Fázom...

"S nincs két szívem, hogy összedörzsölném!"

 

"Idegen házak, idegen népek,
Itt magamnak is idegen lettem.
Múlnak az évek búsan, kelletlen,
Múlnak az évek.
Tavasz az ősszel karöltve sétál,
A falevelek sárgán születnek.
S ha dala jönne vidám szüretnek,
Itt már a tél jár.
Itt már a tél jár, itt már a szél száll,
Lelkeknek ormán, lelkeknek völgyén.
Fázom...
S nincs két szívem, hogy összedörzsölném!" ( Falu Tamás, Idegenül )

 

"Múlnak az évek búsan, kelletlen."

 

"Igy szállt el a lélek…" II. ~ "A Szikla, az Alapkő csak te lehetsz, Kefás! Te lészel itt a kőszál, te kötsz vagy oldozol." / "És felszáll a kakasszó..."

 "Mindig kilép az Ember Fia a kő alól. (...) és felszáll a kakasszó."

 

 

 

"Kardját, mellyel a főpap szolgájának fülét

Levágta hetvenkedve – elhajította rég.

Már csak ketten maradtak: János meg ő maga.

Körül fustélyos őrök, kihűlő éjszaka.

A főpap kapujában megállt és remegett.

Az udvaron a szolgák megraktak nagy tüzet.

János, a könnyű János már bejutott előbb

S kiszólt az őrizőknek, hogy engedjék be őt.

Egy szolgáló kaput nyit, ránéz, amint belép,

Meglátja zavarát és vidéki külsejét.

Ez is Názáréti embere! Mind ilyen.”

S ő szól: „Kiről beszélsz te, asszony? Nem ismerem.”

A tornácon, poroszlók és vallatók között

Meghallja ezt a Mester, a megvert, leköpött,

És gyulladt szemehéja mögött lobog a láz:

Még mennyi kínhalál jön, még mennyi vallatás!

A tűzhöz odakullog, kezét melengeti.

Egy papi szolga látja és odaszól neki:

„Azok közül való vagy, hiába tagadod.”

Mellére ütve mondja: „Ember, nem, nem vagyok.”

És tudja fenn a Mester, hogy elvégeztetett,

S föléje hengerítik az irdatlan követ.

És görgetheti félre, nem másul a jövő:

Lesz Törvény, Főpap, Egyház, és kő és újra kő.

És megszólal egy másik: „Beszédjén hallani,

Hogy ez is csak aféle vad galileai.”

„Mit is beszélsz? Nem értem. Egyiptomi fene

Az Isten egy fiába, a Názárétibe!”

Röhögnek a cselédek a rémült bugrison.

A Mester visszanézett. Mert Róma, Babilon

És Jeruzsálem egy már – halál, feltámadás! –

A Szikla, az Alapkő csak te lehetsz, Kefás!

Te lészel itt a kőszál, te kötsz vagy oldozol.

Mindig kilép az Ember Fia a kő alól.

És pofoz a poroszló, röhög a konyhalány,

Felhangzik a kakasszó a főpap udvarán.

És felszáll a kakasszó és feljebb száll a köd

Az Olajfák Hegyéről, a Jozafát fölött.

„Istennek fia vagy hát?” „Te mondád.” Hátranéz:

A nap vérezve kel föl, mint az elvégezés.

És nevetnek a lányok, és fut a volt halász,

Fújtatja, rázza izmos mellét a zokogás,

És tengerek, jövendők hallják a jós-panaszt:

„Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.” ( Vas István, Kakasszó )

 

https://boatswain69.blogspot.com/2020/08/en-sokkalta-jobb-izu-vagyok-szakits-le.html

 

 

"A nap vérezve kel föl, mint az elvégezés.

És nevetnek a lányok, és fut a volt halász,

Fújtatja, rázza izmos mellét a zokogás,

És tengerek, jövendők hallják a jós-panaszt:

„Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.”

 

"Igy szállt el a lélek…" I. ~ „Holtak közt az élőt miért keresitek?” / "Keresztre feszülni, borulni a rögre, Aki elveszíti, az nyeri örökbe."

 "Igy szállt el a lélek…"
 

 

"Tavaszi vad szelek vizet árasztanak,
Vadak, madarak most társat választanak,
Körül égen-földön gyürkőzik az élet,
Tavaszi fűszer száll, vérszaga a szélnek,
Véré, mely élvezni, nemzeni türemlik,
Gyönyörű véré, mely szelíden kiömlik,
Erő ágaskodik, ölelve meg ölve,
Férfiak hullanak, ki sírba, ki ölbe,
Részeg ködben úszik minden, ami közel,
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Megtudja, mi a test, ha éjszaka retteg:
Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Komor olvadáskor, vakult-rideg órán
Látja befolyni a vizet koporsóján.
Az tudja, mi a test, aki külön-külön
Mereng el egy bokán, egy hajfürtön, fülön.
Nem játszik már rajtuk koratavaszi fény…
Mi maradt, mi maradt barna szeme helyén?
Egy bece-szót mormol, de senki se felel.
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Ifjú nő a sírban, ifjú rügy az ágon,
Tavaszi szél fújja, virágom, virágom.
Tavaszi szél… messze földek illatával
Csábított hajdan, most fiatal halállal.
Jobb volna sötétbe elomolni, mint te,
Hullani a mélybe, teveled egy szintre,
De az a forma, mely odalent enyész el,
Ragyog idefönt is örök epedéssel,
Fű, fa, virág, tavasz színe tőle tüzel,
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.

Az tudja, mi a test, aki szenved vele,
Te tudod, Istenem, szenvedés istene,
Te tetted, a lélek jogát el nem veszti,
Bár a tavaszi szél vérszagban füröszti,
Kezed alkotását szeretni se bűn még,
Mielőtt e földről végképp tovatűnnék,
Alkony rózsaszínét, reggel kékjét, zöldjét,
Az embert, akinek testét itt felöltéd,
Amit teremtettél, szereted, szeretted
Akkor is, mikor már vitted a keresztet,

Szeretted akkor is, mikor már szögeztek,
Szenvedés istene, Te tudod a testet,
S amióta láttam, mi érte a váltság,
Elhiszem már én is test feltámadását,
Nekem is az kellett, mint régen Tamásnak,
Hogy hitetlen ujjat drága sebbe mártsak,
Megtanultam én is, amióta láttam
Édes-dacos arcát feketedni lázban –
Igy szállt el a lélek… utána azonban
Felragyogott a test bátor nyugalomban.

Elárvult testének büszke biztonsága
Mosolyogva indult sírba, őszi sárba,
Mosolyát őrzi az újuló kikelet,
Hegyek, habok, hosszú útra hívó szelek.
Tavaszi szél zendül, mintha az az angyal
Szólana belőle vad, tavaszi hanggal,
Aki rég a nőknek – amikor kerestek
S nem lelték fűszerrel kenegetett tested –
Kiáltott. Most nekem zeng, zenél, zúg, zizeg:
„Holtak közt az élőt miért keresitek?”

Hol van most az asszony, kit ősszel temettek?
Csak Te tudod, aki vitted a keresztet
Vérben, veritékben Koponyák Helyére,
Mit kapott gyönyörű testéért cserébe,
S felzsendülő fűben, felzendülő szélben
Tudom halálodat, őérte, énértem,
Dárdának dúlását, tavasz gyors múlását,
Szép erős ifjúság hirtelen hullását:
Keresztre feszülni, borulni a rögre,
Aki elveszíti, az nyeri örökbe.

Kereszten, olajban, vérben a szent sereg:
Bűnhődik a földön, aki nagyon szeret.
Tavaszi szél fújja, hozza a szép hitet:
Szétomló testünket szebben megépíted.
Engem is merítsél, bár el is veszítsél,
A vérszagba, melyet hordoz ez a víg szél,
Virágzó sebedet ültesd el testemben,
S áldani foglak majd csúf, hörgő estemben.
Szomjazó, bomlasztó gyönyörűség, jövel!
Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel." ( Vas István, Húsvéti ének a testről )

 

"Keresztre feszülni, borulni a rögre,
Aki elveszíti, az nyeri örökbe."