Imitatio Christi III./20. ~ Isti dulcedinem divinam veris abrenuntiatoribus promissam non ignorant. / "mizantróp"

 20. 

Saját gyarlóságunk megvallása és a földi élet nyomorúságai 

 

'Hurkok között lépdelsz'?

...ubi plena laqueis, et hostibus sunt omnia.

- : csak gyenge vagy:

egy 

'loser": kis fuvallat is

 legyőzött.

...invenio me nonnunquam pæne devictum ex levi flatu.

...erős 

leszel 

- majd egy 'winner' :

lásd:

- boldogok a békétlenek:

Csontokhoz a harag 

fészkel 

legközelebb: 

a 

'mizantrópok' 

egyáltalán

nem érzéketlenek 

isteni "édesség" iránt, 

melyet az igazi 

"lemondóknak" ígérnek. 

...isti dulcedinem divinam veris abrenuntiatoribus promissam non ignorant,

I. 

Fejemre vállalom bűnös voltomat, Uram, megvallom előtted gyarlóságomat. Sokszor csekélyke dolog is lever és megszomorít. Elszánom magam, hogy férfiasan viselkedem, de amint egy kicsiny kísértés utolér, nagy félelem fog el. Nemegyszer igen jelentéktelen ügyből súlyos kísértés támad. Mikor meg kísértést nem érezvén egy csöppet biztonságban gondolom magam, azt veszem észre, hogy egy kis fuvallat legyőzött. Tekints hát, Uram, gyarlóságomra, esendő voltomra, amit te olyan igazán ismersz, könyörülj rajtam, és ragadj ki a sárból, hogy bele ne süllyedjek, ott ne ragadjak egészen elhagyatva. Ez az, ami engem gyakran lever, s előtted zavarba hoz, hogy olyan esendő vagyok, és szenvedélyeim megzabolázásában olyan erőtlen. S ha nem jutok is egészen odáig, hogy engedjek nekik, keserves és nehéz folytonos ostromuk, s egészen elundorodom attól, hogy ebben a mindennapos viaskodásban éljek. Abból látom, mily gyarló vagyok, hogy az utálatos fantázia-képek sokkal szaporábban rontanak rám, mint ahogyan el tudom űzni őket. Ó, Izraelnek erős Istene, hív lelkek féltékeny oltalmazója, tekints szolgádnak igyekezetére és fájdalmára, légy segítője, ott, ahová jutott. Erősíts engem mennyei erővel, hogy a régi ember, az esendő test, amely még nem került egészen a lélek hatalma alá, valahogy uralomra ne jusson bennem, ez ellen mindaddig harcolni akarok, amíg csak tart ez a keserves földi élet. 

II. 

Jaj, milyen is ez az élet, mindig csupa zaklattatás és nyomorúság, mindenütt teli a bukás kockázatával és ellenséggel. Ha egyik baj vagy kísértés eltávozik, másik támad helyette, sőt már akkor is, amikor még tart az előző veszedelem, váratlan több más szakad rá. Hogy is lehet szeretni ezt az életet, amelyben ennyi a keserűség, amelyet ennyi baj és nyomorúság vesz körül? Hogy lehet egyáltalán életnek nevezni, ha annyi halált és nyavalyát szül? S lám mégis szeretik, és sokan gyönyörűségüket keresik benne. Gyakran szidják a világot, hogy csalárd és álnok, mégis nehezen válnak meg tőle, mert a test kívánsága eluralkodik az emberekben. De más ösztönöz a világ szeretetére, más annak megvetésére. A világ szeretetére a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége ösztönöz, ám a rájuk következő büntetés meg nyomorúság a világ megutálására és megunására vezet. De jaj, a világhoz ragaszkodó lelket meggyőzi a gonosz gyönyörűség, hogy örömnek véli, ha tövisek között él, mert Isten édességét és az erény belső szépségét nem látta, nem kóstolta. Akik azonban a világot teljesen megvetik, és azon igyekeznek, hogy szent fegyelemben Istennek éljenek, azok előtt nem marad ismeretlen Istennek édessége, amelyre a világról lemondók kaptak ígéretet; s azt is nyilván látják, milyen tévedésekbe bonyolódik, s mily sokféleképpen megcsal a világ.

 

Cap. 20. 

De confessione propriæ infirmitatis, et hujus vitæ miseriis. 

 

 

1.  

Confiteor adversum me injustitiam meam; confitebor tibi, Domini, infirmitatem meam. Sæpe parva res est quæ dejicit et contristat. Præpono me firmiter acturum, sed cum modica tentatio venerit, magis mihi sit angustia. Valde vilis quandoque res est, unde gravis tentatio provenit; dum puto me aliquantulum tutum, cum non sentio, invenio me nonnunquam pæne devictum ex levi flatu.

2. 

Vide ergo, Domine, humilitatem meam, et fragilitatem tibi undique notam. Miserere mei, et eripe me de luto, ut non infigar, non permaneam devictus usquequaque. Hoc est quod me frequenter reverberat, et coram te confundit, quod tam labilis sum, et infirmus ad resistendum passionibus, et si non omnino ad consensionem, tamen mihi etiam molesta et gravis est earum infectatio, et tædet valde sic quotidie vivere in lite. Exhinc nota sit mihi infirmitas mea, quia multo facilius irrunt abominandæ semper phantasiæ, quam discedunt.

3. 

Utinam, fortissime Deus Israel, zelator animarum fidelium, respicias servi tui laborem et dolorem, adsistasque illi in omnibus ad quæcumque perrexerit. Robora me cælesti fortitudine, neque vetus homo, misera caro spiritui necdum bene subjecta valeat dominari, adversus quam certare oportebit, quamdiu spiratur in hac vita miserrima. Heu, qualis est hæc vita? Ubi non desunt tribulationes, et miseriæ; ubi plena laqueis, et hostibus sunt omnia. Nam una tribulatione seu tentatione recedente, alia accedit, sed et adhuc priore durante conflictu aliæ plures superveniunt et insperatæ.

4. 

Et quomodo potest amari vita hominis habens tantas amaritudines, et tot subjecta calamitatibus et miseriis? Quomodo etiam dicitur vita tot generans mortes et pestes? Et tamen amatur, et delectari in ea quæritur a multis. Reprehenditur frequenter mundus tanquam fallax sit, et vanus, nec tamen facile relinquitur, cum concupiscentiæ carnis dominantur. Sed alia trahunt ad amandum, alia ad contemnendum, alia ad amorem mundi, carnis desiderium, desiderium oculorum et superbia vitæ; sed pœnæ et miseriæ sequentes ea odium mundi pariunt et tædiunt.

5. 

Sed vincit, proh dolor, delectatio prava mentem mundo deditam, et esse sub sentibus delicias reputat, quia Dei suavitatem, et internam virtutis amœnitatem nec vidit nec gustavit. Qui qutem mundum perfecte contemnunt, et Deo vivere sub sancta disciplina student, isti dulcedinem divinam veris abrenuntiatoribus promissam non ignorant, et quam graviter mundus errat, et varie fallitur, vident. 

 

CHAPTER XX

Of confession of our infirmity and of the miseries of this life

 

1. 

I will acknowledge my sin unto Thee;(1) I will confess to Thee, Lord, my infirmity. It is often a small thing which casteth me down and maketh me sad. I resolve that I will act bravely, but when a little temptation cometh, immediately I am in a great strait. Wonderfully small sometimes is the matter whence a grievous temptation cometh, and whilst I imagine myself safe for a little space; when I am not considering, I find myself often almost overcome by a little puff of wind.

2. 

Behold, therefore, O Lord, my humility and my frailty, which is altogether known to Thee. Be merciful unto me, and draw me out of the mire that I sink not,(2) lest I ever remain cast down. This is what frequently throweth me backward and confoundeth me before Thee, that I am so liable to fall, so weak to resist my passions. And though their assault is not altogether according to my will, it is violent and grievous, and it altogether wearieth me to live thus daily in conflict. Herein is my infirmity made known to me, that hateful fancies always rush in far more easily than they depart.

3. 

Oh that Thou, most mighty God of Israel, Lover of all faithful souls, wouldst look upon the labour and sorrow of Thy servant, and give him help in all things whereunto he striveth. Strengthen me with heavenly fortitude, lest the old man, this miserable flesh, not being yet fully subdued to the spirit, prevail to rule over me; against which I ought to strive so long as I remain in this most miserable life. Oh what a life is this, where tribulations and miseries cease not, where all things are full of snares and of enemies, for when one tribulation or temptation goeth, another cometh, yea, while the former conflict is yet raging others come more in number and unexpected.

4. 

And how can the life of man be loved, seeing that it hath so many bitter things, that it is subjected to so many calamities and miseries. How can it be even called life, when it produces so many deaths and plagues? The world is often reproached because it is deceitful and vain, yet notwithstanding it is not easily given up, because the lusts of the flesh have too much rule over it. Some draw us to love, some to hate. The lust of the flesh, the lust of the eyes, and the pride of life, these draw to love of the world; but the punishments and miseries which righteously follow these things, bring forth hatred of the world and weariness.

5. 

But, alas! an evil desire conquereth a mind given to the world, and thinketh it happiness to be under the nettles(3) because it savoureth not nor perceiveth the sweetness of God nor the inward gracefulness of virtue. But they who perfectly despise the world and strive to live unto God in holy discipline, these are not ignorant of the divine sweetness promised to all who truly deny themselves and see clearly how grievously the world erreth, and in how many ways it is deceived.

(1) Psalm xxxii. 5. (2) Psalm lxix. 14. (3) Job xxx. 7. 

 

Isti dulcedinem divinam veris abrenuntiatoribus promissam non ignorant.