Imitatio Christi III./16. ~ Exspecta modicum, anima mea. / Devotus homo ubique fert secum consolatorem suum.

 16. 

Igaz vigasztalást csak Istenben kell keresni 

Várj egy keveset, 

én lelkem!

Exspecta modicum, anima mea

Ne hisztizz: 

És én miért nem? 

- te még nem: 

elég lesz ennyi -

Itt kell még kitartani - és próbálni jónak maradni

Sint temporalia in usu, æterna in desiderio. Non potes aliquo bono temporali satiari, quia ad hæc fruenda non es creata.

Aki a szegényeket 

vigasztalja és a kicsinyeket 

is magához fogadja 

Unde non potes plene, anima mea, consolari, nec perfecte recreari, nisi in Deo, consolatione pauperum et susceptore humilium. 

- nem kész még téged fogadni -

Ki málát - füzért - kezében - a mantrát

fejében forgatja: 

Mindenütt megtalálja vígasztalóját.

Devotus homo ubique fert secum consolatorem suum. 

"Gerván József pályamunkás, élete harminchetedik évében, a rákosi rendező pályaudvaron, tolatás közben

Sugár Vilmosné sz. Dvornik Lenke, a drága Lenci mama, hosszú és nagy türelemmel viselt szenvedés után

Poch Évike, élete hetedik évében

Baltazár Sándor, vállalatunk régi és kipróbált munkatársa, szolgálatának teljesítése közben, Londonban, tragikus hirtelenséggel, ereje teljében

A IX. kerületben, az Üllői út 84. előtt, a 42-es villamos özvegy Boros Bálintnét, aki féktávolságon belül lépett a szerelvény elé

Rózsa Mihály hatvanegy éves épületbádogos

A gép utasai, úgymint Fodor Árpád, Fodor Árpádné, Fodor Anikó, továbbá Nardai Imre és még hárman, akiknek személyazonosságát még nem sikerült

Hollós Albert

Kerkó Rozália

És sokan mások

Te még nem"

( Örkény István, Nem te )

"A francia tüzérkapitány, amennyiben ütegét, egy csata kezdetén, az ellenség lövegeit tisztes távolságban tartandó vagy megsemmisítendő, megfelelően elhelyezni szándékozik, előre áll, a kiválasztott hely kellős közepére, legyen az templomkert, lankás domb vagy egy farakás csúcsa; szemébe húzza, kardját kirántva, csákóját, s miközben a kartácsok, az ellenséges lövedékek záporában, mindenfelől csörömpölve megkezdik a tüzelést, ő bal öklével megragadja a különféle osztagok vezénylőinek (a tüzéreknek) zubbonyát, és kardja hegyével a föld egy-egy pontjára mutatva így szól: »te itt halsz meg!« s közben ránéz az illetőre - a másikhoz: »te itt!« - és a harmadikhoz, a negyedikhez és az összes többihez: »te itt! te itt! te itt!« - és az utolsóhoz: »te itt!« .

Állítólag a tüzéreknek adott ezen határozott és íratlan instrukció ott, ahol az üteg fölvonul meghalni, ha jól hajtják végre, a csatában a legrendkívülibb hatást éri el." 

( Kleist, Franciás hadigyakorlat, amelyet utánozni kéne )

"A 23 éves, egyedül élő fiatalenbert a körzeti orvos küldte ambuláns rendelésemre, mert önakasztásos öngyilkosságot kísérelt meg. Az akasztás este történt és ő másnap reggel tért magához, a földön fekve arra az érzésre, hogy fázik. Testvére rábeszélésére ment el az orvosához, aki rendelésemre utalta.A fiatal férfi egyedül jelent meg, elmondta, hogy szerelmi csalódása után határozta el, hogy megöli magát. Életének nem látta tovább értelmét. Miután ezt elmondta, arca, viselkedése megváltozott, szinte sugárzott a boldogság róla. „,Csodálatos élményben volt részem - mondta - olyan boldog voltam, amit el sem tudtam eddig képzelni". „Kár, hogy nem sikerült, hogy el kellett hagynom azt a csodálatos, elmondhatatlan érzést. Nem baj, vissza fogok térni mielőbb". Ezt követően kifejtette, hogy meg kíván halni, mert most már csak ezt a boldogságot kívánja, amit a földi örömök meg sem közelítenek. Már a szerelmi csalódása sem érdekelte. A beteg mosolygott rajtam, mert - mint mondta - tudja, hogy nem érthetem meg. Arra az érvelésemre, hogy egyszer ügyis meghalunk mindannyian, a halál biztosítva van számunkra, azzal válaszol, hogy annak a 30-50 évnek, ami addig lenne a számára, nincs jelentősége. Nem érdeklik a földi élet lehetőségei. A megszerezhető örömök, tapasztalatok értéktelenek a halálközeli élményéhez képest. Beszélgetésünk során érveléseimmel nem tudtam meggyőzni, nem tudtam az életre rábeszélni. Magatartása egyébként konvencionális, együttmüködő, kedves volt. Mivel veszélyeztető állapotú volt, egy pszichoterápiás profilú pszichiátriai osztályra utaltam be. Ebben meg lehetett vele egyezni, megígérte, hogy elmegy és befekszik. Telefonon ellenőriztem - még aznap befeküdt. A férfi bennfekvése alatt mindenben készséges és kooperatív volt. Két hét múlva az osztályról kimenőt kért és kapott. Többet nem tért vissza: öngyilkosságot követett el és meghalt. A halálközeli élmény ily módon életellenes is lehet? Vajon az ismételt öngyilkosokat nem vonzza néha ilyen rejtett élmény a tudattalanból? Lehetséges-e a tudattalanban olyan halálközeli tapasztalat van (pl. súlyos betegségek során az álom-élet élmény dimenziójában, vagy akár anélkül, vagy drogok hatására, vagy ezektől függetlenül is), hogy az illető olyan, az előbbiekben illusztrált vonzó, de nem tudatosuló halálközeli elményt él át, mely a tudattalanban vonzza az öngyilkosság valamilyen formája felé?" 

( Süle Ferenc, A halálközeli élmények a pszichoterápiás gyakorlatban, Z.I. esete - "A boldog öngyilkos" )

Amit vigasztalásomra óhajtok vagy elképzelhetek, nem itt és most várom, hanem a jövendőben. Hiszen ha egymagam a világ minden vígságát magaménak tudhatnám is, ha minden benne kínálkozó gyönyörűséget élvezhetnék is, bizonyos, hogy sokáig nem tarthatna. Ezért hát, én lelkem, teljes vigasztalásod és tökéletes fölüdülésed nem lehet egyebütt, hanem csak Istenben, aki a szegényeket vigasztalja és a kicsinyeket magához fogadja. Várj egy keveset, én lelkem! Várd meg Isten ígéretének teljesedését, és minden jónak bőségében részesülsz a mennyben. Ha nagyon rendetlenül kapsz a jelenvalókon, elveszted az örökkévaló és mennyei javakat. Élj a múlandó javakkal, de kívánságod irányuljon az örökkévalókra. Semmi evilági jó ki nem elégíthet, mert nem arra termettél, hogy ezekben leld örömödet. Ha minden teremtett jó a tiéd volna is, akkor sem volnál boldog és elégedett, boldogságod és célhoz érkezésed Istenben van, mindenek Teremtőjében. Nem olyan boldogság ez, mint amilyet a világ esztelen szerelmesei látnak és dicsérnek, hanem amilyet a jó keresztények remélnek, a tiszta szívűek, akiknek érdeklődése a mennyre irányul. Álnok és elröppenő minden emberi vigasztalás. Az a boldog és igaz vigasztalás, amelyet odabenn, az igazságtól veszünk. 

II. 

Az imádságos lelkű ember mindenütt magánál tudja vigasztalóját, Jézus Krisztust, és azt mondogatja neki: Légy velem, Uram Jézus, mindenütt és mindenkor. Ez legyen az én vigasztalásom, hogy szívesen megmaradjak minden emberi vigasztalás nélkül. És ha a te vigasztalásod sem vesz körül, akaratod és megérdemelt megpróbáltatásod legyen a legnagyobb vigasztalásom. Mert te nem haragszol örökké, és fenyegetésed sem tart sokáig. 

Cap. 16. 

Quod verum solatium in solo Deo est quærendum.

1. 

Quidquid desiderare vel cogitare possum ad solatium meum, non hic exspecto, sed in posterum: quia, si omnia solatia mundi hujus haberem, et omnibus deliciis frui possem, certum est quod diu durare no possent. Unde non potes plene, anima mea, consolari, nec perfecte recreari, nisi in Deo, consolatione pauperum et susceptore humilium. Exspecta modicum, anima mea: exspecta divinum promissum, et habebis abundantiam omnium bonorum in cælo; et, si nimis inordinate ista appetis præsentia, perdes æterna et cælestia. Sint temporalia in usu, æterna in desiderio. Non potes aliquo bono temporali satiari, quia ad hæc fruenda non es creata.

2. 

Etsi omnia bona creata haberes, non posses esse felix et beata; sed in Deo, qui cuncta creavit, tota beatitudo tua et felicitas consistit, non qualis videtur et laudatur a stultis mundi amatoribus, sed qualem exspectant boni Christi fideles, et prægustant interdum spirituales ac mundi corde, quorum conversatio est in cælis. Vanum est et breve omne humanum solatium: beatum et verum solatium, quod intus a veritate percipitur. Devotus homo ubique fert secum consolatorem suum Jesum et dicit ad eum: Adesto mihi, Domine Jesu, in omni loco et tempore. Hæc mihi sit consolatio, libenter velle carere omni humano solatio. Et si tua defuerit consolatio, sit mihi tua voluntas, et justa probatio pro summo solatio. Non in perpetuum enim irasceris, neque in æternum comminaberis.

CHAPTER XVI

That true solace is to be sought in God alone

1.

Whatsoever I am able to desire or to think of for my solace, I look for it not here, but hereafter. For if I alone had all the solaces of this world, and were able to enjoy all its delights, it is certain that they could not endure long. Wherefore, O my soul, thou canst be fully comforted and perfectly refreshed, only in God, the Comforter of the poor, and the lifter up of the humble. Wait but a little while, my soul, wait for the Divine promise, and thou shalt have abundance of all good things in heaven. If thou longest too inordinately for the things which are now, thou shalt lose those which are eternal and heavenly. Let temporal things be in the use, eternal things in the desire. Thou canst not be satisfied with any temporal good, for thou wast not created for the enjoyment of these.

2. 

Although thou hadst all the good things which ever were created, yet couldst not thou be happy and blessed; all thy blessedness and thy felicity lieth in God who created all things; not such felicity as seemeth good to the foolish lover of the world, but such as Christ’s good and faithful servants wait for, and as the spiritual and pure in heart sometimes taste, whose conversation is in heaven.(1) All human solace is empty and short-lived; blessed and true is that solace which is felt inwardly, springing from the truth. The godly man everywhere beareth about with him his own Comforter, Jesus, and saith unto Him: “Be with me, Lord Jesus, always and everywhere. Let it be my comfort to be able to give up cheerfully all human comfort. And if Thy consolation fail me, let Thy will and righteous approval be alway with me for the highest comfort. For Thou wilt not always be chiding, neither keepest Thou Thine anger for ever.”(2)

(1) Philippians iii. 20. (2) Psalm ciii. 9. 

Unde non potes plene, anima mea, consolari, nec perfecte recreari, nisi in Deo, consolatione pauperum et susceptore humilium.