Imitatio Christi III./20. ~ Isti dulcedinem divinam veris abrenuntiatoribus promissam non ignorant. / "mizantróp"

 20. 

Saját gyarlóságunk megvallása és a földi élet nyomorúságai 

 

'Hurkok között lépdelsz'?

...ubi plena laqueis, et hostibus sunt omnia.

- : csak gyenge vagy:

egy 

'loser": kis fuvallat is

 legyőzött.

...invenio me nonnunquam pæne devictum ex levi flatu.

...erős 

leszel 

- majd egy 'winner' :

lásd:

- boldogok a békétlenek:

Csontokhoz a harag 

fészkel 

legközelebb: 

a 

'mizantrópok' 

egyáltalán

nem érzéketlenek 

isteni "édesség" iránt, 

melyet az igazi 

"lemondóknak" ígérnek. 

...isti dulcedinem divinam veris abrenuntiatoribus promissam non ignorant,

I. 

Fejemre vállalom bűnös voltomat, Uram, megvallom előtted gyarlóságomat. Sokszor csekélyke dolog is lever és megszomorít. Elszánom magam, hogy férfiasan viselkedem, de amint egy kicsiny kísértés utolér, nagy félelem fog el. Nemegyszer igen jelentéktelen ügyből súlyos kísértés támad. Mikor meg kísértést nem érezvén egy csöppet biztonságban gondolom magam, azt veszem észre, hogy egy kis fuvallat legyőzött. Tekints hát, Uram, gyarlóságomra, esendő voltomra, amit te olyan igazán ismersz, könyörülj rajtam, és ragadj ki a sárból, hogy bele ne süllyedjek, ott ne ragadjak egészen elhagyatva. Ez az, ami engem gyakran lever, s előtted zavarba hoz, hogy olyan esendő vagyok, és szenvedélyeim megzabolázásában olyan erőtlen. S ha nem jutok is egészen odáig, hogy engedjek nekik, keserves és nehéz folytonos ostromuk, s egészen elundorodom attól, hogy ebben a mindennapos viaskodásban éljek. Abból látom, mily gyarló vagyok, hogy az utálatos fantázia-képek sokkal szaporábban rontanak rám, mint ahogyan el tudom űzni őket. Ó, Izraelnek erős Istene, hív lelkek féltékeny oltalmazója, tekints szolgádnak igyekezetére és fájdalmára, légy segítője, ott, ahová jutott. Erősíts engem mennyei erővel, hogy a régi ember, az esendő test, amely még nem került egészen a lélek hatalma alá, valahogy uralomra ne jusson bennem, ez ellen mindaddig harcolni akarok, amíg csak tart ez a keserves földi élet. 

II. 

Jaj, milyen is ez az élet, mindig csupa zaklattatás és nyomorúság, mindenütt teli a bukás kockázatával és ellenséggel. Ha egyik baj vagy kísértés eltávozik, másik támad helyette, sőt már akkor is, amikor még tart az előző veszedelem, váratlan több más szakad rá. Hogy is lehet szeretni ezt az életet, amelyben ennyi a keserűség, amelyet ennyi baj és nyomorúság vesz körül? Hogy lehet egyáltalán életnek nevezni, ha annyi halált és nyavalyát szül? S lám mégis szeretik, és sokan gyönyörűségüket keresik benne. Gyakran szidják a világot, hogy csalárd és álnok, mégis nehezen válnak meg tőle, mert a test kívánsága eluralkodik az emberekben. De más ösztönöz a világ szeretetére, más annak megvetésére. A világ szeretetére a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége ösztönöz, ám a rájuk következő büntetés meg nyomorúság a világ megutálására és megunására vezet. De jaj, a világhoz ragaszkodó lelket meggyőzi a gonosz gyönyörűség, hogy örömnek véli, ha tövisek között él, mert Isten édességét és az erény belső szépségét nem látta, nem kóstolta. Akik azonban a világot teljesen megvetik, és azon igyekeznek, hogy szent fegyelemben Istennek éljenek, azok előtt nem marad ismeretlen Istennek édessége, amelyre a világról lemondók kaptak ígéretet; s azt is nyilván látják, milyen tévedésekbe bonyolódik, s mily sokféleképpen megcsal a világ.

 

Cap. 20. 

De confessione propriæ infirmitatis, et hujus vitæ miseriis. 

 

 

1.  

Confiteor adversum me injustitiam meam; confitebor tibi, Domini, infirmitatem meam. Sæpe parva res est quæ dejicit et contristat. Præpono me firmiter acturum, sed cum modica tentatio venerit, magis mihi sit angustia. Valde vilis quandoque res est, unde gravis tentatio provenit; dum puto me aliquantulum tutum, cum non sentio, invenio me nonnunquam pæne devictum ex levi flatu.

2. 

Vide ergo, Domine, humilitatem meam, et fragilitatem tibi undique notam. Miserere mei, et eripe me de luto, ut non infigar, non permaneam devictus usquequaque. Hoc est quod me frequenter reverberat, et coram te confundit, quod tam labilis sum, et infirmus ad resistendum passionibus, et si non omnino ad consensionem, tamen mihi etiam molesta et gravis est earum infectatio, et tædet valde sic quotidie vivere in lite. Exhinc nota sit mihi infirmitas mea, quia multo facilius irrunt abominandæ semper phantasiæ, quam discedunt.

3. 

Utinam, fortissime Deus Israel, zelator animarum fidelium, respicias servi tui laborem et dolorem, adsistasque illi in omnibus ad quæcumque perrexerit. Robora me cælesti fortitudine, neque vetus homo, misera caro spiritui necdum bene subjecta valeat dominari, adversus quam certare oportebit, quamdiu spiratur in hac vita miserrima. Heu, qualis est hæc vita? Ubi non desunt tribulationes, et miseriæ; ubi plena laqueis, et hostibus sunt omnia. Nam una tribulatione seu tentatione recedente, alia accedit, sed et adhuc priore durante conflictu aliæ plures superveniunt et insperatæ.

4. 

Et quomodo potest amari vita hominis habens tantas amaritudines, et tot subjecta calamitatibus et miseriis? Quomodo etiam dicitur vita tot generans mortes et pestes? Et tamen amatur, et delectari in ea quæritur a multis. Reprehenditur frequenter mundus tanquam fallax sit, et vanus, nec tamen facile relinquitur, cum concupiscentiæ carnis dominantur. Sed alia trahunt ad amandum, alia ad contemnendum, alia ad amorem mundi, carnis desiderium, desiderium oculorum et superbia vitæ; sed pœnæ et miseriæ sequentes ea odium mundi pariunt et tædiunt.

5. 

Sed vincit, proh dolor, delectatio prava mentem mundo deditam, et esse sub sentibus delicias reputat, quia Dei suavitatem, et internam virtutis amœnitatem nec vidit nec gustavit. Qui qutem mundum perfecte contemnunt, et Deo vivere sub sancta disciplina student, isti dulcedinem divinam veris abrenuntiatoribus promissam non ignorant, et quam graviter mundus errat, et varie fallitur, vident. 

 

CHAPTER XX

Of confession of our infirmity and of the miseries of this life

 

1. 

I will acknowledge my sin unto Thee;(1) I will confess to Thee, Lord, my infirmity. It is often a small thing which casteth me down and maketh me sad. I resolve that I will act bravely, but when a little temptation cometh, immediately I am in a great strait. Wonderfully small sometimes is the matter whence a grievous temptation cometh, and whilst I imagine myself safe for a little space; when I am not considering, I find myself often almost overcome by a little puff of wind.

2. 

Behold, therefore, O Lord, my humility and my frailty, which is altogether known to Thee. Be merciful unto me, and draw me out of the mire that I sink not,(2) lest I ever remain cast down. This is what frequently throweth me backward and confoundeth me before Thee, that I am so liable to fall, so weak to resist my passions. And though their assault is not altogether according to my will, it is violent and grievous, and it altogether wearieth me to live thus daily in conflict. Herein is my infirmity made known to me, that hateful fancies always rush in far more easily than they depart.

3. 

Oh that Thou, most mighty God of Israel, Lover of all faithful souls, wouldst look upon the labour and sorrow of Thy servant, and give him help in all things whereunto he striveth. Strengthen me with heavenly fortitude, lest the old man, this miserable flesh, not being yet fully subdued to the spirit, prevail to rule over me; against which I ought to strive so long as I remain in this most miserable life. Oh what a life is this, where tribulations and miseries cease not, where all things are full of snares and of enemies, for when one tribulation or temptation goeth, another cometh, yea, while the former conflict is yet raging others come more in number and unexpected.

4. 

And how can the life of man be loved, seeing that it hath so many bitter things, that it is subjected to so many calamities and miseries. How can it be even called life, when it produces so many deaths and plagues? The world is often reproached because it is deceitful and vain, yet notwithstanding it is not easily given up, because the lusts of the flesh have too much rule over it. Some draw us to love, some to hate. The lust of the flesh, the lust of the eyes, and the pride of life, these draw to love of the world; but the punishments and miseries which righteously follow these things, bring forth hatred of the world and weariness.

5. 

But, alas! an evil desire conquereth a mind given to the world, and thinketh it happiness to be under the nettles(3) because it savoureth not nor perceiveth the sweetness of God nor the inward gracefulness of virtue. But they who perfectly despise the world and strive to live unto God in holy discipline, these are not ignorant of the divine sweetness promised to all who truly deny themselves and see clearly how grievously the world erreth, and in how many ways it is deceived.

(1) Psalm xxxii. 5. (2) Psalm lxix. 14. (3) Job xxx. 7. 

 

Isti dulcedinem divinam veris abrenuntiatoribus promissam non ignorant.

Imitatio Christi III./19. ~ Fac mihi possibile, Domine, per gratiam, quod mihi impossibiel videtur per naturam. / Cessa conqueri! ~ "teljes halál által."

 19. 

A méltatlanságok elviselése; ki bizonyul igazán béketűrőnek 

 

Nondum usque ad sanguinem restitisti.

Kegyelem nem ellenszellem 

vagy sors, hanem képzet:

Cessa conqueri!

hogy türelemmel végbevihessem

Sive tamen parva, sive magna sint, stude cuncta patienter ferre.

Quanto melius te ad patiendum disponis, tanto sapientius agis, et amplius promereris et feres levius animo et usu ad hoc non segniter paratus.  

amit természetem 

szerint még lehetetlennek érzek:

Fac mihi possibile, Domine, per gratiam, quod mihi impossibiel videtur per naturam. 

Hogy hogyan dicsőítselek 

én himnusszal Téged.

Nondum usque ad sanguinem restitisti. 

"A lélek házának lakója az ellenzékszellem és a sors."

( Pistis Sophia, 113. fejezet )

"Ekkor, a kozmosz szféráinak hatásától megszabadulva elérkezik a nyolcadik természetbe, itt visszanyeri saját erejét, és a Létezőkkel együtt himnuszt zeng Atyjának. Hiszen akik ott vannak, együtt örülnek mindannyian jelenlétének, ő pedig, mivel hasonlóvá lett azokhoz, akik együtt vannak vele, meghallja azokat az Erőket is, amelyek túl vannak a nyolcadik természeten, és édes énekkel zengnek himnuszt Istennek. És akkor sorban az Atyához járulnak, és átadják magukat a erőknek, és maguk is erővé válva Istenben lesznek." 

( Corpus Hermeticum, Poimandrész, 40 )

"Mikor dicsőítselek himnusszal Téged? Hiszen Benned nem lehet megragadni időt vagy évszakot. Mi miatt énekeljek himnuszt? Azokért a dolgokért, amiket megteremtettél vagy azokért, amiket nem teremtettél meg? Azokért, amiket láthatóvá tettél vagy amiket elrejtettél? És miért dicsőítselek himnusszal Téged: mert a részem vagy, vagy azért, mert van valami, ami sajátom, vagy mert más vagyok (mint Te)? Hiszen bármi is vagyok, az Te vagy, bármit is teszek, az Te vagy, bármit is mondok, Te vagy. Mert minden Te vagy, és nincs semmi más. Ami nincs, az is Te vagy. Te vagy mindaz, ami létrejött, és ami nem jött létre; Te vagy az értelem, akit megértünk, az Atya, aki teremt, a tevékeny Isten, aki jó, aki létrehoz mindent. [A legfinomabb anyag a levegő, a legfinomabb levegő a lélek, a legfinomabb lélek az értelem, a legfinomabb értelem Isten.]" 

( Corpus Hermeticum. V, 67 )

"Jesus is my..." ( a manicheusok folytatásában: "Ship" )

"Ilyen hát, Tat, Istennek képmása, legalábbis, amennyire neked le lehetett írni. Ha ezt jól megfigyeled, és megragadod szíved szemével, hidd el nekem, gyermekem, hogy megtalálod majd a felfelé vezető utat. Pontosabban, ez a képmás fog vezetni utadon. Hiszen ebben a látványban van valami sajátos. Megragadja azokat, akik meglátták, és felemeli őket, ahogyan azt mondják, hogy a mágnes magához vonzza a vasat."

( Hermész Triszmegisztosz, Corpus Hermeticum IV, 66 )

"Mi tisztát hozhat elő a bűnös? (...) Minden az övé, ha nem is ajánlod fel neki." 

( Szent Ágoston )

"Nem talált semmi tisztát az emberben, amit felajánlhatna az emberekért; önmagát ajánlotta fel tiszta áldozatul." 

( Szent Ágoston ) 

Emiatt Mikeás próféta is gyötrődött már:

"„Mivel állhatok az Úr elé, mivel borulhatok a magasságos Isten elé? Álljak oda égőáldozatokkal, egyesztendős borjakkal? Kosok ezreiben telik-e az Úrnak kedve, vagy áradó olajpatakokban? Feláldozzam-e elsőszülöttemet vétkemért, méhem gyümölcsét saját bűnömért?Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel.” 

( Mik 6,6-8 )

I. 

Mi dolog az, fiam, hogy annyit beszélsz? Hagyd abba a panaszkodást, vedd fontolóra az én szenvedésemet és a szentekét. Még véred hullásáig nem harcoltál. Kevés az, amit te szenvedsz, azokhoz képest, akik annyi sokat tűrtek, oly súlyos kísértésekben forogtak, oly nehéz zaklatásba oly sokféle megpróbáltatásba sodródtak. Szükséges, hogy mások súlyosabb szenvedését eszedbe idézd, hogy könnyebben viseld saját kicsinyke terhedet. S ha magad nem látod kicsinynek, jól nézz körül, nem türelmetlenséged miatt gondolkodol-e így. Egyébként akár kicsinyt, akár nagyot, azon légy, hogy mindent békességgel elviselj. Minél jobban elszánod magad a türelmes szenvedésre, annál bölcsebben élsz, és érdemekben annál gazdagabb leszel. Könnyebben is viselsz mindent, ha eltökélt szándékkal és jó szokással serényen fölkészülsz rá. Ne mondd azt, hogy képtelen vagyok ilyen embertől ezt vagy azt elviselni, nem is illő, hogy mindezt eltűrjem, nagy kárt tett, olyat fog rám, ami eszembe se jutott soha, de mástól szívesen elszenvedem majd azt, amit elszenvedni illendőnek látok. Bolond az ilyen okoskodás, amely számításon kívül hagyja a türelem értékét, vagy hogy annak ki ígért koronát, s inkább a személyekre meg saját sérelmeire tekint. Nem igaz béketűrő az, aki csak azt hajlandó elviselni, amit jónak lát s attól, akitől neki tetszik. Az igaz béketűrő nem nézi, ki teszi próbára: elöljárója-e vagy magához hasonló, esetleg nála alacsonyabb rangú, derék és szent ember-e vagy hitvány és méltatlan személy, hanem válogatás nélkül akárkitől, akárhányszor, akármekkora méltatlanság esik is rajta, mindazt Isten kezéből köszönettel veszi, és nagy nyereségnek tartja. Mert Isten előtt semmi jutalom nélkül nem maradhat, bármily csekélykét szenvedünk is érte. Légy hát kész a küzdelemre, ha győzni óhajtasz. Viadal nélkül a béketűrésért ígért koronát el nem érheted. Ha tűrni nem akarsz, nem akarod a koronát sem. Ha pedig a koronát kívánod, emberül viaskodjál, tűrj békével. Munka nélkül nem juthatsz a nyugodalomra, harc nélkül nincsen győzelem. 

II. 

Add, Uram, hogy a te kegyelmed által végbevihessem azt, amit természetem szerint lehetetlennek gondolok. Te tudod, milyen kevésre futja a türelmem, milyen egy-kettőre kihoz a sodromból, ami kedvem ellen való. Váljék számomra kedvessé és kívánatossá a te nevedért minden, ami a türelmet próbára teszi, mert nagyon üdvösséges az én lelkemnek, ha tűr és zaklatást szenved érted. 

Cap. 19. De tolerantia injuriarum, et quis verus patiens perhibetur.

1. 

Quid est quod loqueris o fili? Cessa conqueri, considera meam et aliorum Sanctorum passionem. Nondum usque ad sanguinem restitisti. Parum est quod tu pateris in comparatione eorum, qui tam multa passi sunt, tam fortiter tentati, tam graviter tribulati, tam multipliciter probati, et exercitati. Oportet igitur aliorum graviora ad mentem reducere, ut levius feras tua minima. Et si tibi minima non videntur, vide ne et hoc tua faciat impatientia. Sive tamen parva, sive magna sint, stude cuncta patienter ferre.

2. 

Quanto melius te ad patiendum disponis, tanto sapientius agis, et amplius promereris et feres levius animo et usu ad hoc non segniter paratus. Nec dica: Non valeo hæc ab homine tali pati, nec hujuscemodi mihi patienda sunt: grave enim intulit damnum, et improperat mihi quæ nunquam cogitaveram; sed ab alio libenter patiar, et sicut patienda videro. Insipiens est talis cogitatio, quæ virtutem patientiæ non considerat, nec a quo coronanda erit; sed magis personas, et offensas sibi illatas perpendit.

3. 

Non est verus patiens qui non vult pati, nisi quantum sibi visum fuerit, et a quo sibi placuerit. Verus autem patiens non attendit a quo homine, utrum a Prælato suo, an ab alio æquali, an inferior, utrum a bono, et sancto viro, vel a perverso, et indigno exerceatur. Sed indifferenter ab omni creatura, quantumcumque et quotiescumque ei aliquid adversi acciderit, totum hoc gratanter de manu Dei accipit, et ingens lucrum reputat, quia nihil apud Deum, quantumlibet parvum pro Deo tamen passum, poterit sine merito transire.

4. 

Esto igitur expeditus ad pugnam, si vis habere victoriam. Sine certamine non potes venire ad patientiæ coronam; si pati non vis, recusas coronari. Si autem coronari desideras, certa viriliter, sustine patienter. Sine labore non tenditur ad requiem, nec sine pugna pervenitur ad victoriam.

5. 

Fac mihi possibile, Domine, per gratiam, quod mihi impossibiel videtur per naturam. Tu scis quod modicum possum pati, et quod cito dejicior, levi exsurgente adversitate. Efficiatur mihi quælibet exercitatio tribulationis, pro nomine tuo amabilis, et acceptabilis: nam pati et vexari pro te valde salubre est animæ meæ.

 

CHAPTER XIX

Of bearing injuries, and who shall be approved as truly patient

1. 

“What sayest thou, My Son? Cease to complain; consider My suffering and that of My saints. Thou hast not yet resisted unto blood.(1) It is little which thou sufferest in comparison with those who have suffered so many things, have been so strongly tempted, so grievously troubled, so manywise proved and tried. Thou oughtest therefore to call to mind the more grievous sufferings of others that thou mightest bear thy lesser ones more easily, and if they seem not to thee little, see that it is not thy impatience which is the cause of this. But whether they be little or whether they be great, study to bear them all with patience.

2. 

“So far as thou settest thyself to bear patiently, so far thou dost wisely and art deserving of the more merit; thou shalt also bear the more easily if thy mind and habit are carefully trained hereunto. And say not ‘I cannot bear these things from such a man, nor are things of this kind to be borne by me, for he hath done me grievous harm and imputeth to me what I had never thought: but from another I will suffer patiently, such things as I see I ought to suffer.’ Foolish is such a thought as this, for it considereth not the virtue of patience, nor by whom that virtue is to be crowned, but it rather weigheth persons and offences against self.

3. 

“He is not truly patient who will only suffer as far as seemeth right to himself and from whom he pleaseth. But the truly patient man considereth not by what man he is tried, whether by one above him, or by an equal or inferior, whether by a good and holy man, or a perverse and unworthy; but indifferently from every creature, whatsoever or how often soever adversity happeneth to him, he gratefully accepteth all from the hand of God and counteth it great gain: for with God nothing which is borne for His sake, however small, shall lose its reward.

4. 

“Be thou therefore ready for the fight if thou wilt have the victory. Without striving thou canst not win the crown of patience; if thou wilt not suffer thou refusest to be crowned. But if thou desirest to be crowned, strive manfully, endure patiently. Without labour thou drawest not near to rest, nor without fighting comest thou to victory.”

5. 

Make possible to me, O Lord, by grace what seemeth impossible to me by nature. Thou knowest how little I am able to bear, and how quickly I am cast down when a like adversity riseth up against me. Whatsoever trial of tribulation may come to me, may it become unto me pleasing and acceptable, for to suffer and be vexed for Thy sake is exceeding healthful to the soul.

(1) Hebrews xii. 4. 

 

Fac mihi possibile, Domine, per gratiam, quod mihi impossibiel videtur per naturam.
 

Imitatio Christi III./18. ~ Nam vita tua via nostra. / Kutassatok fel egyetlen olyat ( δίκαιος άνθρωπος )

 18. 

Krisztus példájára minden ideigtartó nyomorúságot jó kedvvel kell viselni 

Csak teljes halál által:

Nem vagy egy virág.

Nem vagy okos, s nem vagy 

szép, hitetlennek 

is vallod magad..., miért 

éppen miattad 

menekülne meg e világ?

Fili, ego descendi de cælo pro tua salute; suscepi tuas miserias, non necessitate, sed charitate trahente ut patientiam disceres et temporales miserias non indignanter ferres. Nam ab hora ortus mei usque ad exitum in cruce non defuit mihi tolerantia doloris, at defectum rerum temporalium magnum habui. Multas querimonias de me frequenter audivi, confusiones et opprobria benigne sustinui, pro miraculis blasphemias, pro doctrina reprehensiones.

Mert hűségem felvettem 

mint keresztet

s 

hűségem megtartotta

e helyet 

hova 

állítottak; 

keresztem mint hűségem 

vele együtt 

megtartott 

engemet.

Nam vita tua via nostra.

I. 

Fiam, én a te üdvösségedért lejöttem az égből, magamra vállaltam emberi léted nyomorúságát, nem kénytelenségből, hanem szeretetből, hogy türelmet tanulj, és az ideigtartó bajokat méltatlankodás nélkül elviseld. Mert születésem órájától fogva kereszten holtomig mindenhová elkísért a szenvedés. Evilági javakban nagy szükséget láttam, gyakran kellett hallanom, hogy sok panaszt emelnek ellenem, szégyent és gyalázatot békével tűrtem, jótéteményeimet hálátlansággal, csodatetteimet káromlással, tanításomat feddéssel viszonozták.

II. 

Uram, te a türelem útját jártad életedben, és kiváltképpen ezzel teljesítetted Atyád akaratát, méltó hát, hogy én, semmicske bűnös ember is akaratod szerint türelembe foglaljam magam, és amíg akarod, üdvösségemért békén hordozzam romlandó életem terhét. Mert ha terhesnek mutatkozik is a jelen élet, a te kegyelmed nagyon érdemszerzővé teszi, a te példád meg szentjeidnek emléke a gyarlók számára is elviselhetőbbé s fényesebbé alakítja, sokkal vigasztalóbb, mint volt az ószövetségi törvény idején, amikor zár függött a menny kapuján, és homályosabbnak is látszott a mennybe vezető út, amikor olyan kevesen igyekeztek azon, hogy a mennyek országát keressék, de még az igazak és az üdvösségre indulók sem léphettek a mennyei birodalomba kínszenvedésed s halálod szent adójának lerovása előtt. Ó, mekkora hálával tartozom neked, hogy kegyes voltál megmutatni nekem és minden hívőnek az igaz és jó utat, amely országodba elvezet. Mert a te életed a mi utunk, és a szent türelemben veled forrunk össze, aki koronánk vagy. Ha előttünk utat nem nyitottál, ha minket nem tanítottál volna, ki igyekeznék arra, hogy kövessen? Jaj, hányan messze hátul maradnának, ha a te tündöklő példádra nem tekinthetnének. Íme még mindig lankadunk, még annyi csodádat láttuk, tanításodat hallottuk, mi volna, ha ily nagy világosság a te követésedre nem indítana? 

Cap. 18. 

Quod temporales miseriæ Christi exemplo æquanimiter sunt ferendæ.

1. 

Fili, ego descendi de cælo pro tua salute; suscepi tuas miserias, non necessitate, sed charitate trahente ut patientiam disceres et temporales miserias non indignanter ferres. Nam ab hora ortus mei usque ad exitum in cruce non defuit mihi tolerantia doloris, at defectum rerum temporalium magnum habui. Multas querimonias de me frequenter audivi, confusiones et opprobria benigne sustinui, pro miraculis blasphemias, pro doctrina reprehensiones.

2. 

Domine, quia fuisti patiens in vita tua, in hoc maxime implendo præceptum Patris tui, dignum est ut ego misellus peccator secundum voluntatem tuam patienter me sustineam, et donec ipse volueris, onus corruptibilis vitæ pro salute mea portem. Nam etsi sentitur onerosa præsens vita, facta est tamen jam per gratiam tuam valde meritoria, atque exemplo tuo atque Sanctorum tuorum vestigiis infirmis tolerabilior, et clarior. Sed et multo magis consolatioria, quam olim in veteri Testamento fuerat, cum porta cæli clausa persisteret, et obscurior etiam via videbatur, quando tam pauci regnum cælorum quærere curabant. Sed neque qui tunc justi erant et salvandi ante passionem tuam et sacræ mortis obitum, cæleste regnum poterant introire.

3. 

O, quantas tibi gratias teneor referre, quia rectam et bonam viam dignatus es mihi et cinctis fidelibus ad æternum regnum ostendere tuum. Nam vita tua via nostra, et per sanctam patietiam ambulamus ad te, qui es corona nostra. Nisi tu nos præcessisses et docuisses, quis sequi curaret? Heu quanti longe retrocenderent, nisi tua præclara exempla inspicerent. Ecce adhuc tepescimus auditis tot signis tuis et doctrinis. Quid fieret si tantum lumen ad sequendum te non haberemus? 

CHAPTER XVIII

That temporal miseries are to be borne patiently after the example of Christ

1.

“My Son! I came down from heaven for thy salvation; I took upon Me thy miseries not of necessity, but drawn by love that thou mightest learn patience and mightest bear temporal miseries without murmuring. For from the hour of My birth, until My death upon the Cross, I ceased not from bearing of sorrow; I had much lack of temporal things; I oftentimes heard many reproaches against Myself; I gently bore contradictions and hard words; I received ingratitude for benefits, blasphemies for My miracles, rebukes for My doctrine.”

2. 

Lord, because Thou wast patient in Thy life, herein most of all fulfilling the commandment of Thy Father, it is well that I, miserable sinner, should patiently bear myself according to Thy will, and as long as Thou wilt have it so, should bear about with me for my salvation, the burden of this corruptible life. For although the present life seemeth burdensome, it is nevertheless already made very full of merit through Thy grace, and to those who are weak it becometh easier and brighter through Thy example and the footsteps of Thy saints; but it is also much more full of consolation than it was of old, under the old Testament, when the gate of heaven remained shut; and even the way to heaven seemed more obscure when so few cared to seek after the heavenly kingdom. But not even those who were then just and in the way of salvation were able, before Thy Passion and the ransom of Thy holy Death, to enter the kingdom of heaven.

3. 

Oh what great thanks am I bound to give Thee, who hast vouchsafed to show me and all faithful people the good and right way to Thine eternal kingdom, for Thy way is our way, and by holy patience we walk to Thee who art our Crown. If Thou hadst not gone before and taught us, who would care to follow? Oh, how far would they have gone backward if they had not beheld Thy glorious example! Behold we are still lukewarm, though we have heard of Thy many signs and discourses; what would become of us if we had not such a light to help us follow Thee? 

Nam vita tua via nostra.

Imitatio Christi III./17. ~ Dummodo in æternum non projicias, nec deleas me de libro vitæ.

 17. 

Minden aggasztó gondot Istenre kell hagyni 

Így kell helyt állnod,...mondod...

Fili, sic oportet te stare, si mecum desideras ambulare.

- viselj rám gondot 

mint magamra viselnék.

Major est sollicitudo tua pro me, quam omnis cura quam ego possem gerere pro me. 

Óvj meg bűntől, - haláltól,

 a pokol hatalmától: 

Így én félni nem fogok.

Halálában él..

ki életében meghal, 

Domine, libenter patiar pro te sicut volueris venire super me. Indifferenter volo de manu tua bonum et malum, dulce et amarum, lætum et triste suscipere, et pro omnibus mihi contingentibus gratias agere.

Ingatagon áll, 

ki gondokat rád nem hagy.

Nimis enim casualiter stat, qui non projicit omnem sollicitudinem suam in te. 

...légy Te mindenkor áldott: 

...æque sis semper benedictus.

Ne törölj az élet könyvéből!

Dummodo in æternum non projicias, nec deleas me de libro vitæ!

"A beszámolók, melyeket Moody közöl, abban érik el a tetőpontjukat, hogy az ember a halált megérti, és életébe integrálni tudja. Bölcs szívhez jutott, mert számol halálával, sőt ennek értelmére is eljutott (Zsolt 90,12). Mi is ennek a megértésnek a lényege? Ábrahám a Sancta Clara, a XVII. század Ágoston rendi szerzetese azt mondta egyszer: „Aki meghal, mielőtt meghal, nem hal meg, amikor meghal". Ennek a mély értelmű mondásnak az a lényege, hogy aki magát és egóját elveszti ebben a világban azon a halálnak már nincs mit keresnie, mert az már meghalt egyszer, és a halálba belépve még egyszer nem fog meghalni. Meghalt a halál előtt, és a halálnak már nincs rajta hatalma. A Krisztusban hívők ezt élik át: elvesztik az életüket Krisztusért és benne megtalálják magukat. Átmentek a halálból az életbe, és már az ítélet nem fogja az életüket elvenni (Jn 5,24). Mindazok fölött, akik a halál misztikus élményén átmentek, a halál clvesztette hatalmát. Már nem felnek tőle, mert belementek és benne átalakultak. Ezt nagy bizonyságtétellel meg is vallják."

( Szathmáry Sándor, Teológiai értékek Moody könyveiben )

I. 

Fiam, engedd, hogy azt tegyem veled, amit én akarok, én tudom, mi válik javadra. Te úgy gondolkodol, mint az emberek, sokmindenben úgy foglalsz állást, ahogyan az emberi indulat diktálja. Uram, igazat mondasz. Nagyobb gondviseléssel veszel te körül, mint amekkora gondot én önmagamra viselhetek. Nagyon ingatagon áll az, aki minden gondját terád nem hagyja. Uram, csak igaz és állhatatos maradjon hozzád akaratom, egyébként intézkedj velem tetszésed szerint. Mert csak jó lehet az, amit velem teszel. Ha azt akarod, hogy sötétségben járjak, áldott légy, ha pedig azt akarod, hogy világosságba öltözzem, légy akkor is áldott. Ha kegyesen megvigasztalsz, áldott légy, ha úgy akarod, hogy zaklattatásban legyek, ugyanúgy légy mindenkor áldott. 

II. 

Fiam, valóban így kell helyt állanod, ha azt akarod, hogy jártodban-keltedben az enyém lehess. Ugyanolyan készséggel kell fogadnod a szenvedést, mint az örömet. Olyan jó kedvvel kell a szükséget és a szegénységet viselned, mint a bőséget és a gazdagságot. Uram, szívesen vállalom érted, mindazt, amit tetszésedre van rám bocsátani. Válogatás nélkül akarom elfogadni a te kezedből a jót meg a rosszat, az édeset és a keserűt, a vígságot vagy a szomorúságot és bármi történjék velem, hálát akarok adni érte. Óvj meg minden bűntől, és sem a haláltól, sem a pokol hatalmától félni nem fogok. Csak örökre el ne vess, ki ne törülj az élet könyvéből, semmit sem árt, akármi baj szakad rám.

 

Cap. 17. 

Quod omnis sollicitudo in Deo ponenda est.

1. Fili, sine me tecum agere quod volo: ego scio quid expediat tibi. Tu cogitas ut homo, in multis sentis, sicut tibi humanus suadet affectus.

2. Domine, verum est quod dicis. Major est sollicitudo tua pro me, quam omnis cura quam ego possem gerere pro me. Nimis enim casualiter stat, qui non projicit omnem sollicitudinem suam in te. Domine, dummodo voluntas mea recta et firma, in te permaneat, fac de me quidquid tibi placuerit. Non enim potest esse nisi bonum quidquid de me feceris. Si me vis esse in tenebris, sis benedictus; et si me vis esse in luce, sis iterum benedictus. Si me dignaris consolari, sis benedictus; si me vis tribulari, æque sis semper benedictus.

3. Fili, sic oportet te stare, si mecum desideras ambulare. Ita promtus debes esse ad patiendum, sicut ad gaudendum. Ita libenter debes esse inops et pauper, sicut plenus, et dives.

4. Domine, libenter patiar pro te sicut volueris venire super me. Indifferenter volo de manu tua bonum et malum, dulce et amarum, lætum et triste suscipere, et pro omnibus mihi contingentibus gratias agere. Custodi me ab omni peccato, et non timebo mortem neque infernum. Dummodo in æternum non projicias, nec deleas me de libro vitæ, non mihi nocebit quidquid veniret tribulationis super me.

 

CHAPTER XVII

That all care is to be cast upon God

“My Son, suffer me to do with thee what I will; I know what is expedient for thee. Thou thinkest as a man, in many things thou judgest as human affection persuadeth thee.”

2. Lord, what Thou sayest is true. Greater is Thy care for me than all the care which I am able to take for myself. For too insecurely doth he stand who casteth not all his care upon Thee. Lord, so long as my will standeth right and firm in Thee, do with me what Thou wilt, for whatsoever Thou shalt do with me cannot be aught but good. Blessed be Thou if Thou wilt leave me in darkness: blessed also be Thou if Thou wilt leave me in light. Blessed be Thou if Thou vouchsafe to comfort me, and always blessed be Thou if Thou cause me to be troubled.

3. “My Son! even thus thou must stand if thou desirest to walk with Me. Thou must be ready alike for suffering or rejoicing. Thou must be poor and needy as willingly as full and rich.”

4. Lord, I will willingly bear for Thee whatsoever Thou wilt have to come upon me. Without choice I will receive from Thy hand good and evil, sweet and bitter, joy and sadness, and will give Thee thanks for all things which shall happen unto me. Keep me from all sin, and I will not fear death nor hell. Only cast me not away for ever, nor blot me out of the book of life. Then no tribulation which shall come upon me shall do me hurt. 

Dummodo in æternum non projicias, nec deleas me de libro vitæ.

 

Imitatio Christi III./16. ~ Exspecta modicum, anima mea. / Devotus homo ubique fert secum consolatorem suum.

 16. 

Igaz vigasztalást csak Istenben kell keresni 

Várj egy keveset, 

én lelkem!

Exspecta modicum, anima mea

Ne hisztizz: 

És én miért nem? 

- te még nem: 

elég lesz ennyi -

Itt kell még kitartani - és próbálni jónak maradni

Sint temporalia in usu, æterna in desiderio. Non potes aliquo bono temporali satiari, quia ad hæc fruenda non es creata.

Aki a szegényeket 

vigasztalja és a kicsinyeket 

is magához fogadja 

Unde non potes plene, anima mea, consolari, nec perfecte recreari, nisi in Deo, consolatione pauperum et susceptore humilium. 

- nem kész még téged fogadni -

Ki málát - füzért - kezében - a mantrát

fejében forgatja: 

Mindenütt megtalálja vígasztalóját.

Devotus homo ubique fert secum consolatorem suum. 

"Gerván József pályamunkás, élete harminchetedik évében, a rákosi rendező pályaudvaron, tolatás közben

Sugár Vilmosné sz. Dvornik Lenke, a drága Lenci mama, hosszú és nagy türelemmel viselt szenvedés után

Poch Évike, élete hetedik évében

Baltazár Sándor, vállalatunk régi és kipróbált munkatársa, szolgálatának teljesítése közben, Londonban, tragikus hirtelenséggel, ereje teljében

A IX. kerületben, az Üllői út 84. előtt, a 42-es villamos özvegy Boros Bálintnét, aki féktávolságon belül lépett a szerelvény elé

Rózsa Mihály hatvanegy éves épületbádogos

A gép utasai, úgymint Fodor Árpád, Fodor Árpádné, Fodor Anikó, továbbá Nardai Imre és még hárman, akiknek személyazonosságát még nem sikerült

Hollós Albert

Kerkó Rozália

És sokan mások

Te még nem"

( Örkény István, Nem te )

"A francia tüzérkapitány, amennyiben ütegét, egy csata kezdetén, az ellenség lövegeit tisztes távolságban tartandó vagy megsemmisítendő, megfelelően elhelyezni szándékozik, előre áll, a kiválasztott hely kellős közepére, legyen az templomkert, lankás domb vagy egy farakás csúcsa; szemébe húzza, kardját kirántva, csákóját, s miközben a kartácsok, az ellenséges lövedékek záporában, mindenfelől csörömpölve megkezdik a tüzelést, ő bal öklével megragadja a különféle osztagok vezénylőinek (a tüzéreknek) zubbonyát, és kardja hegyével a föld egy-egy pontjára mutatva így szól: »te itt halsz meg!« s közben ránéz az illetőre - a másikhoz: »te itt!« - és a harmadikhoz, a negyedikhez és az összes többihez: »te itt! te itt! te itt!« - és az utolsóhoz: »te itt!« .

Állítólag a tüzéreknek adott ezen határozott és íratlan instrukció ott, ahol az üteg fölvonul meghalni, ha jól hajtják végre, a csatában a legrendkívülibb hatást éri el." 

( Kleist, Franciás hadigyakorlat, amelyet utánozni kéne )

"Ábrahám tehát vette az egészen elégő áldozathoz való fát, feltette a fiára, Izsákra, ő pedig a tüzet és a kardot vitte a kezében. Amint így ketten együtt mentek, azt mondta Izsák az apjának, Ábrahámnak: „Apám!” Ő válaszolt: „Igen, fiam!” „Íme, – mondta a fiú –, itt a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz?” Ábrahám azt felelte: „Fiam, Isten majd gondoskodik magának bárányról az áldozathoz!”" 

( Ter 22,6-8 )

"A 23 éves, egyedül élő fiatalenbert a körzeti orvos küldte ambuláns rendelésemre, mert önakasztásos öngyilkosságot kísérelt meg. Az akasztás este történt és ő másnap reggel tért magához, a földön fekve arra az érzésre, hogy fázik. Testvére rábeszélésére ment el az orvosához, aki rendelésemre utalta.A fiatal férfi egyedül jelent meg, elmondta, hogy szerelmi csalódása után határozta el, hogy megöli magát. Életének nem látta tovább értelmét. Miután ezt elmondta, arca, viselkedése megváltozott, szinte sugárzott a boldogság róla. „,Csodálatos élményben volt részem - mondta - olyan boldog voltam, amit el sem tudtam eddig képzelni". „Kár, hogy nem sikerült, hogy el kellett hagynom azt a csodálatos, elmondhatatlan érzést. Nem baj, vissza fogok térni mielőbb". Ezt követően kifejtette, hogy meg kíván halni, mert most már csak ezt a boldogságot kívánja, amit a földi örömök meg sem közelítenek. Már a szerelmi csalódása sem érdekelte. A beteg mosolygott rajtam, mert - mint mondta - tudja, hogy nem érthetem meg. Arra az érvelésemre, hogy egyszer ügyis meghalunk mindannyian, a halál biztosítva van számunkra, azzal válaszol, hogy annak a 30-50 évnek, ami addig lenne a számára, nincs jelentősége. Nem érdeklik a földi élet lehetőségei. A megszerezhető örömök, tapasztalatok értéktelenek a halálközeli élményéhez képest. Beszélgetésünk során érveléseimmel nem tudtam meggyőzni, nem tudtam az életre rábeszélni. Magatartása egyébként konvencionális, együttmüködő, kedves volt. Mivel veszélyeztető állapotú volt, egy pszichoterápiás profilú pszichiátriai osztályra utaltam be. Ebben meg lehetett vele egyezni, megígérte, hogy elmegy és befekszik. Telefonon ellenőriztem - még aznap befeküdt. A férfi bennfekvése alatt mindenben készséges és kooperatív volt. Két hét múlva az osztályról kimenőt kért és kapott. Többet nem tért vissza: öngyilkosságot követett el és meghalt. A halálközeli élmény ily módon életellenes is lehet? Vajon az ismételt öngyilkosokat nem vonzza néha ilyen rejtett élmény a tudattalanból? Lehetséges-e a tudattalanban olyan halálközeli tapasztalat van (pl. súlyos betegségek során az álom-élet élmény dimenziójában, vagy akár anélkül, vagy drogok hatására, vagy ezektől függetlenül is), hogy az illető olyan, az előbbiekben illusztrált vonzó, de nem tudatosuló halálközeli elményt él át, mely a tudattalanban vonzza az öngyilkosság valamilyen formája felé?" 

( Süle Ferenc, A halálközeli élmények a pszichoterápiás gyakorlatban, Z.I. esete - "A boldog öngyilkos" )

Amit vigasztalásomra óhajtok vagy elképzelhetek, nem itt és most várom, hanem a jövendőben. Hiszen ha egymagam a világ minden vígságát magaménak tudhatnám is, ha minden benne kínálkozó gyönyörűséget élvezhetnék is, bizonyos, hogy sokáig nem tarthatna. Ezért hát, én lelkem, teljes vigasztalásod és tökéletes fölüdülésed nem lehet egyebütt, hanem csak Istenben, aki a szegényeket vigasztalja és a kicsinyeket magához fogadja. Várj egy keveset, én lelkem! Várd meg Isten ígéretének teljesedését, és minden jónak bőségében részesülsz a mennyben. Ha nagyon rendetlenül kapsz a jelenvalókon, elveszted az örökkévaló és mennyei javakat. Élj a múlandó javakkal, de kívánságod irányuljon az örökkévalókra. Semmi evilági jó ki nem elégíthet, mert nem arra termettél, hogy ezekben leld örömödet. Ha minden teremtett jó a tiéd volna is, akkor sem volnál boldog és elégedett, boldogságod és célhoz érkezésed Istenben van, mindenek Teremtőjében. Nem olyan boldogság ez, mint amilyet a világ esztelen szerelmesei látnak és dicsérnek, hanem amilyet a jó keresztények remélnek, a tiszta szívűek, akiknek érdeklődése a mennyre irányul. Álnok és elröppenő minden emberi vigasztalás. Az a boldog és igaz vigasztalás, amelyet odabenn, az igazságtól veszünk. 

II. 

Az imádságos lelkű ember mindenütt magánál tudja vigasztalóját, Jézus Krisztust, és azt mondogatja neki: Légy velem, Uram Jézus, mindenütt és mindenkor. Ez legyen az én vigasztalásom, hogy szívesen megmaradjak minden emberi vigasztalás nélkül. És ha a te vigasztalásod sem vesz körül, akaratod és megérdemelt megpróbáltatásod legyen a legnagyobb vigasztalásom. Mert te nem haragszol örökké, és fenyegetésed sem tart sokáig. 

Cap. 16. 

Quod verum solatium in solo Deo est quærendum.

1. 

Quidquid desiderare vel cogitare possum ad solatium meum, non hic exspecto, sed in posterum: quia, si omnia solatia mundi hujus haberem, et omnibus deliciis frui possem, certum est quod diu durare no possent. Unde non potes plene, anima mea, consolari, nec perfecte recreari, nisi in Deo, consolatione pauperum et susceptore humilium. Exspecta modicum, anima mea: exspecta divinum promissum, et habebis abundantiam omnium bonorum in cælo; et, si nimis inordinate ista appetis præsentia, perdes æterna et cælestia. Sint temporalia in usu, æterna in desiderio. Non potes aliquo bono temporali satiari, quia ad hæc fruenda non es creata.

2. 

Etsi omnia bona creata haberes, non posses esse felix et beata; sed in Deo, qui cuncta creavit, tota beatitudo tua et felicitas consistit, non qualis videtur et laudatur a stultis mundi amatoribus, sed qualem exspectant boni Christi fideles, et prægustant interdum spirituales ac mundi corde, quorum conversatio est in cælis. Vanum est et breve omne humanum solatium: beatum et verum solatium, quod intus a veritate percipitur. Devotus homo ubique fert secum consolatorem suum Jesum et dicit ad eum: Adesto mihi, Domine Jesu, in omni loco et tempore. Hæc mihi sit consolatio, libenter velle carere omni humano solatio. Et si tua defuerit consolatio, sit mihi tua voluntas, et justa probatio pro summo solatio. Non in perpetuum enim irasceris, neque in æternum comminaberis.

CHAPTER XVI

That true solace is to be sought in God alone

1.

Whatsoever I am able to desire or to think of for my solace, I look for it not here, but hereafter. For if I alone had all the solaces of this world, and were able to enjoy all its delights, it is certain that they could not endure long. Wherefore, O my soul, thou canst be fully comforted and perfectly refreshed, only in God, the Comforter of the poor, and the lifter up of the humble. Wait but a little while, my soul, wait for the Divine promise, and thou shalt have abundance of all good things in heaven. If thou longest too inordinately for the things which are now, thou shalt lose those which are eternal and heavenly. Let temporal things be in the use, eternal things in the desire. Thou canst not be satisfied with any temporal good, for thou wast not created for the enjoyment of these.

2. 

Although thou hadst all the good things which ever were created, yet couldst not thou be happy and blessed; all thy blessedness and thy felicity lieth in God who created all things; not such felicity as seemeth good to the foolish lover of the world, but such as Christ’s good and faithful servants wait for, and as the spiritual and pure in heart sometimes taste, whose conversation is in heaven.(1) All human solace is empty and short-lived; blessed and true is that solace which is felt inwardly, springing from the truth. The godly man everywhere beareth about with him his own Comforter, Jesus, and saith unto Him: “Be with me, Lord Jesus, always and everywhere. Let it be my comfort to be able to give up cheerfully all human comfort. And if Thy consolation fail me, let Thy will and righteous approval be alway with me for the highest comfort. For Thou wilt not always be chiding, neither keepest Thou Thine anger for ever.”(2)

(1) Philippians iii. 20. (2) Psalm ciii. 9. 

Unde non potes plene, anima mea, consolari, nec perfecte recreari, nisi in Deo, consolatione pauperum et susceptore humilium.