Imitatio Christi II./10. ~ Quid quæris quietem, cum natus sis ad laborem. / Jó nap ez a halálra.

 10. 

Isten kegyelméért hálával tartozunk 

Csak aki hálás az szép...

- így mindig készen -

fáradozni születtél.

Quid quæris quietem, cum natus sis ad laborem.

magadból mindig

 kilépj; 

Libenter accepto gratiam unde humilior, et timoratior inveniar atque ad relinquendum me paratior fiam.

 és alul megállj, 

válladra épülhessen - mi Magas.

Pone te semper ad infimum, et dabitur tibi summum. Nam summum non stat sine infimo.

Nem kicsi amit kaptál, 

légy hát te hatalmas.

Non enim parvum est quod a summo Deo donatur.

I. 

Miért keresel nyugodalmat, hiszen fáradozásra születtél. Inkább a tűrésre rendezkedjél be, ne a vigasztalásra, a kereszthordozásra, ne az örömre. A világ fiai közül is ki ne vállalná szívesen a vigasztalást meg a lélek vidámságát, ha mindig része lehetne benne? Hiszen a lelki vigasztalás gyönyörűségesebb evilág minden gyönyörénél, minden testi élvezetnél. Mert minden evilági öröm vagy csalóka, vagy rút. Csak a lélek öröme jelent igaz és tisztességes vígságot, amit az erény ad, és Isten áraszt a tiszták szívébe. De ezekkel az Istentől származó vigasztalásokkal senki sem bővelkedhetik kénye-kedve szerint, mert a kísértés ideje nem sokáig távozik. Sok minden ellene van Isten kegyelmi látogatásának: a lélek hazug szabadsága és a túlságos önbizalom. Isten jót tesz velünk, amikor vigasztalásának kegyelmében részesít, de mi rosszat teszünk, amikor nem tulajdonítunk mindent Istennek hálaadó imádságunkban. Azért nincs is bennünk szabad folyása a kegyelem sok ajándékának, mert hálátlanok vagyunk a kegyelemosztó Isten iránt, és nem vezetünk vissza mindent a forráshoz, amelyből kibuggyant. Mert aki hálás a kegyelemért, az mindig újabb kegyelemben részesül, de a fennhéjázótól elvétetik az, amit meg szokott kapni az alázatos. Nem kívánok olyan vigasztalást, amely a töredelemben szegényebbé tenne. Nem vágyódom a kinyilatkoztatott igazságoknak olyan átélésére, amelyből kevélység fakadna. Mert nem minden szent, ami magasztos, nem mindig jó, ami jólesik, nem minden vágyunk tiszta, és nem föltétlenül kedves Isten előtt, ami nekünk kedvünkre van. Örömmel fogadom azt a kegyelmet, amelynek segítségével mind alázatosabb és megilletődöttebb leszek, mind készebb arra, hogy önmagamból kilépjek. 

II. 

Aki jártas a kegyelem ajándékában, és megnevelődött az attól való megfosztatásnak ostorcsapásai alatt, az nem lesz oly vakmerő, hogy bármi jót magának tulajdonítson, hanem inkább szegénynek és csupasznak vallja önmagát. Ismerd Istenének, ami az övé, s azt tulajdonítsd magadnak, ami a tiéd. Vagyis adj hálát Istennek a kegyelemért, és csak magad vádold a bűneidért, gondold meg, hogy téged semmi meg nem illet, csak az értük járó büntetés. Foglald el mindig az utolsó helyet, akkor neked adják a legelsőt, mert a magaslat meg nem áll anélkül, ami odalent van. Isten azokat ismeri legnagyobb szenteknek, akik legkisebbek önmaguk szemében, s minél nagyobb dicsőség veszi őket körül, annál alázatosabbak. Igazsággal, mennyei dicsőséggel sosem telnek el, akik kapva kapnak a csalóka dicsőségen. A kevélyek teljesen alkalmatlanok arra, hogy Istenben alapot vessenek és megszilárduljanak. Azok pedig, akik Istennek tulajdonítják mindazt a jót, amiben részük van, egymástól nem várnak dicséretet, hanem csak arra a dicsőségre törekszenek, amely Istentől való, és azon vannak, hogy bennük és minden szentben Isten dicsőüljön meg minden fölött, mindig csak erre törekszenek. Légy hát hálás a legcsekélyebbért is, akkor méltó leszel arra, hogy többet kapjál. Tekintsd a legkisebbet a legeslegnagyobbnak, s ami inkább megvetésre méltó, azt különleges ajándéknak. Ha az ajándékozó méltóságát megfontolod, semmi adományát nem véled majd kicsinek, silánynak. Mert nem kicsi az, amit a fölséges Isten ad. Még ha büntetést, csapásokat mérne is reád, azt is hálával kell fogadnod, mert amit enged, hogy történjék velünk, mind üdvösségünkre fordítja. Aki Isten kegyelmében meg akar maradni, legyen hálás a vett kegyelemért, türelmes a kegyelem megvonásakor. Imádkozzék, hogy visszatérjen, óvatos és alázatos legyen, hogy el ne vesszen. 

Cap. 10. 

De gratitudine progratia Dei.

1. 

Quid quæris quietem, cum natus sis ad laborem, ad patientiam magis quam ad consolationem, et ad crucem portandam magis quam ad lætitiam? Quis etiam sæcularium non libenter consoltionem et lætitiam spiritualiem acciperet, si semper obtinere posset? Excedunt enim spirituales consolationes omnes mundi delicias et carnis voluptates. Nam omnes deliciæ mundanæ aut turpes, aut vanæ sunt. Spirituales vero deliciæ solæ sunt jucundæ et honestæ ex virtutibus progenitæ, et a Deo puris infusæ mentibus. Sed istis divnis consolationibus nemo semper pro suo affectu frui valet, quia tempus tentationis non diu cessat.

2. 

Multum contrariatur supernæ visitationi salsa libertas animi, et magna confidentia sui. Deus benefacit consolatinis gratiam dando, sed homo male facit non statim Deo cum gratiarum actione retribuendo. Et ideo non possunt in nobis dona gratiæ fluere, quia ingrati sumus auctori, nec totum refundimus fontali origini. Semper enim debetur gratia digne gratias agenti sive referenti. Auferetur ab elato, quod dari solet humili.

3. 

Nolo consolationem quæ mihi auferat compunctionem, nec affecto contemplationem, quæ ducit in elationem. Non enim omne altum sanctum, nec omne desiderium purum, nec omne dulce bonum, nec omne carum gratum Deo. Libenter accepto gratiam unde humilior, et timoratior inveniar atque ad relinquendum me paratior fiam. Doctus dono gratiæ, et eruditus subtractionis verbere non sibi audebit, quidquam boni attribuere, sed potius se pauperem, et nudum confitebitur. Da Deo quidquid Dei est, et tibi adscribe, quod tuum est. Hoc est Deo gratias pro gratia tribue, tibi autem soli culpam, et dignam pœnam pro culpa deberi sentias.

4. 

Pone te semper ad infimum, et dabitur tibi summum. Nam summum non stat sine infimo. Summi Sancti apud Deum minimi sunt apud se, et quanto gloriosiores, tanto in se humiliores; pleni veritate et gloria cælesti, non vanæ gloriæ cupidi et in Deo fundati et confirmati, nullo modo possunt esse elati. Et qui Deo totum adscribunt quidquid boni acceperunt, gloriam ab invicem non quærunt. Sed gloriam quæ a Deo est volunt, et Deum quærunt in se, et in omnibus Sanctis laudari super omnia cupiunt, et semper in ipsum tendunt.

5. 

Esto igitur gratus in minimo, et eris dignus majora accipere. Sit tibi minimum pro maximo et contemtibile pro speciali dono. Si dignitas datoris inspicitur, nullum datum parvum aut minus vile videbitur. Non enim parvum est quod a summo Deo donatur, etiam si pœnas et verbera donaverit, gratum esse debet, quia semper pro salute nostra facit quidquid nobis advenire permittit. Qui gratiam Dei retinere desiderat, sit gratus pro gratia Dei data, patiens pro sublata, oret ut reddatur, cautus sit et humilis ne amittat.

CHAPTER X

Of gratitude for the Grace of God

1.

Why seekest thou rest when thou art born to labour? Prepare thyself for patience more than for comforts, and for bearing the cross more than for joy. For who among the men of this world would not gladly receive consolation and spiritual joy if he might always have it? For spiritual comforts exceed all the delights of the world, and all the pleasures of the flesh. For all worldly delights are either empty or unclean, whilst spiritual delights alone are pleasant and honourable, the offspring of virtue, and poured forth by God into pure minds. But no man can always enjoy these divine comforts at his own will, because the season of temptation ceaseth not for long.

2. 

Great is the difference between a visitation from above and false liberty of spirit and great confidence in self. God doeth well in giving us the grace of comfort, but man doeth ill in not immediately giving God thanks thereof. And thus the gifts of grace are not able to flow unto us, because we are ungrateful to the Author of them, and return them not wholly to the Fountain whence they flow. For grace ever becometh the portion of him who is grateful and that is taken away from the proud, which is wont to be given to the humble.

3. 

I desire no consolation which taketh away from me compunction, I love no contemplation which leadeth to pride. For all that is high is not holy, nor is everything that is sweet good; every desire is not pure; nor is everything that is dear to us pleasing unto God. Willingly do I accept that grace whereby I am made humbler and more wary and more ready to renounce myself. He who is made learned by the gift of grace and taught wisdom by the stroke of the withdrawal thereof, will not dare to claim any good thing for himself, but will rather confess that he is poor and needy. Give unto God the thing which is God’s,(1) and ascribe to thyself that which is thine; that is, give thanks unto God for His grace, but for thyself alone confess thy fault, and that thy punishment is deserved for thy fault.

4. 

Sit thou down always in the lowest room and thou shalt be given the highest place.(2) For the highest cannot be without the lowest. For the highest saints of God are least in their own sight, and the more glorious they are, so much the lowlier are they in themselves; full of grace and heavenly glory, they are not desirous of vain-glory; resting on God and strong in His might, they cannot be lifted up in any wise. And they who ascribe unto God all the good which they have received, “seek not glory one of another, but the glory which cometh from God only,” and they desire that God shall be praised in Himself and in all His Saints above all things, and they are always striving for this very thing.

5. 

Be thankful, therefore, for the least benefit and thou shalt be worthy to receive greater. Let the least be unto thee even as the greatest, and let that which is of little account be unto thee as a special gift. If the majesty of the Giver be considered, nothing that is given shall seem small and of no worth, for that is not a small thing which is given by the Most High God. Yea, though He gave punishment and stripes, we ought to be thankful, because He ever doth for our profit whatever He suffereth to come upon us. He who seeketh to retain the favour of God, let him be thankful for the favour which is given, and patient in respect of that which is taken away. Let him pray that it may return; let him be wary and humble that he lose it not.

(1) Matthew xxii. 21. (2) Luke xiv. 10.

Non enim parvum est quod a summo Deo donatur.

Imitatio Christi II./9. ~ Qui vicerit, inquit, dabo ei edere de ligno vitæ.

 9. 

Amikor minden vigasztalásnak híjával vagyunk 

 

 

Csak jönnek és jönnek a 

hullámok - soha 

el ne hagyj! 

Quid magis es, si hilaris si, et devotus adveniente gratia?

 Ó Sötétség - 

Ó, semmi - semmi

és semmi sem: Te

Quae societas luci 

ad tenebras? 

Magnum est, et valde magnum, tam humano quam divino posse carere solatio et pro amore Dei libenter exilium cordis velle sustinere et in nullo se ipsum quærere, nec ad proprium meritum respicere. 

 tévedsz - 

Tunc non est melius remedium quam patientia, et abnegatio mei in voluntate Dei. 

a Világ nem létezik.  

Quoniam spiritus venit, et recedit, secundum suæ voluntatis beneplacitum. 

I. 

Nem nehéz akkor kevésbe venni az emberi vigasztalást, amikor Isten vigasztal. De nagy, igen nagy szó, ha valaki mind emberi, mind isteni vigasztalástól megfosztva is helyt áll, Isten dicsőségéért igyekszik elviselni lelki számkivettetését, semmiben sem keresi önmagát, nem tekint saját érdemére. Mi van abban, ha jókedvű vagy és áhítatos a kegyelem látogatásának idején? Ezt az órát mindenki várva várja. Könnyű lovaglása esik annak, akit Isten kegyelme hordoz. Csoda-e, ha nem érzi a terhet, akit a Mindenható hord a tenyerén, akit a legnagyobb vezér vezet? Jólesik nekünk, ha van valami vigasztalásunk, és nehezen vetkőzzük le önmagunkat. Szent Lőrinc vértanú meg a pap, akinek diakonusa volt, azzal győzte le a világot, hogy semmibe vette mindazt, ami a világban kívánatosnak mutatkozik. Krisztus szeretetéért még azt is jó szívvel eltűrte, hogy elválasszák tőle Isten főpapját, Sixtust, akit annyira szeretett. Így a Teremtő iránt tanúsított szeretete nagyobbnak bizonyult az emberek iránt valónál, és az emberi vigasztalás helyett inkább Isten akaratát kereste. Így tanuld meg te is elhagyni Isten szeretetéért – még oly szükséges és kedves barátodat is, s ne keseredj el, ha barátod elhagy, inkább gondold meg, hogy egyszer mindnyájunknak el kell szakadnunk egymástól. Sokat és sokáig kell az embernek magával viaskodnia, míg megtanulja egészen legyőzni önmagát, s minden érzését-indulatát Istenre összpontosítani. Mikor az ember önmagában bízik, könnyen lehajol emberi vigaszért. De aki igazán szereti Krisztust, és szorgalmasan törekszik a tökéletesedésre, az nem bukik a vigasztalások után, nem keres szívet melegítő élményeket, hanem inkább azon van, hogy Krisztusért kemény próbák közt is megálljon, és nehéz föladatokat is megoldjon. 

II. 

Amikor tehát Isten lelki vigasztalásban részesít, adj érte hálát, és fogadd el, de Isten ajándékaként fogadd, ne saját érdemed jutalmaként. Ne fuvalkodj fel, ne örülj szertelenül, hiába ne hivalkodj, inkább tegyen alázatosabbá az ajándék, tetteidben is légy körültekintőbb, tiszteletteljesebb, mert elmúlik majd az az óra, és rádszakad a kísértés. Amikor pedig elvétetik a vigasztalásod, ne ess rögtön kétségbe, hanem alázatosan és türelmesen várd bizalommal a mennyei látogatást, mert elég hatalmas az Isten ahhoz, hogy megsokszorozva visszaadja neked vigasztalását. Nem új, nem szokatlan ez azoknak, akik jártasak Isten útjaiban, mert a nagy szentek és a régi próféták életében gyakori volt az efféle változás. Azért mondta egyikük Isten kegyelmi látogatásának idején: „Így szóltam bőségemben: nem ingok meg soha.” Mikor pedig eltávozott tőle az a kegyelem, amelyben része volt, hozzáfűzte: „Elfordítottad tőlem arcodat, megrendültem.” De még így sem esett kétségbe, hanem annál hevesebben fohászkodott Istenhez, mondván: „Hozzád kiáltok, Uram, Istenemhez könyörgök.” Végül betakarította imádságának gyümölcsét, és tanúságot tett arról, hogy meghallgatásra talált, mondván: „Meghallgatott az Úr és megszánt engem, az Úr lett az én segítőm.” De miben? „Örömre váltottad – mondja – panaszomat, és vigadozásba foglaltál engem.” Ha így történt nagy szentekkel, nekünk gyarlóknak, szegényeknek sem szabad kétségbe esnünk azért, hogy hol buzgóság, hol lelki szárazság a sorsunk. A Lélek jön, majd visszavonul – akaratának tetszése szerint. Azért mondja Jób: „Meglátogatod őt virradatkor, és hirtelen próbára veted.” 

III. 

Miben reménykedhetem tehát, vagy mibe vethetem bizalmamat, ha nem egyedül Isten nagy irgalmasságába, a mennyei kegyelem reménységébe? Mert hiszen még ha kezünk ügyében vannak is derék, istenfélő emberek, jó barátok, vagy szent könyvek, szép olvasmányok, vagy gyönyörű énekek és himnuszok, mindez keveset ér, nemigen ízlik, ha elhagy a kegyelem és saját szegénységemben magamra maradok. Akkor nincs jobb orvosság, mint a türelem meg az, hogy magam megtagadom és Istenre bízom. Soha senkit nem találtam, aki olyan vallásos és olyan jámbor lett volna, hogy Isten egyszeregyszer meg ne vonta volna tőle a kegyelmét, hogy ne érezte volna buzgóságának lankadását. Egy szent sem ragadtatott olyan magasra, nem részesült akkora megvilágosodásban, hogy előbb-utóbb kísértést ne szenvedett volna. Mert nem méltó az Isten mélységes titkainak ismeretére, aki Istenért valami zaklattatásban meg nem próbáltatott. A közeledő vigasztalásnak jele szokott lenni a megelőző kísértés. Mert mennyei vigasztalását a kísértésben megpróbált embereknek ígérte Isten. „A győztesnek – mondja – enni adok az élet fájáról.” Hiszen arra való az isteni vigasztalás, hogy erősebbek legyünk a megpróbáltatások elviselésében. A kísértés pedig azért követi a vigasztalást, hogy el ne bizakodjunk a jóban. Az ördög nem alszik, a test nem halott, légy hát kész szüntelen a küzdelemre, mert jobbról, balról soha nem nyugvó ellenség vesz körül. 

Cap. 9. De carentia omnis solatii.

1. 

Non est grave humanum contemnere solatium, cum adest divinum. Magnum est, et valde magnum, tam humano quam divino posse carere solatio et pro amore Dei libenter exilium cordis velle sustinere et in nullo se ipsum quærere, nec ad proprium meritum respicere. Quid magis es, si hilaris si, et devotus adveniente gratia? Optabilis cunctis hæc hora. Satis suaviter equitat quem gratia Dei portat. Et quid mirum si onus non sentit, qui portatur ab Omnipotente, et ducitur a summo Ductore?

2. 

Libenter aliquid habemus pro solatio, et homo difficulter exuitur a se ipso. Vicit sanctus Laurentius sæculum, cum Summo Sacerdote, quia omne, quod in mundo delectabile videbatur despexit, et Dei Summum Sacerdotem Sixtem, quem maxime diligebat, pro amore Christi etiam a se tolli clementer ferebat. Amore igitur Creatoris amorem hominis superavit, et pro humano solatio divinum beneplacitum magis elegit. Ita et tu aliquem necessarium, et dilectum amicum pro amore Dei disce relinquere. Nec graviter feras cum ab amico fueris derelictus, sciens quoniam oportet nos omnes tandem ab invicem separari.

3. 

Multum et diu oportet hominem in se ipso certare, antequam discat se ipsum plene superare, et totum affectum suum plene in Deum trahere. Quando homo stat super se ipsum, facile labitur ad consolationes humanas. Sed verus Christi amator, et studiosus sectator virtutum non cadit super illas consolationes, nec quærit tales sensibiles dulcedines. Sed magis fortes tentationes et exercitationes, et pro Christo duros sustinere labores.

4. 

Cum igitur spiritualis consolatio a Deo datur, cum gratiarum actione accipe eam et Dei munus intellige esse, et non tuum meritum et noli extolli. Noli nimium gaudere nec inaniter præsumere, sed esto magis humilior ex dono, cautior quoque et timoratior in cunctis actibus tuis, quoniam transibit hora illa, et sequetur tentatio. Cum ablata fuerit consolatio, non statim desperes, sed cum humilitate, et patientia exspecta cælestem visitationem, quia potens est Deus ampliorem tibi redonare gratiam et consolationem. Istud non est novum, nec alienum viam Dei expertis, quia in magnis sanctis, et in antiquis prophetis suit sæpe alternationis modus.

5. 

Unde quidam præsente jam gratia dicebat: Ego dixi in abundantia mea non movebor in æternum. Absente autem gratia quid in se fuerit expertus, adjungit dicens: Avertisti faciem tuam a me, et factus sum conturbatus. Inter hæc tamen nequaquam desperat, sed instantius Dominum rogat, et dicit: Ad te, Domine, clamabo, et ad Deum meum deprocabor. Denique orationis suæ fructum reportat, et se exauditum testatur dicens: Audivit Dominus et misertus est mei, Dominus factus est adjutor meus. Sed in quo? Convertisti, inquit, planctum meum in gaudium mihi, et circumdedisti me lætitia. Et si sic actum est cum magnis Sanctis, non est desperandum nobis informis et pauperibus, si interdum in frigiditate, et interdum in fervore sumus. Quoniam spiritus venit, et recedit, secundum suæ voluntatis beneplacitum. Unde beatus Job ait: Visitas eum iluculo, et subito probas illum.

6. 

Super quid igitur sperare possum, aut in quo confidere debeo, nisi in sola magna misericordia Domini, et in sola spe gratiæ cælestis? Sive enim adsint homines boni sive devoti fratres, et amici fideles, sive libri sancti, vel tractatus pulchri, sive dulces cantus et hymni, omnia hæc modicum juvant, et modicum sapiunt, quando sum defertus a gratia, et in propria paupertate relictus. Tunc non est melius remedium quam patientia, et abnegatio mei in voluntate Dei.

7. 

Nunquam inveni aliquem Religiosum, qui non habuerit interdum gratiæ subtractionem, aut non senserit fervoris diminutionem. Nullus Sanctus fuit tam alte raptus, vel illuminatus, qui prius vel postea non fuerit tentatus. Non enim alta Dei contemplatione dignus est, qui pro Deo non est exercitatus aliqua tribulatione. Solet enim sequentis consolationis tribulatio præcedens esse signum. Nam tentationibus probatis cælestis promittitur consolatio. Qui vicerit, inquit, dabo ei edere de ligno vitæ.

8. 

Datur etiam consolatio divina, ut homo fortior sit ad sustinendum adversa. Sequitur etiam tentatio, ne se elevet de bono. Non dormit diabolus, nec caro adhuc mortua est. Ideo non cesses te præparare ad certamen, quia a dextris et a sinistris sunt hostes qui nunquam quiescunt.

 

CHAPTER IX

Of the lack of all comfort

 

1.

It is no hard thing to despise human comfort when divine is present. It is a great thing, yea very great, to be able to bear the loss both of human and divine comfort; and for the love of God willingly to bear exile of heart, and in nought to seek oneself, nor to look to one’s own merit. What great matter is it, if thou be cheerful of heart and devout when favour cometh to thee? That is an hour wherein all rejoice. Pleasantly enough doth he ride whom the grace of God carrieth. And what marvel, if he feeleth no burden who is carried by the Almighty, and is led onwards by the Guide from on high?

2. 

We are willing to accept anything for comfort, and it is difficult for a man to be freed from himself. The holy martyr Laurence overcame the love of the world and even of his priestly master, because he despised everything in the world which seemed to be pleasant; and for the love of Christ he calmly suffered even God’s chief priest, Sixtus, whom he dearly loved, to be taken from him. Thus by the love of the Creator he overcame the love of man, and instead of human comfort he chose rather God’s good pleasure. So also learn thou to resign any near and beloved friend for the love of God. Nor take it amiss when thou hast been deserted by a friend, knowing that we must all be parted from one another at last.

3. 

Mightily and long must a man strive within himself before he learn altogether to overcome himself, and to draw his whole affection towards God. When a man resteth upon himself, he easily slippeth away unto human comforts. But a true lover of Christ, and a diligent seeker after virtue, falleth not back upon those comforts, nor seeketh such sweetness as may be tasted and handled, but desireth rather hard exercises, and to undertake severe labours for Christ.

4. 

When, therefore, spiritual comfort is given by God, receive it with giving of thanks, and know that it is the gift of God, not thy desert. Be not lifted up, rejoice not overmuch nor foolishly presume, but rather be more humble for the gift, more wary and more careful in all thy doings; for that hour will pass away, and temptation will follow. When comfort is taken from thee, do not straightway despair, but wait for the heavenly visitation with humility and patience, for God is able to give thee back greater favour and consolation. This is not new nor strange to those who have made trial of the way of God, for with the great saints and the ancient prophets there was often this manner of change.

5. 

Wherefore one said when the favour of God was present with him, I said in my prosperity I shall never be moved,(1) but he goeth on to say what he felt within himself when the favour departed: Thou didst turn Thy face from me, and I was troubled. In spite whereof he in no wise despaireth, but the more instantly entreateth God, and saith, Unto Thee, O Lord, will I cry, and will pray unto my God; and then he receiveth the fruit of his prayer, and testifieth how he hath been heard, saying, The Lord heard me and had mercy upon me, the Lord was my helper. But wherein? Thou hast turned my heaviness into joy, Thou hast put off my sackcloth and girded me with gladness. If it was thus with the great saints, we who are poor and needy ought not to despair if we are sometimes in the warmth and sometimes in the cold, for the Spirit cometh and goeth according to the good pleasure of His will. Wherefore holy Job saith, Thou dost visit him in the morning, and suddenly Thou dost prove him.(2)

6. 

Whereupon then can I hope, or wherein may I trust, save only in the great mercy of God, and the hope of heavenly grace? For whether good men are with me, godly brethren or faithful friends, whether holy books or beautiful discourses, whether sweet hymns and songs, all these help but little, and have but little savour when I am deserted by God’s favour and left to mine own poverty. There is no better remedy, then, than patience and denial of self, and an abiding in the will of God.

7. 

I have never found any man so religious and godly, but that he felt sometimes a withdrawal of the divine favour, and lack of fervour. No saint was ever so filled with rapture, so enlightened, but that sooner or later he was tempted. For he is not worthy of the great vision of God, who, for God’s sake, hath not been exercised by some temptation. For temptation is wont to go before as a sign of the comfort which shall follow, and heavenly comfort is promised to those who are proved by temptation. As it is written, To him that overcometh I will give to eat of the tree of life.(3)

8. 

Divine comfort is given that a man may be stronger to bear adversities. And temptation followeth, lest he be lifted up because of the benefit. The devil sleepeth not; thy flesh is not yet dead; therefore, cease thou not to make thyself ready unto the battle, for enemies stand on thy right hand and on thy left, and they are never at rest.

(1) Psalm xxx. 6. (2) Job vii. 18. (3) Revelation ii. 7.

Qui vicerit, inquit, dabo ei edere de ligno vitæ.

Imitatio Christi II./8. ~ Magister adet et vocat te.

 8. 

Jézus bizalmas barátsága 

Kövesd a csillagodat 

visszatekintve 

hallod a szimfóniát 

látod a puzzle

-adta 

képet

daimón 

ősénre 

az végtelenre 

mutat

szellem fogja a kezed, 

Itt a mester hív 

téged!

Magister adet et vocat te.

és irányítja 

ösvényeden a lábad.

Magna ars est scire conversari cum Jesu, et scire Jesum tenere, magna prudentia. Esto humilis et pacificus, et erit tecum Jesus. Sis devotus et quietus, et permanebit tecum Jesus.

Jézus marad ha 

te vele, ne légy Márta

Úgy mint egykoron 

Mária - kutat

- tiszta 

szívvel fordulj 

felé.

: a 

jobbat! 

Esto purus, et liber intus, sine alicujus creaturæ implicamento. Oportet te esse nudum, et purum cor ad Jesum gerere, si vis vacare, et videre, quam suavis est Dominus.

I.-a) 

Amikor Jézus velünk van, minden jól megy, és semmi sem látszik nehéznek. Amikor pedig Jézus nincs velünk, minden nagyon nehéz. Mikor Jézus elnémul bennünk, semmit sem ér a külső vigasztalás. Ha pedig Jézus csak egy szót is szól, nagy vigasztalást szerez. Ugye Mária Magdolna mindjárt fölserkent arról a helyről, ahol sírt, amikor Márta megszólította: Itt van a mester és hív téged. Boldog az az óra, amelyben Jézus a könnyek közül a lélek örömére hív. Milyen sivár és kemény az ember Jézus nélkül. Milyen oktalan és hiábavaló, ha valamit kívánsz Jézuson kívül! Nagyobb veszteség az, mint ha az egész világot elvesztenéd. Mit adhat neked a világ Jézus nélkül? Jézus nélkül lennünk sanyarú pokol, Jézussal lennünk édes paradicsom. Ha veled lesz Jézus, semmiféle ellenség nem lehet ártalmadra. Aki Jézust megleli, drága kincset talált, megtalálta a legeslegfőbb jót. Aki pedig Jézust elveszti, nagyon sokat veszít, többet, mint az egész világ. Koldusnál koldusabb, aki Jézus nélkül él: s az a leggazdagabb, aki jóban van Jézussal. 

I.-b) 

Nagy művészet érteni ahhoz, hogy Jézussal elbeszélgessünk, nagy okosság tudni, hogyan tarthatjuk magunknál Jézust. Légy alázatos és békesség-kedvelő; akkor veled lesz Jézus. Légy befelé élő, nyugodalmas ember, akkor nálad marad Jézus. Egy-kettőre megfutamítod Jézust, és kegyelmét is elveszíted, ha az odakint valókhoz húzol. Ha pedig őt megfutamítottad, elveszítetted, kihez futsz majd akkor, hol keresel barátot? Barát nélkül nem lehetsz érdemes ember, s ha Jézus nem lesz mindenkinél kedvesebb barátod, nagyon szomorú és elhagyatott leszel. Fonákul jársz tehát el, ha valaki másban bízol vagy örvendezel. Inkább azt kell választanunk, hogy az egész világ forduljon ellenünk, mint hogy Jézust megsértsük. Így hát mind között, aki kedves neked, Jézus legyen a legkedvesebb. 

II. 

Mindenkit Jézusért szeress, Jézust pedig önmagáért. Egyedül Jézus az, akit különös szeretettel kell szeretnünk, őt minden barátunknál jobbnak, hívebbnek ismerjük. Őérte, őbenne mind barátaid, mind ellenségeid legyenek kedvesek neked. Imádkozz értük mindnyájukért, hogy őt megismerjék és szeressék. Sose kívánd, hogy külön figyelemmel dicsérjenek vagy szeressenek, mert ez egyedül Istent illeti, akihez nincs hasonló. Ne óhajtsd senkinek szívét lefoglalni, téged se foglaljon le másnak szerelme, hanem Jézus legyen benned és minden jóakaratú emberben. Szíved legyen tiszta és szabad, semmi teremtmény ne hálózza be. Mindent le kell vetned, és tiszta szívvel kell Istenhez fordulnod, hogy megnyílhass és láthasd, mily édes az Úr. Bizony el nem jutsz idáig, csak ha kegyelme eléd jő és vonzani kezd, hogy miután egészen kiüresedtél és fölszabadultál, egyedül te magad egyedül ővele egyesülhess. Mert mikor Isten kegyelme bennünk működik, akkor mindenre van erőnk. Amikor pedig elhagy, szegények és gyámoltalanok vagyunk, csak ostor alá valók. De ilyenkor sem kell magunkat elhagynunk, kétségbeesnünk, hanem inkább háborgás nélkül Isten akaratára kell hagyatkoznunk, s mindent, ami nyakunkba szakad, Jézus Krisztus dicsőségére eltűrnünk, mert télre nyár következik, az éjszakára nappal virrad, vihar után fölragyog a nap. 

Cap. 8. 

De familiari amicitia Jesu.

1. Quando Jesus adest, totum bonum est, nec quicquam difficile videtur. Quando vero Jesus non adest, totum durum est. Si autuem Jesus unum verbum loquitur tantum, magna consolatio sentitur. Nonne ne Maria Magdalena statim surreit de loco, in quo flevit, quando Martha illi dixit, Magister adet et vocat te? Felix hora quando Jesus vocat te de lacrymis ad gaudium spiritus. Quam aridus et durus es sine Jesu. Quam insipiens et vanus, si cupis aliquid extra Jesum. Nonne hoc est majus damnum, quam si totum perderes mundum?

2. Quid habet mundus conferre sine Jesu? Esse sine Jesu est gravis infernus, et esse cum Jesu dulcis paradisus. Si fuerit tecum Jesus, invenit thesaurum bonus, immo bonum super omne bonum. Et qui perdidit Jesum, perdidit nimis multum et plus quam totum mundum. Pauperrimus est qui vivit sine Jesu, ditissimus est qui bene est cum Jesu.

3. Magna ars est scire conversari cum Jesu, et scire Jesum tenere, magna prudentia. Esto humilis et pacificus, et erit tecum Jesus. Sis devotus et quietus, et permanebit tecum Jesus. Potes cito fugare Jesum, et gratiam ejus perdere, si volueris ad exteriora declinare. Et si illum effugaveris et perdideris, ad quem tunc fugies, et quem tunc quæres amicum? Sine amico non potes diu vivere. Et si Jesus non fuerit tibi præ omnibus amicus, eris nimis tristis, et desolatus. Fatue igitur agis, si in aliquo altero confidis et lætaris. Eligendum est magis habere totum mundum contrarium, quam Jesum offensum. Ex omnibus ergo charis sit Jesus dilectus specialis.

4. Diligantur homines propter Jesum, Jesus autem propter se ipsum. Solus Jesus Christus singulariter est amandus, qui bonus solus et fidelis invenitur præ omnibus amicis. Propter ipsum et in ipso tam amici quam inimici tibi sint chari et pro omnibus his exorandus est, ut omnes ipsum cognoscant et diligant. Nunquam cupias singulariter laudari et amari, quia hoc solius Dei est, qui similem sibi non habet. Nec velis quod aliquis in corde tuo tecum occupetur, neque tu cum alicujus occuperis amore. Sed sit Jesus in te, et in omni bono homine.

5. Esto purus, et liber intus, sine alicujus creaturæ implicamento. Oportet te esse nudum, et purum cor ad Jesum gerere, si vis vacare, et videre, quam suavis est Dominus. Et revera ad hoc non pervenies, nisi gratia ejus fueris præventus, et introtractus, ut omnibus evacuatis et licentiatis, solus cum Deo uniaris. Quando enim gratia Dei venit ad hominem, tunc potens sit ad omnia. Et quando recedit, tunc pauper et infirmus erit, et quasi tantum ad flagella relictus. In his non debes dejici, nec desperare, sed ad voluntatem Dei æquanimiter stare, et cuncta supervenientia tibi ad laudem Jesu Christi perpeti. Quia post hiemem sequitur aestas, post nectem redit dies, et post tempestatem serenitas magna.

CHAPTER VIII

Of the intimate love of Jesus

1. When Jesus is present all is well and nothing seemeth hard, but when Jesus is not present everything is hard. When Jesus speaketh not within, our comfort is nothing worth, but if Jesus speaketh but a single word great is the comfort we experience. Did not Mary Magdalene rise up quickly from the place where she wept when Martha said to her, The Master is come and calleth for thee?(1) Happy hour when Jesus calleth thee from tears to the joy of the spirit! How dry and hard art thou without Jesus! How senseless and vain if thou desirest aught beyond Jesus! Is not this greater loss than if thou shouldst lose the whole world?

2. What can the world profit thee without Jesus? To be without Jesus is the nethermost hell, and to be with Jesus is sweet paradise. If Jesus were with thee no enemy could hurt thee. He who findeth Jesus findeth a good treasure, yea, good above all good; and he who loseth Jesus loseth exceeding much, yea, more than the whole world. Most poor is he who liveth without Jesus, and most rich is he who is much with Jesus.

3. It is great skill to know how to live with Jesus, and to know how to hold Jesus is great wisdom. Be thou humble and peaceable and Jesus shall be with thee. Be godly and quiet, and Jesus will remain with thee. Thou canst quickly drive away Jesus and lose His favour if thou wilt turn away to the outer things. And if thou hast put Him to flight and lost Him, to whom wilt thou flee, and whom then wilt thou seek for a friend? Without a friend thou canst not live long, and if Jesus be not thy friend above all thou shalt be very sad and desolate. Madly therefore doest thou if thou trusteth or findest joy in any other. It is preferable to have the whole world against thee, than Jesus offended with thee. Therefore of all that are dear to thee, let Jesus be specially loved.

4. Let all be loved for Jesus’ sake, but Jesus for His own. Jesus Christ alone is to be specially loved, for He alone is found good and faithful above all friends. For His sake and in Him let both enemies and friends be dear to thee, and pray for them all that they may all know and love Him. Never desire to be specially praised or loved, because this belongeth to God alone, who hath none like unto Himself. Nor wish thou that any one set his heart on thee, nor do thou give thyself up to the love of any, but let Jesus be in thee and in every good man.

5. Be pure and free within thyself, and be not entangled by any created thing. Thou oughtest to bring a bare and clean heart to God, if thou desirest to be ready to see how gracious the Lord is. And in truth, unless thou be prevented and drawn on by His grace, thou wilt not attain to this, that having cast out and dismissed all else, thou alone art united to God. For when the grace of God cometh to a man, then he becometh able to do all things, and when it departeth then he will be poor and weak and given up unto troubles. In these thou art not to be cast down nor to despair, but to rest with calm mind on the will of God, and to bear all things which come upon thee unto the praise of Jesus Christ; for after winter cometh summer, after night returneth day, after the tempest a great calm.

(1) John xi. 28.

...et cuncta supervenientia tibi ad laudem Jesu Christi perpeti. 

Imitatio Christi II./7. ~ Si autem quæris te ipsum, invenies etiam te ipsum, sed ad tuam perniciem.

 7. 

Jézust mindennél jobban kell szeretnünk

Térjenek vissza

maradjanak a porban

μὴ ἐπιστρέψατε υἱοὶ τῶν ἀνθρώπων.

száradjanak mint a virág 

- Egyiptomban a

szolgaság helyén

ὅτι χίλια ἔτη ἐν ὀφθαλμοῖς σου ὡς ἡμέρα ἡ ἐχθές, ἥτις διῆλθε, καὶ φυλακὴ ἐν νυκτί. τὰ ἐξουδενώματα αὐτῶν ἔτη ἔσονται. τὸ πρωΐ ὡσεὶ χλόη παρέλθοι, τὸ πρωΐ ἀνθήσαι καὶ παρέλθοι, τὸ ἑσπέρας ἀποπέσοι, σκληρυνθείη καὶ ξηρανθείη.

a barlang sötétjében.

Μετὰ ταῦτα δή, εἶπον, ἀπείκασον τοιούτῳ πάθει τὴν ἡμετέραν φύσιν παιδείας τε πέρι καὶ ἀπαιδευσίας. ἰδὲ γὰρ ἀνθρώπους οἷον ἐν καταγείῳ οἰκήσει σπηλαιώδει, ἀναπεπτα-μένην πρὸς τὸ φῶς τὴν εἴσοδον ἐχούσῃ μακρὰν παρὰ πᾶν τὸ σπήλαιον, ἐν ταύτῃ ἐκ παίδων ὄντας ἐν δεσμοῖς καὶ τὰ σκέλη καὶ τοὺς αὐχένας, ὥστε μένειν τε αὐτοὺς εἴς τε τὸ πρόσθεν μόνον ὁρᾶν, κύκλῳ δὲ τὰς κεφαλὰς ὑπὸ τοῦ δεσμοῦ ἀδυνάτους περιάγειν, φῶς δὲ αὐτοῖς πυρὸς ἄνωθεν καὶ πόρ-ρωθεν καόμενον ὄπισθεν αὐτῶν, μεταξὺ δὲ τοῦ πυρὸς καὶ τῶν δεσμωτῶν ἐπάνω ὁδόν, παρ’ ἣν ἰδὲ τειχίον παρῳκο-δομημένον, ὥσπερ τοῖς θαυματοποιοῖς πρὸ τῶν ἀνθρώπων πρόκειται τὰ παραφράγματα, ὑπὲρ ὧν τὰ θαύματα δεικνύασιν.

Egy sötét nagy éjjelen 

kisurrantam én:

 Oportet dilectum propter dilectum relinquere, quia Jesus vult solus super omnia amari. 

Hogy csak a szeretete

 és a kegyelem 

maradjon enyém, élek 

- és halok

más se nem kell:

Ab omnibus oportet aliquando te separari, sive velis, sive nolis.

vagyok - királyi fejéked

Egy szál virág az egész 

világ - virít majd

elszárad mint a fűszál

Non confidas, nec innitaris super calamum ventosum, quia omnis caro fœnum, et omnis gloria ejus et flos fœni cadet.

de örök ifjú:

mert csak mi változunk a

 Kert az marad.

- virág mint 

a fű elhervad - szárad

de Te soha - így

 Benned e Felelősség 

miatt én sem veszek el..., 

s eljutok Oda.

Pene totum perditum invenies, quidquid extra Jesum in hominibus posueris.

τεσσαράκοντα ἔτη προσώχθισα τῇ γενεᾷ ἐκείνῃ καὶ εἶπα· ἀεὶ πλανῶνται τῇ καρδίᾳ, αὐτοὶ δὲ οὐκ ἔγνωσαν τὰς ὁδούς μου,ὡς ὤμοσα ἐν τῇ ὀργῇ μου· εἰ εἰσελεύσονται εἰς τὴν κατάπαυσίν μου.

Quadraginta annis offensus fui generationi illi et dixi semper errant corde et isti non cognoverunt vias meas ut iuravi in ira mea si intrabunt in requiem meam!

 

"Vaksötét éjszakában, szerelem vágyától lángokban égve, én boldog messze jártam!
Nem vette senki észre, csöndes volt házam, elpihent a népe; biztosan a homályban, a titkos lépcsőn át utamra térve, én boldog, messze jártam!
Arcot, ruhát cserélve, csöndes volt házam, elpihent a népe; sötét és boldog éjjel, titokban jártam, senki meg se látott, nem láttam senkit én sem, más fény nem is világolt, egyetlen a szívemben égő láng volt.
Mutatta fényesebben a délidőben csúcson járó napnál, utamat hol keressem, hol vár, kit ismerek már, hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.
Ó, éj, utamra vittél, ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel, ó, éj, egyesitettél
Vőlegényt kedvesével, s lányt egyformává téve Vőlegénnyel!
Neki őriztem eddig, virágzó keblem neki odaadtam, álomba szenderült itt, én egyre símogattam, cédruslomb hűsítette lankadatlan.
Csipkés oromra surrant a szél, és sebzett gyönge kézzel engem, játszott hajával ujjam, csak őreá figyeltem, aléltan már a sebre nem ügyeltem.
Feledtem azt, ki voltam, fejem Szerelmesem vállára csuklott, megszűnt, mi volt, mi voltam, liliomágyra hullott, elmúlt a gond, és minden vele múlott."

( Keresztes Szent János ) 

"Hogy az ember tökéletesen szerethesse Őt, ne keressen sehol másutt szeretetet.
Hogy teljesen megismerje Őt, igyekezzék semmiről semmit se tudni.
Hogy teljesen birtokába vehesse Őt, ne kívánjon birtokolni semmit sem.
Hogy egészen Őhozzá hasonulhasson, ne legyen semmi semmiben.
Hogy elérje azt, amit még nem élvez, arrafelé menjen, hol semmi öröm nincsen.
Hogy elérje azt, akit még nem ismer, járjon arra, hol mit sem ismer.
Hogy eljusson ahhoz, amit még nem bír, járjon arra, hol mi sem övé.
Hogy elérje azt, ami ő még nem, arra kell mennie, hol ő semmi sem.
Mit kell tenni, hogy meg ne akadályozzuk a célhozjutást?
Ha bármiben meghátrálsz, kiteszed magad a végleges bukás veszélyének; mert hogy egyáltalában eljuthass a „minden”-hez, mindenben teljesen meg kell magadat tagadnod.
S ha eljutsz odáig, hogy Ő egészen a tiéd lesz, öleld magadhoz, anélkül, hogy bármit is kívánnál.
Mert ha egyáltalán bármit óhajtanál bírni, nem lehetne kizárólag Isten a te kincsed.” 

( Keresztes Szent János művei, I. Kötet, A Kármelhegy útja, I.Könyv, XIII. fej., 106-108 o.)

 

I. 

Boldog, aki megérti, mit jelent Jézust szeretni, s önmagunkat megvetni Jézusért. Mindent, ami kedves, el kell hagynunk a kedvesünkért, mert Jézus azt kívánja, hogy csak őt szeressük minden fölött. A teremtmény szeretete ingatag és megbízhatatlan, Jézus szeretete hűséges és állandó. Aki teremtményhez tapad, elesik az esendővel: aki Jézust öleli át, örök támaszt talál.

II. 

Őt szeresd, őt nyerd meg barátodnak, ha mindenki elhagy, akkor is veled marad, s holtodban veszni nem enged. Egyszer mindenkitől el kell szakadnod, ha tetszik, ha nem. Éltedben, holtodban Jézushoz ragaszkodj, az ő hűségére számíts, mert egyedül ő lehet segítségedre akkor, amikor minden elvész. A te kedvesed olyan természetű, hogy vetélytársat nem tűr maga mellett, egymaga akarja birtokolni szívedet, királyként elfoglalni azt saját trónusa gyanánt. Ha értenél ahhoz, hogy minden teremtménytől megüresedj, Jézus szívesen laknék veled. 

III. 

Majd mindennek vesztét láthatod, amit Jézuson kívül emberekre építesz. Ne bízz a széltől ingatott nádban, ne támaszkodjál reá, mert minden ember akár a fű, elhullik minden dicsősége, mint a mezei virág. Hamar megcsalatkozol, ha csak az emberek külső viselkedésére figyelsz. Ha csak másokban keresed vigasztalásodat, hasznodat, többször látsz kárt, mint gyarapodást. Ha mindenben Jézust keresed, bizonnyal megtalálod Jézust. Ha pedig magadat keresed, vesztedre magadat találod mindenütt. Mert az az ember, aki nem keresi Jézust, többet árt magának, mint az egész világ és minden ellensége. 

Cap. 7. 

De amore Jesu super omnia.

1. 

Beatus qui intelligit quid sit amare Jesum, et contemnere se ipsum propeter Deum? Oportet dilectum propter dilectum relinquere, quia Jesus vult solus super omnia amari. Dilectio creaturæ fallax et instabilis, dilectio Jesu felix et perseverabilis. Qui adhæret creaturæ, cadet cum labili, qui amplectitur Jesum, firmabitur in Eum. Illum dilige, et amicum tene tibi, qui omnibus recedentibus te non relinquet, nec patietur in fine perire. Ab omnibus oportet aliquando te separari, sive velis, sive nolis.

2. 

Tene te apud Jesum vivens et moriens et illius fedelitati te committe, qui omnibus deficientibus solus potestte adjuvare. Dilectus tuus talis est naturæ, ut alienum non velit admittere, sed solus vult cor tuum habere, et tanquam rex in proprio throno sedere. Si scires te ab omni creatura evacuare, Jesus libenter tecum habitaret. Pene totum perditum invenies, quidquid extra Jesum in hominibus posueris. Non confidas, nec innitaris super calamum ventosum, quia omnis caro fœnum, et omnis gloria ejus et flos fœni cadet.

3. 

Cito deciperis, si ad externam hominum apparentiam tantum aspexeris. Si autem tuum in aliis quæris solatium, et lucrum, sæpe senties detrimentum. Si quæris in omnibus Jesum, invenies utique Jesum. Si autem quæris te ipsum, invenies etiam te ipsum, sed ad tuam perniciem. Plus enim homo nocivior est sibi, si Jesum non quærit, quam totus mundus, et omnes sui adversarii.

CHAPTER VII

Of loving Jesus above all things

1. 

Blessed is he who understandeth what it is to love Jesus, and to despise himself for Jesus’ sake. He must give up all that he loveth for his Beloved, for Jesus will be loved alone above all things. The love of created things is deceiving and unstable, but the love of Jesus is faithful and lasting. He who cleaveth to created things will fall with their slipperiness; but he who embraceth Jesus will stand upright for ever. Love Him and hold Him for thy friend, for He will not forsake thee when all depart from thee, nor will he suffer thee to perish at the last. Thou must one day be separated from all, whether thou wilt or wilt not.

2. 

Cleave thou to Jesus in life and death, and commit thyself unto His faithfulness, who, when all men fail thee, is alone able to help thee. Thy Beloved is such, by nature, that He will suffer no rival, but alone will possess thy heart, and as a king will sit upon His own throne. If thou wouldst learn to put away from thee every created thing, Jesus would freely take up His abode with thee. Thou wilt find all trust little better than lost which thou hast placed in men, and not in Jesus. Trust not nor lean upon a reed shaken with the wind, because all flesh is grass, and the goodliness thereof falleth as the flower of the field.(1)

3. 

Thou wilt be quickly deceived if thou lookest only upon the outward appearance of men, for if thou seekest thy comfort and profit in others, thou shalt too often experience loss. If thou seekest Jesus in all things thou shalt verily find Jesus, but if thou seekest thyself thou shalt also find thyself, but to thine own hurt. For if a man seeketh not Jesus he is more hurtful to himself than all the world and all his adversaries.

(1) Isaiah xl. 6.

Si autem quæris te ipsum, invenies etiam te ipsum, sed ad tuam perniciem.

Imitatio Christi II./6. ~ Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat.

 6. 

A tiszta lelkiismeretű ember öröme 

 

Glória 

 

Mi pedig dicsekedjünk 

Urunknak 

Ambulare cum Deo intus, nec aliqua affectione teneri foris, status est interni hominis.

 Jézus 

Krisztusnak 

keresztjében, 

Gloria bonis hominibus testimonium bonæ conscientiæ. (...)  Suaviter requiesces, si te cor tuum non reprehenderit.

benne van a mi 

üdvünk, 

életünk 

és 

a 

feltámadásunk. 

Gloriari in tribulationibus non est grave amanti, Sic enim gloriari est in cruce Domini gloriari. 

  

Elmondom, 

nagy dolgot 

tett 

velem.

Δεῦτε ἀκούσατε, καὶ διηγήσομαι ὑμῖν, πάντες οἱ φοβούμενοι τὸν Θεόν, ὅσα ἐποίησε τῇ ψυχῇ μου.  

Megpróbált: 

terhet tett 

csípőmre 

a 

"vadász" hálójában volt 

lábam : 

Jónás-e 

vagy Péter? 

Non es sanctior, si laudaris, nec vilior, si vituperaris. Quod es hoc es, nec melior dici vales, quam Deo teste sis.

 de Ő keskeny

úton tartott: 

Életben.

Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat. 

 

Az Isten ajánl téged: 

 

Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat. 

 

elfogadd 

 

- így légy 

 

bátor: 

 

a glória 

 

üdvösség fénye: 

 

szándék függvénye - nem a 

 

tetteidé: 

 

vállalni

 

Homo confiderat actus, Deus pensat intentionem.

 

 így is 

 

nagy 

 

bátorság gyümölcse. 

 

Gloriari in tribulationibus non est grave amanti, Sic enim gloriari est in cruce Domini gloriari. Brevis gloria quæ ab hominibus datur et accipitur.   

 

 I. 

A derék ember dicsősége: a tiszta lelkiismeret. Legyen tiszta a lelkiismereted, s mindig jókedvű leszel. A tiszta lelkiismeret sok mindennek elviselésére képessé tesz, és jókedvű a balsorsban is. A rossz lelkiismeret mindig félénk és nyugtalan. Nyugodtan alszol, ha szíved nem vádolhat. Különben ne örvendj, csak amikor helyesen cselekedtél. Soha sincs igazi örömük, sem belső békességük a gonoszoknak, mert „nincs békéjük az istenteleneknek” – mondja az Úr. Még ha azt mondják is: békében vagyunk, nem félünk semmi bajtól, ki merne ártalmunkra lenni! – ne higgy nekik! Mert hirtelen fölkél Isten haragja, és semmivé válnak tetteik, szándékaik pedig elenyésznek. Helyt állni a megpróbáltatásban nem nehéz annak, aki szeret: mert így helyt állni annyi, mint Krisztus keresztjében dicsekedni. Tünékeny dicsőség, amit emberek adnak, tőlük fogadunk. Az evilági dicsőséget mindig szomorúság kíséri.

 

II. 

A jó emberek dicsősége lelkiismeretükben van, nem az emberek ajkán. Az igazak öröme Istentől ered és Istenben van, az igazságnak örvendenek. Aki az igaz és örök dicsőségre szomjazik, az nem fut az ideigvaló után. Aki pedig az ideigvaló dicsőséget keresi, vagy szívből meg nem veti, az a mennyeit bizonyosan nem becsüli eléggé. Nagy szívbeli nyugalmat élvez, aki nem sokba veszi a dicséretet és a szidalmat. Könnyen elégedett és csöndes szívű lesz, akinek tiszta a lelkiismerete. Nem vagy szentebb, ha dicsérnek, sem hitványabb, ha szidnak, ami vagy, az vagy, s nem mondhatnak nagyobbnak, mint amekkora Isten előtt vagy. Ha arra figyelsz, mi vagy odabent, önmagad előtt, akkor nem gondolsz azzal, mit beszélnek rólad az emberek. Az ember a külsőt látja, Isten pedig a szívedben olvas. Az ember a tetteket méri le, Isten pedig a szándékokat. Aki mindig jót tesz, de ugyanakkor kevésre tartja önmagát, az alázatos lelkű ember. Aki semmi teremtett lénytől nem vár vigasztalást, az nagy tisztaságról és belső biztonságról tanúskodik. Aki semmi külső tanúságot nem keres a maga védelmére, arról nyilvánvaló, hogy egészen Istenre bízta magát. Mert azt mondja Szent Pál: „Nem az a kipróbált ember, aki magát ajánlja, hanem akit Isten ajánl.” A lelki ember állapota az, hogy bensejében Istennel járjon, és semmi külső vonzalom fogva ne tartsa. 

Cap. 6. 

De lætitia bonæ conscientiæ

1. 

Gloria bonis hominibus testimonium bonæ conscientiæ. Habe bonam conscientiam et semper habebis lætitiam. Bona conscientia valde multa potest portare, et valde læta est inter adversa. Mala conscientia semper timida, et inquieta. Suaviter requiesces, si te cor tuum non reprehenderit. Noli lætari, nisi cum benefeceris. Mali nunquam habent veram lætitiam, nec internam sentiunt pacem, quia non est pax impiis, dicit Dominus. Et si dixerint: in pace sumus, non venient super nos mala; et quis nobis nocere audebit? non credas eis, quoniam repente exsurget ira Dei, et in nihilum redigentur actus eorum, et cogitationes eorum peribunt.

2.  

Gloriari in tribulationibus non est grave amanti, Sic enim gloriari est in cruce Domini gloriari. Brevis gloria quæ ab hominibus datur et accipitur. Mundi gloriam semper comitatur tristitia. Bonorum gloria in conscientiis eorum, et non in ore hominum. Justorum lætitia de Deo et in Deo est, et gaudium eorum de veritate. Qui veram et æternam gloriam desiderat, temporalem non curat. Et qui temporalem quærit gloriam, aut non ex animo contemnit, minus amare convincitur cælestem. Magnam habet cordis tranquillitatem, qui nec laudes curat, nec vituperia.

3. 

Facile erit contentus et pacatus, cuius conscientia munda est. Non es sanctior, si laudaris, nec vilior, si vituperaris. Quod es hoc es, nec melior dici vales, quam Deo teste sis, si attendis quid apud te sis intus, non curabis quid de te loquantur homines foris. Homo videt in facie, Deus autem in corde. Homo confiderat actus, Deus pensat intentionem. Bene semper agere, et modicum de se tenere humilis animæ indicium est. Nolle consolari ab aliqua creatura magnæ puritatis, et internæ fiduciæ indicium est.

4. 

Qui nullum extrinsecus pro se testimonium quærit, liquet quod Deo se totaliter commisit. Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat. Ambulare cum Deo intus, nec aliqua affectione teneri foris, status est interni hominis.

 

CHAPTER VI

Of the joy of a good conscience

 

1.

The testimony of a good conscience is the glory of a good man. Have a good conscience and thou shalt ever have joy. A good conscience is able to bear exceeding much, and is exceeding joyful in the midst of adversities; an evil conscience is ever fearful and unquiet. Thou shalt rest sweetly if thy heart condemn thee not. Never rejoice unless when thou hast done well. The wicked have never true joy, nor feel internal peace, for there is no peace, saith my God, to the wicked.(1) And if they say “we are in peace, there shall no harm happen unto us, and who shall dare to do us hurt?” believe them not, for suddenly shall the wrath of God rise up against them, and their deeds shall be brought to nought, and their thoughts shall perish.

2. 

To glory in tribulation is not grievous to him who loveth; for such glorying is glorying in the Cross of Christ. Brief is the glory which is given and received of men. Sadness always goeth hand in hand with the glory of the world. The glory of the good is in their conscience, and not in the report of men. The joy of the upright is from God and in God, and their joy is in the truth. He who desireth true and eternal glory careth not for that which is temporal; and he who seeketh temporal glory, or who despiseth it from his heart, is proved to bear little love for that which is heavenly. He who careth for neither praises nor reproaches hath great tranquillity of heart.

3. 

He will easily be contented and filled with peace, whose conscience is pure. Thou art none the holier if thou art praised, nor the viler if thou art reproached. Thou art what thou art; and thou canst not be better than God pronounceth thee to be. If thou considerest well what thou art inwardly, thou wilt not care what men will say to thee. Man looketh on the outward appearance, but the Lord looketh on the heart:(2) man looketh on the deed, but God considereth the intent. It is the token of a humble spirit always to do well, and to set little by oneself. Not to look for consolation from any created thing is a sign of great purity and inward faithfulness.

4. 

He that seeketh no outward witness on his own behalf, showeth plainly that he hath committed himself wholly to God. For not he that commendeth himself is approved, as St. Paul saith, but whom the Lord commendeth.(3) To walk inwardly with God, and not to be held by any outer affections, is the state of a spiritual man.

(1) Isaiah lvii. 21. (2) 1 Samuel xvi. 7. (3) 2 Corinthians x. 18.

 

 

Non enim, qui se ipsum commendat, ille probatus est, ait beatus Paulus, sed quem Deus commendat.