek a kegyelemért, és csak magad vádold a bűneidért, gondold meg, hogy téged semmi meg nem illet, csak az értük járó büntetés. Foglald el mindig az utolsó helyet, akkor neked adják a legelsőt, mert a magaslat meg nem áll anélkül, ami odalent van. Isten azokat ismeri legnagyobb szenteknek, akik legkisebbek önmaguk szemében, s minél nagyobb dicsőség veszi őket körül, annál alázatosabbak. Igazsággal, mennyei dicsőséggel sosem telnek el, akik kapva kapnak a csalóka dicsőségen. A kevélyek teljesen alkalmatlanok arra, hogy Istenben alapot vessenek és megszilárduljanak. Azok pedig, akik Istennek tulajdonítják mindazt a jót, amiben részük van, egymástól nem várnak dicséretet, hanem csak arra a dicsőségre törekszenek, amely Istentől való, és azon vannak, hogy bennük és minden szentben Isten dicsőüljön meg minden fölött, mindig csak erre törekszenek. Légy hát hálás a legcsekélyebbért is, akkor méltó leszel arra, hogy többet kapjál. Tekintsd a legkisebbet a legeslegnagyobbnak, s ami inkább megvetésre méltó, azt különleges ajándéknak. Ha az ajándékozó méltóságát megfontolod, semmi adományát nem véled majd kicsinek, silánynak. Mert nem kicsi az, amit a fölséges Isten ad. Még ha büntetést, csapásokat mérne is reád, azt is hálával kell fogadnod, mert amit enged, hogy történjék velünk, mind üdvösségünkre fordítja. Aki Isten kegyelmében meg akar maradni, legyen hálás a vett kegyelemért, türelmes a kegyelem megvonásakor. Imádkozzék, hogy visszatérjen, óvatos és alázatos legyen, hogy el ne vesszen. 

Cap. 10. 

De gratitudine progratia Dei.

1. 

Quid quæris quietem, cum natus sis ad laborem, ad patientiam magis quam ad consolationem, et ad crucem portandam magis quam ad lætitiam? Quis etiam sæcularium non libenter consoltionem et lætitiam spiritualiem acciperet, si semper obtinere posset? Excedunt enim spirituales consolationes omnes mundi delicias et carnis voluptates. Nam omnes deliciæ mundanæ aut turpes, aut vanæ sunt. Spirituales vero deliciæ solæ sunt jucundæ et honestæ ex virtutibus progenitæ, et a Deo puris infusæ mentibus. Sed istis divnis consolationibus nemo semper pro suo affectu frui valet, quia tempus tentationis non diu cessat.

2. 

Multum contrariatur supernæ visitationi salsa libertas animi, et magna confidentia sui. Deus benefacit consolatinis gratiam dando, sed homo male facit non statim Deo cum gratiarum actione retribuendo. Et ideo non possunt in nobis dona gratiæ fluere, quia ingrati sumus auctori, nec totum refundimus fontali origini. Semper enim debetur gratia digne gratias agenti sive referenti. Auferetur ab elato, quod dari solet humili.

3. 

Nolo consolationem quæ mihi auferat compunctionem, nec affecto contemplationem, quæ ducit in elationem. Non enim omne altum sanctum, nec omne desiderium purum, nec omne dulce bonum, nec omne carum gratum Deo. Libenter accepto gratiam unde humilior, et timoratior inveniar atque ad relinquendum me paratior fiam. Doctus dono gratiæ, et eruditus subtractionis verbere non sibi audebit, quidquam boni attribuere, sed potius se pauperem, et nudum confitebitur. Da Deo quidquid Dei est, et tibi adscribe, quod tuum est. Hoc est Deo gratias pro gratia tribue, tibi autem soli culpam, et dignam pœnam pro culpa deberi sentias.

4. 

Pone te semper ad infimum, et dabitur tibi summum. Nam summum non stat sine infimo. Summi Sancti apud Deum minimi sunt apud se, et quanto gloriosiores, tanto in se humiliores; pleni veritate et gloria cælesti, non vanæ gloriæ cupidi et in Deo fundati et confirmati, nullo modo possunt esse elati. Et qui Deo totum adscribunt quidquid boni acceperunt, gloriam ab invicem non quærunt. Sed gloriam quæ a Deo est volunt, et Deum quærunt in se, et in omnibus Sanctis laudari super omnia cupiunt, et semper in ipsum tendunt.

5. 

Esto igitur gratus in minimo, et eris dignus majora accipere. Sit tibi minimum pro maximo et contemtibile pro speciali dono. Si dignitas datoris inspicitur, nullum datum parvum aut minus vile videbitur. Non enim parvum est quod a summo Deo donatur, etiam si pœnas et verbera donaverit, gratum esse debet, quia semper pro salute nostra facit quidquid nobis advenire permittit. Qui gratiam Dei retinere desiderat, sit gratus pro gratia Dei data, patiens pro sublata, oret ut reddatur, cautus sit et humilis ne amittat.

CHAPTER X

Of gratitude for the Grace of God

1.

Why seekest thou rest when thou art born to labour? Prepare thyself for patience more than for comforts, and for bearing the cross more than for joy. For who among the men of this world would not gladly receive consolation and spiritual joy if he might always have it? For spiritual comforts exceed all the delights of the world, and all the pleasures of the flesh. For all worldly delights are either empty or unclean, whilst spiritual delights alone are pleasant and honourable, the offspring of virtue, and poured forth by God into pure minds. But no man can always enjoy these divine comforts at his own will, because the season of temptation ceaseth not for long.

2. 

Great is the difference between a visitation from above and false liberty of spirit and great confidence in self. God doeth well in giving us the grace of comfort, but man doeth ill in not immediately giving God thanks thereof. And thus the gifts of grace are not able to flow unto us, because we are ungrateful to the Author of them, and return them not wholly to the Fountain whence they flow. For grace ever becometh the portion of him who is grateful and that is taken away from the proud, which is wont to be given to the humble.

3. 

I desire no consolation which taketh away from me compunction, I love no contemplation which leadeth to pride. For all that is high is not holy, nor is everything that is sweet good; every desire is not pure; nor is everything that is dear to us pleasing unto God. Willingly do I accept that grace whereby I am made humbler and more wary and more ready to renounce myself. He who is made learned by the gift of grace and taught wisdom by the stroke of the withdrawal thereof, will not dare to claim any good thing for himself, but will rather confess that he is poor and needy. Give unto God the thing which is God’s,(1) and ascribe to thyself that which is thine; that is, give thanks unto God for His grace, but for thyself alone confess thy fault, and that thy punishment is deserved for thy fault.

4. 

Sit thou down always in the lowest room and thou shalt be given the highest place.(2) For the highest cannot be without the lowest. For the highest saints of God are least in their own sight, and the more glorious they are, so much the lowlier are they in themselves; full of grace and heavenly glory, they are not desirous of vain-glory; resting on God and strong in His might, they cannot be lifted up in any wise. And they who ascribe unto God all the good which they have received, “seek not glory one of another, but the glory which cometh from God only,” and they desire that God shall be praised in Himself and in all His Saints above all things, and they are always striving for this very thing.

5. 

Be thankful, therefore, for the least benefit and thou shalt be worthy to receive greater. Let the least be unto thee even as the greatest, and let that which is of little account be unto thee as a special gift. If the majesty of the Giver be considered, nothing that is given shall seem small and of no worth, for that is not a small thing which is given by the Most High God. Yea, though He gave punishment and stripes, we ought to be thankful, because He ever doth for our profit whatever He suffereth to come upon us. He who seeketh to retain the favour of God, let him be thankful for the favour which is given, and patient in respect of that which is taken away. Let him pray that it may return; let him be wary and humble that he lose it not.

(1) Matthew xxii. 21. (2) Luke xiv. 10.

Non enim parvum est quod a summo Deo donatur.